Nagycsaládban élni jó :)

Van egy fogadalmam magamnak, hogy este 8 után már nem olvasok e-maileket. Néha előfordul ugyanis, hogy olyan témában kapok, ami aztán gyötör egész éjszaka, és nem tudok aludni tőle, ez az én hülyeségem. Nos, nagyon örülök, hogy ezt a fogadalmamat betartottam tegnap, mert borzasztóan fáradt vagyok, bujkál bennem a betegség, és ma reggel jutott csak így el a hír hozzám, hogy elutasították a hitelkérelmünket a forintraváltással kapcsolatban.

Igyekszem nem politizálni, de amikor meghallom, hogy valamelyik politikusunk valamilyen fórum előtt felszólal, új törvényt írnak alá, stb. akkor már görcsbe ugrik a gyomrom, hogy na, mennyit fog ettől romlani az árfolyam. És fordítva is. Ha esik a forint, az első gondolatom az, hogy na melyik nagyeszű mondott már megint gondolkozás nélkül valamit, annak érdekében, hogy nekem, a népnek könnyebb legyen, és érte el ezzel az ellenkezőjét. Az összes nagy forintesés előtt valami nagy jelentőségű, országmentő bejelentés volt. Miután kiderült, hogy nem is olyan nagy a baj, mint amit a nagytudású fejesek mondatai alapján értettek, egy kicsit javult a helyzet. Meggyőződésem, hogy ha meggondoltabban nyilatkoznának odafent, olyan 40-50 forinttal jobban állna a dolog, hiszen az ország gazdasági mutatói nem indokolják ezeket a számokat. Egyenlőre. Mert azt a saját életünkből is tudjuk, hogy a bizalmat elveszteni egy pillanat, visszaszerezni viszont nagyon nehéz. A félszavakra és hangsúlyokra is oda kell figyelni kéremszépen, mert különben mást értenek, mint amit mondani akarunk. Most írom pl. a honlapunkra a bemutatkozó szöveget, és 4-5-en gondolkozunk rajta, javítanak bele igekötőket, vesszőket, hogy egyértelműek legyenek a hangsúlyok. Pedig csak egy kis egyesületről van szó. Egy országnál nincs erre néhány hozzáértő ember??? Najó, háborgást befejeztem.

Ha most sikerült volna a forinthitel, akkor sem lett volna könnyebb, hiszen magasabb lett volna a törlesztőrészletünk, és valószínűleg a forinthitelek is elszabadulnak majd. Viszont lett volna menekülési lehetőségünk. Esélyünk lett volna arra, hogy ha nem tudjuk fizetni a részleteket, vagy költözni akarunk, eladjuk, és marad belőle valami. Esélyünk lett volna arra, hogy 3 év múlva normál kamatozású hitelre váltsuk, egy részét pedig kifizessük a Fundamentánkból, és megszabaduljunk a bizonytalanságtól. Esélyt adott volna arra, hogy egy idő után kiszámíthatóvá váljon valamennyire az életünk. Ezért vágtunk bele.

Annak idején körbejártuk a témát, nem akartunk svájci frank hitelt. A forint hitelnek viszont olyan törlesztőrészletei voltak, hogy a mai napig összesen egyszer érte el a svájci frankos azt az összeget, amit folyamatosan fizetni kellett volna. Mert nem voltunk jogosultak szocpolra, mert a 2 gyerek után nem járt az agglomerációban vett, használt ikerházfélre, a harmadikat meg nem vállalhattuk be, hiába tudtuk, hogy lesz. Nem voltunk jogosultak semmilyen kedvezményes hitelre ugyanezek miatt a feltételek miatt, így akkor csaknem személyi kölcsön mértékű kamattal lehetett jelzáloghitelt felvenni. Osztottunk, szoroztunk, gondolkoztunk, körbejártam az összes bankot, akivel hajlandó voltam szóba állni. Mindent számításba vettünk, csak azt nem, hogy ha a forint gyengül, akkor nem csak a törlesztőrészletünk nő meg, hanem a törlesztendő tőke is. Jó, mondjuk még akkor abban gondolkoztunk, hogy itt éljük le az életünket. Szóval itt követtük el a hibát.

Néha eszembe jut az a sorházi lakás, amit Érden néztünk. Én nagyon szerettem volna azt megvenni, úgy éreztem, hazaértem. 4 millióval volt kevesebb, de csak közös kert volt. Hatalmas közös kert, kisgyerekes anyukák a szomszédban, egykorú gyerekekkel, szép kilátás, egy üres telek mellettünk gyümölcsfákkal, amit a társasház lakói használtak... Még évekkel később is álmodtam vele. Gergő nem akarta, megvoltak a komoly indokai, és hát neki is ott kellett volna lakni, közösen kellett döntenünk, így lett végül Dunakeszi. Néha eszembe jut, mennyivel lenne könnyebb. Lett volna szocpol, talán kedvezményes hitel is. Aztán eszembe jut, hogy miről maradtunk volna le, és igaziból azt mondom, ha mindezeket oda kellene adnom, kevés lenne érte az a pár millió. Nagyon kevés. Még akkor is, ha a nehézségeket is odaadhatnám. A Heni, a szomszéd nénim, az ovi, az iskola, a tapasztalatok, a káposztásmegyeri templom közössége, a nagycsaládos egyesületi munka... Nem érné meg az akárhány milliót, ha ez azt jelentené, hogy ezek a dolgok, emberek nem lettek volna az életem részei. Jó így.

Szóval bezáródott egy ajtó előttünk, és valahol biztos kinyílt egy másik. Egy kicsit elkeseredtem, marad a bizonytalanság, a sodródás, amit olyan rosszul viselek. De van egy ígéretem, hogy akárhogy is lesz, gondoskodni fog rólunk a Jóisten. Úgyhogy bízom, és kapaszkodok ebbe az ígéretbe, hogy valóban a legjobb dolog történt velünk, ami történhetett. Mi odatesszük, ami telik tőlünk, a többi meg majd lesz valahogy. Most már csak az van hátra, hogy legyőzzem magam. Csak sikerül majd.

Egyik évben kifestettük a konyhát, sárgára. Megvettük a festéket, amire rá volt írva, hogy sárga, elkezdtük kenni, és rózsaszín volt. Visszavitte Gergő, mondta, hogy ez nem sárga, hanem rózsaszín. Erre az eladó, hogy ez bizony sárga, csak optikailag rózsaszín.
Azóta meséljük ezt a sztorit, és ez jutott eszembe most is, ahogy átgondoltam, hogy milyen év is volt ez a 2011-es. Mert nagyon úgy néz ki, hogy sárga évünk volt, ami optikailag mégiscsak rózsaszín.

Először azt gondoltam, azt írom majd, amit tavaly, hogy ha a 2012 ugyanolyan jó lesz, mint a 2011, akkor elégedett leszek, mert milyen jó kis év is volt ez. És végigfutottam rajta, hogy mik jutottak nekünk 2011-re, és rájöttem, hogy határozottan optimistább lettem, mint tavaly voltam. Mármint hogy egészen ügyesen hozom ki mindenből a legjobbat úgy, hogy a végkicsengésnek csak az maradjon meg. Mert azért a 2010 határozottan egyszerűbb év volt, még ha a gyereknevelés és virrasztás lelkileg le is pusztított akkor.

Nagyon sok dologért vagyok hálás idén is. Hálás vagyok a családomért, hogy vannak, hogy többnyire egészségesek. Különösen Misiért. A gyerekek kevesebbet voltak betegek, mint tavaly. Vagy például azért, hogy mindig volt keret mindenre, amit fontosnak éreztünk. Azért is, hogy nem vágytunk olyan dolgokra, amikre nem volt keret. Erre nemrég jöttem rá, hogy nagy hálával tartozom. Sokan, akik jobban élnek, mint mi, szegényebbnek érzik magukat. Azért is köszönnivalóm van, hogy ki tudtam szakadni a gyes-bezártságból munka és közösségügyben is. Hogy Misi oviba mehetett, és jó neki ott. Hogy Rékának jó az iskola. Hálás vagyok, hogy jó pedagógusaik és közösségeik vannak. Hogy önállóbbak, és egyre okosabbak. Hálás vagyok azért az öt napért és néhány délelőttért, amit kettesben tölthettünk a Gergővel idén. És a barátaimért, akikre számíthatok. És a felsorolhatatlan mennyiségű mindennapi csodáért, amivel nap mint nap találkozom, egyáltalán azért is, hogy észreveszem őket.

De nem volt egyszerű ez az év lelkileg. Itt volt csak példának a Misi balesete, amire még mindig összeugrik a gyomrom, ha eszembe jut. Életem egyik legfelőrlőbb feladata volt megbirkózni azzal, hogy elveszíthetem a gyerekemet. Nem volt egyszerű legyűrni az ezt követő ideggyengeségemet, az öcsém esküvője is megviselt, vagyis inkább az, ahogy ez a szüleimnél lecsapódott, és hogy ez a szüleimmel való kapcsolatomról is lehúzott egy olyan réteget, ami határozottan jobb lett volna, ha a helyén marad. Van, amiről jobb, ha nem tudunk. A húgommal is vannak dolgok, amik idén szabadultak el, és aminek az lett a vége, hogy abba akarja hagyni a szakmáját. És az iskolakezdés sem volt zökkenőmentes, az sem volt könnyű a családnak, hogy elkezdtem "értelmes munkát" végezni. A svájci frankos helyzet is adott jópár feladatot, gondolkoznivalót. Vagy ott vannak Gergő munkahelyi problémái, amik keményen próbára tették a házasságunkat. Igaziból az összes probléma a házasságunkon csapódott le, mert meg kell tartanunk egymást. Jelentem megtartottuk, de idén háromszor is kiabáltunk egymással, ami rekord a házasságunk ideje alatt. Utána is számoltam, hogy bizony ez a 14. év, hogy együtt vagyunk, megint bevált a papírforma, kemények ezek a hetedik évek.
Gondoltam, hogy linkelem, amit írtam ezekről a fentiekről, de alig van valamelyiknek nyoma, annyira az én dolgaim ezek, és igyekszem elsősorban a gyerekekről írni, még ha nem is mindig sikerül. Misi balesetéről írtam, de ott is inkább a felépüléséről. (A baleset és kórház címke alatt vissza lehet ezeket olvasni, vagy az archívumban 2011. május 5. után. )

Szóval nem volt egyszerű évem, és őszintén megmondom, elég borúlátó vagyok a jövőt illetőleg, kivált a gazdasági helyzetet nézve, kicsit sokat politizáltak most a környezetemben :) . Úgyhogy most azt kívánom magunknak a jövő évre, hogy akármit is hoz majd a 2012. év, a Jóisten gondoskodjon rólunk úgy, ahogy idén is tette. És akkor biztos nem lesz baj, és jövő decemberben is hálával és optimizmussal nézek majd vissza, és ha nem gondolok bele, úgy érzem majd, hogy jó évünk volt. És az a lényeg. Hogy hiába sárga, azért rózsaszínnek látsszon.

Kívánok nektek is minden szépet és jót, amit kívántok magatoknak az új évre! Éljenek a tiszta lapok és fogadalmak!
Megyünk enni a csipszet, inni a Meggy-Márkát, nézni a Kincs ami nincset. Buli van ma :)

Valahogy úgy alakult, hogy hiába házasodtunk össze, és hiába van saját közös otthonunk már 9 éve, a külön töltött múltunk, és valamennyi a közösből is a szülői házban maradt. És aztán valahogy pár hónap eltéréssel egyszerre rakták ki a régi otthonból az utolsó dobozokat, hogy most már ennek aztán nincs helye. És nyár óta itt álltak a dobozok a lépcső alatt. Halogattuk, halogattuk a szembenézést. Ami nem is a múlttól, sokkal inkább a feladattól való félelem volt. Hogy ki kell válogatni, mi az, amitől meg kell szabadulni. Mindketten ragaszkodunk teljesen felesleges tárgyakhoz, én talán még jobban.

Azért hosszas halogatás után nekiláttunk. Hát, kicsi lett a szemét-kupac. És körülbelül ugyanakkora, amit a gyerekeknek adtunk - jegyzetfüzetek, matricák, határidőnaplók, apróságok. Nagyon-nagyon boldogok voltak velük.

Megszabadultam a gimnazista hülyeségeimtől, bár nagyon nehéz volt. A 12-15 éves koromban írt szörnyűséges verseim nagy részétől. Szinte mindtől, nem válogattam, gőzöm nincs mi maradt, néhány emlékem van egyik-másikról, amik nagyon erős érzésekről szóltak, de nem keresgéltem, kivégeztem néhány füzetet, egy-kettőt tartottam meg. Valószínű úgysem fogom őket elolvasni. A naplóimat megkíméltem, bár beleolvasva hihetetlen, hogy így tudtam gondolkozni. Jól fog ez jönni, ha a gyerekeim kamaszodnak majd :D.
Nem tudtam kidobni a színjátszós múltam egyetlen darabját sem. Az oké, hogy a rólunk szóló cikkeket nem, de a szövegkönyveket, fesztiválkártyákat sem. Ahogy elkezdtem válogatni, annyira előjöttek azok az élmények, emlékek, ezt még szeretném máskor is átélni. Tekintélyes paksaméta, de maradt az utolsó cetliig. Ahogy a fényképek is, mind, mind. Válogatás nélkül. Meg sem néztem, hogy emlékszem-e még a nevekre, kik szerepelnek rajtuk.
Megszabadultam viszont végre az exek fényképeitől, de a leveleket nem volt szívem kidobálni. Talán segítenek majd, mikor a gyerekeim lesznek szerelmesek. Emlékezni, hogy nekem is volt pont ilyen. Az magától értetődő, hogy az esküvői üdvözlőlapokat, és emlékeket - pl. a tortáról a gyöngysor, meg a Gergő csokra a gomblyukból és hasonlók :D - nem vághatom szemétre, még ha egy nagy dobozt tesznek is ki...

És természetesen a Gergővel közös pályafutásunk dokumentumait sem szórhattam ki. Azokat azért kiválogattam, amikről nem jutott eszembe semmi, mondjuk rossz volt, hogy biztos valami fontos dolog miatt tettem el azt a vonatjegyet, valami emlékezetes dolog történhetett akkor, és most a kukába dobom a mementóját. Már próbálkozni sem fogok vele, hogy visszaemlékezzek, miért is volt fontos 7-8 éve, mikor az első szelektálást végeztem. De nagyjából az összes mozifilmre, egyéb jegyre emlékszem, amikre együtt mentünk, előjöttek a körülmények, meg minden, bár összevitatkoztunk rajta, hogy melyik is volt az a film, amin csak ketten voltunk benn a moziban, senki más.  :) Még tanú sincs, aki segíthetne eldönteni. Persze azt tudjuk, hogy az én agyamban nem lehet bízni, és hogy Gergőnek mindig igaza van, úgyhogy én hallgattam el. De ez nem jelenti azt, hogy meggyőzött :) Mindenesetre nagyon sok olyan dolog eszembe jutott, amire már rég nem gondoltam, és ez jó volt nagyon, mert szép emlékek voltak ezek.
És beleolvasgattam a szerelmesleveleinkbe, és hát elég komoly lelki életet éltem, kész csoda, hogy az én hites uram képes volt engem elviselni, és megvárni, amíg ezt a lelki-hullámvasutas időszakot kinövöm. Van most is hullámzás, de most nem ő a tárgya, gondolom ezt sokkal könnyebb elviselni :D És azon is meglepődtem, hogy micsoda leveleket kaptam én annak idején, ki sem nézném az én drága páromból. Egészen meghatódtam rajta. Hát, igen, szerelmesek voltunk mindketten :) Még most is, de azért nem ez a 3000 fokon lángolás, nem is baj, mert ahogy olvasgattam, emésztő tűz volt, nem lehet ezt egy életen át csinálni :) . Viszont jó, hogy volt. Jó emlékezni rá, hogy ez sem maradt ki, és ez is közös.

Gergő dobozába nem kotrok bele nyilvánosan, de nem tudom, került-e valami szemétre :). Élmény volt asszisztálni hozzá, annyit azért elárulok, meg azt is, hogy rövidebb ideig tartott, és hogy én sokkal többet beszéltem :D.

Szóval ez volt. Öt dobozból lett három, nem annyira telepakolva, néhány emlék felejtésre ítélve, a többi várja, hogy újabb 10 év múlva majd megint kevesebb legyen az, amit úgy ítélünk meg, hogy érdemes rá emlékezni.

Nem tudom, hogy okos dolog-e nyilvánossá tenni ezt a posztomat. Nagyon sokat hezitáltam rajta. De az utóbbi hónapokat annyira kitölti ez a gondolat, hogy nem bírom, hogy ne próbáljam meg betűkbe önteni.

Amikor összeházasodtunk Gergővel, akkor négyet terveztünk. Gyerekből. Aztán ez villámgyorsan lecsökkent háromra, sőt, Gergőnél asszem Nándi után kerek volt már a világ, csak sodródott velem. Aztán a három császár után jól rám is ijesztettek, meg kellően el is fáradtam, meg anyagilag, fizikailag is kezdjük látni, hogy mivel is jár a gyerekhad. Szóval minden észérv arra mutat, hogy elég, elértük a határokat, boldogok vagyunk, fáradtak vagyunk, ahogy egy cigányasszony mondta, pont elég jóból is, gondból is.

Aztán olvastam egy könyvet (Minden érv Rómába vezet), és megértettem, hogy mi is a baja a katolikus egyháznak a modern fogamzásgátlással. Mert ezzel a mai világgal való szembehelyezkedéssel én nem értettem egyet, maradi felfogásnak tartottam. És most viszont megértettem. Nem fogom ezt kifejteni, akit érdekel, olvassa el a könyvet, bár az is lehet, hogy másnak ez kevés, vitatkozni sem akarok róla, ez mindenkinek a saját egyéni dolga, hogy mit gondol, mit fogad el, én ezt a tanítást el kellett fogadjam, pedig nem akartam, kézzel-lábbal tiltakoztam ellene. Bennem nagyon sokáig dolgozott, és komoly lelki válságot okozott, amit még oldani sem tudtam, lévén az én drága jó férjem nem hívő. Kapkodtam fűhöz-fához, orvoshoz, paphoz, barátnőkhöz, ismerősökhöz, míg végre letisztultak bennem a körvonalak. Vagy legalábbis remélem. Időről-időre azért még kitör bennem egy-egy érzelmi vulkán, nem tudom igaziból lezárni a témát. Merthogy körvonalak vannak, válaszom azonban még nincs. Hogy kell-e nekem, nekünk vállalni ezt a negyediket.

Mit tagadjam, vágyok rá. Egyre jobban. Biztos attól, hogy egyre nagyobbak, és nincs igazán picink, az élet is egyre könnyebb mellettük. Igaziból a piciség nem is hiányzik, nem szeretnék pelenkázni, nem szeretném a babavárás nyűgeit, a kialvatlanságot (tovább fokozni), az újfajta féltékenységet, a négyfelé osztódás megtanulását, a minivel oviba-iskolába hordást, terhesen vezetést. És gondolni sem merek arra, hogy az a gyerek hogy kerülne ki belőlem egy negyedik műtét során. Ezeket nem szeretném. És mégis valami hihetetlenül elemi erővel vágyok rá, hogy legyen, hogy ezt a sok-sok észérvet mind lesöpörhessem, és csak arra gondolhassak, hogy milyen jó, hogy van, hogy még többen vannak, hogy még többet lehet szeretni.

Az orvos nem tudott segíteni, csak tanácsokkal. Nem tudta azt mondani, hogy vállalhatjuk, vagy nem a negyediket. A terhesség végén talán kiderül, hogy van-e veszély vagy nincs. Ajánlott fel lehetőségeket, amik talán adnak némi biztonságot, de ennyi. Nem tudott igent vagy nemet mondani. És ezen a ponton szükségszerűen el kellett érkeznem oda, hogy ezt az egész terhet le kell tennem valaki másnak a kezébe. És ez iszonyú nehéz nekem. Hogy ne az én, a mi döntésünk legyen az, hogy legyen-e még gyerekünk. Hanem valóban odabízni magam. Mert mikor úgy vagyok vele, hogy oké, legyen, jöjjön, akkor azonnal túl akarok lenni rajta, hogy akkor adjuk meg a módját, legyen itt, legyünk túl a nehezén, a döntés eredményén, ha már van, akkor már lehet örömmel vinni a terhet, a döntés terhét. Aztán meg máskor, hogy akkor ne legyen, és kész, tegyünk meg mindent, hogy három kis életről kelljen csak gondoskodnunk. Eltüntetem a babás holmikat a házból az utolsó darabig, és archiváljuk ezt a részt az életünkben, hogy legyen mire emlékezni.

De ez, hogy adunk 15-20% esélyt annak, hogy legyen, ez napról-napra próbára tesz. Talán azon a részen már túl vagyok, hogy odaadtam: aki jobban tudja, hogy mi jó nekem, az döntsön helyettem. Csak azon a részen nem tudom magam túltenni, hogy ÉN nem tudom, hogy mi a jó nekem. Hogy nem tudom, mi a döntés. Tudni akarom. Nagyon nehéz, hogy nem tudom. Azt hiszem, ez jókora türelmi lecke lesz.

Nem sok, pikk-pakk, eltelik. 15 üres, vagy szabaddá tehető perce biztos van mindenkinek a napban. 15 percig még a gyerekek is le tudják valamivel kötni magukat (tisztelet a kivételnek, nekem is van belőle).
Szóval csak 15 percet kell rászánni. Mire is?

Hát, a napba bele kell férjen 15 perc szortírozás. 15 perc mozgás. 15 perc gitártanulás, ugyanennyi csendben gondolkozás az élet dolgairól (anélkül, hogy elaludnék közben). És az a 15 perc, amit naponta a nyelvtanulásra szeretnék fordítani, de még bele sem vágtam...

Na, ezt már nehéz szabaddá tenni. Ötször 15 perc. Minden ujjamra jut egy. Mindre szükségem van. Melyiket harapjam?

A folytatást mindenki ismeri. Lustanyut olvastam, érintett egy témát, amiről már régóta gondolkozom. Most leírom, aztán majd meglátjuk, hogy hogy gondolom majd 8-10 év múlva, mikor nekem is lesznek nagy gyerekeim.

Elég sok kisgyerekem és nehézségem van ahhoz, hogy meginogjon bennem eme ősi bölcsesség hitele. Viszont még sosem volt nagy gyerekem, és így azért nem vallana túl nagy körültekintésre, ha azt mondanám, ez hülyeség, és tuti nem így van. Lustanyuval sem értek egyet abban, hogy kinek mi a nehézség. Azt hiszem, aki ilyen sokat dilemmázik a gyerekek kicsi korában azon, hogy mikor mit szúr el, meg hogyan kellene annak legalább ugyanolyan nagy lesz a lelki élete akkor, mikor látja azokat a dolgokat, amikre nincs befolyása. Hogy hogy lehetne mégis. És még akkor is lehet elszúrni, sőt. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogok rálegyinteni, hogy hát, én mindent megtettem, amikor kicsi volt, megalapoztam, most már ez van, változtatni nem fogok tudni. Valószínűnek tartom, hogy szenvedni fogok, mint a kutya.
A jegyesoktatáson egyébként azt kaptuk útravalónak, hogy mindig legyünk ott, ha valamit mondani akarnak, legyen rá alkalom, hogy meghallgassuk őket, ha lehet, kritika nélkül, és akkor nem lesz gond. Már egész kicsi kortól. Anyósom is gyakran mondja ezt, és hát ő is négy normális gyereket nevelt fel, akik közül egy sem kallódott el. Vagyis egy ott van még, aki még kallódhat, mert most 16, de szerintem nem fog. Aztán ott van az otthoni példa, ami szintén ezt erősíti, bár anyukám nem fogalmazta meg így nekem, mindig csak azt szokta mondani, hogy hát csináltuk. Valószínű nem tőle örököltem az őrlődő személyiségvonásaimat :). Szóval ezzel próbálok alapozni, több-kevesebb sikerrel, majd meglátjuk, hogy sikerült. De nem erről akartam írni.

Hanem arról, hogy szerintem - úgy, hogy még sosem volt nagy gyerekem - miért is éli meg úgy az ember, hogy nagy gyerek nagy gond. És bár lenne inkább kicsi, és az milyen jó volt. Arra a részre most nem térek ki nagyon, hogy az idő múlása hogy megszépíti a dolgokat, és hogy eltünteti a nehézségeket, de erről is tudnék oldalakat írni, és biztos ez is közrejátszik, most mégsem erre gondolok.
Azért azt aláírja mindenki, hogy baromi nehéz a kicsi gyerekkel. Rengeteg idő, energia, és még több idő, és hulla az ember, és tudja, hogy most alapoz meg mindent, és nehéz döntéseket hozni, és fáradt, és fáradt, és fáradt, és mégis mindig ott kell lenni, és helyt állni 100%-osan, mert ha 10% kiesik, már lehet, hogy megvan a baj, leesik, megvágja, összetörik, ráesik. De mégis, akármi van, akármennyit kiabálunk, veszekszünk, akármennyire fárasztó, és ki kell tenni mindent, az utolsó cseppet is, akkoris adnak puszit, megölelnek, megölelhetjük őket, és látjuk, hogy bíznak bennünk, és szeretnek, és tudják, hogy szeretjük őket, és szükségük van ránk, mind a 100%-unkra. És ez segít, hogy odategyük tényleg mind a 100-at, sőt, 110-et, ha kell, mert nézzük, ahogy alszanak, vagy játszanak egymással, vagy megölelnek minket, és úgy érezzük, hogy megy ez még akár 200%-on is.

Aztán ahogy majd megnőnek, gondolom nem kell majd mindig a 100% sem. Egészen egyszerűen azért, mert nincsenek velünk.  De mi meg adnánk. Egyre kevésbé vagyunk részesei az életüknek, egyre kevesebb a visszajelzés, a puszi, az ölelés, a beszélgetés, a közös időtöltés, kényszeredett a segítség, hiányzik a bármi. És nagyon nehéz elhinni azt, hogy még mindig szükségük van ránk. Rossz, hogy a Robi véleménye jobban számít, mint a mienk, főleg, ha szerintünk az hülyeség. Hogy a napi száz puszi és folyamatos nyakbanlógás a reggeli búcsúpuszira és az esti jóéjtre korlátozódik, és esetleg az is egyre kötelességtudóbb. Érti az ember, hogy ciki, ha elkíséri az orvoshoz, de azért még mindig pontosan ugyanúgy aggódik érte, mint amikor 3 éves volt, és vajon mindent elmondott-e.
A gondok nem kisebbek, nem is nagyobbak, egyszerűen mások, újak. Csak talán még nehezebben éljük meg, mert nincs ott az a feltétlen elfogadás közben, amitől mégis van valami visszajelzés közben, mint a kisgyereknél, hogy "Szeretlek én anya, akkor is, ha elszúrod. Nem tudod annyira elszúrni, hogy ne szeresselek, és hogy ne tudjam a szívem mélyén azt, hogy szeretsz. Még ha az ellenkezőjét is mondom." És talán mi mindig lassabban szokunk a csökkenő mennyiségű szülőségünkhöz. Tudjuk, hogy kevesebb kell, de nem tudjuk, mennyivel. Az sem jó, ha ők diktálnak, mert nem felnőttek, de azt meg már nem fogadják el, ha mi diktálunk. És ez egy állandó konfliktus.

És ráadásul hiába, hogy ők már csak 20%-ot kérnek a gondoskodásunkból (legyen enni, inni, öltözni, lakni), attól mi még mindig 100%-ig apák és anyák maradunk. Még ha a 20%-ot is igyekszünk adni magunkból, igény szerint. És ez nehéz. Baromi nehéz. Erre megy a 100, a 110, a 200%, hogy úgy szeressük őket, ahogy nekik a legjobb. Csak most már üres tankkal. Igaz, hogy végre van időnk arra, hogy szeressük magunkat, hogy olvassunk, fodrászhoz és tornázni járjunk, van élet a háztartáson túl is, de talán ráébred az ember, hogy mégsem az kell, hogy magunkat szeressük, hanem az, hogy ők, azok a ronda nagy buta és szemtelen kamaszok szeressenek minket úgy, hogy 2 évesen. Mert nekünk még mindig azok az édes kisgyerekek.

Néha, mikor megnyitom a blogomat, meglepődök rajta, hogy jé, ez az utolsó írásom? Pedig már mennyi minden történt azóta, mennyi gondolatot fogalmazgattam magamban, hogy majd leírom. Mintha egy hete lett volna.

Például belenéztem a statisztikába, és meglepődve láttam, hogy az utóbbi egy-két hónapban, mióta utoljára megnyitottam azt a fület, a napi 100 kattintás, ami már akkor is kicsit ijesztő volt számomra, de olyan fél évig állandó volt, csaknem a háromszorosára nőtt. Nagyon sokáig blogoltam kb. napi 20-30 látogatónak, és az is olyan kellemes zártkörű dolog volt. Kicsit ijesztő néha, hogy ilyen sokan érdeklődnek a hülyeségeim iránt. A statisztikából kiderült az is, hogy több olyan blogról is érkeznek hozzám, akiknél még nem is jártam. Köszönöm szépen, igyekszem majd ellátogatni, körülnézni én is! :)

Aztán az elmúlt 24 óra amúgy is 168-nak tűnt, mert 5 gyerekünk van újfent, ugyanazzal a felállással, mint nyáron, de valahogy most mindenki nagyon nagyon fáradt. Persze, mert este fél 11 után dőlt ki az utolsó, és fél6kor már riadó volt. Mondjam, hogy ugyanaz volt a későnfekvőkoránkelő? A Nándi :) De a részletek most már szerintem megmaradnak nekem.

Aztán olvastam ezt a posztot, ami nagyon tetszett egyébként, és ennek kapcsán megint elgondolkoztam azon, hogy én még mindig jobban szeretek a nehézségekről, meg a gondolataimról írni. Még ha néha szégyellem is magam miatta. Mert olyan sokat segít. Ha nem írom le, szétszaladnak a gondolatok. Ha csak magamnak írom, nem gondolkozom a megfelelő kifejezésen, hiszen úgyis tudom, mire gondolok. Gyakran, mire leírom, túl is vagyok rajta. És egyébként is szinte minden napot élvezek, még ha nehéz is, ebben kevés rögzítendő dolog van, a hétköznapok jók. Az ünnepek még jobbak. És megint forgott a fejemben sokat, hogy vajon milyennek látnak az emberek, meg azok, akik az életemnek ezt az írásos szeletét látják. Néha szívesen megkérnék angol tudósokat, tudják meg. Azok ráérnek az ilyen hülyeségekre is, meg eszközeik is vannak, hogy kiderítsenek nemlétező dolgokat is. :)

Aztán a férjem, aki szinte sosem szokott munkahelyi pletykákat hazahozni, most megtraktált egy adaggal, és egyrészt nagyon jólesett némi reality. Másrészt annyira örültem, hogy nekem van ő, és nem kell a szerelmi szálakkal foglalkoznom. Aztán el is képedtem, mert hihetetlen, hogy ilyenek nem csak az Így jártam anyátokkal c. sorozatban vannak. És nagyon sokszor vágtam közbe a történetek folyása közben, hogy és hány éves? komolyan? Neee!  És jókat is röhögtem. Ez sem fogom leírni.

Aztán elkezdtük a nagyobbakkal a közösségi hittant is, és Réka azt mondta, hogy nem érti azt a házifeladatot, hogy köszönje meg az esti imában azt, aminek örül a szíve. És hogy ez hülyeség. És ezen is nagyon sokat agyaltam. Már megint. De nem megyek bele most ebbe sem.

És tönkrement a mosogatógépünk, javíthatatlan, és olyan szerencsétlen véletlenek voltak a javítási kísérletek közben, hogy nagyon nehéz volt kiverni a fejemből azt, hogy semmi suskus nem volt a szerelő(k) részéről, de asszem már túl vagyok ezen is. Részleteket most nem írom le. És biztos így van rendben, és sejtem azt is, miért kaptuk ezt most cserébe, csak utálom a folyamatos mosogatást. 4 és fél éve van volt mosogatógépem, ami már csak azért is tette nagyon egyszerűvé az életemet, mert ezt ki-bepakolta az én drága férjem is, míg a mosogatás a kezén levő ekcémája miatt abszolút nem jön szóba.

És agyalok a nagycsaládos egyesületes munkán is sokat, meg belekapok itt-ott, de valahogy nem megy azon az úton, ahogy szeretném. De ezt sem tudom most kifejteni.

Aztán néztünk tegnap egy filmet is, ami elég érdekes volt. Kár, hogy a végére túl sok dolgot akartak bezsúfolni, de alapvetően egy izgalmas kérdést boncolgatott. Sci-fi, mostanában szinte csak azokat nézünk, úgy néz ki, néha elég ijesztő belegondolni. Régen, amíg nem gondoltam, hogy az áldozatoknak is van anyukájuk, a thrillereket szerettem, mostanában ezek jobban lekötnek, máshogy borzongatják az embert. :) Forráskód volt a címe, egy esti programnak elég jó egyébként.

Szóval folynak a hétköznapok a maguk medrében. Semmi fontos nem történik. :)

Kicsit összejöttek bennem a dolgok estére, a gyerekek fenn randalíroztak, én lent sírtam éppen Gergőnek. Aztán a hangokból ítélve valakinek fel kellett menni, Gergő húzta a rövidebbet, én pedig magamra maradtam a bánatommal. És akkor megláttam, hogy kisütöt a nap a zivatar közepén.

Írtam már, hogy gyakran látunk szivárványt a keleti égen az esti zivatarok alkalmával. Láttunk már teljes szivárványt, dupla szivárványt, teljes dupla szivárványt is. Soha nem láttam viszont még olyant, amit ma. Kb. 100m-re ért földet a szivárvány, a patak partján, a fákon innen. Mire eszembe jutott és beszaladtam a fényképezőgépért, elment a nap, és így a fák mögé került a híd vége is.

Úgy éreztem, Isten külön nekem rajzolta ide ma este az emberiség és Őközötte kötött szövetség jelét. Hogy megmutassa, velem, velünk van. Olyan jó lenne elhinni, odabízni magam minden aggodalom nélkül...

Anyukámék egyik kedvenc története a mi gyerekkori testvér szeretetünkről az, amikor kaptunk négyen négy egyforma tábla csokit, és mindegyiket négy egyenlő részre osztva mindenkinek négy darab csokija lett.

Most, hogy három gyerekem van, mindhárom szabad akarattal, már látom, hogy a szüleim félreértelmezték a gesztust. Az osztozkodásnak nem a jó testvérség volt a hajtóereje, hanem az aggodalom. Hogy a másiknak jut valami, amiről én lemaradok...

Anyósom kommentelt az előző bejegyzéshez, hogy majd meglátjuk, hogy visszatekintve ez az időszak lesz életünk legszebb része. És már megint maximálisan igazat kell adnom neki. De gondolom, mikor azt mondom majd, hogy életem legjobb, leginkább gondtalan része az volt, mikor még picik voltak a gyerekek, akkor nem konkrétan azokra az időszakokra fogok gondolni, amikor pár hetes gyerekem volt, és együtt bőgtem vele, mert nem tudtam rájönni, mit akar. Vagy azokra az időszakokra, amikor jött a foguk. És egészen biztosan nem erre a 6 hétre, amikor Misinek gipszben van a lába. Bár elég biztos vagyok benne, hogy lesz majd még olyan is, amikor még ezt az időszakot is visszasírom. Anyósomnak nagyon nagyon gyakran van igaza :)

De egyébként igen. Ha belegondolok, hogy hogyan telt ez az elmúlt 6-7 év, mióta bennem vagy velem gyerekek élnek, ez életem legszebb időszaka összességében. A gyerektelen életem is nagyon jó volt. Voltam boldog akkor is, kamaszként is,  amikor éppen nem volt rajtam a világfájdalom, a férjemmel kettesben is. Vannak nagyon jó emlékeim, amik egy életen át el fognak kísérni: egy családi nyaralás, egy színjátszó tábor, egy másik nyaralás, mikor körbementünk Gergővel a Balaton körül, vagy az első évfordulónkon a libegőzés, a nászutunk, és a többi. És mindegyiknek van olyan momentuma, ami akár el is ronthatta volna az egészet, ha arra koncentrálunk, hogy leégtem, meg hogy egy szemhunyást sem aludtunk, mert egy általános iskolás táborral együtt voltunk elszállásolva, vagy hogy rettegtem az alagutakban.

Mióta meg gyerekem van, az egész életem egy ilyen nászút, vagy balatoni körút. Egy hatalmas életreszóló élmény. Vannak benne nem könnyű részek, de egyáltalán nem mérgezi meg a többit.
Ha valaki olyan kérdezi meg, hogy mi van velünk, akivel ritkán találkozunk, annak biztos azt mondom, hogy jól vagyunk, hogy boldogok vagyunk, a gyerekek milyen ügyesek és okosak, és hogy irigylésreméltó vagyok. És így is gondolom. Najó, ha konkrétan rákérdez, bevallom, hogy nem mindig egyszerű, de ettől függetlenül jó nekem nagyon.  És így is gondolom. Valóban leírthatatlanul boldog vagyok, még ha most rám is borult egy nagy rakás ezaz. Ha egy pillanatra megállok, és megkérdezem magamtól, még mindig csöppet sem érzem magam boldogtalannak. Néha egy-egy dolog miatt szomorúnak, kétségbeesettnek, idegesnek, magányosnak. De ezek csak pillanatnyi érzések, amik talán már egy óra múlva elmúlnak. Olyan, mint az, hogy ha a tengerben fürdök, leégek. De megéri.

Olvastam egy Wass Albert novellát pár hónapja. A novellában, mikor meghal az ember, oda kerül vissza térben és időben, ahol legboldogabb volt az életében. A novella hőse, egy idős férfi - akinek egyébként felesége és gyerekei voltak -, egy fiatalkori szerelméhez tér vissza, ott van a kedves kutyája meg lova is. Mentségére szóljon, hogy egykori hazájába, ahonnan száműzték. Számomra elképzelhetetlen lenne bármilyen mennyország a gyerekeim nélkül.
Na, majd meglátjuk, hogy hogyan gondolom ezt majd 70 évesen :)

Na, gyorsan eljutottam már megint Makótól Jeruzsálemig... :)

Olvastam megint mimikrit, mint mindig. És hát az írása meg a láthatatlanság érzésem kényszerít, hogy most már leírjam, ami pár hónapja állandóan piszkál, és amit okolok, hogy nem tudom magamból maradéktalanul kiűzni a téli depressziót.

Szóval az van, hogy ugye az embert születésétől fogva dicsérik, ha ügyes. Dicsérjük a gyereket, ha megtanul önállóan enni, járni, ha gyorsan fut, szépen rajzol, magas tornyot épít, megtanul bilizni, stb. Még azért is jár elismerés, ha nagyot nő. Az iskolában többnyire jó jegyet kap a jó teljesítményért, a főiskolán ösztöndíjat. Aztán jönnek a munkahelyek, ha jól végzem a dolgom, kapok fizetésemelést, vagy legalábbis nem tolnak le, nem rúgnak ki. Egyértelműek a visszajelzések.

Aztán jön életem legnagyobb és legjelentősebb feladata. Gyerekeim lesznek. És mindennemű visszajelzés megszűnik. A gyerek csak ordít, aztán dacol, aztán vitatkozik, ellentmond, világgá megy, megsértődik. Semmilyen visszajelzés nincs róla, hogy jól csinálom-e, sőt. Mindenki jobban tudja, hogy kellene, sajnálkozó pillantások a hisztiző gyerek felett, jótanácsok, emlékezések. Lelkiismeretfurdalás az elszakadt cérnás kiabálások után, állandó éjszakai gyötrődés, hogy jó döntést hoztam-e. Mert nincs visszajelzés a gyerektől, nem lesz szófogadóbb, nem lesz csendesebb, kreatívabb, okosabb, ügyesebb, legalábbis soha nem derül ki, milyen lett volna, ha máshogy döntök. Sőt, mérges, rosszkedvű, szófogadatlan.
Ha főzök, nem kell a kutyának sem. Eddig legalább ott volt némi sikerélményem. Már főzni sincs kedvem. Még a sütiket is mind én eszem meg. Bezzeg az oviban betolnak minden. Pedig nincs folyamatos édességzabálás. Csak néha.

Mindeközben hulla fáradt vagyok, nincs kedvem háztartani, mert úgyis minden szétcsúszik újra. És úgyis megvár, senki nem csinálja meg helyettem. De legalább valaki úgyis összebarmolja azonnal, ha megcsináltam. Nincs becsülete.

Legalább a társadalom megbecsül? Nem. Ja, hogy nem dolgozol? Dejó neked! Aha, tényleg jó. De azért  dolgozom. 24 órán keresztül. Ezért kapok kb 25ezer forintot, ami tök jó, hogy kapok egyátalán, csak azért megbecsülésnek nem kifejezetten nevezném. Főleg, hogy minek hívják? Gyermekvédelmi SEGÉLY-nek. Értem én, hogy adójóváírás, és ne a szegény réteget generáljuk tovább, hanem azok szülessenek meg, akik nagy eséllyel középosztályt erősítenek majd 20-25 év múlva, de olyan jó lenne, ha én kapnám azt a pénzt, az én saját nevemre a 24 órás munkám becsületeként.

És aztán még árad mindenhonnan, hogy legyek szép és csinos és ápolt és fitt. És vegyek magamnak szép ruhákat. És még vállaljak munkát is, és valósítsam meg magam. De nekem ezek olyan igények, amik a Maslow-féle piramison sokkal magasabban vannak, ha vannak egyátalán, mint ahol jelenleg én állok.

Szóval ha tükörbe nézek, azt látom, hogy semmit, de semmit nem teszek le az asztalra. Semmi nincs, amire azt mondaná bárki, hogy ezt jól csinálod. És én sem tudom magamra ezt mondani. És kapaszkodtam egy ideig ilyenekbe, hogy majd ha lefogyok. Majd ha rend lesz. Nem lett jobb. Najó, egy kicsit. De nem volt megoldás. (És mára már le sem vagyok fogyva és rend sincs :) )
Most kapaszkodok bele, hogy majd ha tudok csinálni valami "értelmes" munkát is, de a szívem mélyén már tudom, hogy nem lesz jobb. Csak fáradatabb leszek, és erősödik majd az érzés, hogy nem tudok megfelelni. Nem másoknak, saját magamnak. Mert jó gyerek voltam, jó tanuló voltam, jó munkaerő voltam. És itt, most, életem legfontosabb és legjelentősebb feladatát teljesítve nem tudom azt mondani magamnak, hogy jó vagyok.

Olyan jó lenne belepillantani a jövőbe, úgy 20 év múlvára, hogy lássam, boldogok lesznek-e a gyerekeim. Ha tudnak majd boldogok lenni, akkor biztos jól csináltam.

Úgy szeretném tudni...

Én középső vagyok. Vagyis második a négy gyerekből, de középső lány. Szóval a középső szindrómát teljesen értem, és nagyon keményen igyekszem, hogy Nándi lelkére vigyázzak. Ami egyébként meglehetősen érzékeny. A legkisebbnek lenni nehéz talán még nem érinti Misit annyira, attól eltekintve, hogy kisbabának látja magát, de erre is azért vannak ötleteim.

Azt viszont, hogy milyen nehéz legnagyobbnak lenni, valahogy nekem nehéz feldolgozni. Én állandóan nagy akartam lenni, meséli anyukám, hogy nem voltam hajlandó felvenni más ruhát, csak ami a nővéremé volt korábban, emlékszem rá, milyen sóvárogva vágyódtam a nővérem kiváltságainak megöröklése után, amiket a tesóm - mint utólag kiderült - mérhetetlenül utált. Büszke voltam rá, és irigyeltem is, nagy akartam lenni. Szóval nehéz megértenem (elfogadnom?), hogy valaki nem akar legnagyobb lenni, ügyesokosnagystb... lenni, nagyos dolgokat csinálni.

Réka nem igazán akar. Vagy lehet, hogy akar. Talán csak az a baj, hogy a neki kiosztott dicséreteket nem értékeli annyira. Talán csak nem jól dicsérünk...

Ezeknek a fránya kicsiknek olyan aranyos dolgaik vannak. 2 évesen mindent olyan cukin csinálnak. Nándi agya meg olyan különlegesen jár, és hát hogy is mondjam, határozottan rendszeres Gergővel az egymás oldalbabökdösése, és halk "nézd!" illetve "hallottad?" kiszólások, és jelentősen mosolyogva egymásrapillantások. Amit biztosan észrevesz Réka is, még ha figyelünk is rá, hogy ne ömlengjünk valakiről a többiek előtt - kivéve nevelő célzattal :) -, ha mégis, akkor van jó szó - szoros összefüggésben, hogy ne legyen feltűnő, hiszen nem hülye, csak gyerek -  a maradéknak is. Azok a dolgok pedig, amiket ő csinál, neki teljesen természetes, hogy csinálja, hiszen nincs senki, akit utol kellene érnie, aki ügyességét be kellene hoznia, így a dicséret sem olyan értékes, mint amit a másik kap.

Nagyon nehéz lehet megérteni 6 évesen, hogy minden korosztálynak megvan a maga ügyessége, és két évesen nagy szám felvenni egyedül a nadrágot, 6 évesen gyakorlatilag elvárás - de még ezt sem dörgölöm az orra alá, hanem dicsérem, bár tény, hogy nem tapsolom meg, és nem telefonálom körbe a rokonságot...
Nehéz lehet megérteni, hogy ő kirak egy 100darabos kirakót, vagy rajzol egy tájképet állatokkal, Nándi meg rajzol egy rakat gombócot, amire ráfogja, hogy autó, és ugyanúgy el vagyok olvadva tőlük.
Nagyon nehéz lehet, hogy az a nagyobb szám, hogy Nándi biciklizik, holott ő sokkal ügyesebben és szabálytiszelőbben teker, még akkor is, ha mindig megemlítjük ezt is.
Nagyon nehéz lehet, hogy a beszédhibák aranyosak egy 2 évesnél, és zavaróak egy hatévesnél, kivált, hogy direkt csinálja.
Nagyon nehéz lehet, hogy mindenben ő tör utat, hogy a szüleinek még soha nem volt annyi éves gyereke, sem fiú, sem lány, mint amennyi éppen ő, és ismeretlenek a kérdések, a gondok, a feladatok - és az ezekhez társuló válaszok. Sőt, még elképzelni sem tudják a szülők, hogy milyen lehet legidősebb gyereknek lenni.

Amikor Rékáról van szó, kicsit mindig egygyerekes anyukának érzem magam. (Ne értse félre senki, és nem leszólás, de én egygyerekes anyukával semmiről nem szállok sem vitába, sem magyarázatokba. Mert nem érdemes. Majd megérti, hogy minden gyerek más, és azt is, hogy változnak ők is, mi is.)
Próbálom elkötelezni magam a meggyőződéseim mellett, és nagyon igyekszem, hogy ne önmegvalósítsak az egyszem lányommal, hogy ne telepedjek rá, és mégis tudjam terelgetni, de gyakran sajnálom szegényt, hogy ő az én kis próba-babám, próba kislányom, egyszem érzékeny kislányom. Hogy olyan sok szerszámot próbálok ki, amíg a megfelelő eszközt kapom a kezembe, hogy ne ásóval akarjak gyomlálni, vagy kapával összehúzni a lehullott leveleket... Működik, működik, de félek, hogy néha több kárt okozok, mint a haszon.

"Egygyerekes" anyukaként igyekszem bízni benne, hogy igaz, amit anyósom mond, hogy mindegy milyen közösségekbe kerül is a gyerek, ha ott állok mellette, ha mindig érzi, hogy ott vagyunk mellette, akkor nem lesz gond, mindig megmaradnak az otthonról hozott értékek.
"Egygyerekes" anyukaként csak azon aggodalmaskodok, hogy vajon tudom-e megfelelően közvetíteni ennek az én első és legidősebb és egyetlen kislányomnak minden életévében, minden változáskor, hogy igen, mérhetetlenül szeretjük, és mindig számíthat ránk.

Egyikünknek sem könnyű.

Megpróbálok néhány elmaradt dolgot pótolni, amiről szerettem volna írni az utóbbi időben.

Nézzük az Eszeveszett birodalom c. mesét, illetve a 2. részt is. (Meglehetősen pihentagyú szórakoztató mese egyébként, eléggé bírom) Ebben van egy szereplő, Kronk, aki alapvetően jó, de a főgonosz szolgálatában áll. És rendszeresen megjelenik a két válla felett az angyalka és a kisördög, és próbálják rávenni, hogy az egyszerűbb vagy a jó utat válassza. Na és persze a katolikus ovi is van, így jutottunk el az angyalokhoz és az ördögökhöz.

Rendszeresen kérdezgetnek engem egy-egy nevelési szituációban, hogy az angyalka mondta-e nekem, hogy ezt csináljam, mondjam, vagy az ördög, és mondják, hogy nekik mit tanácsol az angyalka és az ördög.
Szóval például van az, hogy az összes gyerek mindig egyszerre akar például kakilni. Természetesen a két vécé és a két bili közül erre csak egy vécé alkalmas. Jó esetben nem az, amelyiket használja éppen valamelyik felnőtt, de általában ettől jön csak meg igazán a kedvük, mindegy, a lényeg a sorbanállás. És a veszekedés az éppen trónolóval, hogy siessen. Ma például kiakadtam, és kiabáltam, hogy nem igaz, hogy itt a három másik lehetőség, és Rékának mégis itt kell hisztizni, hogy mindjárt bekakil, tessék ráülni a bilire, vagy lemenni a másik vécére.
Csend.
Majd Réka megkérdezi: Anya! Ezt most neked az angyalka mondta, vagy az ördög? - Micsodát? - Ezt a biliset.
Mit mondtam volna? Az angyalka mondta, de azt, hogy kiabálva mondjam, azt az ördög. Nem kellett volna rá hallgatnom, bocsánatot kértem.
Csend.
Majd Réka megszólal: Nekem most azt mondja az ördög, hogy lökjem le Misit, hogy jól verje be a fejét, és fájjon neki, és üljek én a vécére. De nem hallgatok rá.
Dicséret. (Misi közben a vécén ülve simogatja a fejét, és fájdalmas képpel mondja, hogy auuuaúúú :) )

És ez csak egy. Csomó ilyen van, és Nándi is mond néha ilyeneket. Fura, hogy ilyen sok rosszat akarnak csinálni. Hatalmas leleménnyel tudnak rosszat kitalálni a másiknak. Döbbenetesen nagy leleménnyel. És fura, hogy ilyen jól tudják, hogy melyik a rossz és melyik a jó. Vagy nem is az a fura. Hanem hogy van önuralom az angyalkára hallgatni. Remélem egyre könnyebb lesz nekik is, nekem is...

Muszáj gondolkozni, mélázni. Mondjuk legalább nem bosszantom fel magam, csak elkeseredek néha.
Lustanyunál történt ez-az egy poszt kommentjeiben, ami kiváltott egy eszmecserét, amitől én elkezdtem gondolkozni. Amit nem kéne, ezt már többször bebizonyosodott, és igyekszem én nem foglalkozni ilyenekkel, de pont megint olyan húrokat pendített meg bennem, amiken amúgy is szoktam rágódni. Egyrészt a tolerancia és elfogadás, másrészt a házasság, család, párkapcsolat témát.

Azt szoktam gondolni magamról, hogy elfogadó vagyok, igyekszem mindig a jóindulatot látni mindenkiben, mentségeket találni a balul elsült dolgokra, a mások tulajdonságait feltétel nélkül elfogadni, az ítélkezés nem az én dolgom. Semmilyen körülmények között. Ha valami nagyon zavar, és az eszközeim a változtatásra kevésnek bizonyulnak, hát elkerülöm. Van, aki ezért megvet, sajnál, gyengének tart, tegye. Ez megint nem az én dolgom. Az én dolgom az, hogy a rám bízott eszközökkel jobbá tegyem a világnak azt a kis hányadát, ami rám van bízva.
Egyet viszont képtelen vagyok tolerálni, az intoleranciát. Ha valaki megmondja az egy szent és sérthetetlen tutit, amin kívül nincs igazság a földön. Ez az, ami zavar. Tudom, hogy idealista vagyok, hogy nem állok két lábbal a földön, hogy képes vagyok elszállni. De akkor sem tudom felfogni, hogy például miért nem értik meg bizonyos emberek azt, hogy máshogy is lehet boldognak lenni, mint ahogy ők azt elképzelik, hogy nem vagyunk egyformák. Hogy valakinek ez jó, a másiknak meg az.
A fent említett esetben a gyerekek elkényeztetéséből indult ki az eszmecsere, és amin kissé fennakadtam, és nem hagyott nyugodni, az az volt, hogy miért is bűn az, ha valaki 30 évesen még a szüleinél lakik. Szerencsére van nekem egy nagyon realista, földön talán túlságosan is két lábbal álló szuper férjem, akinek köszönhetően már nem megyek bele az ilyen jellegű vitákba, de azért belémszorult, és gondoltam, ez itt az én saját külön bejáratú kis blogom, majd itt kieresztem a gőzt, az olvasóim véleménye még érdekel is.

Szóval megvetendő dolog az, ha valaki nem repül ki a szülői fészekből, mert nincs miért? Mert tényleg, miért? Ha beleszólnak a szülők a felnőtt életébe, oké. Ha van egy társ, akivel közösen akarnak jövőt, oké. Ha elszólítja a munka máshova, oké. De miért törvényszerűen defektusos az az ember - valljuk meg, a férfiakról van szó, a nőkről nem szól a fáma -, ha nem találta meg a társát, ha közel dolgozik, és normálisak a szülei? Biztos van olyan is, aki az. Miért törvényszerű, hogy nem akar semmit az élettől? Nekem is vannak ilyen 30 éves körüli ismerőseim, és semmi komoly baj nincs velük.
Mondjuk biztos ciki egy 30 éves nőnek beállítani a szülői házba egy kis beszélgetésre. Főleg, ha nem csak beszélgetésről van szó.
De ez nem ennek a hülye kornak a hülye termése? Egyrészt muszáj szexelni, mert 30 évesen már tényleg felnőtt az ember, és azt gondolja, hogy tud már mindent. Másrészt az emberek már nem 20-25 évesen alapítanak családot, hogy normális időben átessenek ezeken az időszakokon. Hiszen egyetemistaként még mekkora luxus az ha valakinek külön pecója van, ahonnan esetleg csak a szobatársat kell kirakni.
Meg ott vannak ezek a szeretetnyelves dolgok. Ha egyszer valakinek jól esik, ha kiszolgálják, mert ettől képes bármire, akkor miért nem lehet úgy szeretni? Ismerek én olyant, aki hiába volt kollégista, hiába nem kényeztették, és hiába nevelték önállóságra, van, hogy inkább nem eszik, ha nem teszik elé. Mert egyszerűen csak úgy esik jól neki. Én például azt gondolom, hogy akiknek a szolgálat a szeretetnyelvük, borzasztóan tudják szeretni a társukat, ha azok átveszik a gondoskodás stafétáját.

Csak hát - és itt jön a váltás a gondolatmenetemben - ma már nem nagy Ő-t keresünk, hanem nagy Ént. Ez nem saját kútfő, egy Kiskegyedben olvastam vagy 10 évvel ezelőtt, és nagyon szíven talált. Nem azt nézik az emberek, hogy boldoggá tegyék a másikat, és ez nekik is boldogságot okozzon, hanem azt keresik, ki tudná őt boldoggá tenni. Ha nem megy? Megy tovább. Megnősül, férjhez megy kétszer, háromszor, négyszer, ahogy sikerül. ÉN, ÉN, ÉN, ÉN!!! A másikat próbálják a maguk igényére formálni, megváltoztatni, megtanítani, hogy mire vágynak. Keresztülgázolnak családokon, gyerekeken, életeken, semmit nem nézve, a boldogságot hajszolva. Ami ott van az orruk előtt, minden pillanatban. Hiszen ha valóban szeretek valakit, a legnagyobb boldogságot az okozza, ha őt boldognak látom. De sajnos a legtöbb ember magát szereti, magának akar örömet okozni. Hülye kor hülye termése...

Szeretni nehéz. Nem, ez így nem igaz. Úgy szeretni, ahogy a másik szeretné, hogy szeressük, nehéz. Néha ki kell bújni a saját bőrünkből, erőt venni magunkon, és akár összeszorított foggal elsőként szeretni. És amikor dőlünk, akkor biztos ott lesz a másik, hogy elkapjon. És ha mindketten dőlünk, középen megtámasztjuk egymást, és állva maradunk. Ezért vagyunk ketten ugyanarra a feladatra.

najó, lelövöm magam.

Azt hiszem, számomra az egyik legnehezebb dolog ebben az egész gyereknevelősdiben meg többgyerekességben, hogy a gyerekeimet az életkoruknak megfelelően kezeljem.
És itt nem csak arról van szó, hogy néha vágyom rá, hogy egy kicsit okosabbak, "felnőttebbek" legyenek, és azért kilengek, hanem újra és újra észreveszem magamon, hogy nem a helyén vannak a dolgok.

Még csak nem is az, hogy Rékát nagyobbnak kezelem, Misit meg kicsinek, hiszen sok egygyerekes anyuka nem engedne meg olyanokat, mint amiket Misi csinálhat. Rékával meg néha kifejezetten hektikus vagyok, egyszer nagyként kezelem, aztán meg úgy gondolom, hogy például soha nem fogom megengedni neki, hogy egyedül elmenjen boltba. Az elmúlt hónapokban megengedtem neki, hogy Dorkával elmenjen itt a környéken ketten, nem biztos, hogy a felügyelet jó választás volt, de tényleg nagyon kicsinek kezelem, próbálom kompenzálni. Ennyi idősen, sőt, már Nándi korúan én egyedül vásároltam be, pedig egy nagyon forgalmas úton is át kellett menni. És azért Rékában meg lehet bízni, ha nem vagyok ott. Nem akar csalódást okozni, és büszke magára, hogy be tudja tartani a szabályokat. NEm is attól félek, hogy elüti valami, vagy hogy eltéved vagy elcsavarog, inkább a felnőttekben nem bízok. És a bolt is messze van, nekem is majd fél óra megfordulni. És igen, hallom, ahogy mondja mindenki kórusban, más világot élünk. Igen, más a világ, és én vagyok az anyuka, nem az én anyukámnak kell meghozni a döntést, hanem nekem. És igen, a lányom nem én vagyok, és mindenkiben máshogy lehet megbízni. De ha mindig kicsiként kezelem, vagy neadj Isten, a kicsik miatt nem adok neki lehetőséget, ő sem fog saját magában megbízni. Hogy lehet ezt jól csinálni? A jó határt megtalálni? Vajon nem az én túlzó félelmem, hogy egy ilyen környéken, ahol mi élünk - szinte csupa fiatal, jómódú családos - baja eshet a lányomnak, ha egyszer biztonsággal közlekedik? Lehet, hogy ha tudna biciklizni, azzal már el merném engedni? Vagy ez csak önhitegetés?

Ilyenkor utálom például, hogy ennyire kint lakunk, hogy tényleg nincs semmi se közel, se távol, az a két szem kisbolt és a három kocsma, járda sincs, és 700m ezek közül is a legközelebbi: milyen jó lenne ilyenkor a városban lakni, és az 5 háznyira levő akárhova átküldeni a gyereket, hogy legyen egy kis sikerélménye. Hiszen kellene valami önállóság is neki. Most mindenhova autóval megyünk, mert ha nem egész napos a program, nem lehet útnak indulni a három gyerekkel máshogy. Ha a napot rászánjuk, ám legyen, és többször meg is tettük. Mióta tél van, annyira nem ragaszkodom az egész napos programokhoz mondjuk...
Viszont cserébe, ha kinézek az ablakon, nem látok mást, csak zöldet és fákat, és ma pl. kifejezetten gyönyörű madárdal is volt délelőtt. Nagy ritkán egy-két kutyasétáltató is kószál itt mögöttünk...

No, mindegy.  A lényeg, hogy gyakran úgy érzem, nem vagyok képes a gyerekeimhez azon a nyelven szólni, amit beszélnek. Vegyük például a meséket. Mikor Réka négy éves volt, még nagyban Annapetigergőt nyomtuk, meg Szutyejevet, szóval állatmeséket. Nándi meg válaszott még valami kis primkó autósat mellé. Aztán jöttek a magyar népmesék, meg a Minden napra egy mese, és ősszel Benedek Elek 20 oldalas meséi. Valami hirtelen ötlettől vezérelve kezdtük el aztán Lázár Ervint és A kisfiú meg az oroszlánokat amihez még talán kicsinek gondoltam Rékát is. És nemhogy Réka nem kicsi hozzá, hanem Nándi is tökéletesen vágja a folytatásos meséket. Végigmeséltük a Szegény Dzsoni és Árnikát, és a Négyszögletű Kerek Erdőt is. És itt ért a hatalmas meglepetés, Nándi tökéletesen vágta, hogy mi a dömdödömözés lényege. Sírni tudnék, hogy nem írtam fel azt a szitut, amikor erre rávilágított. Valamit kérdeztem tőle, amire azt válaszolta, hogy dömdödöm, tökéletesen helyénvalóan. Eszembe nem jutott volna 4 évesnek Lázár Ervint olvasni estéről estére.
Végighallgatja a 20 oldalas meséket, emlékszik, hogy mi történt a 2-3 nappal azelőtt olvasott részekben. Néha visszakérdez, hogy ezt ki mondja, mert nem olvasok túl jól... (A kisfiú és az oroszlánokkal nagyon szenvedtem, mert gyerekkorom egyik kedvence volt, és nagyon rossz volt, hogy nem tudom úgy olvasni, hogy megjelenjen az a világ, amiben én jártam, mikor magamnak olvastam. )
Szóval most elővettük a Képes Bibiliát is, amiről szintén azt gondoltam, hogy várhatunk még, és nem. Réka csügg rajta, Nándit lenyűgözte Sámson története, mindig meg kell néznünk a vak óriást, ahogy ledönti az oszlopokat.

Ehh, nem lendülök jobban bele, éljen a szabadnap, felhajtom az uram nadrágját, mert azt mondta, valószínű már nem fog nőni, inkább vágjam le... Lehet, hogy igaza van.

Egyébként meg nagyon megnőttek a gyerekek.

Rékának iskolát keresünk. Még nem biztos, hogy megy jövőre, de az óvónéni úgy látja, hogy abszolút érett rá, én ugye félek a rajz miatt, hogy elég ügyes lesz-e a keze az íráshoz, de rá is szálltak az ügyre az oviban, és Réka azóta szívesebben is rajzol. Mindegy, ez mellékszál. Újabb ovidicsőítő mellékszál. Van néhány ilyen. Bár a pénteki két és fél órás szülői...
A lényeg, hogy iskolát keresünk, hogy jó helye és jó tanító nénijei legyenek. És ezt úgy, hogy még meg is tudjuk oldani az iskolába járást. Mert rövidesen iskolába fog járni.

Szóval nagyon nőnek. És mikor így tudatosul bennem, hogy nagyon nőnek, akkor az is, hogy nemsokára nem lesznek kicsik. Merthogy most olyan, mintha minden mindig így maradna. És nem fog. Akármennyire hihetetlen, nem fog. Elképzelhetetlen, hogy Nándi lesz 16 éves kamaszfiú. Pláne Misi... Misi iskolás sem lesz soha. Sőt, beszélni sem tanul meg semmikor. Bár ma azt mondta többször tessék helyett, hogy te-kmm. Réka meg...

Döbbenten vettem észre a minap, hogy Rékának elmúlt a kis kerek babakeze. Hosszú, vékony, felnőtt ujjai vannak, igazi felnőtt tenyere, csak kicsiben. Nincsenek a kis puha párnácskák, harapdálni való ujjbegyecskék. Nagylány keze van. Azért még mindig jó fogni. Kár, hogy azt már most sem szereti...

Nem a saját gondolatom. Innen van. De annyira szeretném mindig ezt tartani szem előtt. És annyira nehéz, nehéz, nehéz!!! Nem tudom, hova írjam ki, hogy minden egyes kiborulásnál előttem legyen, hogy sose tévesszem szem elől. Megosztom veletek noracska gondolatait, ha már ilyen jól leírta:

Olyan sok minden van, amiről írnék, így megint magamról fogok :)
Szóval időzavarban érzem magam. És nem azért, mert kevés van, meg nem tudom beosztani, meg kifolyik a kezem közül, meg nincs időérzékem, hanem most nagyban.

Idén egész nyáron az az érzésem, hogy mindjárt vége a nyárnak. Kb. július elseje óta ezt mondogatom. Hogy mindjárt vége a nyárnak. És nem igazán értem, hogy miért. És most észrevettem, hogy a Lepkevár őszbe öltözött, és most már muszáj írnom róla.

Szóval gondolkozom rajta, hogy miért is. Egyrészt nyilván nincs nyári idő. De az, hogy esik júniusban, meg nincs meleg, attól még lehetne nyár. Lehetne nyár hangulat. Aztán nyaralni sem megyünk, de azt máskor sem szoktunk. Nincs ovi, a barátaink mennek nyaralni, mi is nagyszülőzünk, programokat csinálunk, nehéz összehozni egy randit... Szóval tulajdonképpen érthetetlen. Nem is várom a nyár végét, mert bár nagyon szeretem az őszt, kezdődik az öltözködés, a saralás, a bent teregetés, a bezártság, a magányoskodás, a sötét, a depi.

Aztán beugrott. Azt hiszem, a bőség hiányzik. A nyár a bőség időszaka. Rengeteg gyümölcs, zöldség, befőzés, lépten nyomon kínálnak valamit a szomszédok, hogy kell-e, de nem kell, mert mi is fullon vagyunk. Talán ez hiányzik.
Szeretek befőzni, és szeretem télen levenni a polcokról az általam eltett dolgokat. Szeretem kitalálni, mi fér bele, minek örülnénk télen. Talán ez is hiányzik.

Lehet, hogy ettől gondolkozom már most azon, hogy kinek mit kéne karácsonyra adni?

Ma a templomban megint kaptam egy kis figyelmeztetést, hogy mennyire úgy viselkedek, mint egy gyerek. Mármint Istennel szemben.

Feliratkoztam a múlt héten egy blogra, igazi nagycsaládos blog. Még nem tettem ki oldalra, mert nem tudom eldönteni, hogy akarom-e mindig olvasni. Azért, mert olyan nekem, mint gyereknevelésben a Vekerdy vagy Ramschburg: egyetértek, szeretném úgy csinálni, de nekem nem megy, és ez frusztrál. Elég sok frusztrációm van így is, nem kell, hogy még rosszabb anyának érezzem magam :)
Mindenesetre most olvasom, ha van időm, bele-beleolvasok a régebbiekbe is. No, mindegy, nem is fontos, nála olvastam most egy posztot, ami miatt kikívánkozik belőlem valami. Eredetileg kommentelni akartam, de túl hosszúnak találtam a mondanivalómat egy kommenthez.

Szóval lehet, hogy nincs igazam, és ha igazam van, sem kellene leírnom, de úgy gondolom, hogy a nagycsaládosok gyakran ki vannak élezve arra, hogy a nagycsaládosságot támadják. Nem ennek a posztnak a kapcsán gondolom ezt, már régóta fogalmazódik bennem.

Jó, nekem csak három van, az sem régóta, nem is érzem magam igazán nagycsaládosnak, talán mert négyen voltunk tesók, az öt gyereknél kezdődik a nagy család. Nekem is gyakran mondják, hogy bátrak vagyunk, hogy nagyot vállaltunk, hogy nem vagyunk normálisak, hogy ugye nem akarunk többet. Volt olyan is, aki azt mondta, hogy nem irigyel. Annak mondtam, hogy pedig irigyelhetne, mert irigylésre méltó vagyok :) De ő sem bántásból mondta, egészen zavarba jött a válaszomtól.

De valami miatt, talán mert elég elfogadó vagyok, úgy gondolom, hogy az emberek csak mondani akarnak valamit. Ahogy egy gyerekre azt mondják, hogy milyen szép, jó gyerek-e, van-e, lesz-e tesó. A kettőnél megkérdezik, hogy milyen testvérek. Háromnál (meg gondolom többnél is) meg azt, hogy nehéz-e, meg néha valami orbitális baromság jut eszükbe, mert nincs tapasztalatuk. Nem hiszem, hogy belegondolnak, és nem hiszem, hogy tiszteletlenek, hogy elítélnek, egyszerűen nem gondolkoznak. Meg kíváncsiak, nem mernek kérdezni, ezért célozgatnak, bele sem gondolva. Nem is jut eszükbe, hogy ez bántó is lehet, mert nincs mögötte bántó szándék. A legtöbb esetben.

Nyilván van olyan is, aki tudja a tutit, de azok általában keserű, sajnálatra méltó emberek, akik nem csak a sokgyerekeseket, hanem a sapkásokat, illetve sapka nélkülieket is kifogásolják. Akik szerint a világ vagy fekete vagy fehér. Velük nem is kell foglalkozni, maximum szánalomra méltók, hogy nem látják a narancssárgát meg a zöldet. A szivárványból meg egyenesen semmit.
Egy- kettő a fenti bunkóból annyira kiélezi az embert a rossz felhangra, hogy ott is rosszat hall, ahol nincs. Vagyok én így a szomszédommal, aki ha köszön is, már rettegek, hogy mibe fog belekötni már megint, de ez független a gyerekeim számától.

Szóval azt gondolom, hogy az olyan iszonyúan hülye és bántó kérdések, vagy mondatok, mint például hogy nem is lehet annyi gyerekre odafigyelni, meg hogy neveled fel ebben a mai világban, meg hogy minek kellett ennyi gyerek, meg te akartad, egyszerűen értetlenségből, kíváncsiságból, tapintatlanságból születnek. Nagyon kevés szerintem az az ember, aki elítéli azokat, akik sokat szülnek. (És az ő véleményük egyátalán nem is számít, hiszen másban sem mérvadóak)
Az pedig, hogy az emberek többsége nem érti meg azt, hogy van, akinek a sok csemete a természetes, az valahol ugyanaz a kategória, mint ahogy nem értik meg azt, hogy hogy szeretheti valaki a forma1-et, vagy tud vagyonokat költeni a bélyeggyűjteményére. Hiszen ha értené, ha tudná a kérdésekre a választ, már ő is nagycsaládos lenne.

Hiszen nagycsaládban élni jó :) vagy mi :)