Misi

A várakozásból leginkább a magány és a félelem maradt meg. Egyiknek sem volt valódi indoka, mégis volt, és mindkettő el is múlt. Emlékszem arra, hogy még csodálkoztam is rajta, hogy a rettegést elvágták a köldökzsinórral együtt. Kint volt, sírt, és már semmi nem számított.
Aztán az őrzőben nagyon hiányzott, de a szobában velünk lehetett, és néztük, és dajkáltuk, és egyikünk sem tudta mondani, hogy szép. Csak hogy aranyos, és édes, és hogy mennyire jó, hogy itt van. Ezt másnap mertük csak bevallani egymásnak, mikor már tényleg szép lett. Mit szép, gyönyörű! Érdekes, hogy a képeken nem látszott, hogy leginkább a teknősre hasonlított a Doktor Bubóból. A képeken is gyönyörű, ahogy most is.

Aztán emlékszem a reményre, mikor az első éjszaka nem hozták, csak hajnalban. Hogy hátha lesz egy gyerekem, aki tud aludni éjjel. És persze aztán az átnyögdécselt éjszakák és végnélküli hajnalozások is élénken élnek bennem... Meg a testvérek öröme, az, hogy mennyire helye lett azonnal a családban.
Mennyire jó volt a nyugalom ezzel a harmadik Misivel, hogy megvan a rutin, hogy megvan a rugalmasság, az elfogadás, hogy jó minden, akárhogy is van. Megvan a tudás, hogy minden nehézség elmúlik, ahogy minden pillanat is: nem csak remény és hit, hanem bizonyosság. A születésével indult a blog is.

Aztán jött az anyajegy, a félelem, az aggódás, a műtét. Az öröm, hogy tudtam annyira vele lenni, hogy elaludt a műtét közben. A percek, mikor vittem az alkoholos üvegcsét a szövettanra, benne azzal a darabkával a gyerekemből, ami akár meg is ölheti. Mandula alakban vágták ki, a fehér bőrén a sötét kerek folt pont olyan volt, mint egy gonosz szem. Nem akartam ránézni, de muszáj volt.
Aztán a megkönnyebbülés, mikor két nap múlva jött a telefon, hogy semmi baj, csak egy másik anyajegy nőtt az eredeti alá. Pedig két hét múlvára ígérték az eredményt. Azóta is hálás vagyok annak a doktornőnek, aki ismeretlenül is tudta, hogy mit élhetek, élhetünk át, és felhívott, nem hivatalosan.

És emlékszem az első nyárra, babakocsizásokra és a teraszon a járókában hempergésre, hogy az volt jó, ha volt körülötte nyüzsi. Egy csomó járókája volt életvédelmi okokból... Egyszer Nándi rá is ugrott a hasára, mikor a földön feküdt, akkor is volt egy körünk az ügyeleten. Nándi nagyon féltékeny volt rá, nagyon fájt neki, hogy lett Misi, legalább annyira, mint amilyen jó testvérek és barátok lettek mostanra. Aztán lett az ügyesmisi, aki megtanult ülni meg mászni meg állni, és kiugrott a kiságyból, és megint aggódhattunk érte, mert útközben elkapta a kiságy sarkát is. Aztán májciszta derült ki, és akkor azért aggódtunk. Meg mert neki is lilult a szája, mint Nándinak... Misivel mindig aggódunk valamiért.

És a nagy zabálásokra is emlékszem, amiket csapott már picin is. Benyomott 9 hónaposan két teljes nagy szelet lekváros (cukor nélkül direkt neki tettem el még nyáron) kenyeret héja nélkül. És számolás és mérték nélkül evett mindent, már nekem kellett odafigyelni, hogy ne adjak annyit, amennyit kér. És utálta, hogy ő mást eszik, mint mi, nem akarta a pépeket, és még két évesen sem ette meg a krumplipürét, mert az bébikoszt, és ő nagyfiú már. Hiába ettük mi ugyanazt.

És nagyon lassan kezdett beszélni, már aggódtam is érte, hogy mi lesz vele így, mert semmit nem mondott, pedig a tesók így meg úgy... És azért is, hogy lassabb mindenben, mint a többiek, és hogy biztos azért, mert nem foglalkozom vele annyit, és szegény, szegény legkisebb. De bizony arra is emlékszem, hogy kikövetelte ő magának a figyelést, ha ketten voltunk, mert a többiek oviban, nonstop foglalkoztatás volt, egy tányért nem lehett elmosni mellette. Vonatoztunk vég nélkül. A tesókkal viszont mindig szívesebben volt, van, mint felnőttel.

Aztán emlékszem arra is, hogy már kicsinek is mindig hagyni kellett, hadd bőgjön egy kicsit, utána már meg lehetett vigasztalni, de ami benne volt, annak ki kellett jönnie. Micsoda altatások voltak így! Ezt most is megtartotta, ha jön a hülye, annak mennie is kell, ha beleszakadunk, akkor sem lehet elkerülni. És közben a rengeteg vidámság, a világ legboldogabb kisfiúja, aki mindenben talál magának örülnivalót. A próbálgatások, hogy ő is mindent, amit a nagyok, a hatalmas figyelem és koncentráció, és az akarat, az akarat, az akarat...

És aztán A baleset, ami miatt másfél éves korától egyszerűen kimarad minden, mert minden elé odatolakszik ez a fránya május 5-e, ami közel van mindenhez, ami eszembe juthatna. Még mindig nem voltam képes feldolgozni, és előbb-utóbb azt hiszem, le kell írnom majd, mi is történt azokban a napokban, egy év elteltével még mindig olyan, mintha tegnap lett volna. Aztán a gipszes napok, az a hihetetlen önfegyelem és kitartás, amivel tanított minket az Életre: türelemre, kitartásra, kihozni a legjobbat abból, ami jutott, és nem vágyni többre, mint amit lehet. Alig kellett nemet mondani neki. Ahogy táncolt ülve, és megtanult gipszben járni, pedig mondták, hogy nem fog, hogy motorozott, és ripityára törte az egészet. Hogy hetekig nem mertem, csak inget adni rá, mert nem akartam a fején semmit áthúzni. Aztán a nyár, a barnára sült Misi, az esküvő, hogy végigtáncolta velem az egészet, és boldog, és békés, és minden jó neki, mindenben partner a tesóknak, csak velünk dacolgat. De mindent megbocsájtunk, mert él, mert van, mert velünk van. Két születésnapja van. Az egyiket, a harmadikat ma ünnepeljük.

