Áttörés a rendetlenség frontján

Egy jó ismerősöm mondta évekkel ezelőtt, hogy kisgyerekes házban pakolni olyan, mint hóviharban havat lapátolni. A helyzetet nehezíti, amikor az embernek hiányzik hozzá a hólapát, vagyis élből rendetlen, mint én.

Szeretném kijelenteni, hogy aki rendetlen, nem jelenti azt, hogy nem tudja, mi a rend, vagy nem érezné jól magát, ha rend van. Igenis vágyok rá, szeretném, frusztrál a kupi, szeretnék megoldást találni, de valahogy olyan áldozattal jár számomra, amit nem tudok meghozni. Teljes körű tisztaságra vágyok, minden sarokban, szekrények mögött, és mindenhol. Szeretném, ha elhúzva egy bútort sosem lepődnék meg. Évek óta keresek olyan takarítónőt, aki nem csak letöröli a taknyos papírzsebkendő alatt a port, hanem ki is dobja, nem lepődik meg rajta, ha arra kérem, hogy a könyvek alatt is töröljön, és akinek nem derogál a szoba közepéra rakott dobozba beledobni, ami véleménye szerint nem a helyén van. Reméltem, hogy ha majd anyósom ideköltözik, segít vagy legalább ösztökél, de ez sem jött be. Próbáltam fly ladyt, saját rendszert, mindent. Nem megy egyedül, mert sosem jutok el arra a szintre, ami kitart addig, amíg újra van erőm, hogy végigcsináljam az egészet. Tudom, hogy másoknak hogy megy, az nekem nem. Az utóbbi években egyre lejjebb csúsztunk. És egyre inkább egyedül éreztem magam a feladatokra, a gyerekek nem segítenek, ha igen, akkor ordítva, hisztizve, megvásárolva, veszekedve. Hát, nem jó.

Mindegy.
Akárhogy is, elég sokat olvastam autizmus, figyelemzavar témában, míg rájöttem, hogy rosszul csináltam a gyerekek bevonását. Nem a neveléssel volt a baj, hanem a feladat kiadásával.
Úgyhogy most listát kapnak, nagyon részletesen lebontva a feladatokat.
RÁjöttem, hogy kevés nekik az, ha azt mondom, hogy pakoljatok el a szobátokban. Ez a feladat 10 részfeladatból áll:
- vonatokat a vonatosba
- autókat az autósba
- legókat a legósba
- playmobileket a playmobilokba
- plüssöket a kosárba
- könyveket a polcokra, egyenesen
- papírokat, ceruzákat az íróasztalra
- ruhákat kivinni a szennyesbe
- sarkokból, bútorok mellől kikotorni mindent a szoba közepére
- aminek nem tudod a helyét, kérj hozzá segítséget felnőttől!

Az íróasztalt is lebontottam hasonlóan. Összesen kb. 40 feladatuk van, mindet pipálják, ha kész. Mindegyik fél-1-2 perc, így gyorsan van sikerélmény, látják, hogy fogy a lista, hogy szépül a szoba, a fürdő.
Csodák csodája, gyönyörűen takarított velem együtt mindenki. Összedolgoznak, nem veszekszenek a feladatokon, segítenek, csinálják, nem kérnek jutalmat. És én is haladok. Most már második szombaton sikerült, remélem, így marad. Így, társaságban sokkal könnyebb, nekem is kedvem van csinálni. Nem állunk nyerésre, de áttörtük a frontot.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Várunk


Újra, megint. Hogy kapjunk egy időpontot (jövőre van csak), vagy hogy csörögjön a telefon, hogy menjünk, holnap, holnapután, vagy akár két óra múlva. Ábel benáthásodott, mivel pár napig lélegeztetőgépen lesz, ez törölte a műtétet.

Azért nem könnyű.
Persze, látom a jó oldalát, mert van, egy csomó.
Nem ismeretlen helyre megyünk, több időnk van felkészülni, együtt lenni, jobb az én egészségem is. Arról a nagy lelki ajándékról, amit pedig hitben kaptam, hát, azt hiszem, újra végigcsinálnám.
Próbálom ezt az időt ajándékként tekinteni, amit kaptam, hiszen most a kórházban kellene üldögélni. Bár tudnám jól felhasználni!

Csak fáradt vagyok. Nagyon fáradt.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Pár napig itthon...

Hazaküldtek minket, nem férünk bele a holnapi napba. Holnap délben kell telefonálnunk, hogy mi is lesz, előreláthatólag a hét elején. Köszönet minden imáért, ránkgondolásért, nagyon éreztük. 

A nap úgy kezdődött, hogy tegnap későn értem haza, és nem volt kedvem összepakolni a kórházi cuccot. Megírtam a listát, néhány dolgot összeszedtem még napközben, de nem volt kedvem, na. Beállítottam az órát fél 6ra, hogy majd reggel. 
Csak nem mentettem el. 
Úgyhogy Réka ébresztett minket fél 7-kor. Még az iskolából is majdnem elkéstek... Én viszont tök nyugodt voltam, Réka még mondta is, hogy jó, hogy dolgom van, mert különben mindig azt kérdezgetném tőle, hogy bepakolta-e a táskáját, meg evett-e reggelit, meg a többit :) És nagyon igazságtalan lettem volna, mert az volt, hogy Ábel teljesen ellenállt mindennek, krokodilkönnyeket hullatva zokogott a földön, és nem volt hajlandó kilépni magából. Nem lehetett sem megvásárolni, sem kizökkenteni az általam ismert és elfogadható módszerekkel. Így hagytam, hadd sírjon, majd abbahagyja. Nem úgy Réka, aki előhozott egy ajándékot, amit ő készített Ábinak a kórház idejére - maga készítette papírtasak benne egy-két gumicukorral. Mit mondjak, komolyabb tételt állítottam korábban Ábi elé az együttműködés áraként, de azt semmibe vette. Van azonban, ami mindent megér. Szóval sikerült mindent fél óra alatt - ami a kórházi csomag nélkül is csaknem egy óra szokott lenni.
Berongyoltunk, kihánytuk az iskolásokat az iskola előtt, és mentünk a kórházba. 

Nagyon örülök, hogy végül sikerült Isten kezébe letenni azt, hogy mi fog történni, és nem próbáltam megoldani. Anélkül, hogy bárkivel beszéltem volna, mindenki hiperszuper kedves és együttműködő volt, senki nem akarta megmondani a tutit. Szóltak előre a vizsgálatokról, megvárták türelmesen, amíg magyaráztam Ábinak, és láttam rajta, hogy meg is értette.  Igazi, valódi földön járó angyalok voltak...
Egy tünemény volt, mindenki el volt ájulva tőle. Volt, aki meg is kérdezte, hogy még milyen tünetei vannak, azon kívül, hogy kivételesen együttműködő gyerek :) 

Ábi nagyon félt. Mondta is többször, hogy fél. Beszéltünk róla, hogy mik lesznek, nézegettük a kártyákat ugye, de nem tudtunk pontosan semmit. Felmentünk az osztályra, és ott igazi angyalokat találtunk. Mindenben segítettek. Elmondtam, megértették, tudomásul vették, betartották. 

A legnagyobb para a vérvétel volt, mivel Ábinak nincs vénája - a nyári szentlászlós történet miatt öt vérvételen vagyunk túl - és öt kémcsövet kellett megtölteni cseppenként vérrel. Az ár egy óriás kindertojás volt, ami hatalmas vágy volt, és az egyetlen kapocs Ábi és a kórház között. Mivel ő többnyire nem mesét néz, hanem a youtube-on olyan videókat, amin kindertojásokat bontogatnak.Akárhogy is, keményen megfizette az árat, de akkor sem rugdosott, nem állt ellen, csak sírt, nem-et hajtogatta. Illetve sírva nevetett, mikor végre csepegtek a katicák. Nem kellett lefogjam sem a kezét, sem a lábát. 
Aztán valahogy ez, hogy ez a vágy teljesült, és valóra vált, és pont az történt, amit megbeszéltünk, elkezdte oldani a rongybabaságot, és egyre lazábban, egyre könnyebben vette az újabb és újabb tapogatásokat, műszereket és mindent. 

Elaludt az ultrahang vizsgálat alatt, némán tűrte, hogy percekig hallgassa  a doktorbácsi az egyébként nagyon különleges és egyedi szívhangját, mozdulatlanul feküdt az EKG alatt, és tűrte, hogy a röntgenen állítgassák, hogy milyen irányba és hogyan forduljon a lába, mennyire húzza ki magát. Majdnem megkérdeztem, hogy ezt hány kétévessel tudták még megcsinálni, de végül kibírtam, hogy ne :) Röntgenezték már gyerekemet, ott az volt a cél, hogy ne mozduljon abban az egyetlen másodpercben :) 

A túlterheltség miatt végül csak háromnegyed ötkor vizsgálta meg Ábit kardiológus - akinek négykor telt le a munkaideje. Ekkor tudtam meg csak azt, hogy mi is lesz velünk, lesz-e másnap műtét, illetve hogy hazamehetünk-e. Egészen addig ugyanabban a bizonytalanságban voltunk, mint akár egy héttel ezelőtt.
Néha egy-egy villanásra eszembe jutott, hogy megkérdezek valakit, hogy mi van már, vagy elkezdődött bennem egy kis türelmetlenség, de sikerült ezt is rábízni Istenre, hogy fordítsa jóra. 
Ennek következtében volt időm a késő délutáni nyugodtabb időszakban leülni az egyik nővérrel, és átbeszélni lépésről lépésre azt, hogy mi lesz majd, hogy az előttünk álló pár napban fel tudjunk rá készülni, illetve megkérdezni, hogy milyen rugalmasságra számíthatok, és kik azok, akikhez fordulnom kell.

Végül hétkor indultunk haza, és Ábel maradni akart volna inkább. Csudajó napja volt, és kijelentette, hogy jó a kórház. Erről álmodni sem mertem reggel, mikor rongybabaként nyöszörögve vittük be az ajtón. 

És most itthon. Meglátjuk, mikor jön a folytatás - talán jövő hét elején -, de már semmi aggodalom nincs bennem. Készen vagyunk. Mindketten.

-----------

Friss hír. Reggelre Ábelnek hasmenése lett. Hála érte, hogy nem fértünk bele a mai keretbe... 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Bevonulunk

holnap reggel a kórházba. És kiderül, melyik nap műtik meg. Holnap biztos nem, lehet, hogy a hétvégét is itthon tölthetjük. Meglepően nyugodt vagyok, de azért képes voltam valami újra.
Legalábbis még sosem hallottam róla, hogy valaki azon a kezén vágja el a középső ujját, amelyikkel a kést fogja. Még mindig jöttem rá, hogyan csináltam, de sikerült. :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS