Nagycsaládban élni jó :)

Nagyon furcsa volt ez a babavárás, ezt még itt a blogon is írtam. Már maga az, hogy nem terveztük, hanem kaptuk. Sokszor volt lelkiismeretfurdalásom, hogy az egész terhesség többnyire egy feladat volt, nagyon ritkán tudtam élvezni, sok félelem volt bennem, amiket aztán lassan le tudtam tenni, de egyebekben is komoly próbatételeket éltünk át. Pocak nélkül is megszavaztam volna közös életünk legnehezebb időszakának ezt az utolsó fél évet, még akkor is, ha emlékszem még arra is, amikor a házat vettük. Eddig az volt a No.1, most visszacsúszott a második helyre.
Annyira ránkijesztettek a negyedik császár miatt, hogy nem nagyon tudtam túllátni ezen. Nem készültem arra, hogy lesz egy babánk. Gyakran kellett tudatosítani magamban, hogy a pocakomban egy kisfiú mocorog, aki már most is kisfiú, és nem csak lesz majd valamikor áprilisban. Ezért volt fontos, hogy tudjam, fiú, vagy lány, ezért bántott, hogy nincs neve. Talán ezért is kellett a végére feküdnöm, hogy tudjak rá figyelni, vele is lenni, és nem csak valahogy eljutni a szülésig. A szülés napján viszont még tudatosan sem tudtam lelkileg túljutni. Úgy értem, előre. Oké, válogattam kisruhákat, átgondoltam, hogy legyen meg minden, álmodtam róla, hogy fog kinézni, de valahogy mégiscsak ott azon az egy napon megrekedtem, és ezzel tisztában is voltam. Tartottam tőle, hogy majd idegen lesz, hogy nehezen válok majd négygyerekes anyukává, hogy depis leszek, ilyenek. Aztán megszületett, és most itt van.

Minden abban a pillanatban a helyére került, ahogy kicuppantották. Ahogy szemügyre vehettem, mikor már a szülőszobán voltunk, megállapítottam, hogy egyik testvérére sem hasonlít igazán, nem klón. Aztán pár perc múlva elbizonytalanodtam. Nem tök olyan, mint... ? De melyik is? Úgy éreztem, és most is, hogy mindig is ismertem a vonásait, a fintorait. Folyamatosan azt találgattam, hogy ez melyik gyereknél lehetett így, melyik vonása, gesztusa, de közben tudom, hogy nem, egyiknél sem, ez Ábel, úgy ahogy van. Egy hete vágyok arra, hogy összeszedjem a négy gyerek újszülött képeit és egymás mellett megnézzem őket. (De még így is túl keveset fekszem, szóval majdmajdmajd) Bennem vannak külön-külön, de egyben szeretném látni. Szóval hihetetlenül természetes és magától értetődő, hogy van, hogy itt van, hogy nyöszörög, meg figyelni kell rá is, és hogy maradunk a kórházban, ha kell, még ha hiányoznak a többiek, akkor is. Nem volt nehéz felvenni a fonalat, újra szoptatni, cumit keresni, pelenkázni, éjszaka kelni, köldökcsonkot ápolni, ropi ujjakra vigyázni az öltözésnél és a többi. Mindig így volt, sosem volt másként. Életem legszebb emlékei közé fogom elraktározni a tegnapi nap egy óráját, én feküdtem fent Ábellel, nyitva az erkélyajtó, árad be a tavasz és a gyerekkacagás a kertből, ahogy a másik három játszik... Annyira kellett már ez!

Egyenlőre nagyon jó gyerek. Sokszor mondtam az elmúlt időszakban, hogy az egyetlen esélye, hogy nyugis gyerek lesz, mert egyszerűen nem tudjuk megoldani az életünket, ha nem. És most szörnyen hálás vagyok neki - meg a Jóistennek -, hogy ott tudtuk folytatni az életünket, ahol abbahagytuk a kórház előtt. Ugyanúgy fekszem - ha tudok -, és beszélgetek, tanulok, játszok a gyerekekkel, ahogy eddig, és ebben Ábel nem sok vizet zavar. Békésen alszik, és álmában tűri, hogy gyerekkezek nyitogassák az ujjait - rosszabb esetben a szemeit, száját -, forgassák a fejét, emelgessék a karjait, és kibontsák a rugiból a lábát, elmentvadásznit játsszanak vele, ölbe vegyék, letegyék, csiklandozzák pelenkázáskor és a többi. Nem sokat van fenn, de abban a kis időben ébren is pontosan ugyanilyen békésen tűri a nyúzást, hirtelen mozdulatokat, kiáltásokat, orra alá dugott játékokat. A legkedvesebb, mikor Réka mesél neki.
Nem is sír igaziból, csak szól, ha kell neki valami, a hangomra általában abba is hagyja, és várja, hogy teljesítsük a kérését. Olyan halkan panaszkodik, hogy a másik szobában alig hallani, ha vannak itthon gyerekek, muszáj lesz beüzemelni a bébiőrt még akkor is, ha egy szinten vagyunk... Vagy belejön majd. :)

Kedden jöttünk haza, egyesítettük a családot, nagyon ideje volt. Édesek voltak nagyon a gyerekek. Nándi nézte egy darabig azt a tipikus újszülött kézmozgást, majd azt mondta, hogy olyan Ábel, mint egy távirányítós játékbaba. Még az orra is mintha műanyagból lenne. Borzasztóan feldobódott, igazán nagyon büszke nagytesó volt, nem is emlékszem rá, hogy ilyennek láttam-e valaha. Boldogan büfiztette, ölelgette, egészen különleges arcait láttam.
Réka levakarhatatlan, nonstop babázna, emelgeti, segít, cumit ad, és az ő ágyában hallgatja Ábel az esti mesét. Még aznap, mikor hazajöttünk, fektettem le Ábelt, Réka ugrándozott körülöttünk, pörgött-forgott, vezette le az energiáit, és egyszer csak azt mondta: "Most már egyáltalán nem félek, hogy mindig csak a kistesóval fogsz foglalkozni... Mert én is csak vele akarok!" Szóval ő is a helyén van. Biztos lesznek mindkettejükkel még konfliktusok, de résen leszünk.

Ahogy gondoltam, Misi a nehezebb eset. Ő fél Ábeltől. Nem meri megfogni, megsimogatni, ölbe venni. Ő az, aki elkezdett kisbabásat játszani, illetve mintegy véletlenül rugdosni a tesóit, amikor azok a bébikével foglalkoznak. Nem ránk féltékeny, a tesókra.
Beszélgettünk más kapcsán, és kérdezte, hogy miért én mondom meg, hogy mi hogy legyen, miért én vagyok a főnök. Feleltem ezt-azt, meg azt is, hogy azért, mert én vagyok a legidősebb, én tudom a legtöbbet. Elgondolkozott.
-Én meg vagyok a legutolsó?
- Nem az Ábel az.
Misi néz döbbenten, majd:
- De nem, a mi családunkban!
- Igen, most született a családunkba az Ábel, ő a legkisebb.
- De nem! A B. családban!!! B. Mihály Bendegúz!
- Hát, Misi, igen, Ábel neve B. Ábel Boldizsár.
Csend. Szóval dolgoznak a fogaskerekek. Remélem jól tudjuk őket szeretni ebben az átalakulós időszakban.

Réka nem kitűnő tanuló, nem kifejezetten önálló, és főleg, sokmindent máshogy gondol, a gondolataihoz pedig a végsőkig ragaszkodik. Nagyon jó kis tulajdonság lesz ez felnőttkorában, igazi menedzsertípus, de az iskolában, a tanulási folyamatokban ez nem biztos, hogy a legegyszerűbb választható viselkedési forma, hogy finoman fogalmazzak.
Alapvetően négyesei, ötösei vannak, bár nem túl szorgalmas, keveset jelentkezik, meg a végén kullog mindig a pirospont listán, de határozottan nem rossz tanuló. A helyesírással vannak komoly problémái, abból a kettes is előfordult, és matekból is kell plusz feladatokat csinálni a négyesért, de alapvetően rendben van.

Vagy volt. Félévig.

Január közepe óta hatalmasat zuhant. Egyik napról a másikra. Az első félévben színötös volt pl. környezetből, félévzárás óta három hármast kapott. Hittanból ugyanez volt, a tegnapi témazárója kettes. Pedig készültünk, együtt mindkét tárgyból. Tollbamondásból a félévre stabilan beállított hármasok helyett zsinórban hozott két egyest, amire eddig nem volt példa. A matek felmérője kettes lett, és még feketepontot is hozott órai munkára, ez neki az első a két év alatt. Még technikából és tesiből is négyesei lettek.
Mindemellett nem vettem észre, hogy kevesebbet tudna. Figyelem, ahogy tanul, gyorsan, kevés hibával írta a leckéit, az elmúlt két hétben már ezt sem mondjuk. A sok kudarctól húzza az időt, és ilyeneket mond, hogy ő úgyis buta, rossz tanuló, neki úgysem fog menni. És újra hasfájással indul iskolába reggelente... Most, hogy belegondolok, két hete fekszem...

Amikor feltűnt a sorozat úgy február első felében, hogy nincs még hármasnál jobb jegye, azonnal megkerestem a tanítónénit, beszéltünk, de csak minimális változás lett. Írtunk egy listát, hogy mi kell neki ahhoz, hogy újra jó jegyeket szerezzen, és odaírtuk mellé, hogy miért ki a felelős.
Ilyenek vannak a listán, hogy a fiúk ne piszkálják tanulás közben - anya feladata, reggeli vitaminért, meg hogy időben lefeküdjön, szintén én. A táskabepakolásért, hogy ne legyen hiány, meg órai jelentkezésért ő, a gyakorlásért közösen. Időnként az orra alá dugom, és újra átbeszéljük. Kicsit többet jelentkezik, és a tanító néni is odafigyel rá, hogy gyakran felszólítsa, meg jól szem elé ültette.

Kiderítettem, hogy valószínűleg a kistesó-várás stresszeli ennyire, hogy annak ellenére, hogy a tudása megvan - mert az szerintem megvan - nem tud teljesíteni, nem tud gondolkozni. Nem volt nehéz kideríteni. Egyik reggel kérte, hogy öltöztessem fel, ahogy Nándit, és nemet mondtam neki, erre elsírta magát, hogy ha majd megszületik a kistesó, még ennyi időm sem lesz majd rá. Hát, szívenütött. Főleg, mert ha számoljuk, kivel mennyi időt töltök, még mindig Réka vezeti a listát. Próbálok vele beszélgetni, hogy mondja el a félelmeit, sírja ki magából, ami bántja. Nagyon érzékeny mostanában. Ápolgatjuk a lelkét, talán idővel segít az is, hogy mióta fekszem, van egy-két óránk kettesben, mielőtt a fiúk hazajönnek, mert egy osztálytárs anyukája hozza őt haza, a fiúkat meg Gergő később.

Két napja írom ezt a posztot, azóta lett egy környezet 5 alá, ami vérmes reményeknek ad nálam táptalajt, remélem ez már a kezdet a gödörből kifelé. Hálás lennék érte, nagyon sajnálom Rékát.

Misi is padlón van egyébként, csak ő máshogy kompenzál, pont ellenkezőleg: nagyon durván önálló és nagyfiú. Egyedül öltözik, megkeni a kenyerét, kiszolgálja magát, segít, szótfogad. Amikor nem, akkor pedig hosszas értelmetlen sírásokba, sértődésekbe menekül. Szeretgetem, dicsérem, csikizem sokat, nehogy a nagy dejóhogylegalábbvelenincsenbaj közepette elfeledkezzünk róla. És sulykolom, hogy figyeljek, mert ő lesz az igazi középső rövidesen...

Nándi úgy tűnik, helyén van, csinálja bőszen a tornát, nagyon sokat fejlődött, sokat változott, és hát úgy látszik, ő a legempatikusabb gyerekünk, megtanult a felnőttek nyelvén valamilyen szinten, és mondja, hogy mi a baja. Így legalább őt könnyen kezeljük, és nem tekeredünk bele ennyire. Ordít meg verekszik időnként, de ki lehet belőle szedni a gyökereket, hogy miért is. Pl. zsúron voltak hétvégén, hazajöttek, igazi kis tornádó lett belőle, ordított, tört-zúzott a legapróbb sérelemre is. Pár perc alatt kiderült, hogy azért, mert többet nem akar menni szülinapokra, mert ő nem kapott sok kisautót :)   Nála ugye az iskola-probléma volt a legfrusztrálóbb, ez megoldódott, múlt héten döntöttünk, megy. Olyan szinten akart, hogy sírva is, de csinálta a tornát, egyetlen egy gyakorlat egy ismétlését sem kihagyva, mert ez kell ahhoz, hogy iskolás legyen. Ezt az akarást látva nem tudtam azt mondani tovább, hogy ne menjen. Felszabadult. Azt hiszem, bármi gond lesz Nándival a suliban, erre a döntésre fogom fogni. Ahogy ha visszatartottuk volna, akkor is :) De majd igyekszem leépíteni. A szép a dologban, hogy ugyanolyan becsülettel csinálja a tornát most is, hogy nincs tétje.

Szóval a nagy pocakfogdosás, meg dejókistesófogszületni mellett azért látjuk, hogy dolgozik az öröm mellett más is a gyerekekben, de hát így van ez rendjén. Túl lesznek rajta.

Anyukámék egyik kedvenc története a mi gyerekkori testvér szeretetünkről az, amikor kaptunk négyen négy egyforma tábla csokit, és mindegyiket négy egyenlő részre osztva mindenkinek négy darab csokija lett.

Most, hogy három gyerekem van, mindhárom szabad akarattal, már látom, hogy a szüleim félreértelmezték a gesztust. Az osztozkodásnak nem a jó testvérség volt a hajtóereje, hanem az aggodalom. Hogy a másiknak jut valami, amiről én lemaradok...

Az alap, hogy az egy anyára (100%) van 3 gyerek. Mindhárom gyerek azért küzd, hogy az 1% maradék, ami a 3x33% felett marad, az az övé legyen. Legalábbis úgy érezze, hogy az övé legyen. (Két gyereknél nyilván a 49-51%-ért megy a harc)
Úgy tűnik, vannak időszakok, amikor nem jól szeretem őket. Mert én tudom, hogy egyformán szeretem őket, mindegyiket legjobban, és pontosan olyannak, amilyenek, egy hajszálukat sem változtatnám meg, akkor se, ha lehetőségem lenne rá.  Hiszen minden "hiba" magában hordozza az erényt is, a mi feladatunk, hogy a képességeiket, adottságaikat megtanítsuk nekik megfelelően használni. De ők ezt nem mindig érzékelik.
Mindegy, szóval a lényeg, hogy néha nagyon nehéz a feladatunkat úgy végezni, hogy közben folyamatosan érezze mind a három gyerek azt, hogy valóban nagyon-nagyon fontos számunkra. Úgy szeretni, hogy mindegyik úgy érezze, hogy az övék az a bizonyos 34%.
Nagyon szeretem az úgybeszélős könyvből azt a részt, hogy fogalmazzuk meg, és mondjuk ki az érzéseinket, mert így könnyebb velük megbirkózni. (Nagyrészt erre használom ezt a blogot is.) És hogy erre tanítsuk meg a gyerekeinket is. De azért az elég szívszorító, mikor nem engedem meg a gyereknek, hogy fenn maradjon este, és azt mondja hüppögve, hogy most úgy érzem, hogy senki sem szeret.

Viszont azt hiszem, még nehezebb az, mikor nem szavakkal, hanem egymás hátán átmászva próbálják azt a bizonyos plusz 1%-ot megszerezni. Mostanában szinte semmit nem tudunk együtt csinálni, hogy az mindenkinek jó legyen.
Sétálni egy ideje nem megyek velük. Rossz, tudom, de nincs járda sehol. És az egyik előre megy, a másik lemarad, a harmadik meg középen tartja a tempót. Néha úgy érzem, csak azért, hogy döntésre kényszerítsenek, hogy kivel tartok, hova gyűjtöm össze a csapatot. Mert egyértelműen egyszerre csinálják a lázadást. Egy darabig jó minden, aztán borul a bili.
És nem találok közös motivációt, ÉN akarok sétálni menni, nem ők. Teljesen jól elvannak séta nélkül. A repülőtér csak a fiúknak buli. A játszótér csak a kicsiknek való. A patakpartra az ominózus piknik óta Réka nem hajlandó jönni, hiába esküdözök, hogy nincsenek szúnyogok télen, pedig kevesen vannak a szerencsések, akiktől 50m-nyire folyik egy patak. Pedig ott igazán nem lenne baj, ha valaki elmarad vagy előre megy. Kisboltba nem érdekes menni, vagy legfeljebb odafelé, ha beígérem az egyedüli vásárlást, vagy valami finomságot. A minap a barátnőmékhez mentünk át gyalog a hárommal, hazafelé kölcsönkértem a babakocsit.... Mert odafelé még csak botrányos volt, és csak Nándit ütötték el majdnem (direkt ment neki az autónak), de hazafelé még fáradtak is voltak. Brrr.  Kert van, az oviban is minden nap kimennek, levegőn azért vannak. Csak sajnálom a sétát, mert ott új, más kérdések vannak, és csak rájuk figyelek.

Társasozni is alig tudunk. Ezt is én akarom leginkább, ott kezdődik :) Najó, Réka partner általában, és Nándi is megül az ölemben, mi együtt vagyunk többnyire. És ha vigyázunk, hogy kellő arányban nyerjen Réka (mondjuk 10-ből 8-szor), akkor elég jól el is vagyunk, és másnap is hajlandó. Nándi még nem gyúr a győzelemre. Jön viszont Misi, aki mindent visz. Mert "én kappptammm". Vagy rángat, illetve végső esetben kakilnia kell. Persze nem, de legalább elvont a játéktól. Nándi eszköze még mindig az agresszió, üt, csapkod, dobál, Réka megsértődik, és Misi valahogy a kettő között dolgozik, üt, majd zokog.

Szerintem tök jól tud együtt játszani három gyerek. Teljesen jó a kis korkülönbség, élvezem minden előnyét, működik is nagyon gyakran. Most is vagy egy órája játszanak békésen a pénzekkel, boltost, számolóst, kergetőzőst, mindenfélét. Fenn van velük apjuk, de nem hallom, hogy lenne bármi beavatkozás. (Én meg sütök. Meg reggel óta írom ezt a posztot.)

De vannak napok, kétnapok, háromnapok, hogy egyszerűen semmi sem jó. Különösen rossz a helyzet, ha közösen szeretnék valamit csinálni velük. Leülök például Rékával barbizni, jön Nándi, és kezd lökdösni, vagy valamit, látszik rajta, hogy anyát akar ő is. Mondom neki, hogy hozzon egy autót, vagy válasszon egy babát, és próbálom bevonni a játékba, vagy egyik kézzel egyik gyerek, másikkal másik. 50-50%. Nándi boldog, Réka lázad. Az úgy nem jó, ne arra menjen, ne oda, és ne azzal, és azt meg semmiképpen. Választhatok, vagy elmegyek Nándival játszani, vagy Nándi tönkreteszi a játékot. Mindkét esetben az a vége, hogy mindkét gyerek sír. Vagy mindhárom. Mert általában Misi nevét is helyettesíthettem volna akármelyik helyre, vagy kapcsolhattam volna 'és'-sel. És a nevek tetszőlegesen felcserélhetők. Mert mindig ugyanaz kell, és ha két Villám van, vagy akár három, az sem megoldás, mert akkor mind a három kell az EGY-nek, és ha ügyesen manőverezve elterelem a sértett felet valamivel, már repül is az addigi veszekedés tárgya, és az előbbi irigyből lesz az áldozat, akinek nem jutott. És én nyertem egy újabb adag probléma-megoldás leckét a gyerekeknek, és egy önuralom-leckét magamnak. A kedvencem, mikor valamit azért vesznek el a másiktól, hogy a helyére tegyék...
Most már ott tartok, mint a sétálással, nem is ajánlom fel, hogy játszom velük, mert nélkülem néha jobban elvannak, bár lehet, hogy csak úgy tűnik, mert rosszabbul érint. Ami nagyobb szívfájdalom, Réka egyenesen elküldött múltkor. Azt hiszem, ő is érzi ezt a folyamatos harcot. Szinte bármin képesek egymás torkának esni. És a semmin is.

Tudom, hogy ha több a gyerek, nehezebb közösen csinálni valamit, összehangolni stb. De akkor is, eltelnek a hétvégék, és mindig úgy várom, hogy együtt a család, majd csinálunk valamit közösen, és milyen jó lesz. De elmenni sem jó, mert valaki biztos rosszul érzi magát, ha másért nem, azért, hogy azt a bizonyos 1% plusz figyelmet a magáénak tudhassa. Vagy Misi kicsi hozzá, vagy Réka lány. És akkor még Gergőt számításba se vettem... Még Nándi a legkönnyebben alkalmazkodó gyerekünk, aki nyitott szinte mindenre, ő egyszerűen csak állandóan veszélybe sodorja magát, mert annyira érdeklik a dolgok, hogy ha valami felkelti az érdeklődését, selátsehall, és főleg SESZÓL, csak rohan.

Talán jön a tavasz, és ez is jobb lesz. Azt hiszem, túl sokat várok a tavasztól :) Addig is asszem újra elolvasom a Testvérek féltékenység nélkül c. könyvet...

(Najó, ahogy végigolvastam, úgy döntöttem, hogy leírom, amit régi és ismerős olvasóim bizonyára tudnak, de elég hirtelen nőtt meg az utóbbi egy-két hónapban az olvasottságom, szóval a blogom az dühöngő funkciót is betölt, sőt, elsősorban, néha már gondokozom is, hogy át kéne írni a nagycsaládban élni jó címet valami másra, mert szerintem téves képet adok, és nem így telik el minden napunk, csak általában arról írok, ami nagyon foglalkoztat. Bármi miatt. Már ha van időm leírni :) Lehet, hogy egy hét múlva már nem is gondolok rá, mert jön egy új. Szóval ez éppen egy nehézségeket támasztó probléma, ami lehet, hogy magától megoldódik, vagy éppen ahogy próbálom megoldani, az fog segíteni, és kétnapi szintről kéthetire fog csökkenni. Merthogy el nem tűnik, az biztos, mert akkor vagy én lennék tökéletes, vagy valami baj lenne a gyerekeimmel.)

Nehéz eldönteni, hogy a sok engem foglalkoztató kérdés közül melyiket is próbáljam meg megfogalmazni. Egyik jobban piszkál, mint a másik. Olyan sok várakozó döntés, kétség van bennem, úgyhogy inkább arról írok, ami jó. Mondjuk arról, hogy Misi meg Nándi milyen jóban vannak. Már csak azért is, mert tartok tőle, hogy ez romlani fog, ahogy elkezdődik az ovi. De ez egy olyan kérdés, ami piszkál, úgyhogy majd máskor írok róla :)

Szóval Nándi meg Misi most már pár hónapja határozottan jóban vannak. Nyilván vannak konfliktusok, de most már akár indokoltnak is nevezhetem ezeket, nem csak - felnőtt szemmel - érthetetlennek. (Mert nyilván volt okuk, amit agyban értek is, csak szívvel nehéz)

Hogy mi változott? Nyilván Misi sokat nőtt, és okosabb lett, ki tudja számítani, hogy ha elveszi Nándi autóját, akkor azt ki fogják tépni a kezéből, majd utána kap egyet ugyanazzal a fejére. Úgyhogy ezt most már csak kifejezett jó kedvében csinálja, játékból, és röhög, mikor Nándi ordítva rohan utána. Amitől aztán Nándi is inkább nevet. És mi is.

Aztán Misi nagyon utánozós korszakát éli pár hónapja, és Nándi az isten. Szóval Nándinak, annak ellenére, hogy nem akar nagyfiú lenni, hízeleg az, hogy Misinek ő példakép. Hogy ő tanította meg erre meg arra. A minap is mondtam nekik, autózzanak. Misi leült, és elkezdte tologatni a kisautót, hol a tetején, hol az oldalán. Nándi egy darabig nézte, aztán kivette a kezéből: " Nem szépen csinálod Misi! Így kell!" És mutatta. :) De együtt táncolnak, forognak, ugrálnak, tornáznak, másznak fára, lépcsőre, kerítésre, pancsolnak, hemperegnek, motoroznak, szaladgálnak, birkóznak, kiabálnak, szóval mindenre megtanítja Misit Nándi. Misi pedig boldog tanítvány.

Az már csak az én elméletem, hogy Nándi rájött, hogy Misi nem veszélyezteti az ő pozícióit. Írtam már arról, hogy Nándi tipikus pasi, és az idősebb fiúkat szó nélkül maga fölé rendeli, de bizony a kisebbektől ugyanígy elvárja a tiszteletet. És rájött - remélem, hogy ebben részem van -, hogy Misitől ezt megkapja, szóval a falkában apa után ő az első. És mivel apa dolgozik, többnyire ő a főnök. És mivel ez így van, nem akarja bizonygatni, nem kell küzdenie. Így aztán szent a béke. Ha nincs is kölcsönös imádat, de békés együttélés, néha közös játék, mentor és tanítványa viszony, egymás köreinek békén hagyása van. Nándi autózik, Misi vonatozik. Békén hagyják egymás motorját és gyürögetőjét, szóval egymás tulajdonát és érdekeltségi körét. Amit pedig lehet ezek érintése nélkül csinálni, a tombolást, azt boldogan csinálják együtt.

És ez már így nagyon jó. Hála érte.

Nincs kedvenc gyerekem. Nem tudom az egyiket sem jobban szeretni a másiknál. Én úgy érzem, nem is kivételezek egyikkel sem, de nyilván, akinek van kedvence (többnyire Nándi, aki a legkönnyebben szerethető gyerekünk), az úgy érzi, esetleg a kis lieblinggel rosszabbul bánok. Még az is lehet, hogy észre sem veszem, és mégis kivételezek :)

Azt hiszem, annak, akinek van legalább két különböző mentalitású gyereke, teljesen természetes, hogy annak ellenére, hogy egyiket sem szereti jobban, máshogy szereti őket. Három különböző gyereket pedig háromféleképpen lehet - és szerintem kell is - szeretni. Hiszen más az igénye. Szerintem már írtam sokat a szeretetnyelvekről - mikor éppen nevelési válságban vagyok, mindig előjön a téma, ahogy most is. Már csak ez alapján is különbözőképpen érdemes kimutatni a gyerekek felé a szeretetemet, és talán akkor nem járok úgy, mint annyi ismerősöm, vagy pszichológusválaszol eset, hogy az anyjuk úgy érezte, mindent megtett a gyerekéért, csak éppen valahogy "nem jött át". Tipikus esete a minden megkívánt játékot megkap, pedig csak napi fél óra beszélgetésre, sétára, közös játékra lenne szüksége a boldogsághoz. Vagy egy esti 5 perces simogatásra lefekvéskor. A másikat meg folyton szeretgetik, puszilgatják, közben önállóságra nevelik, de neki meg az kellene, hogy hiába tud öltözni, anya adja rá a cipőt, és csinálja meg a kakaóját.

Talán azt is írtam már, hogy a tipikus féltékenység nálunk Réka meg Nándi között azért nem volt pl. - szerintem, és a fentiek alapján - mert Réka nem igényelte annyira a szeretgetést, és Nándi békésen elvolt az ölemben, míg játszottunk RÉkával, ami neki fontos volt. Ugyanez pedig nem működik Misivel és Nándival.

Most már azért előjönnek  a féltékenységi jelenetek minden viszonylatban. Szoktam mondani, hogy nálunk azért nincs egyenlőre a valakit kirekesztünk tipikus esete, ami állítólag három gyereknél elkerülhetetlen, mert Réka kedvence Misi, Misi kedvence Nándi, Nándi kedvence pedig Réka. Egyenlőre. Réka bántja Nándit, mert fáj neki, hogy Misi Nándival akar játszani, vele nem vegyül. Pedig igazi pótanyuka, nagyon szoktam sajnálni. És többnyire, ha Misi méltóztatik szóba állni vele, teljesen lesüllyed a szintjére, mindent enged neki, odaad, felméri, mit szabad, mint nem, akár én lennék, annyiban más, hogy arra a rövid időre halálosan türelmes és kedves. Mondjuk annyi ideig én is bírom :)
Nándi nem érti, hogy Réka miért haragszik rá, de Misire gyakran mérges, mert azért őt még cipelem, meg fogdosom sokat, és ugye Nándinak a legfontosabb a szeretgetés. Misinek még nem tudom, mi a legfontosabb, de egyenlőre valószínűsíthetően szintén a testi érintés, meg a minőségi idő, hiszen ha valaki beül az ölembe, már tépi is ki, fúrja, tolakszik, és ha bárminek nekilátok, már tépi is a gatyámat. De igaziból ez még természetes egy ekkora gyereknél, nyilván egy egy-másfél évesnek az együtt töltött idő és a puszik a legfontosabbak.

Ebben a sokgyerekes különbözőképpen kezelésben a büntetés, fegyelmezés nekem nagyon nehéz. A minap volt egy barátnőmmel egy beszélgetésünk. Nándi rendszeresen kap a fenekére, mert olyan dolgokat csinál, amiket 100szor megbeszéltünk, és egyszerűen nincs módszerem rá. Főleg az, mikor harapja Misit, és közben lesi, hogy mit szólok hozzá. Mentségemre szóljon, hogy indulatból a legritkább esetben ütök, bár anyósom szerint ez az igazi kegyetlenség, nem tudom. Mindig van figyelmeztetés, mindig van megbeszélés és megbocsájtás. Mindig tudja, miért kapja, utólag is. És igaziból tudja, hogy valamiért jár, és van, amiért biztos más jellegű lesz a bünti. Remélem ez elég. Annak ellenére, hogy azt a gyereket, aki ennyire szeretgetés-igényes, valószínűleg nem szabadna megütni.

Visszatérve, a barátnőmnek teljesen igaza van, ha erőszakra erőszakkal válaszolok, hogy várom el tőle azt, hogy ő ne erőszakoskodjon, ha valami problémája van? Főleg, ha nem is látom, hogy igazán használna, hiszen elő-előjön ugyanaz a probléma. Persze nem tudom, hogy ha nem kapna a fenekére, több lenne-e.
De.
Egyrészt, mikor kételkedek, lelkiismeretfurdalásom van - szinte mindig - eszembe jut a Biblia, és az a rész, hogy ne sajnáljam a vesszőt. Meg amit az öregek mondanak, hogy a pofonok, amit nem tőlünk kap meg, azt majd az élettől. Akkor inkább tőlem :)
Másrészről, van olyan büntetési módom, ami valószínűleg használna, legalábbis nem kevésbé, mint a fenékrecsapás. Viszont a többi gyerekem azt nem büntetésnek venné, hanem jutalomnak, és elkezdenének rosszalkodni, hogy nekik is részük lehessen benne. Mert ha jobban belegondolok, nálunk ritkán van klasszik büntetés, inkább következménye van a tetteiknek, még ha büntinek is hívjuk. Előre tudják, felmérhetik, akarják-e, érdemes-e.
Aztán az is van, hogy Réka pl. gyakran sokkal randábban viselkedik, mint Nándi. De ha kilátásba helyezem a verést, mint olyant, vagy tulajdonképpen bármilyen büntetést, a lányom azonnal tudja, hogy hol a határ, míg Nándinak kötelező átlépnie. Talán ez olyan kései dackorszakos dolog - nem is igazán volt komoly dackorszak Nándival, vagy észre sem vettem már Réka után :) -, vagy tényleg nem veszi semmibe a fenékrecsapást. Azt gondolja, megéri.

Vicces. Azért álltam neki írni, hogy írjak egyet Rékáról. Mert mostanában mindig szidom, és ennek a hátterét szerettem volna, a saját hülyeségeimet, a közös múltunkat, ilyesmit. Mindegyik gyerekről szeretnék egy ilyent írni. Aztán, ahogy írtam, írtam, észrevettem magam, és arra gondoltam, hogy sebaj, lesz egy bevezető a sorozathoz, legalább megírom mind a hármat rövid időn belül, mert itt lesz a kényszer. És most tessék, belementem valamibe, amiből sehogy sem tudok kimászni, csak írnám, írnám a nagy kételyeimet, félelmeimet, gondolataimat, hogy hogyan kellene ezt a különbözőséget kezelnem úgy, hogy egyik gyerekem se érezze úgy, hogy a másikat jobban szeretik. Nálunk úgy volt. Pár évvel ezelőtt egy karácsonyi ebéd után beszélgettünk, és bizony mind a négyünk valaki másra gondolt, hogy az volt a kedvenc. A szüleink mentségére legyen szólva, hogy nem maradt ki senki, és egyikünk sem érezte úgy, hogy őt nem szeretik. És persze anyukám és apukám teljesen le voltak döbbenve. Érthető. Nem szeretném megélni :)

Abbahagyom, mielőtt belekezdenék egy értekezésbe a világbékéről. Mert úgy néz ki, ma egyre szerteágazóbb vagyok :)

Bár remélem, ez tendencia, és nem csoda volt.

Akárhogy is, Nándi tegnap megengedte Misinek, hogy menjen a taxijával. HOlott eddig az volt általában, hogy még azt sem engedte meg, hogy a sajátjával játsszon, eltette előle valami kisbabák számára elérhetetlen helyre. És most ketten játszottak Nándiéval úgy, hogy Misi ült a vezető helyén, Nándi meg a kormányon, és irányított. És magától.
Csak remélni tudom, hogy az erőfeszítéseim hatottak, és nem csupán egy szokásos rövidebb hullámhegyen járunk.

Úgy szeretném, ha rendeződnének...


(Persze nem minden áron. Mert tegnapelőtt óta megint harap, remélem nem elfojtja a féltékenységét, és azért, hanem mert most figyelmet kapott anyukámtól, mikor egyszer-egyszer megharapta a kezét megint. És az izgalom is sok volt, ma volt a szülinapi buli. Szóval az örömködéssel mindenképpen várni kell)

Mióta elolvastam a 4. részt a könyvben arról, hogy szerepeket kényszerítünk a gyerekeinkre, gondolkozom rajta, hogy ez vajon így van-e nálunk. Mert annyira természetes, hogy különbözőek, és hogy mást várok el mindannyiuktól.

Nándi a bátor. (Ő akkor is bátornak hívja magát, ha éppen erős vagy ügyes :) ) De szabad félnie a hangoktól, meg a kis hülyeségeitől. Ő a rendes, de gyakran nem segít este összepakolni pl, és ezért nem szidjuk a fejét. Ő az örökmozgó, de azon kívül, hogy különösen figyelek rá, hogy eleget mozogjon, csinálunk vele leülős dolgokat is.

Réka az óvatos, de mindig dicsérgetjük, ha bátor.  Igaz, talán a bátorságát magához viszonyítjuk, nem Nándi időnként eszementnek nevezhető vakmerőségéhez. Réka a rendetlen, de szerintem erősítem, ha éppen rendes. Igaz a rendetlenségében is ki vagyok rá élezve. És ő a legnagyobb is, de talán nem túl gyakran hivatkozom arra, hogy ő nagy, és okosnak kell lennie. Ezt úgy általában is kerülöm,m ert mint már említettem az én gyerekeim nem nagyok akarnak lenni, hanem kicsik.
Lehet, hogy Réka már idősebb, és jobban ráhúztuk már ezeket a szerepeket?

Misi a kicsi. Szegény, ő tényleg a kicsi. Nehéz dolga lesz, sosem nézek ki belőle semmit. Hipp-hopp, egy éves lett, és eégszen meg bírok lepődni rajta, hogy milyen nagyos dolgai vannak.

Szóval azért nem árt, ha a jövőben figyelek erre a skatulyázásra. Mármint hogy ne legyen. Meg hogy a dicséretek helyesek legyenek. Ne legyen összehasonlító, és ne emlékeztessen a negatív múltra, hanem csak a jóra. Ki kell hagyni belőle az ilyeneket, hogy "is", "pedig" és társai. Nehéz jól dicsérni :)

Ma pont volt egy jó élményem dicséretre, rajzoltunk, és Rékának megint nem sikerült a rajz, és összegyűrte. És sikerült megmondanom neki, hogy a te rajzod, összegyűrheted, de attól még nekem tetszett, mert nagyon szeretem a rajzaid. És kisimítgatta, és kiszínezte a répát, amit végül belelátott a firkába.

Különben meg most itt van anyukám, és hallgatom, hogy miket mond a gyerekeknek, és ha így lettünk nevelve, akkor rohadtul mindegy, hogy betartom-e ezeket, amiket itt kitalálok, mert nem számít. Mert csomó olyan dolgot mond, amit a könyv szerint kerülni kell. Aztán ott voltam én, aki egyátalán nem voltam féltékeny semelyik tesómra, legalábbis nincsenek ilyen emlékek és családi történetek. Najó, azt nagyon utáltam, hogy apu elviszi a húgom a boltba, és ő kapott valami édességet, nekünk meg nem hozott. Ott volt a nővérem, aki egy kanál vízben meg tudott volna fojtani picinek,felnőtt korunkra meg tök jóban vagyunk, sőt, talán mikor középsulis volt, már akkor is. Aztán ott van az öcsém, aki szintén a húgomat nagyon utálta, de velünk meg nem volt semmi baja a nővéremmel. Nyilván voltak még irigységek, de nem ilyen folyamatos, állandó testvérharc.

Megint az jön, hogy ez genetikus, és két különböző gyerek vagy harcol, vagy nem.  Vagy az, hogy a genetikusan féltékenységre kódolt gyerekekkel, viszonyokkal talán lehet valamit csinálni.
Muszáj hinnem ebben az utóbbiban, mert nagyon akarok változtatni.

A harmadik pont az egyenlősdi. A gyerekek ne egyformán, hanem igényeik szerint kapjanak. Ezzel nem nehéz egyetérteni.
No, ez elég éles nálunk, így különös figyelemmel olvastam újra. De mivel így volt már régen is, úgy érzem, elég jó vagyok. Bár az érzések elfogadása itt nem az igazi, mert nagyon nehéz nekem elfogadni ezt a mindent nekem mentalitást,mert nagyon más vagyok. Bár lehet, nem is vagyok nagyon más. Nem is tudom. Talán csak nem ennyire élesen. Meg az én kérdésemet nem tette fel senki a könyvben, hogy mi van, ha a gyerek igénye az, hogy mindenből sok legyen neki.

És egyiket sem szeretem jobban a másiknál. És úgy érzem, nem is kivételezek semelyikkel. Nándi talán kicsit nehéz helyzetben van, mert gyakran nagyobbnak kezelem, mint amekkora, de ez sem azért van, mert kevésbé szeretem. Remélem nem is érzi így, bár ki tudja...  De ez ellen amúgy is küzdök.
Azt nem mondom, hogy egyformán szeretem őket, mert nem így van. Mindegyiküket máshogy szeretem. Igaziból nem tudom leírni. De nem tudnék közülük választani, hogy melyiket tartsam meg :) Mind a hármukra büszke vagyok, és mind a hármukat féltem valami miatt. Mind a hárman egyediek és különlegesek, senkihez nem hasonlíthatóak. Még ha hasonlítom, akkor sem :) De olyan mások, nem is lehet egyformán szeretni őket. Legalábbis én nem tudom.

SZóval ebből a pontból annyi, hogy kicsit türelmesebbnek lenni - ha-ha-ha - Rékával, mikor a vélt igényeit előadja. Tudomásul venni, hogy ez nem valós igény, és erről nem meggyőzni, hanem elfogadni, és a valós igényt teljesíteni. Magamban legyűrni, hogy ha az egyik kap valamit, akkor a másik is kapjon. Bár nem hiszem, hogy az rossz, ha az egyik kap egy ruhát, a másik meg kap egy csokit, csak hogy érezze, hogy rá is gondoltunk. De ez már a szeretetnyelvek miatt van, ami egy másik könyv.

Reggel Nándi megint elmart valamit Misitől. Kiabáltam. A szokásosat. Aztán eszembe jutott, hogy mától másképp van.

Aztán megint volt egy, elvette Nándi a lufihullát, amivel éppen elvolt Misi. És akkor én majdnem kiabáltam. De mégsem. Mert eszembe jutott, hogy valami volt erre, amit máshogy fogok csinálni.

De mi is az???

És akkor ott álltam vagy egy percig, és gondolkoztam, hogy mit is határoztam el az ilyen esetekre?

Aztán nagy nehezen eszembe jutott, és rajzoltam egy sík ideg anyát, aki fejbeveregeti a Nándit, aki vigyorog, és egy szomorú Misit. Jó kis rajzolgatás kerekedett belőle.

Ezt még fejleszteni kell :)

Bár azóta nem volt konfliktus, talán csak azért, mert kint voltak az udvaron, és Misi babakocsiban üldögélt.

A második pont a Testvérek féltékenység nélkül könyvben az összehasonlításról szól. Hogy ez milyen rossz. Valahogy én ezt nem éreztem úgy, hogy olyan szörnyű lenne. Talán azért, mert bár én bezzeg gyerek voltam többnyire, nem emlékszem úgy, hogy olyan baromira meg kellett volna felelnem. Inkább még rossz is volt, hogy mikor kettest kaptam, nem lettem leszúrva, meg ilyenek :)
Sőt, határozottan jó módszernek tűnt az, hogy degradálom a kicsit kisbabának,  bénácskának, tehetetlennek, hogy a nagyobb jól érezze magát tőle, hogy ő sokkal ügyesebb sajnálja a kicsit, ne vetélytársnak tekintse. A kicsi még úgysem érti alapon. Igaz, abból indulok ki, hogy én szerettem nagy lenni, míg az enyémek inkább kicsik akarnak lenni mindig.


Viszont


Úgy néz ki, Réka nem fogja kinőni a versenyszellemét. MIndig mindenben neki kell a több, a jobb, a szebb. Mindig ő legyen az első, persze, ha valami kellemetlen, akkor az utolsó. És bár már elmondja, amikor én állok vesztésre, hogy nem az a lényeg, hogy ki nyer, hanem az, hogy jót játszunk együtt, ha neki van kevesebb párja a párkeresőben, bizony lesöpri az asztalt. 


Eszembe is jutott egy kis történet, aranyos volt, legyen meg. Szóval játszottunk, és már neki is volt, Nándinak is volt párja, több is, csak nekem nem. És valamit kellett adnom Misinek, addig Réka fordított helyettem, és talált nekem egy párt, amit már az előző körből őrizgetett magának, hogy legyen nekem is, mert nagyon sajnált. Mondtam, hogy nem baj, még nyerhetek is, legyen az övé, ő találta, de nem engedett. Aztán a végén valahogy tényleg úgy alakult, hogy én nyertem, és olyan kis zavart volt, úgyhogy mondtam neki, hogy ezt a párt ő találta, úgyhogy visszaadom, így döntetlen lett, és nagyon hálás volt érte :) 


Szóval a Rékában nagyon erős ez a versenyezhetnék, úgyhogy úgy döntöttem, tényleg visszafogom magam. Vannak ilyen dolgok, hogy pl. Réka rendetlen, minden ott esik ki a kezéből, ahol éppen van, Nándi meg mindent elpakol. Óhatatlanul is jön a hasonlítgatás, aminek következtében Nándi még mániákusabban pakol, Réka pedig még rendetlenebb. Szóval figyelnem kell rá, hogy Réka szidalmazásából hagyjam ki a Nándit, Nándi dicsérgetését pedig ne Réka előtt intézzem. 
Bár ezzel az utóbbival lehet, hogy mégsem értek egyet. Mert azért az csak motiválja a gyereket, ha tudja, hogy ezért dicséret jár????  Legalábbis Réka pl. nagyon gyakran utánozza Nándit, csak azért, hogy megdicsérjem őt is. Pl. Nándi odahozza nekem a könyvet, amit kértem, Réka kiveszi a kezemből, visszaviszi a polchoz, és ő is odahozza, hogy megdicsérjem őt is :) 
Azzal viszont egyet kell akkor értenem, hogy ne dicsérjek úgy, hogy a másikat belevegyem. Ne mondjak ilyent, hogy: Köszönöm Nándi, hogy elpakoltál, kár, hogy a nővéred képtelen megtanulni, hogy a ruháinkat nem dobáljuk szét. Lehet, hogy ezekkel csak a skatulyázást erősítjük tényleg, és támadási felületet adunk a tesóknak. Nem tudom. Talán veszíteni nem veszítek vele...

Gergő rendesen tehermentesít most, így van időm agyalni, olvasni, és blogolni.
Szóval elkezdtem olvasni a Testvérek féltékenység nélkül című könyvet immáron harmadszor, hogy kiderítsem, mi a fenét is csinálok rosszul, hogy Nándi ennyire támadja Misit.
Az első pontot, miszerint fogadjuk el a gyerek érzelmeit, fogalmazzuk meg, segítsünk neki ebben, azt hiszem, jól veszem. Már, amikor nem durran el az agyam, és üvöltök, de ha tudatos tudok maradni, akkor ez megy. Tulajdonképpen gyakran üvöltöm azt is, hogy utálhatod a Misit, lehetsz rá mérges, de nem tűröm, hogy bántsad! Meg azt is, hogy meg kell tanulnod máshogy elmondani, hogy haragszol. Meg azt is, hogy megbeszéltük, hogy az a szabály, hogy szólsz, ha zavar a Misi! Meg azt is, hogy azért van a szátok, hogy megbeszéljétek, ha valami zavar! Ezek sem rosszak, mondjuk a hangnem is megengedett, de számomra nem annyira elfogadható :)
Meg hát, az látszik, hogy ez kevés. Mondják, hogy mérgesek, hogy dühösek, de nem lesz annyival jobb, hogy itt meg tudjanak állni.

Viszont.

Elég rossz vagyok alternatíva nyújtásból. A legnagyobb baj, ami esetleg esélyes lehet abban, hogy sikertelenek a kísérleteim a levezetésben, hogy nem megyek el Nándival labdát dobálni, párnát püfölni. Erre az az okom, hogy mivel bántotta a testvérét, nem akarom a figyelmemmel jutalmazni, inkább elküldöm, hogy dobáljon, püföljön, harapjon mást. Nem másik szobába, megyünk vele, csak nem veszek részt. Nem tudom, hogy itt akkor most mi a helyes, de lehet, hogy én tévedek, mivel nem vagyok hatásos. (Igaziból Nándinál semmivel) Én eddig inkább azt az iskolát követtem, hogy ne foglalkozzunk a delikvenssel, még büntetés erejéig sem, csak az áldozattal, hogy lássa, rosszalkodni sem érdemes. Tény, hogy ebben sem voltam igazi, hiszen csak kiabálok legalább a gyerekkel, néha büntetek is. Most ezt megpróbálom akkor, hogy elmegyek a Nándival, és megmutattatom vele a mérgét, dühét, csalódottságát, közreműködök jobban. Most, hogy belegondoltam, ez megelőző hadművelet. MIELŐTT  harap, azelőtt kell vinni. Ha nem vagyok elég gyors, marad az előző módszer.

A másik, ami megtetszett, a példamutatás: hogy ha dühös vagyok rájuk, akkor én se üvöltözzek, hiszen ezt nem vették át, hanem mondjuk rajzoljam, mit rajzoljam, firkáljam le, hogy milyen mérges vagyok. Ez példamutatás lenne, és talán beválna. Szóval azt hiszem, a nap folyamán a stratégiai pontokon el fogok helyezni ceruzákat és papírokat, és holnaptól igyekszem uralkodni magamon, és inkább rajzolni. Hátha.  Aztán berendezünk majd egy hangszigetelt sikítószobát, és ha túl sok feszkó felgyűlik a sok visszafojtott üvöltéstől, hát bemegyek sikítozni.

Borzasztóan tetszik, hogy leírjuk a sérelmeinket, de valahogy ehhez még kicsinek érzem, hiszen oké, hogy én leírom, de mihez kezd vele? Rékánál talán beválhat, őt már kezdi érdekelni az írás és az olvasás, csak ugye ő még jobban tudja, melyik milyen betű, és hogy mi is van oda írva. A rajzoláshoz meg magamat  érzem bénának (vajon kitől örökölte a lányom, hogy inkább nem rajzol, mert randa lesz úgyis? :) ) Talán ha nagyobbak lesznek. Vagy mégis ráveszem magam a rajzolásra.

Még a régi blogon, bő fél évvel ezelőtt, vagy még régebben írtam többször is az úgybeszélős könyvről, meg a nevelésről, hogy próbálom alkalmazni, ilyesmi. Nem mondom, hogy profi vagyok, ráadásul mostanában a konfliktusaink másról szólnak - a testvérféltékenységről. Ahol van tesó, ott szerintem előjön kisebb-nagyobb mértékben.
Nos, nálunk kisebb és nagyobb mértékben is van.

A fő nehézség Nándi. Ő a nagyobb mérték. Iszonyúan féltékeny Misire. És ezzel olyan szinten tud kiborítani, hogy egészen kikelek magamból, és ordítok. Néha azt gondolom, hogy egyszer lilára verem a seggét, és attól jobb lesz, de nem tudom elszánni magam. Időnként következetesen fenékre csapással büntetem, ha kárt tesz Misiben - volt már, nem is egyszer, hogy véresre harapta a kicsi kezét - de mindig abbahagytam, mert nem éreztem, hogy olyan változást hozott volna, hogy folytassam. Alapvetően nem tartom túl jó nevelési eszköznek a verést, egy-egy alkalommal élek vele amúgy is.

Nándi borzalmasan viselkedik Misivel. Kifejezetten gonosz. Azt tökéletesen megérteném, hogy ha odamegy Misi, és elveszi Nándi játékát, akkor bántja. Ilyen nem fordul elő. Még azt is megértem, ha Misi olyan játékhoz nyúl hozzá, ami Nándié, de éppen nem játszik vele, és ezt nehezményezi. Ilyenkor a szabály, hogy szóljon nekem, és elviszem Misit. Nándi többnyire nem szól, hanem harap, lök, rúg, elvonszol, arrébb dob. Gyakran már úton vagyok, hogy elhárítsam a veszélyt, és ő a gyorsabb. Én ordítok.

Nándi azt sem tűri, hogy Misi a saját játékaival játsszon. Amit Misi a kezébe vesz, azt Nándi elveszi tőle, és elrakja, hogy ne jusson hozzá. És ha mégis megpróbálkozik vele, harap, lök, rúg, elvonszol, odébb dob. Én még jobban ordítok. Erre most a csere módszerét próbálom bevezetni, a nagyoknál használjuk folyamatosan, most jutott eszembe, hogy ha kibírom, hogy nem ordítok, és ragaszkodok ahhoz, hogy adja vissza, inkább adjon helyette mást. Persze nem ad, vagy mondjuk egy ad egy darab papírt, mert pont az a lényeg, hogy Misi semmivel nem játszhat, de az esetek felében jutunk egyről a kettőre. Emlékszem Réka meg Nándi között is ment- és azóta is- hogy Rékának mindig az kell, ami Nándinál van, és ilyen egy évesen a kicsi Nándi futott a cserealappal Réka után, hogy cseréljenek vissza arra, amit Réka éppen elvett tőle :(
Misi nem fut, retteg. Ha Nándi közelít hozzá, mikor játszik valamivel, egyik kezével nyújtja Nándinak, amivel játszik, a másikkal meg már támaszt ki ellenkező oldalra, hogy menekülőre tudja fogni. Szívszorító látvány :(

Ami számomra a legdurvább, az az, hogy Nándi még a saját játékát is félbehagyja, és megkeresi, megkérdezi, hogy hol van Misi és mit csinál. Nem tudok Nándival semmit játszani, foglalkozni, ugyanígy Misivel sem, mert baj van mindenből. Nem hiszem, hogy ez jó bárkinek. Engem legalábbis olyan szinten frusztrál, hogy biztos hatással van a gyerekekre is.

Én megértem, hogy utálja Misit. Utálja, a rokonainkat nem válogathatjuk meg, lehetnek bosszantók a családtagok. Viszont nem tűröm, hogy bántsák egymást. Ez a mi előjogunk Gergővel.

Réka kisebb mértékben féltékeny. Meg igaziból ő jön, és kéri a kis szeretetadagját, kiköveteli az egyenlőségét, kívánságait, stb. Kicsit többet játszik mostanában kisbabásat is. De ahogy Nándi rondán bánik Misivel, úgy kezd ő is rondán bánni Nándival. Merthogy a fiúk konfliktusában Misi pártjára álltunk, ez egyértelmű, még ha hibás is, vajon az ő konfliktusukban hova fogunk állni című határpróbálgatást látom. Így valahogy Nándi is kezd elszigetelődni. MIndkét fiúnak Réka az istennő, és Réka egyértelműen Misit választja. Ez baromi rossz, kivált Nándinak.  Közben meg látok olyanokat is, hogy Misi úgymond porig alázza magát, és vállal mindent - harapást, rúgást - egy kis szeretetmorzsáért Nánditól, de nem kap. Pl vigyorogva odatotyizik hozzá, Nándi meg  fellöki. Vagy puszikat ad neki, viszonzásul meg kap egy autóval a fejére... Réka meg zokogva elrohan, mert Misi ezeket neki nem prezentálja.

Szóval jelenleg ez a tesó helyzet nálunk, és valamit kell tennem mindenképpen, mert utálom ezt a légkört, az állandó résen levést, meg a többit.
Kicsit még várhatnék, mert néha azt gondolom, ha Misi ki tudná fejezni magát, akkor már Nándi is jobban emberszámba venné, ismerve Nándi azon vonását, hogy ha kéri egy szülő, akkor az le van szarva, de ha a gyerek kér, akkor kenyérre lehet kenni. De nem bírom.
Úgyhogy újra elővettem a tesós könyvet, és elkezdtem olvasni, hogy mi az, amit elfelejtettem, amit eddig nem tartottam fontosnak, és mit csinálok szarul. És blogolom.

Hát többminden van. Az egyik, hogy fogyózok :) Most már nekiláttam. Lehet, hogy korai, hiszen Misi még a kajái felét anyatejből követeli meg, de már nem bírok magammal. Ha nem állok neki, meg sem állok a 100 kilóig, ami igaz, hogy szép kerek szám, de már most sem tudok tükörbe nézni. Mindenesetre olyan módszert találtam ki magamnak, ami lehetőséget ad a zabálásra is, ami létszükségletem most a jelen testi és lelki állapotomban. Ha nem zabálhatok egyrészt fáradtabb vagyok, másrészt idegesebb, ami persze a kölykökön csattan. Így délelőtt csak gyümölcsöt eszem, aztán déltől amit, és amennyit akarok, de igyekszem inkább többször keveset enni, és este 6 után csak víz. Víz nagyon sok egyébként egész nap. Ezzel talán nem lesz gond, hogy túl sokat fogyok egyszerre :) Holnap lesz az első mérleg nap, egy hete kezdtem.

A másik, hogy Misi drasztikus cicimegvonásban van. Besokalltam, elég volt, kezdtem begolyózni, és úgy döntöttem, muszáj neki is áldozatot hozni az anyjáért. Úgyhogy péntek este óta nem szoptatom meg, mikor éjjel felsír.
 A terv az volt, hogy nem rendülök meg semmilyen hiszti láttán, semmiképpen, csak cumi és víz, végszükség esetén ringatás, seggrázás.  Akkor adom csak fel az elveket, ha három nap után semmi változás nincs, mert akkor nem is lesz. Keményen felkészültem lelkileg az akár egész éjszakás virrasztásra, meg mindenre, tervet készítettünk a gyerekszoba, rosszabb esetben az emelet evakuálására is.
Volt egy botrányos rész még este, aztán egyre rövidebbek, 4kor kapott tápszert, mert úgy gondoltam, arra szüksége lehet, viszont legyen tisztában a helyzet komolyságával, de összességében nem volt nehezebb az éjszaka semmivel, mint egy rosszabb kategóriába tartozó, ami hetente amúgy is volt 2-3... Aztán szombat éjjel már sokkal jobb volt. A múlt éjjel meg egészen pihentető volt már, 11kor és kettőkor cumivisszaadás és kis korty víz, és 5kor már megszoptattam, mert úgy éreztem, megértette a lényeget. Simán elfogadta a cumit meg a vizet, egészen addig, míg ugye érthető nem lett az éhsége. Nem volt ilyen kevés kelés már szerintem 6 hónapos kora óta...
Persze én nem tudok aludni, mert várom, hogy felsírjon, de majd megnyugszom, és akkor jó lesz, és vannak még terveim, sok sok sok arra az esetre, ha kipihenném magam.

Réka meg Nándi kb egy hetes visszaesés után megint álomtesók. Továbbfejlesztve azzal, hogy Nándi is határozottan jobb fej Misivel. Közeledik az egy éves álomhatár?

Réka boldogan megy oviba, és bár szívesen marad itthon, mikor az anyja úgy dönt, hogy nem mer vezetni a fáradtságtól, sajnálja is, hogy nem megy.

Nándi gyakorlatilag nem harap. Az, ami maradt a harapásból, gyakorlatilag nem is harapás... Belefér az élettani harapásba. Ami még jobb, hogy nem vettem észre helyette rémálmokat, vagy tikkelést, vagy bármi még rosszabbat, mint a harapás. Nem eszik, de végülis ez belefér, mert a túró rudit, aaaazt tolná... Meg a parízert magában.

Lehet, hogy még a végén jó lesz nekem?