Isten éltessen Misike!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Autómentes nap

A februári szorgalmi feladat a tudatos autóhasználatról szólt a kislábnyom versenyen. Arra biztatott, hogy tartsunk autómentes napokat, írjuk le a tapasztalatokat, próbáljuk ki, mi nehéz, mi volt a vártnál könnyebb. Hát, mi most egy egynapos autószervíz miatt rákényszerültünk egy autómentes hétköznapra. Hétvégén szoktunk ilyent tartani egyébként is, mikor eldönthetjük, mit csinálunk. Én azt gondolom, hogy elég tudatosan, átgondoltan autózunk, mégis több mint 1000 km-t megyünk átlagosan egy hónapban, meg is írtam a szorgalmit ennek jegyében. Bár, amikor beküldtem, nagyon úgy éreztem, hogy csak a bizonyítványomat magyarázom. Lehet, hogy magyarázom, de akkor is jogos. Ennél tudatosabbak már csak az életmódváltással lehetnénk, költözéssel pl. Vagy ha nagyobbakra cserélnénk a gyerekeinket. Vagy iskolát váltanánk.

Összességében mondhatom, hogy elég szörnyű volt. Pedig könnyített volt a pálya, Rékát ugyanis elvitte az osztálytárs anyuka, és még a hittanra is odahozta egy másik. De kezdem az elején.

Gergő és a fiúk negyed8-kor mentek el itthonról, egy biciklivel hárman, mert egy háromévessel és egy érdeklődő ötévessel kétesélyes elérni egy vonatot, aminek az állomása egy kilométerre van. Főleg, hogy a fent nevezett gyermekkorúaknak nincs közlekedési kultúrájuk. A biciklit le lehet ugyan zárni, de a gyerekülések miatt inkább - miután Rékát pár perccel később elvitték - kigyalogoltam az állomásra, és hazahoztam. Fél 9 előtt pár perccel telefonált Gergő, hogy lerakta a gyerekeket. Végre. Hogy katasztrofális volt a buszon, mert Misi hisztizni kezdett, és nem lehetett kezelni. Persze kapta a jó tanácsokat, és persze volt, aki látványosan előrement a buszban, hogy ne kelljen hallgatnia. Aztán Misi - pont mikor az előbb említett eltávozott - levette az egyik cipőjét, majd közölte, hogy teljesen megnyugodott, és onnantól semmi baja nem volt. A saját munkahelyére ezek után fél10-kor ért be...
Én dolgoztam is itthonról, meg barátnőztem is, és kihasználva a lehetőséget, még az oviba is elvitettem magam. Úgyhogy azt az egy órás utat is sikerült 10 perc alatt abszolválni. Najó, egyedül kevesebb lett volna, mert begyalogoltam volna a 30-as buszig, az 20 perc, kicsit mondjuk kell rá várni és 10 perc alatt ott is van, szóval kb 40 percből megoldottam volna.

Onnan aztán hazafelé már neccesebb volt. Csütörtökön Rékának hittan van, úgyhogy megkértem az egyik osztálytárs anyukáját, hogy vigye át Rékát is, mert oda is együtt járnak. Rendes volt, áthozta. Mi a fiúkkal buszoztunk egyet, majd sétáltunk másfél kilométert. A játszóterezés volt a cél, de a templomot a másik irányból közelítettük meg, mint ahol a csúszda van, úgyhogy mikor odaértünk be kellett raknom őket a kerítésen, úgy már úgy érezték, ott vannak :) Rossz napot választottunk ugyanis az autószerelésre - délelőtt az ovival lesétáltak a Duna-partra...

Jó időt futottunk, amivel azt nyertük meg, hogy jó sokat várhattunk, amíg vége lett a hittannak, csaknem két órát játszóztak a fiúk, mondjuk jó a társaság, sok volt a gyerek, szinte mindenki ismerős, jól elvoltak, talán maradtak is volna még. A hittanon az elsősök ráadásul nyilaztak és szögeltek az udvaron, úgyhogy lehetett szájat is tátani bőven :) Gergő is megjött erősítésnek, én is elintéztem még két dolgot, aztán 6kor indultunk haza. Ez volt a legrosszabb része a napnak. Legalábbis nekem, Gergőnek talán a reggeli buszozás. Réka végig nyavalygott, hogy fáradt, Misi is elirigyelte tőle, úgyhogy ő is elkezdett egy idő után. Mondjuk valahol jogos. Ugyanis egy rövid villamosozás után még két és fél km sétát kellett legyűrni a már alapjáraton ilyentájt lefekvéshez készülődő gyerekseregre. Valahogy átvészeltük a veszélyes átjárót, érzékelték a gyerekek, hogy itt nem lehet szórakozni, fegyelmezettek voltak, de a biztonság kedvéért nem az út mellett mentünk tovább, hanem inkább a töksötét patakparton. Na, ettől borult ki Réka igazán. Hiába adtam neki oda a zseblámpát, és magyaráztuk neki, hogy itt van biztonságban, szörnyen szenvedett. Misi ekkor már az apja nyakában ült, szerencsére elég messze előrementek ahhoz, hogy ne halljam, mit nyafog. Természetesen Nándi volt az, aki végig élvezte a gyaloglást, mindent megnézett, ami csak elsuhant eddig mellettünk - a villamos végállomáson az ütközőt, ami úgy néz ki, mint egy óriás fényképező, az óriásplakátokat, autókat, házakat, lámpákat. Neki tetszett a sötétben gyaloglás is, csak az lett volna jobb, ha neki is jut egy lámpa.

Lehet, hogy ha nagyon ügyesek vagyunk, és minden pöccre megy, akkor megoldhattuk volna úgy is, hogy én hazajövök a fiúkkal, meg Gergő is melóból, és rögtön visszamegyek Rékáért, talán még vissza is értem volna a hittan vége előtt, akkor este csak ketten jöttünk volna haza, és a fiúk megspóroltak volna úgy másfél km-t. De Misit úgyis Gergő vitte, Nándi meg élvezte tiszta erőből. Szóval végülis kipróbáltuk, hogy tényleg úgy van, ahogy gondoltuk. Igaz, hogy kényelemből autózunk, és vannak olyan körülmények, amik miatt biztosan hajlandók lennénk ezt csinálni rendszeresen is, de hogy teljességgel alkalmatlanok lennénk a jelen adottságainkkal az autómentes életre akár egy-egy autómentes hétköznap bevezetésével, arra a mai nap bizonyító erejű volt számunkra...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Kiskutya képek

Na, erre mondaná a Gergő, hogy ne mondjam mégegyszer, hogy nem az olvasottságra hajtok, gyerekek és kutyák... :) De két hetesen már szebbek, mint 4 naposan, bár még elég kis bambák. Van már fülük, és az egyik már napok óta ugat is, ha valami nem tetszik neki, sőt, szörnyen remegő farokkal négylábra is állnak...  Három hagyta magát lefotózni is. Tiszta olyanok, mint a tengerimalacok.





  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Mitől jó egy pedagógus - gyerekszemmel

- Anya! A Búzaszemeknek (másik osztály) jobb. Jobb a tanító nénijük.
- Igen?
- Igen, láttam!
- És mitől jobb a tanító nénijük?
- Attól, hogy a másik buszban odafelé és visszafelé is az emeleten ülhettek.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Vérszemet kaptam

Heni bejegyzését olvasva eszembe jutott, hogy nem írtam még a tavalyi nagysikerű patak-takarításunk folytatásáról. Pedig megér egy posztot.

Úgy kezdődött, hogy nagyon fáradt voltam. Vagyis ez állandó, szóval vagyok. Kimerít a folyamatos fejfájás (mostanában jobb azért, de van), a betegségekkel való küszködés, meg a gyerekekkel is mindig van valami, és hát azért dolgozom most már én is, még ha mivel pénzt nem kapok érte, ez sokak számára nem valódi munka. Pedig az.
Lényeg a lényeg, hogy nagyon nem akartam belevágni. Hiába biztattam magam, hogy tavaly is milyen jó volt, nem akartam csinálni. Főleg, mivel idén kevesebb és nem olyan látványos a szemét, és éppen ezért eredetileg egy kis környezetvédelmi délelőttöt terveztem. Játékokkal, jutalmakkal a szemétszedés mellé a gyerekeknek. Fel is dobtam a városrész facebook oldalán meg a levlistán az ötletet, és nulla jelentkezés jött segítőnek, a tavalyiak sem hívtak vissza... Teljesen elkenődtem, és semennyire sem akartam csinálni semmit, az idő meg csak telt.

Aztán hittanon azt kaptuk házi feladatnak, hogy szeressük a legkisebbet, azt, aki legjobban rászorul a környezetünkben. És egyik reggel, amikor biztos volt, hogy senkivel nem fogok találkozni, otthon leszek folyton, az jutott eszembe, hogy most akkor rendhagyó módon ez a mi  patak-partunk lesz az én legkisebbem, ma őt fogom szeretni, és bizony belevágok. Elhatároztam, hogy nem szervezek játékot, csak az lesz, ami tavaly, kitakarítjuk, aztán megyünk haza. Azért ott motoszkált bennem, és megemlítve a játékot is küldtem el végül az e-maileket, és nekiláttam itthon takarítani. Még rosszul is éreztem magam, hogy a fene egye meg, most már nem visszakozhatok, ha csak egyvalaki is igent mond, muszáj végigvinni az egészet, pedig mennyire nincs hozzá kedvem.

Időnként benéztem a postafiókomba, meg csörgött a telefon, és ahogy telt az idő, egyre jobban állt össze a kép.
A várostól kaptunk 20ezer forintot, amiből jutalmakat tudunk venni.
Az egyik anyuka, akinek papírboltja van (Cetli papírbolt, Budapest, Dunakeszi u. 9. megérdemlik a reklámot!!!) felajánlotta, hogy szponzorálja a hulladékból készült alkotások versenyét.
A Bauhaus nem csak zsákot és kesztyűt, hanem gyerek baseball sapkákat, kötényeket, nyakbalógósokat és aranyos kitűzőket is küldött.
És persze idén is lesz lekváros és zsíros kenyér szörppel.

A legnagyobb hálával viszont Timinek és egy másik ismerősömnek tartozom, akik a kérésemere azonnal ontották a környzetettudatos ötleteket a játékok és tudáspróba terén. Így most az lesz, hogy minden gyerek, aki jön szemetet szedni, kap majd egy térképet, amin be van jelölve, hol vannak elrejtve a feladatok, külön az ovisoknak, külön az iskolásoknak. Minden feladat megoldásáért jutalom jár, ha még szemetet is hoznak be mellé. Ezen kívül lesz még egy-két játék a gyűtjőponton is. Az út mellett takarító férfiakat meg talán sörrel tudjuk jutalmazni :)

Szóval, ha valakinek van kedve április 1-jén, vasárnap délelőtt 10 órától jönni, és szedni a szemetet meg játszani, itt talál részleteket. Még ha kicsit keresni is kell utána :) Feltétlen hozzatok pályaművet is! :)

És környzetettudatos játék ötleteket folyamatosan várok. A nagycsaládosoknak is szeretnénk egy ilyent szervezni, lesz egy Dunakeszi Önkéntes Köztisztasági Nap május 5-én, annak a keretében. Ott kifejezetten illegális szemétlerakókat akarnak felszámolni majd, a patakot nem lehet akkor már pucolni, mert nagy a növényzet. Álmodtunk egy nagyot, még a végén valóra válik...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Sosem fogom megérteni...

..., miért van az, hogy 4 nappal ezelőtt ugyanebben a 19 fokban, ami most van a lakásban, dupla vastag zoknival egy pólóban, egy vékony pulcsiban és egy vastag pulcsiban teljesen átfagytam, és most miért elég egy rövidujjú.
Akárhogy is, éljen a tavasz, élvezzük tiszta erőből! :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szörnyűek vagyunk...

Ha fényképezős lennék, akkor most az lenne a bejegyzés címe, hogy TÁDÁÁÁÁM! És itt díszelegne egy fénykép a nappalink plafonjáról, ahonnan lóg egy lámpa. Nem egy foglalat és benne egy (energiatakarékos) égő, hanem lámpa, ernyővel. Az első.

Négy és fél éve lakunk itt, azóta képtelenek voltunk, hogy vegyünk magunknak lámpákat. Nem is a pénzhiány, nem is az időhiány, egyszerűen döntésképtelenség. Többször voltunk is nézni egy időben, de sosem vettünk meg egyet sem.
Apósom egyszer hozott nekünk ufó lámpákat, ötöt. Azokat fel is rakta a megfelelő helyekre, vagy ő, vagy Gergő, már nem is emlékszem. Aztán az egyik eltörött, a másik tönkrement... Maradt azokon a helyeken is újra a foglalat.
Több, mint 2 éve, mikor lent a roncs hajópadlót cseréltük járólapra, apukám azt mondta, hogy ő fizeti a kőműves munkadíját, kb. 60ezer forintot, csak vegyünk már ezen a megmaradt pénzen lámpákat. Halogattuk. Már el sem mentünk boltba, csak időnként viccelődtünk rajta Gergővel, hogy milyen bénák vagyunk. Egészen addig, amíg idén karácsonykor nem akart apu megint adni pénzt, hogy vegyünk lámpákat... Jó nagy röhögés lett belőle, hogy bizony azt a pénzt ő már odaadta, csak.

Ez a lámpánk sem úgy lett, hogy mi megvettük. Az öcsémék, akiknek csupán nyár óta van saját otthonuk, lecserélték az egyik régit, és elhozták nekünk. Kaptunk rá szép masnit, és hát jellemző ránk, hogy bizony masnival együtt szerelte fel Gergő, hogy szép legyen. Meg hogy emlékeztessen. A gyerekek csodájára jártak, mindenkinek többször fel meg le kellett kapcsolni, hogy tényleg világít, és olyan, mint máshol.
De úgy érzem, még mindig nem szégyelltük el magunkat, és még mindig nem beszélgetünk arról, hogy ideje lenne elmenni lámpákat venni...

Szörnyűek vagyunk.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szaporulat

Direkt választottam ilyen címet, nehogy valaki azt higgye, hogy a gyerekek száma nő. Nem. Panni lett anyuka. Sajnos elszámoltam magam, és elkéstünk az ivartalanítással. Mondjuk ezzel megoldódott egy nagy dilemmám, miszerint hagyjuk-e egyszer elleni. Hát, így lett, hagytuk.

A gyerekek elől sokáig el tudtuk titkolni, borzasztó soványka kutya (egy német vizsla és egy terrier keveréke), a gyerekek elfogadták, hogy csak végre hízott kicsit. Óriási hordó hasa volt már, mire Gergő elszólta magát, de akkor már csak alig 1-2 hetet kellett úgy kihúznunk, hogy minden nap minden órája arról szóljon, hogy vajon megvannak-e már a kiskutyák.
Aztán múlt héten hétfőn délelőtt Rékára betegség miatt a szomszéd nénink vigyázott, én pedig dolgozóztam, és mikor hazamentem, Panni nem várt a kapuban. Aztán csak előjött, és kitörő örömmel üdvözölt, és ahogy simogattam, olyan fura volt. Soványabb. Ide-oda futkosott, hátra, aztán vissza, megint hátra, csalogatott, hogy nézzem, mi van. Néztem, jól megdicsértem, akkor már hárman voltak. Gyorsan tettem be még rongyokat az ólba, meg hoztam friss vizet, meg jól megsimogattam. Aztán be is ment az ólba, és nem jött ki többet, csak amikor Gergő megjött, őt üdvözölte. Addigra már hatan lettek... Mind fekete-fehér, kettő foltosabb, 4 pedig 90%-ban fehér, a fejükön fekete foltokkal, illetve kettőnek a farkincája tövén van még fekete pötty. Nagyon cukik. 3 fiú, három kislány, most kezd már nyílni a szemük.

Panni elég nehezen viselte a gyerekágy egy hetét. Hiányzott neki a munka. Ha nagyon kitartóan nem mentek el a kerítésünk mellől a járókelők, bizony ugatott az ólból, de kimenni csak (vég)szükség esetén ment ki. Ahogy letelt az egy hét, kiszabadult, most már csak szoptatni és aludni jár be, otthonról végzi a munkáját, de becsülettel. Nem is bánnám néha, ha kicsit kevésbé venné komolyan az ugatást... És már elénk is újra kijön, ha meghallja az autó hangját, rongyol előre, és a bejáró mellett fenékriszálva várja, hogy beálljunk a kocsival, és üdvözölhessen minket.
A kiskutyok jó helyen vannak az ólban, a gyerekek békénhagyják őket, pedig féltem tőle, hogy gond lesz. Ezért sem hoztuk be őket a garázsba, hanem maradtak kint, biztonságosabb, mint egy láda, amibe könnyedén belenyúlnak a gyerekkezek.

Kicsit már várom, hogy formásodjanak, és kis buktákból kis kutyák legyenek, bár biztos rengeteg baj lesz velük. És hát persze gazdikat is találni kell nekik. Egyenlőre még csak egynek van tuti gazdija. Remélem, mindnek akad majd! Teszek képeket, itt 4 naposak:

Igen, az ott alatta egy másik kiskutya :)
Egymás hegyén-hátán

fenékfolt

Dolgozna már...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Sóhaj

Megyünk haza iskolából, teljes a létszám, Réka elkeseredetten nagyot sóhajt a hátsó sorban:

- Miért kellett Virágnak nekem adni a titkot? Pedig mondtam neki, hogy nem tudok titkot tartani! Nagyon szeretnék beszélni róla! Pedig mondtam neki...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Durellt olvasunk

Úgy kezdődött, hogy az antikvárium.hu-n decemberben vettem egy elég drága könyvet, amire már nagyon régen vágytam, és olyan akció volt, hogy az összeg felét februárban majd le lehet vásárolni. Szóval volt 6000 forintom, amit könyvre kellett költeni, és minimális időm, amit erre tudtam szánni. Én nem tudom, más hogy van az online vásárlással, de ha én nem tudom egészen pontosan, mit akarok, borzasztóan szenvedek tőle. Nagyon szerettem régen antikváriumba meg könyvtárba járni, néztem az írókat, a könyvcímeket, és ahogy eszembe jutott, hogy igen, erről már hallottam, azt meg már rég el akartam olvasni, akkor abba belenéztem, és ha úgy volt, vittem. De ezt nem lehet online csinálni. Egyszerűen nem bukkannak elő a címek maguktól, a fülszöveg is más, mint belelapozni, beleolvasni egy könyvbe. Lényeg a lényeg, borzasztóan lassan haladtam, pedig még a google-ba is beírtam, hogy mit érdemes olvasni, de nem segített, és akkor már naponta írt az antikvárium.hu, hogy éljek már a lehetőségemmel, ne szalasszam el. Na, és végre eszembe jutott, hogy könnyed műfajban Wodehouse mellett (akitől ami kapható antikváriumban, megvan) egy másik kedvencem nekem Gerald Durell, akitől még nem is olvastam mindent, amit írt. Szóval a maradék összegen Durell könyveket rendeltem, múlt héten meg is érkeztek.

Az egyiknek a címe Aranydenevérek, rózsaszín galambok és Rékát nagyon megfogta a cím, merthogy arany van benne, és rózsaszín, amik pedig lányos dolgok. Nándit pedig a címlap nyűgözte le, egész nap hordozta magával a könyvet, akárhova ment, és este a szokásos mesék után ragaszkodott hozzá, hogy olvassak abból is. Hiába mondtam, hogy felnőtteknek való, és unalmas lesz nekik, meg nem fogják érteni, nem használt. Úgyhogy villanyoltás után kiültem az ajtóba, és olvasni kezdtem. Misi elaludt azonnal. De a két nagy hallgatta, majdnem 20 oldalt olvastam. És bár Réka többször tiltakozott, hogy szerinte unalmas, és kétszer valóban el is aludt rajta, azóta minden este kell mesélni az aranydenevéresből. Mit mondjak, sokkal jobban élvezem, mint az Annapetiket, meg a 100-szor olvasott kisgömböcöt és különféle királylányos történeteket, amiket persze szintén teljesíteni kell minden este. Sőt, mint kiderült, Gergő is direkt hallgatja, figyel, szóval kész felolvasóestet tartok este 7 után a gyerekszoba ajtajában kuporogva. Nehéz is abbahagyni egyébként, pörögnek az oldalak, mert én is kíváncsi vagyok a folytatásra.

Érdekes, hogy ritkán kérdezik, hogy mit jelent ez vagy az, pedig Nándi szokott kérdezni. Sok az idegen szó, amit biztos nem értenek. Egyszerűen csak hallgatják és elringatja őket. Nem kell izgulni, nincsenek konfliktusok, legalábbis nem olyanok, amik őket zavarják, csak állatok meg mesés helyek, amit Durell határozottan úgy tud leírni, hogy az ember szinte ott van, látja a virágokat, érzi az illatukat. Fekete István tud nekem még így leírni, nem egy madarat úgy ismertem meg, mikor először láttam, hogy ez nem lehet más, csak az, mert pont úgy néz ki, vagy olyan a hangja. Pedig képet sosem láttam róla.

Szóval Durellt olvasunk, olvasok, és hallgatja a család. És azon gondolkozom, hogy beszerezzem-e a többi könyvet, vagy elkérjem őket anyukáméktól, és hogy azokat talán még jobban élveznék. És eszembe jutott az is, hogy mennyire szerettem nézegetni a David Attenborough könyvek képeit is, bár soha nem olvastam el egyet sem, akkor sem, mikor már minden emészthető olvasnivalót felfaltam otthon, lehet, hogy ideje lenne. Mondjuk nem nézegethettük őket csakúgy, mindig el kellett kérni, anyukám nagy becsben tartotta őket. Tulajdonképpen azt hiszem, jobb, ha azok még egy-két évig nem kerülnek a kezükbe, kapnak legalább egy esélyt, hogy egyben maradjanak, ha már a mi gyerekkorunkat túlélték.
Addig meg maradnak az aranydenevérek, és az óriáscsigák, akik megeszik az óvatlan zoológusok szendvicseit.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Cirkuszoltunk

Őszintén szólva meglehetősen nehezen írok, mióta megközelítette és aztán el is hagyta a bűvös százat a feliratkozott olvasók száma, és ahogy ránéztem a minap a kattintásokra a statisztikában, hát annak is van egy iránya... Vegyes érzés, nyilván örülök is neki, de ijesztő is. Kicsit kényelmesebb volt úgy írni, hogy tudtam, kik kíváncsiak ránk, igyekeztem az összes olvasóm blogját látogatni időről-időre, meg ilyesmi, ez most már esélytelen.  Mostanában állandóan kényszert érzek, hogy olyant írjak, ami érdekelheti is az idekattintókat, de kísértem az évek alatt már nem egy olyan blogot, amelyik végigment ezen, és nem szerettem a végeredményt, úgyhogy inkább nem írok, amíg le nem győzöm ezt magamban. Vagy írom azt, ami bennem van, úgy, ahogy van, vagy nem írok inkább. Ebbe mondjuk belefér az, hogy írok a cirkuszról, mert bennem van, és nem biztos, hogy érdekes, viszont nekünk az volt.

Szóval az úgy volt, hogy megint volt NOE-s lehetőség olcsón cirkuszba menni, reggel 6-kor kaptam az e-mailt, hogy du. 3-kor kérik a létszámot, és lehetőleg a pénzt is 2 nap múlva. Megoldottam, mert ügyes vagyok, összesen 46-an mentünk a Fesztivál Plusssz előadásra. A múltkori tapasztalatok után bátran, teljes létszámmal, otthonról hozott üdítővel, pattogatott kukoricával és szendvicsekkel... Azért kicsit megszeppentem, mikor kiderült, hogy csaknem három órás lesz az előadás, de akik pénteken voltak, mondták, hogy de nagyon tuti, és megéri.

Egyébként tényleg jó volt. Az első rész tetszett nekem is többnyire, annak ellenére, hogy nem igazán szeretem a hagyományos cirkuszt. A szünet után viszont már nem annyira. Vagy csak simán elfáradtunk, én többször unatkoztam is, már előadás szempontból, a gyerekek igazán csak akkor jöttek elemükbe, és az előadás helyett szórakoztattak. Réka egyre többet kommentált, Misi elkezdtett ide-oda mászkálni, parancsolgatni, hogy ki hova üljön mikor... Még jó, hogy a legszélén ültünk, így volt alternatíva, lépcső, hányadik lépcső, ki üljön rajta, illetve a széken, és még ott volt a Rékával közös szék és apa ölébe is lehetett kéredzkedni. Mondjuk oda konkrétan engem nem küldött, inkább ő élt a lehetőséggel.

Bizonyára egyébként nagyon színvonalas produkciók voltak, hihetetlen könnyeden csináltak mindent. Rékának időnként el kellett magyarázni, hogy ez igenis nagy dolog. Pl. ha ő a kezébe fog egy vaskosabb könyvet, azt sem tudja kitartani 20 másodpercig sem, a bácsinak pedig egy egész néni van ott. Erre a válasz persze az volt, hogy de sovány a néni.
Lehet, hogy nagyon gyerek vagyok lélekben, de a kutyák tetszettek a legjobban. Voltak szófogadó kutyák meg szófogadatlan is, mind a két szám nagyon jó volt. Rékának szörnyen tetszettek a zenebohócok, ő is bekiabált a többi gyerekkel, teljesen beleélte magát, Misi meg gurgulázva kacagott a többiekkel, volt egy pumpás-lufis zeneszám, azon meg aztán végképp. Nándiról nem volt infóm, a barátja mellett ült, tőlem 4 ülésnyire.

Ami nekem megmérgezte az egészet, az az utolsó szám volt, a vadállatos. Tigrisek, feketepárducok és leopárdok voltak, de borzasztóan sajnáltam őket. Látványosan féltek az idomárnőtől. A férfitől nem volt olyan látványos, de a nő, ha a közelükbe került, lesunyták magukat, próbáltak eltűnni, nem is látszani, ha rájuk nézett, fújtak, vicsorogtak, próbálták megkarmolni. A 10 nagymacskából egy volt, amelyiken egy pici nyoma volt annak, hogy nem érdekli, hogy mi történik, megcsinálta a feladatokat, ha élvezni nem is élvezte, de talán a jutalomért vagy a békességért. De a többi...
És biztos a nő értett hozzá, és nyilván ezeket a félelmetes vadállatokat kemény kézzel kell kezelni, de olyan érzésem volt időnként, hogy teljesen feleslegesen piszkálja őket a botjával, az orrukat, húz rá a hátsójukra. Igyekeztem gondolni az A kisfiú és az oroszlánok c. könyvre, de sehogy nem jött össze az asszociáció. Rossz volt, na. A gyerekek nem beszéltek semmit a számról utólag, Réka, mikor jöttek be, felugrott a székére, és hangosan visította, hogy "jaaaj, de cukik! Én ezektől nem tudok félni egyáltalán!", aranyos volt nagyon. Misi pedig végig azt kérdezgette, hogy mikor jönnek a fókák. Kérdeztem, hogy miért, láttak fókákat a plakáton? Láttak. Hát, akkor gondoltam, biztos a tigrisek után. De nem jöttek, és Misi szomorú volt nagyon. Gondoltam, biztos most nem volt, betegek a fókák vagy valami. Öltöztünk, előttünk egyik anyuka mondta a kisfiának, hogy "na, gyere manó!" Erre Misinek felderült az arca, és nagy lelkendezve mondta, hogy "Anya! Jönnek a manók!" Ki kellett ábrándítsam, hogy se fókák, se manók, elég rossz passzban jutottunk ki végül a cirkuszból. Ott aztán kiderült, hogy a fóka, amit a plakáton láttak, bizony egy feketepárduc volt. Mentségükre legyen szólva, hogy egy hasaló feketepárduc, és nem közvetlen közeli gyerek-perspektíva számára készült az óriásplakát...

Sikerült még játszózni is egyet, meg egy kiadósat sétálni a Városligetben, egy kicsit megázni, sokat könyörögni a hulla fáradt gyerekeknek, hogy menjünk (a dombokat megmászni rohanva tudták, csak a sétaúton gyalogláshoz voltak fáradtak), illetve ne piszkálják egymást, ígéretet tenni, hogy TÉNYLEG elmegyünk a Közlekedési Múzeumba újra, és a Ligetben a biciklis kreszpályát is ki fogjuk próbálni, elhozzuk a bringákat. Úgyhogy ez volt a mai napunk egy része.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szülői ágy: -1 fő

Próbálkozom vele, hogy felszámoljam a fáradtságomat. Egyrészt este már 9-kor fekszem, ha tudok. Nem mindig jön össze, de igyekszem. Másrészt elhatároztam, hogy kitelepítem a gyerekeket az ágyból.

Nehéz döntés volt. Igaziból szeretek velük aludni, jó hallgatni a szuszogásukat, meg jó melegek is, én meg mindig fázom... És tudom, hogy ezek az idők nem jönnek már vissza. De tény, hogy éjszakánként legalább olyan gyakran ébredek, mint amikor folyamatosan szoptatni kellett őket éjjel. Merthogy kétoldalról rugdosnak folyamatosan, ugyanis csak keresztben jó aludni. Igaz, hogy két és fél méter széles az ágyunk, de ha a 112 cm-t foglal egyik oldalról az egyik, 100-at a másik, még az apjuk is ott van, bár tény, hogy szegény megtanult függőlegesen aludni a falon, de még így is igénybe vesz vagy 30cm-t egyszerű matematikával is ki lehet számolni, hogy marad nekem kb. 8 cm. Ez, akárhogy is nézzük, messze nem fedi az én szélességemet, ami valljuk be becsülettel, veri az apjukét, ráadásul nekem nincs is falam, amire felfeküdhetnék. És a rúgások erejét semmivel nem csökkenti a takaró, merthogy kaptam anyukáméktól egy félpehely paplant, ami könnyű és meleg, mint a kályha, és az egyetlen oka, hogy még a magaménak nevezhetem, az az, hogy a két fiú kétoldalról mindig magának akarja, így nekem középen mindig jut. Ugyanemiatt az ágyban is akárhová költözöm, jönnek utánam...
Hétvégente pedig még van az a bizonyos negyed óra, amikor még kitartok, próbálok minél több meleget és puhaságot kicsikarni az ágyból,  és még nem adok, és nem kapcsolom be, és nem viszem ki, és nem keresem meg. Viszont akkor már Réka is ott van, mert neki nem fontos ez a negyed óra, és alul keresztben bedugja a lábait. Akármerre mozdulok, lábak mindenhol.  Pókmama vagyok minden ilyen reggelen.

És tényleg, nem az, hogy megelégeltem, hanem nem gondolom, hogy agydaganatom van, ha pedig nem az, és nem migrén, és nincs szervi oka, akkor számomra is esélyes, hogy a fáradtság miatt fáj a fejem folyton. Még ha vannak egyéb tippjeim is. És hát végső soron az utóbbi 7 évben azt hiszem, a kezem és a lábam ujjai elegendőek lennének megszámolni azokat az éjszakákat, amikor törvényen kívüli társaság nélkül ébredtem.

Lényeg a lényeg, miután együttérzést nem sikerült bennük ébreszteni irántam, gondoltam, megveszem kilóra a fiúkat.  Mivel Nándi rémálmai teljesen megszűntek, nyugodt szívvel vágtam bele. Beígértem egy kisautót, ha reggel a gyerekszobában ébred. Merthogy nálunk az a szabály, hogy mindenki a saját helyén alszik el, aztán ha kell, lehet jönni, mikor már mi is lefeküdtünk.

Jött.
És sírt. Hogy ő most nem fog kisautót kapni, nem sikerült, hogy ne jöjjön át. Hát, gondoltam, baromi rossz ötlet volt ez, sejthettem volna, hogy ez lesz a vége, nem a rugdosástól nem alszom, hanem a sírástól, és még neki is rossz. Nagy nehezen elaludt, én már nem, még fáradtabb voltam, mint korábban. Viszont már nem volt visszaút. Este kérdezte Nándi, hogy ha a szivacson ébred, akkor ugye lesz kisautó. Lesz.
Éjjel viszont csak Misi jött, ami a felére csökkentette a rugdosást, és jelentősen megnövelte az alvással töltött idő mennyiségét. Nándi nagyon boldog volt az autótól is, meg hogy sikerült, és jól kikérdeztem, hogy ugye nem félt, ugye nem álmodott rosszat, ugye, ugye, ugye? Százszor elmondtam neki, hogy szeretek vele aludni, csak nagyon fáradt vagyok, és hogy már nagy fiú, és meg kell tanulni egyedül aludni, különben is, ott vannak a tesók. És ha rossz neki, jöjjön. Stb. De mondta, hogy nem, nagyon jót aludt, kicsit sem álmodott rosszat, és jó volt neki. És mikor kaphat újra autót a saját helyén alvásért. Megbeszéltük, hogy három alvás után, addig édesség jár érte. Minden este kérdezte, hogy mennyit kell még aludni, és egyszer sem volt sírás, nem volt rossz álom, rossz érzés, és nem jött egyszer sem. Misinek egyszer sikerült nem velünk aludni, pont, amikor Nándi jött első éjjel.
A második autó óta két nap telt el, még egyszer sem érdeklődött a következő iránt. Nem tudom, gondol-e rá, keveset beszél a fejében játszódó dolgokról - másról annál többet -, de szeretek arra gondolni, hogy azért, mert igaziból már megvolt a jutalom, és már nem autóért csinálja, hanem rájött, hogy nem kell félni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Pszichoszomatika

Beteg. Vagy nem. Mindegy, a lényeg, hogy Réka itthon van, orvosi javaslatra, de annyira azért nem egyértelmű a történet.

Az úgy kezdődött, hogy múlt héten csütörtökön náthás volt, nyűgös, és volt kis hőemelkedése, ezért itthon tartottam. Gondoltam, négy nap alatt kikúráljuk, inkább, mint belemásszunk valami komolyabba. Annyira nem volt egyszerű, mert nekem bőven van most dolgom, de megoldottuk. Aztán szombaton éjjel elkezdett köhögni, de még mindig úgy éreztem, hogy ez nem igazi betegség, meg is beszéltük, hogy hétfőn megy iskolába. Erre vasárnap éjjel produkált egy 38.5-öt. Reggelre semmi, kis köhécselés, ugyanez délután is. Mégis, mondom, már 5. nap, elviszem dokinénihez. Pontosan ugyanolyan tanácstalan volt, mint én. A határán van valaminek, vagy beteg, vagy nem. De ha igen, akkor már nem egyértelmű, hogy vírus vagy a vírus folytatásaként baktérium. Kaptunk két igazolást és egy antibiotikum receptet. Ha nem lesz többet lázas, mehet szerdán, ha lázas, akkor kezdjük el a gyógyszert és maradjon a héten. Úgyhogy az egész nap tünetmentes lányom hétfő éjszaka megint produkált egy 39-et, megbeszéltük, hogy akkor marad egész héten, és jön a gyógyszer. És onnantól fogva kutya baja nem volt, pedig csak kedd este kapta meg az első adagot. És azóta sem nátha, sem köhögés, sem láz, sem nyűg. Tökéletes kiegyensúlyozottsággal gyilkolják egymást a testvéreivel, és nagyon hosszú ideig képes nyaggatni, hogy engedjem ki az udvarra játszani.

Ahogy így átgondoltam, Réka az egész első félévben alig volt beteg. Az első héten egy fosóshányós miatt hiányzott két napot, aztán a karácsonyi szünetet hosszabbította meg két nappal. És aztán úgy is kezdtük a januárt, hogy még egy hét, ezek még élettanilag belefértek, mert igen sok vírust vegyítettünk az ország különböző pontjairól. Viszont pár hét iskola után megint volt egy jó hosszú hét betegség, és két hét után ez a mostani. Ami sok egy alapvetően egészséges gyerektől, akinek egész erős az immunrendszere. Most én beszámítom ezt a sok betegséget ennek a töményen bacis télnek és tavaszelejének, és remélem, hogy nem a kisfiúról szól, aki miatt ugye minden holmiját a táskájába pakolva hordja. Mindenesetre akármelyikről is van szó, a télnek vége, és a múlt csütörtökön ültetés is volt, így most kislány mellett ül Réka, úgyhogy ezennel lezárom a betegségek árját.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Fel és le

A hangulatom valahogy nagyon hasonlít mostanában az időjáráshoz. Hirtelen változik, egyik végletből a másikba esek. Egyik percben lelkes vagyok, a másikban meg dobnám a sarokba az egészet. Tegnap kellett volna időtrabolnom, és leírni, amit akartam, de úgy el vagyok maradva a dolgaimmal, hogy nemet mondtam magamnak. Most már kicsit sajnálom.

Nehezen is megy az írás. Most már kicsivel több, mint két hónapja fáj a fejem, mindenféle javulás nélkül, sőt, igaziból romlik, gyakran egész nap fáj, nem segít ez sem. Megbukott a migrén, nem az, nem használt a gyógyszer, amit kaptam, a szemészeten kipróbáltak rajtam minden szerkezetet, amit csak felleltek a rendelőben, a fülészeten is megvizsgáltak, sehol nem találtak semmit. Még a tej kiiktatását is megpróbáltam, ami nagy áldozat tőlem, csak mert valaki azt javasolta, és nem iszom keveset sem, de nincs összefüggés. Megyek CT-re. Meg még kézbe veszem a kivizsgálásomat, és kérek egy labort, mert érthetlen módon eddig még nem született ilyen vizsgálat, és fogorvoshoz is elmegyek, hátha valami titkos gyulladt fogam van, ami nem fáj, és az sugárzik ki. A szemészet is önálló kezdeményezésem volt, bár tény, hogy zsákutcának bizonyult... És még arra is gondoltam, hogy valami hormonális összefüggés lehet , úgyhogy most megpróbálom a hiányos emlékeimből rekonsturálni, hogy hogyan voltak a hullámok, hátha van valami összefüggés a női dolgokkal.
Igaziból nem volt jó fej a neurológus, mert azt mondta, hogy kicsit aggódik. Nem nagyon, mert eléggé egyben vagyok (idéztem), és egyenesen is járok, de egy kicsit igen. Mert ha valami bagatell dolog lenne, már rendbe kellett volna jönnie a gyógyszertől vagy magától. Nem kellett volna ilyent mondania szerintem. Merthogy nem aggódtam. És igaziból most sem, pedig hajlamos vagyok arra, hogy nagy-nagy fenekeket kerítsek mindenek, és főleg, hogy mindenféle legrosszabbakra gondoljak, de igaziból most mégsem jutok el eddig. De ettől a kedves megjegyzésétől azért belefészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy mi van, ha most meg kell küzdenünk valami nehéz dologgal. Nem feltétlen az agydaganatra gondolok, bár Gergő ezen aggódik nyilván. Túl sokat vicceltem már ezzel a sok telefonálás miatt. A lényeg, igaziból nem aggódok, és azt gondolom, hogy végülis biztosan rendben lesz minden, de úgy szeretném azokat a dolgokat csinálni, amikbe belefogtam, olyan jó lenne hinni abban, hogy jó dolog, amiket csinálok, hogy jó felé megyek, és egy másik irányú küzdelem ezt nem töri majd le. És azt hiszem, attól is félek, hogy a végén nem derül ki semmi, hanem csak fáj a fejem, és nem tudják az okát. Mert akkor remény sincs, hogy elmúljon.

Van egy csomó zsákom, amit viszek. Tegnap is kaptam legalább kettőt, egyik ezzel a kivizsgálással kapcsolatos. Jó, a másik az lelki, de elég nehéz, nagyon nincs kedvem vinni. Most nagyon úgy érzem, hogy kicsit sok a zsák, ami rám vár, letennék néhányat, hogy visszamenjek olyanokért, amiket otthagytam valahol, valamelyik kereszteződésnél. Kicsit mindig reménykedek, hogy egyszercsak felveszi valaki ezeket helyettem, és viszi tovább az úton, de azokon a távolságokon, amiket én biztonságosnak tartok, általában nem akad gazdája. Nézegetik, nézegetik, de otthagyják. És ha segítséget kérek, nem szívesen, nem örömmel adják. És ez sem jó, főleg, mert olyan nagyon nehezen kérek segítséget.

Na, ezek vannak dióhéjban, panaszkodtam egyet. Úgyis olyan kis optimista voltam az utóbbi hónapokban.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS