Krupp 40 fokban

Nem gondoltam volna, hogy van.
Ahogy elküldtem a tegnap esti posztot, Gergővel beszélgettünk, még poénkodtunk is rajta, hogy Ábel valamivel gurgulázik. Aztán köhögött egy olyan nagyon ismerős, nagyon ijesztőt, és akkor már tudtam, hogy az nem valamivel gurgulázik, hanem máshogy nem fér el a levegő. Eléggé betojtam: honnan szerezzek hideg levegőt? Kaposváron vagyunk. A lakásban harminc fok, a hűtő semmit nem ért, a pincébe ültem le, ott 20 fok körül volt, igaziból az sem hideg, ráadásul ott meg a penészgombák, mi lesz, ha allergiás valamelyikre, és csak rosszabbodik a helyzet? És egyébként is, olyan pici, és még normál légzésnél is néha gondja van és hörög - dokinéni szerint valami hártya laza, nem értettem, csak megnyugodtam, hogy nem baj -, pár perc alatt beszűkülhet a légcsöve annyira, hogy nem kap levegőt egyáltalán. Észreveszem-e, ha veszély van? Nincs-e veszély máris?
Felhívtam a Madarász ügyeletét, mondták, hogy fél kúp mehet - Nándi és Misi miatt mindig van nálunk  - de ezzel párhuzamosan menjünk be a kórházba. Próbáljuk meg először anélkül, fél ampulla calcimuscot kapott - szintén alapfelszereltség - talán, mintha jobb, de mi lesz ha... Felhívtam újra az ügyeletet, elfelejtettem mondani, hogy gyógyszert szedünk, kúppal kompatibilis-e. Igen, de inkább menjünk be, kicsi, első rohamnál nem tudhatjuk, hogy reagál, stb... Megijedtem. Bementünk. Tudtam, hogy bennfognak. De azt is, hogy hazajövünk másnap, ha nincs értelme benn maradni.

Ábel cuki volt, nem volt hajlandó sírni, hogy bemutassa a kruppos sírást, a zárójelentésben benne van a felvételi státuszban, hogy gőgicsél, kacag. Mindenki el volt ájulva tőle, és mindenki szörnyülködött, hogy olyan a szíve, mint a vonat. Ott kapta meg a kúpot a sürgősségin, mire az osztályra felvették, már semmi baja nem volt. A sürgősségi doki azt mondta, szerinte nem is a kruppal van a nagyobb gond, hanem lehet, hogy összefüggésben a VSD-vel még hörgőszűkülete is van, mint halmozott fejlődési rendellenesség. Az osztályos orvos erre nem mondott semmit, mikor megemlítettem, csak határozottan diagnosztizálta a gégegyuladást. Szóval ezzel kapcsolatban még majd futok egy kört a dokinéninkkel, hogy mi a realitás.

A kaposvári kórház nagyszerű, légkondi,  24 fok, saját ágy minden anyukának a kiságy mellett, két kórteremnek egy saját fürdő, a folyosóra ablak és ablakos ajtó, így nem kell nyitva tartani, hogy belássanak a nővérkék, szóval nagyon jó helyünk volt. Nem is tudom, miért akartam hazajönni. Talán azért, mert 3-ig nem hagytak elaludni, aztán 5-kor meg már jöttek mindenfélével... És Ábelnek semmi baja nem volt már egy kis érdes légzésen és enyhe rekedtségen kívül, sem köhögés, sem takony, se kruppos sírás. Úgyhogy kértem, hadd menjünk haza, és lőn, el is engedtek.
Ma megyünk haza, estére otthon vagyunk. És akkor elkönyveltük, hogy Ábel sem úszta meg a kruppot. Azért remélem, nem lesz gyakori vendég, főleg nem negyven fokban.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Ábelről

Lassan négy hónapos lesz, és szinte semmit nem írtam róla. És hogy fogom utálni magam. Képek is alig vannak, mert olyan bonyolult a fényképezés. Ráadásul nem lehet megörökíteni, hogy milyen, mert ha meglátja a gépet, kizárólag bambán hajlandó nézni a masinát...

Mik is voltak. Talán 5 hetesen kezdett el mosolyogni, és nagyon aggódtam egy darabig, mert nagyon nehéz volt kicsikarni egy-egy mosolyt. Ha egy nap kétszer sikerült, az jó nap volt. Persze rögtön vontam a párhuzamokat Rékával, aki ugye fél éves koráig így maradt, és azóta is, ha választani lehet, inkább sír...  Elég lelombozó volt, mikor egy jó kis hasfájós nap végén Ábel az aznapi egyetlen mosolyával egy feje mellett található koszos gyerekzoknit örvendeztetett meg. De aztán néhány hét múlva jött a változás, és most már mindig mosolyog. Kivéve, ha fényképezni akarom. De tényleg, sír, ránézel mosolyogva, és már vigyorog is, lehet, hogy közben sír tovább, vagy utána, de biztos, hogy tükör lesz. Mindenkinek két kézzel osztogatja a mosolyait, mindenki el van ájulva tőle, én meg boldog vagyok és büszke. Az az igazság, hogy végtelenül kedves baba. Nándi meg Misi is jókedélyűek voltak, emlékszem, hogy Misit a világ legboldogabb kisbabájának szoktuk hívni, mindennek örült - még mindig -, Nándit meg a legvidámabbnak. Nos, Ábel kedves. Kedvesen néz, kedvesen mosolyog, kedvesen fekszik és nézi a falat, kedvesen tűri, hogy nyaggassák. Mindent olyan kis kedvesen csinál.

Ezt az egy mosolygós képet sikerült csinálni a lassan két hónap alatt, ezt is úgy, hogy eldugtam a gépet, és mikor mosolygott, előrántottam és gyorsan elcsattintottam. Nem az igazi, de legalább mosolyog :)


Aztán jártunk még Dévény tornára is, mint kötelező elem, görbén tartotta magát, meg hát ugye én most már mindig viszem, ha szülök egyet, mégegyszer nem szivatom meg magam. De nem kellett sokat járni, talán 5 alkalom után el is engedett minket a néni. Ügyesen mozog, bár utált hason, nem is nagyon tartotta a fejét, csak sírt, amikor meg már tudta emelni, akárhányszor hasra tettem, megfordult a hátára, akár ötször is egymás után. Úgy tűnt direkt, de most meg nem fordul, ha elfárad a hasán, most már elvan úgy is. Oldalán is szeret feküdni, sokat nézeget úgy, ezt is önállóan csinálja már, felhúzza a térdeit, és eldönti magát oldalra. Első gyerek, aki szereti a zenélő forgót nézegetni, viszont nem érdeklik a csörgők. És az első, aki előbb nézegette a kezét, aztán tanult meg fogni. Pár napja ugyanis ügyesen nyúl és fog, bár még keményen koncentrál, mire elindul a keze, előtte már 2-3 hete ütögette az elé kötözött dolgokat. 

Mi van még? Fizikai paraméterei. Már csaknem 7 kg, a három hónapos státuszon volt 6660 gramm és 66 cm, ez van beírva a kiskönyvbe, kis ördögfióka. A szívecskéje miatt beszereztem egy mérleget, röhögtem is magamon, hogy így a negyedikre parázok be. Mindenesetre mi is mérjük naponta, 3-4 dekát szippant fel 24 óra alatt még mindig. Igazi kis töltöttzokni, és kezd fájni a derekam, bár igazán nem kell sokat cipelni, határozottan jó fej.  Mióta elmúlt a hasfájása, vannak jó napjai, amikor békésen elvan, nézeget, ütögeti a játszóhidat, néha rá kell mosolyogni, az elég neki, aztán szól, hogy álmos, akkor lefektetem és kész. Máskor dumálni kell vele. Azt nagyon bírja. Tényleg, ezt akartam még nagyon leírni, hogy igazi kis dumaláda. Nem kerestem vissza, mi volt a többivel, de nem emlékszem rá, hogy bármelyikkel ilyen jól el lehetett csevegni 2-3 hónaposan. Rendesen beszélget, sikongat, hörög, kacag, megvárja, hogy válaszolj, és mondja, mondja ő is. És nem beszél csak úgy a levegőbe, és nem vág a szavadba, hanem akkor szólal meg, ha rendesen partnerként kezeled. Szóval ezt is kedvesen csinálja, elmondja a magáét, meghallgat, válaszol. (gondolom kinövi majd, mint a többi) 

A szíve egyébként rendben van, kap gyógyszert, amit naponta háromszor kell beadni, ez elég nehéz. A reggel este rendben van, de a délit néha elfelejtem, mert pont alszik, amikor be kéne adni. Dokibácsi azt mondta, szerinte egy éves kora előtt nem lesz műtét, de nagyobb esélyt ad rá, hogy valamikor lesz. Azért én még reménykedek. A lyuk nem nőtt, a szíve viszont igen, szóval az arányok csökkentek, még ha az áramlás még mindig nagy is. Ábel kis vasgyúró, nem látszik rajta a betegség, és sokan imádkoznak érte, szóval azért én reménykedek.

Mi van még egy babánál? Alvás. Változó. Két alvás között biztos bír egy órát. Ha alszik 30 másodpercet, akkor az egy alvásnak számít, és újra indul az óra, és ezt képes ismételni, és így gyakorlatilag 3 órát is ébren lenni egyhuzamban. Néha elalszik evés közben, de nem mindig. Hason alszik, és gyakorlatilag egy fürdőlepedővel, mert a sima tetra pelus kevés, hogy összegyűrje az arcánál. Úgy tűnik, ő ehhez fog ragaszkodni, ez lesz az ő gyürije. Már most megnyugszik tőle: ha túl sok az inger, elkezd kiáltozni, kezébe nyomok egy pelust, szájába a cumit, és kapaszkodik bele, és fél perc alatt rendben is van. Az éjszakák is változók. Van még az is, amit írtam korábban, fárasztó és kiborító néha, de néha jobb, és most már többnyire a második ébredéséig a kiságyában alszik. Néha félek, hogy elalszom a fotelban szoptatás közben, elő is fordult már, de még nem esett ki a kezemből egyszer sem, hála Istennek. Nagyszülőknél olyan is volt már, hogy fél 8-ig tudtunk aludni, mert a nagyok nem ébresztettek fel, igaz 4 után már csak rövideket, de akkor sem kellett felkelni 5-kor, ami nagy ajándék. Otthon még babakocsiban aludt napközben, hason a mózesben, de most úgy néz ki, változtatunk, és menni fog a sima lefekvés is. Háton babakocsiban csak addig alszik, amíg mozog a kocsi...
A cumit egyébként én erőltetem, tartok tőle, hogy az ujját fogja szopni, ha egyszer megtalálja, és nagyon keresgéli, szóval erőltetem, hátha így marad. 

Ennyi jutott eszembe. Biztos van még. Próbálom megígértetni magammal, hogy legalább minden második nap írok majd megint, de egyenlőre nem megy. Azért igyekszem. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Férfiak egymás közt

Amikor Nándi a kakipuki témáról a lányok bugyijának tartalmára kattant át, vagy inkább bővítette a repertoárt, engem eléggé megviselt. Még a foskakaót is elviseltem az asztalnál kiabálás nélkül, mindössze kilátásba helyezve, hogy a vécécsészén fogok neki teríteni. Nagyon nehezen kezeltem viszont türelemmel, amikor altáji témákról akart velem behatóan beszélni, mondjuk az ovi öltözőjében, egy csomó apuka társaságában. Prűdség vagy nem, de ez nekem nagyon sok, közben meg sejtettem, ha erről egészében letiltom, mint tabutémát, azzal sem teszek jót. Aztán megtaláltuk azt a megoldást, ami talán Nándi egészséges fejlődését sem gátolja és kifogja a szelet a vitorlából - amit nem lehet, az mindig vonzóbb ugye, és túlzásba viszik... Szóval az lett a megoldás, hogy ezekről a dolgokról, mint kaki, fenék, stb, a lányok nem szeretnek beszélgetni, úgyhogy erről csak fiúk társaságában, és főleg: apával. És még csak nincs is benne ferdítés, ez így van.

És milyen jó megoldás lett! Több hetes intenzív szenvedés után kikerült a hatókörömből a kérdés, és Gergő igazán jó partner volt ebben, mindig meghallgatta őket, és így kábé egy hét alatt le is csengett a dolog. De addig rendszeres volt, hogy Nándi odaszaladt az apjához, gyorsan elhadarta vagy 30-szor, aztán rohant vissza játszani. Jó, hogy apjuk akkoriban itthonról dolgozott, és mindig rendelkezésre állt... A kedvencem, mikor Misi állt be a dolgozó apja mellé az ajtófélfának támaszkodva, és elgondolkozva azt mondta, hogy "Apa, veled beszélhetek a puncikról... De nem akarok. "

És hogy hogy jutott eszembe most ez? Volt nálunk sütögetés, Heniék voltak, akikkel nagyon sokat járunk össze, ovistársak is a hatból öten. Az arányok három fiú, három lány volt. Misi ment Gergővel vásárolni, és beszerzett az összes fiúnak "gyereksört" is (alkoholmentes, gyümölcsös). Miután kiosztottuk, nagy lelkesen elhajtották maguk körül a lányokat, leültek körben a medence helyére, és "punciról és kakiról beszélgettek" (értsd: kimondták magát a szót) sörrel a kezükben. Mert az olyan férfias.



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

alváson innen

Néha úgy érzem, begolyózok. Lehet, hogy már túl is vagyok rajta, de időnként annyira kimerültnek érzem magam, hogy azt gondolom, pillanatokon belül sikítozva fogok rohangálni, esetleg még dobálok is valamit, vagy fára mászok és leveleket rágcsálok. Vagy a fáról dobálok.
Most éppen Ábel borít ki egy különösen fárasztó nap végén, úgyhogy annak érdekében, hogy ne történjen valami végzetes, inkább írok.
Értem én, hogy a babáknak a dolgok egymásutánisága ad biztonságérzetet. De kérdem én, miért érzi magát attól biztonságban, hogy fürdés után alszik egy kicsit, majd felébred, és boldogít? Általában 9-ig. Próbáltunk későbbi fürdést, de csak azt értem el vele, hogy később alszik el. Reggel ugyanez. Mit reggel??? A 2. evés után felébred, és onnantól nem tud aludni. Vagyis valamennyit igen, de kizárólag a mellkasomon, és folyton tekeregve, ami csak egy fokkal jobb a nemalvásnál, a gerincem szerint pedig még rosszabb is annál. Általában 3 óránként ébred, ami azt jelenti, hogy 9-3 között tudok aludni, fél óra megszakítással, amíg szoptatom. Ami fekve nem megy, mert túl sok levegőt nyel, és rosszabbul alszik. És a legritkább esetben tudok azonnal elaludni, ahogy letettem. Tehát nem tudok 5 óránál többet aludni egy átlagos éjszakán, ami azért gáz, mert nekem 6 óra kell ahhoz, hogy ember legyek. Akár óránkénti keléssel, de az alvással töltött idő legyen 6 óra. Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy elájulok délután, néha már reggel is, mire megreggeliztetem őket, kétszer már kávét is ittam, én, aki rosszul vagyok a kávétól... Reméltem, hogy vége lesz a hasfájással együtt ennek is, és lesz egy csudajólalvó gyerekem, aki csak háromóránként kel, de úgy néz ki, a hasfájásnak vége, ez meg maradt.
Van most a hátam mögött jónéhány olyan este, hogy társas életet éltem rokonaimmal meg Gergővel, ez méginkább hátrányos helyzetbe sodort. Meg az is, hogy elvállaltam, hogy fejek egy babának, akit örökbefogadtak. Nos, erre naponta egyszer van érkezésem, este, lefekvés után. Megyek is, mert végre alszik a legkisebb, aki túlélte az estét, összerakom a fejőt, aztán nekiesek.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Volt egy mondat

Gyakran csak akkor vesszük észre, hogy valamink volt, amikor már nincs. Még akkor is, ha az nagyon feltűnő. Begyűjtöttük Rékát 1-kor, és 13.15 perckor már át is gondoltam, hogy szerda reggel óta nem hangzott el a "ne ordíts!" mondat, a két napban viszont nem is gondoltam rá, hogy milyen csend van. Azóta viszont visszaállt a régi rend, és kétpercenként. A két napos nagy csend után olyan volt időnként, mintha pöröllyel ütnék a fejemet, de igen jól szórakoztunk, végigtársasoztuk hármasban az egész délutánt. Ábel meg időnként rémülten pislogott, de úgy tűnik, gyorsan visszaszokott a zajhoz, egyszer sírt fel álmában egy különösen hangos sikítva röhögés közben, de egyébként simán aludt.

Meg is állapítottam, hogy milyen hálás lehetek érte, hogy Ábel igen hamar rájött, hogy ezt a hangerőt ő túlordítani nem tudja, ezért nem hangosan, hanem végtelenül szomorúan sír, ami talán még hatékonyabb módszer is. És ez azzal jár, hogy első gyerekünk, aki egyáltalán nem alszik a kiságyában, mert félek tőle, hogy nem hallom meg, ha sír éjszaka, én fáradt vagyok, a bébiőr meg nem is kapcsol be, amíg be nem hergeli magát, annyira közel meg nem akarom tenni hozzá...

Szóval ez van, nagyon kíváncsi vagyok rá, Nándi milyen állapotban jön haza (fél 10-kor ér be a vonatjuk...), eddig két együttműködő, kisimult gyerekem van, meg egy harmadik miniatűr, akinek tökmindegy. Kicsit tartok tőle, hogy neki kissé kevésbé tett jót az alkalmazkodós tömegtábor és rengeteg inger és nemalvás, mint a többieknek a 100%-os figyelem. De csodák még vannak. Meglátjuk.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Új helyzetek

Az van, hogy szanaszét van a gyerekek fele. És ez nagyon fura, bár valahol meg nagyon jó.
Réka nem jött haza velünk Óvárról. Fő érve az volt, hogy kisnyuszik születtek, akik pont akkor bújtak elő a fészekből, és hát hihetetlenül cukik voltak, tényleg. És ő már elég nagy hozzá, hogy megsimogassa őket anélkül, hogy meglógnának, meg bajuk esne. Szóval maradt nyúlpásztornak. Örültem neki, hatalmasat változott, mióta szünet van, és nagyon nagy szüksége van arra is, hogy kicsit nagylány, önálló lehessen, és ne a kisebb tesók határozzák meg, hogy miket csinálhat, hanem igazi, nagyos dolgokra is legyen lehetősége. Úgyhogy most minden nap úszni megy, egyedül átmegy a papírboltba, nézhet sok mesét, barkácsolnak papával, kapott babaágyat, meg ezer dolog még, amiből nem jutna neki, ha itthon lenne. Jutna más, de ezek olyan mások, és ez jót tesz neki biztosan.

Nándi ovis táborban van, 3 napot a testvéroviban, Gyömörén. Őszintén szólva én nem örülök ennek. Ez biztos az én hülyeségem, de nem értem, miért kell elvinni a 6 éves gyerekeket több napra, néhány óvodapedagógussal. Tudom, hogy nagyon vigyáznak rájuk, és fantasztikus élményekben van részük. Talán a szülői lelkem lázad azellen, hogy vadidegeneknél, vadidegen helyen van a gyerekem egy csomó számomra idegen gyerek társaságában, olyan felügyelettel, akikről tudom ugyan, hogy szeretik a fiamat és nagyon megbízhatóak, de nem ismerem őket sem. Szerettem volna, ha nem megy. Annak idején áprilisban meg is beszéltük, hogy nem megy, nem volt kedve, én meg boldogan jóváhagytam. Aztán mikor meg kellett mondani véglegesen, hogy megy-e vagy nem, akkor megmondta reggel G., hogy nem megy, délután pedig Nándi azzal jött, hogy de ő nagyon szeretne menni, mert az milyen jó lesz. Hát, nyeltem egyet. Nem vagyok az óvónéniktől ilyesmihez szokva, bár helyzet sem volt még, igaziból reménykedek, hogy valamelyik gyerek beszélte rá, és nem az óvónénik. Nemet már akkor nem akartam mondani, az összes végzős ovis megy ilyenkor, ez egy hagyomány, mint az, hogy a ballagás előtti napon a ballagó gyerekek az óvódában alszanak éjszaka. Nagy kaland, hiszen nagyon izgatja a fantáziájukat, hogy mi történik ott, miután mindenki hazamegy. Hát, kipróbálhatják. :) Ez ellen nincs kifogásom, bármikor érte tudok menni, ismerik a helyet, a társaságot, minden kiszámítható, és csak egy éjszaka.

A két kisebbel vagyok itthon, és hát jót tesz. Ábelnek mindegy, de Misinek nagyon kellett némi anya. Az elviselhetőség határát súrolta, és néha alulról, néha felülről... Amilyen tüneményes volt Ábel születése előtt, olyan kibírhatatlan lett utána. Ami érthető, de akkor is.
Olyan dolgokat csinálunk, amit nem lehet a testvéreivel. Pl. elmentünk a 3 km-re levő játszótérre, ő bringával, én babakocsival. Haza vonattal jöttünk. A tűző nap nem esett jól, de a séta igen. Baktattunk és dumáltunk, jó volt nagyon. Ez három bicajozó gyerekkel rémálom lett volna. Vagy azt játszottuk, hogy eltörött a lába, és betekertem A FÁSLIVAL. Ez 3 gyereknél kivitelezhetetlen. Betekerem gyerek1-et, a többi követeli, hogy neki is, gyerek2 következik, majd gyerek3, de gyerek1 már nyavalyog, hogy ő 5 mp-el rövidebb ideig volt, megint ő jön, gyerek3 elfut, hogy ne lehessen levenni, elvégre nem vár már senki, így már gyerek2 is méltatlankodik, és amíg gyerek3-at elkapom a másik kettő összeverekszik azon, hogy ki és mennyi időt következzen. A vége az, hogy mindenki sír, a fásli és az én idegeim rongyokban, és senki nem érzi jól magát. Úgyhogy nincs fásli, csak valódi fájdalomnál. És amikor Misi az egyetlen gyerek
Aztán felemelő úgy társasozni is, hogy senki nem sértődik meg, hanem egyszerűen elunja, és abbahagyjuk. Illetve ha hirtelen megváltoznak a szabályok, például arra, hogy Misin kívül senki sem dobhat, vagy hogy a sárga sapkás csirkék nem mehetnek be a célba, vagy a kacsa felváltva vadállat meg háziállat, akkor sincs gond, mert a lényeg a játék. Adhatok nutellás kenyeret reggelire, vagy két fagyit délután, mert rendkívüli a helyzet, és senki nem fog holnap reklamálni, hogy de tegnap is lehetett, úgyhogy ez már új status quo. Játszótérről hazafelé akár megállhatunk egy másik játszótéren is, mert senki nem kezd el óbégatni, hogy már nagyon szeretne az otthoni játékokkal játszani, vagy kakilni, vagy egyéb olyan dolgot tenni, amit csak otthon lehet, és azért is, mert az, hogy megvacsoráztassam az itthon levőket, kb. 10 percet vesz igénybe mindenestül. Nem kell összeterelni, teríteni, újra összeterelni, kicserélni, átrakni, megkeresni és a többit.
Azért az kicsit szíven ütött, mikor Misi mondta, hogy játsszunk, és közben folyton Rékának hívott. Rájöttem, hogy szoktunk társasozni, mesélni, birkózni, mesét nézni, összebújni, főzni, meg hasonlókat, de játszani nem szoktam Misivel.

Szóval ezek vannak. Nyaralunk, itthon. Még van majdnem egy teljes napunk, így négyesben, megkértem Gergőt, jöjjön ma haza ő is korán és csináljunk valamit, hogy apából is jusson neki, tegnap gyakorlatilag nem találkoztak. És valahogy kéne a többiekkel is ilyen. Majd talán, egyszer. Most örülünk ennek.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Réka mondta

Réka:
Anya! Milyen állatnak örülnék szerinted legjobban a 10. születésnapomra? Addig már csak két év van hátra, és az pillanatok alatt eltelik. El kellene döntenem...


később apjával
- De tényleg milyen állatot?
- Krokodilt?
- Ilyen picit, ami nem nő nagyobbra?
- Nem, mind megnő, négy és fél méteres lesz, bárányokat eszik, és kitúr az ágyadból.
- Á, az nagy felelősség!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Minden elmúlik egyszer

Az eltelt 12 hétben nagyon sokat gondoltam arra, hogy milyen nagy ajándék is ez nekünk, hogy kaptuk ezt a kis Ábel gyereket. A szülés után a legnagyobb félelmem az volt, hogy hogy fogok elbírni négy gyerekkel, és hát nem megy mindig, ennek ellenére most már teljes mértékben megértem azokat, akik hatot meg nyolcat, meg akárhányat is vállalnak.

Nem is tudom, hogy lehetne megfogni, leírni ezt a békét, örömöt, nem tudom mit, ami van, annak ellenére, hogy néha habzó szájjal ordítok valamelyik gyerekkel, mert már megint összevesztek azon, hogy ránézett a másik.
Az a tudat, hogy minden elmúlik, kézzelfoghatóbb lett. A nagyoknál egyszerűen túlélni próbáltam a nehézségeket, kivárni, amíg elmúlik, örülni annak, ami jó. Most is nehéz, haj, néha de mennyire nehéz négyfelé szakadni, feladni azt a keveset, amit az ember az elveiből megtartott, de valahogy kevésbé számít. Mert elmúlik. Tutira elmúlik a nemalvás, és lehet, hogy két év múlva, két év pedig elrepül egy pillanat alatt. Nem értem, mi a baja? Csak egy év, és már mondja majd a magáét, mutogat, megérteti magát, és mennyi egy év? Mindjárt kúszik, mászik, jár, két-három-öt-tíz hónap, mennyi az? Hiszen most született Réka, csak ordított nonstop, még kartondobozban is aludt egy ideig, és tessék, harmadikba megy, az ágyában alszik és beszél, beszél, beszél...
Nézem az óriásira nőtt Misit, és boldog vagyok, hogy lesz még ekkora gyerekem, mert tudom, hogy elmúlik. De az az önfeledt guruló, görgő kacagás az elmúlik, mert az csak ő, úgyhogy ha nevet, akkor annak minden másodpercét ki kell élvezni, akkor is, ha éppen a plüssjátékokat repteti le az emeletről, és tudom, hogy úgysem fogja összepakolni. Ahogy Réka színészi játékából is idegesítő kamasz-allűr lesz nemsokára, és Nándi sem fogja elmélyülten rajzolni a katonás rajzait óraszám. Nem kell majd játszani velük, nem kell majd velük aludni, nem kell ölbevenni őket. Ijesztő. És azzal, hogy itt van Ábel, és minden pillanatával, amivel ismétli a múltat,  azt veri  a fejembe, hogy elmúlik minden, minden, minden. Úgyhogy élvezem, sokszor még azt is, mikor hülyeségen veszekednek, bár az nem fog elmúlni, magamról tudom :) . Annak ellenére sajnálom, hogy Ábel már nem pici, hogy úgy néz ki, lassan kimászunk a hasfájós-ordítós korszakból. A boldog sóhaj mellett, hogy könnyebb lesz, ott van a szomorú sóhaj is, hogy vége, elmúlt, nincs több nyiklő-nyakló robot-babám, az icipici ruhák zsákba kerülnek, és egyáltalán nem bánom, hogy ez a gyerek főszabályként csak a mellkasomon vagy babakocsiban tud aludni. És olvasok örömmel fél-egy órát is a nagyoknak, meg nézek velük mesét is, századszor is, ha kérik. Csak a pónizás nem megy. Talán azt nem is bánom, ha elmúlik...


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS