Élmények és kísérőik

Azért előfordul, hogy elfog egy kis egészséges irigység, mikor hétköznapi gyerekeket látom ugyanazt játszani, mint a sajátjaimat. Nem is igazi irigység, csak egy kis sóhaj, hogy mennyivel könnyebb lenne. Mert persze nem biztos, hogy jobb lenne, és el nem cserélném egyiket sem, de jól esne néha, ha könnyebb lenne. Fárasztó a tudat is, hogy nem növik ki.

Az is nehéz, mikor néznek ránk, lesajnálva, vagy megvetően, hogy elkényeztetett büdös kölykök, és az is nehéz, ahogy megváltoznak az arcok, ha találok egy alkalmat, hogy mentegetőzzek, hogy mi ezzel élünk, és nem csak a nevelés a hibás. Nem is a megítélés miatt, néha csak nekem kell beszélni róla bárkivel, hogy jó ez így, szeretem ezt így, ahogy van, a nehézségeivel együtt, egy kis önbiztatás. Persze hozzászokik az ember, remélem. Most már persze az is jó, hogy legalább van mivel mentegetőzni, rájöttem, hogy az utóbbi években kerültem minden olyan programot, ahol a gyerekeim nagyon kilógtak, az, hogy egy játszótéren csak az én gyerekeim hangját lehet hallani, az még belefért. Most úgy belefutottunk nagy bátran néhány programba így a kiruccanásaink során, amiről tudtam, hogy necces, de úgy alakult, hogy inkább mégis igent mondtam, és végül túléltük. Sőt, ha kizártam a környezetet, akkor azt is mondhatom, hogy jól sikerült.

A legfrissebb, hogy Miskolcon jártunk a tesóméknál a hétvégén. Úgy volt, hogy Nándi előbb ment, pár napig ott volt, és közösen utána mentünk. Én pedig kicserélődtem, volt kedvem, energiám és mindenfélét megcsináltam, amikhez nem volt kedvem. Szívből remélem, hogy ez egy felfelé menet, irtózatosan szégyellném magam, ha nem így lenne.
No, akárhogy is, két ütős programot is benyomtunk a három napba. Az egyik a kalandpark volt, amire az volt a terv, hogy nem visszük a hadat, éreztem a programban rejlő kockázatot. A nővérem el is vitte külön az ő kisfiát meg Nándit, még mielőtt megérkeztünk volna, de Nándi nagyon szerette volna, ha a tesók is kipróbálják, így végül nekimentünk.
Nem tudom, máshol hogy van, de nálunk a kulturált öltözködés vékony jég, de némi vita után többnyire engedelmeskednek, és átveszik a foltos pólót, szakadt papucsot, ha elmegyünk otthonról. Kiadtam a parancsot, hogy nem lehet papucsban jönni, Nándi még le is szúrta Misit, mert bepróbálkozott, és erőszakkal kényszerítette a szandálra.
Majd a kalandparkban ki jött oda hozzám zokogva? Nándi, aki azt hitte, hogy a szandálja a kocsiban van, de nem volt, erről nem szólt, és papucsban jött, amiben nem lehet felmenni a pályára. Elszabadult a pokol. Felváltva zokogott, követelte ordítva, hogy menjünk vissza a szandáljáért a házhoz, verte a testvéreit, és szidott engem, a legszörnyűbb anyát, aki próbáltam megoldást találni, felkönyörögni mezítláb, papucsban, a tesók szandáljában, elsőként, utolsóként, de semmi nem volt elfogadható számára. Átgörgettem magamban azt a lehetőséget, hogy tényleg haza a szandálért, de egyrészt nagy távolság volt, másrészt az aspergerrel nem magyarázható, hogy miért is papucsban jött, szóval azért felelőssége van a tetteiért, és ezt meg kell tanulnia, még ha mindenkinek szörnyű is ez. Közben végre - kb fél óra - sorra kerültünk, beöltöztek a tesók is a következő csoporttal, és ahogy ott állt a raklapon az egyik kisfiú egy Kipsta teremcipőben, eszembe jutott, hogy előző nap pont egy hasonló kiborulás megelőzése érdekében megvettük neki őszre a focicipőjét, és az talán még a kocsiban van. Ott volt. Megváltódtunk. Nagyjából öt percre, mert Ábel vette, hogy ő nincs a többiek között, majd azt, hogy ennek az ára kizárólag a bukósisak és nem nyugodott, amíg nem szereztünk neki egyet. Sajnos ez nem volt elég, és mivel nem mehetett fel a függőpályára, a csúszdával nem elégedett meg, úgy 20 percen keresztül hallgathatta az úszóbajnokság összes résztvevője 2 éves kiadásban ugyanazt, amit korábban Nándi adott elő. Végül sikerült egy okostelefonnal kikapcsolni őt is.

A közeljövőben egy vidámparkos kirándulásra megyünk Ausztriába. Meglátjuk, hogy vesszük az akadályt.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Elbénázott nyaralás

Nem tudom, miért tekintek erre a mögöttünk levő nyaralásra úgy, mint ami rossz volt. Csak rajtam múlt, hogy hogyan érzem magam. És volt sok jó pillanat, és mégis azokon mérgelődök, ami nem sikerült. Azt hiszem azért, mert mostanában megint várok, elvárok, szeretnék dolgokat, és így sokkal nehezebb örülni annak, ami lesz, ahelyett, amire vágyok. Azt hittem, kilépünk kicsit a hétköznapokból, nem kell főzni, gondolkozni, problémamegoldani, küzdeni, és valahogy mégis folytattuk, amit itthon abbahagytuk, csak még nehezebb volt, mert nem itthon, a megszokottban.

Bosszankodtam azon, hogy bár 3 szobánk volt, mégis, egyben aludtunk mind a hatan. Misi, akit magamban mostanában Ödipusznak hívok, azonnal berendezkedett az egyik kétágyasban, és kijelentette, hogy én alszom vele. Teljesen megsértődött, mikor felajánlottam, hogy a háromágyasban legyünk ő, apa, meg én, mert a feleségek a férjekkel alszanak együtt, és a vége az lett - nem is részletezem hogyan, de sok-sok torokátharapás kíséretében - hogy mind egyben aludtunk, két szoba gyakorlatiag üres volt.

Ahelyett, hogy örültem volna a fantasztikus strandidőnek, amit 3 napon az ötből is ki tudtunk használni, azt sajnáltam, hogy mindenki kikészült a melegtől, és nem jutott idő - energia, jártányi erő - arra, hogy pár dolgot békésen, Gergővel kettesben megvegyek, elintézzek. A szállásunk olyan volt, hogy a radiátorok este 9-kor még melegek voltak, mert felforrósodott benne a víz, ahogy sütötte a nap, és a zuhanyból hosszasan kellett engedni a "hideg" vizet, hogy ne legyen túl forró a fürdéshez. Lefeküdni 10 után tudtunk.

Ahelyett, hogy örültem volna, hogy együtt vagyunk, hogy élveztem volna minden percét, azt sajnáltam, hogy nem tudom letenni a család terhét, hogy nem tudok elolvasni egy cikket az újságomban, amin kívül még könyvet is vittem magammal, abban a hitben, hogy majd olvasok. Mert arra még itthon is van idő, hát ha még nem kell főzni sem. Nem volt.

És még jobban szenvedtem a veszekedésektől, verekedésektől, világgámenésektől, vitáktól, megmondomatutiktól, ordítástól, hisztitől, akaromtól, bekakilástól mint itthon, mert oké, hogy nem érdekel, hogy mit mondanak mások, de azért hagytam volna a másokat a véleményükkel együtt aludni, enni, jönni, menni, üldögélni, szóval úgy összességében élni. És nem volt kedvem reklámozni, hogy nehéz időket élünk.

Pedig ott volt az önfeledt, felszabadult öröme a strandoló, vízijátszóterező, csúszdázó, kisautózó, merülő, úszni tanuló, bátorságpróbáló, jégkásázó, játszóterező, fagyizó, hamburgerező, kavicsdobáló, botgyűjtő, görkorizó, vízipisztolyozó, könyvesboltban keresélő, csillagnéző, szobatisztuló, lepkevadászó, egykupacban későnlefekvő gyerekeinknek. Hiába panaszkodott szinte folyamatosan valamelyik, azért többnyire volt, aki tökéletesen boldog volt.

És jutott azért nekem is néhány saját pillanat, amikor a saját örömömnek is örülhettem: egy békés ebéd, amikor csak két gyerekkel voltam, és utána fél óra magányos kószálás egy boltban a másnapi reggeli címén, egy jó beszélgetés a mamával, két séta Gergővel, három cikknyi olvasgatás az árnyékban, - de milyen jó cikkek voltak, még mindig gondolkozom rajtuk!!! - néhány kávé kettesben,  jó kis közös beszélgetés, egy kör Aranyásók a kolesz hűvösebb földszintjén, üldögélés Nándival a könyvesboltban, egy szép szentmise Rékával kettesben, egy telefonbeszélgetés valakivel, akit hetek óta fel akartam hívni, a felfrissült, esőszagú város...

Szóval elrontottam a nyaralásomat. Lehetett volna jó is. Talán még lesz is, ha csak a jókra gondolok.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Őrültek vagyunk

Ment a napokban a helyi levlistán egy érdekes, vagy talán fura levelezés a toleranciáról. Valaki nehezményezte, hogy déli alvásidőben nyírja valaki a füvet, mások elfogadásra intettek, és előjöttek a sérelmek, amiket ki-ki elszenved a szomszédaitól.
Szomorú, hogy egy több, mint ezerfős levlistán kell ezt megbeszélni, és nem a szomszédokkal.

Ezen gondolkoztam ma, mikor kút-tisztítás érdekében órákon át folyattuk a vizet, és mivel meleg volt, a gyerekek ellenőrzésével történt mindez. Rövid idő után elkezdtek a slaggal gödröket ásni a kertben, így kihajtottam őket a kerítésen kívülre, a szántóföld szélére. Azt hiszem, úgy három órát voltak kint, kifolyattak pár köbméter vizet, dagonyáztak, iszapbirkóztak, visítottak, és mindent, ami ezzel jár. Úgy sajnálom, hogy nem készült kép az 5 kismalacról, merthogy annyian voltak. (Haza már tiszta gyerekek kerültek, leverettem a nagyját slaggal, aztán bent lezuhanyoztak meleggel, a ruhák most forognak a gépben...)
Biztos mi is zavarunk egy csomó mindenkit. Lehet, hogy van, akit a puszta látvány is megbotránkoztat, koszosak, hangosak, hordában bicajoznak, görkoriznak, rohannak, rajzolnak az útra. Egyébként nem is csodálom, lehet, hogy én is elképednék, ha nem az enyémek lennének, tulajdonképpen még így is sokszor.

Nem is tudom, miért engedek meg ilyesmit. Valahol tudom, hogy nem elfogadott - hétköznapi, megengedett - az, amit akár csak ma délután műveltek szülői hallgatólagos beleegyezéssel. És mégis ott van, hogy miért ne? Lehet, hogy le kellett volna állítani, amikor kezdett elszabadulni a pokol, és az építgetés helyett csobbanni és csúszkálni kezdtek. De olyan jó látni a felszabadultságukat, az örömüket, hogy együtt tudnak csinálni valami igazán őrültséget. Ők is tudják, hogy ez őrültség, hogy túllépnek minden határt, hogy ilyent nem szoktunk/szoktak az emberek csinálni. Szó nélkül - vigyorogva - fogadták el, mikor csutakoltam őket, hogy nem lesz több vizezés a szántóföldön.
Talán van benne egy jó adag fáradtság is, hogy nincs kedvem, hogy nyaggassanak, magyarázkodni kelljen, alkudozzanak, egymás torkának essenek unalmukban. De ha azt vesszük, hogy a kimosdatásuk milyen szinten strapált le, máris el tudom vetni a fáradtságot, mint tényezőt.
Néha el is gondolkozom, hogy ha akarnám, tudnám-e kordában tartani őket? Hogy ez a fajta engedékenység miért van? Azért mert unom a folyamatos 'nem' mondást? Különleges gyerekek, különleges fantáziával és rendkívüli ötletekkel. Néha rendkívül hülye ötletekkel, és mikor jönnek Réka keresztkérdései, hogy de miért is nem, és ki szokott jönni, hogy csak azért, mert őrültség, de ha őrültek, hát miért ne legyenek azok? Mikor lehetnek még őrültek, mikor csinálhatnak még ilyeneket? Lesz-e kedvük felnőttként vad dolgokba belevágni, amik jónak tűnnek, csak másnak, ha már gyerekként mindig korlátokat teszek eléjük?

Azt hiszem, bennük vagyok gyerek. Az ő felszabadultságuk, felhőtlen boldogságuk repít vissza az időben, mikor a palántázáshoz gyűjtött sokszáz használt sörös és üdítős műanyag poharat mostuk ki a kerti csapnál, és kezdtünk a tesóimmal vízicsatát játszani. Aztán földet tettünk bele, és sárcsata lett a végén, és apu ugyanúgy jeges vizű slaggal veretett le minket, ahogy én most a gyerekeket.  Azt hiszem, mi is sok olyan dolgot csináltunk a tesóimmal, amit nem szoktak mások. Lehet, hogy mi is hangos szomszédok voltunk - sosem tették szóvá, mindig úgy éreztem, hogy szeretnek minket, csak a Kovácséktól rettegtem, apunak gyerekkorában kihasította a labdáját, és üvegcserepek voltak a falkerítés tetején. Még ma is emlékszem, mennyire megijedtem, mikor egyszer a Kovács néni kinézett a kerítés felett.

Biztos nyugodtabb lennék, ha többen viselkednének néha őrülten körülöttünk, ha hallanám, hogy tényleg élnek a szomszédaink, az utcabeliek, ha a normálisság kockája kicsit nagyobb lenne, és nem lógnánk ki mindig belőle valahol. De azt hiszem, azért engedem meg a gyerekeknek, amit megengedek, mert így látom jónak. Ha kilógunk, hát kilógunk. Így vagyunk boldogok.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS