A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mindennapok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mindennapok. Összes bejegyzés megjelenítése

Tömören

Minden nap fogalmazom, hogy mit írok, néha annyira egyben van az, amit posztolni szeretnék, hogy meglepődök pár nappal később, hogy nincs a bejegyzések között. Valahogy sose jutok el oda, hogy írjak is. Estére már nincs agyam. Vagy csomó dolgom van. Vagy mindkettő. Pedig azt hittem, hogy ahogy babázok, majd megint írom a sok kis csodát, ami történik velünk, és történik is, de mégsincs nyoma. Pedig olyan jó fejek, meg nem is dilemmázom kevesebbet... Talán csak az alázat meg az elfogadás több bennem, hogy egyre kevesebb dologra van ráhatásom, és nem olyan erős a kényszer, hogy még este 11-kor nekiálljak leírni, amin pörög az agyam. Pedig milyen jó lenne, mert néha olyan jó beleolvasni, hogy volt régebben.

Ábel már fél éves is elmúlt, és már ő is kis keresztény. Jó kis családi buli volt, Heni barátnőmék lettek a keresztszülők. Előtte egy hónappal, mikor elkezdtük szervezni, kérdeztem Gergőtől, mi lenne, ha megszöknénk, és titokban megkereszteltetnénk a babát, de rávilágított, hogy milyen jó szokott lenni, meg hogy a két család gyakorlatilag csak keresztelőkön és esküvőkön találkozik, én igazat adtam, és rengeteg segítséggel végül megoldódott minden. Nem idegeskedtem, minden úgy puffant, ahogy esett, és tényleg jó volt. A gyerekek pedig tobzódtak a mamákban, kettő is volt itt három napig, maga volt nekik a kánaán.
Pontosan ezzel párhuzamosan kezdett el Ábi mászni - egyébként már 5 hónaposan kúszott azzal a sajátos breakelős technikával, amivel Nándi is, négykézláb előrevetődött, majd felhúzta a lábait, és újra -, majd felállt először rajtam, és pár napja már a kiságy rácsába kapaszkodva is. Ülni még nem tud, úgyhogy ahogy feláll, nagy boldogan és rettenetesen büszkén vigyorog meg sikoltozik, aztán egy idő után változik a hangszín: némi kétségbeséssel vegyül. Aztán teljessel. Mert leülni még nem tud, elesni meg nem akar. Úgyhogy most tanítjuk leülni. Nem hajlandó. Kifeszíti magát, ha meg lenyomom nagy nehezen, és próbálok valamit a kezébe adni, hogy lássa, milyen jó már, hogy két kézzel tud játszani, méltatlankodva elejti, és azonnal kapaszkodik, hogy újra felálljon. Aztán meg kétségbeesik, mert már fáradt, és kezdődik minden elölről. Ha hasra teszem, akkor is visszamegy és áll fel. Szeret állni. Önállóan sem ül fel egyébként, kicsit féloldalasan támaszkodik, egy mozdulat lenne, de nem.
Egyébként cuki. Már gyanakvóbb, nem mosolyog azonnal mindenkire, de azért még mindig nagyon kedves.  Hatalmasakat kacag, ha csiklandozzuk, meg rikoltozik, sikít, kiabál, gagyog, gőgicsél, szóval beszáll az itthoni bábeli zűrzavarba. De a nagyon erős kiabálástól fél és sírva fakad. Főleg a tesókétól. Vicces, mert ha én ordítok, akkor mosolyog, azért, mert amikor a kezemben van, és kiabálok a tesókkal, mindig mosolygok rá, hogy ne ijedjen meg, és valószínűleg azt hiszi, így van rendjén. És ő is fél tőlem, ha fürdőköpenyben vagyok. Teljesen kikészült. Jaj, és mentünk kirándulni egyik nap, hűvösebb volt, mindenkin volt sapka, csak rajtam nem. Gyanakodva nézett mindenkit, nagyon aggódott, és nagyon sokáig nem mosolygott vissza a tesókra sem.
Tesókkal is jó fej nagyon, tűri az ide-oda rángatást, mondjuk ha megharapják, azt nem szereti, meg néha elég neki a nyüzsiből. Persze akkor mindig a nagyoknak esik rosszul, hogy őt miért nem szereti az Ábel... Nehezen értik meg, hogy ők sem értékelnék, ha pónizás/autózás közben egyszer csak felkapná őket valaki...
Enni nem eszik. Néha próbálkozom bébikajákkal, de csak az kéne neki, amit mi eszünk. Szedi a maradékot az asztal alól, néha engedem, hogy megnyalja, ami a mienk, adok neki pár szem rizst, falat husit. Abból kéne még neki. Almára már rá sem néz, pedig nagyon finom bio almát szerzett neki a húgom egy ládányit. Banán néha még pár falat, kölesgolyó, a rizspépjeimet néhány kanál után rámköpte, a krumplitól, répától öklendezett. És én ennek a gyereknek szenvedtem nyáron a befőzéssel, hogy legyen neki rendes gyümölcs... Ehh... Mindegy, tej van, próbálkozom, meg konzultálok majd a védőnővel, hogy mennyire lehet bevadulni manapság hozzátáplálásügyileg.
Alvásról... Lehet, hogy jobb, ha nem ejtek szót. A legújabb, hogy 3 óra felé reggelt kukorékol, és újra a hasamon alszik még kis rövideket, ahogy hasfájósan, de főleg szeretne felállni a polcba meg a falvédőbe kapaszkodva. És természetesen rajtam. Amíg halkan csinálja még tudok néhány percet aludni. Most átállítottuk az órát, kíváncsi vagyok, kettőkor kezdi-e. Nem, nem vagyok kíváncsi. Aludni szeretnék. Pont ma állapítottam meg, hogy milyen régen mondta valaki azt, hogy "de jól nézel ki". Mindenkitől csak azt hallom, hogy elég fáradtnak tűnsz :) Hát, nem véletlen. De azért szörnyen élvezem. Jó fejek.

Többiek nem is tudom. Réka felemásan, suli nem úgy megy neki, ahogy én szeretném, és ahogy ő szeretné. Elkönyvelte magát rossz tanulónak, amiből nehéz kirángatni, mert nem az. Egy hármasa volt év végén, nyelvtanból. Szerintem ez nem rossz tanuló bizonyítványa. Nem hülye, csak például helyesírásnál azt olvassa vissza, amit írni szeretett volna, és nem azt, amit leírt. Tudja, hogy dupla mássalhangzó lett volna, csak nem veszi észre, hogy nem azt írta. Matekból amit meg lehet tanulni, azt tudja, amin gondolkozni kell, azt nem. Szövegértésből egyszerűen nem értettem, hogy kaphat mindig négyest, hiszen csaknem szóról-szóra mondja vissza a meséket, történeteket egy olvasás után. Most már értem. Túl akar lenni a feladaton, a szövegértés feladatok pedig apró részletekre mennek rá, amihez ki kellene újra keresni a vonatkozó részt, ő pedig úgy gondolja, hogy tudja. És tényleg, csak nem pont úgy, ahogy a feladat kéri.
Ábelnek ő az igazi pótanyukája, teljesen rá lehet bízni. És már tud látványosan unatkozni is, meg a felnőttek megdicsérik, hogy milyen jól lehet vele beszélgetni, szóval igazi nagylány. Néha meg is ijedek, aztán mikor négykézláb csúszik a játszótéren, akkor megnyugszom, hogy van még nekem kislányom.

Nándinak a suli része megy, a fegyelemmel vannak gondok, rendetlenkedik, bohóckodik órán. Próbálunk mindenfélét, szerintem van javulás. Lesz fogadóóra, majd kiderül, tanító néni is úgy gondolja-e. Legutóbb azt mondta, a negyedik óráig bírja. Utána elszabadul. Mondjam, hogy van hat órájuk is? Mindegy, így döntöttünk, tudtuk, hogy nem lesz egyszerű. De szeret iskolába járni, és szívesen tanul, ez a lényeg. Most betegek voltak mind, Nándin kívül, és nagyon nem akart megbetegedni és itthon maradni. Szóval alapvetően rendben van, a többit megoldjuk. Csuda egy pofa egyébként, nagyon bírom. Mindig remélem, hogy mások is észreveszik, milyen eredeti egy alak, és ettől elfogadhatóbb az, hogy más területen is a határokon jár.

Misi most nagyon anyás. Nem szeret annyira oviba járni. Új óvónéni van, aki nagyon aranyos, de most mindkét óvónéni szigorú, és ő "egyedül" van, tesók nélkül, szóval nehéz neki. Újra be kell szoknia, vagy nem tudom. Neki sikerült alaposan belehúznia a betegségbe, így összesen majdnem három hetet lesz itthon az őszi szünettel együtt, boldog is volt nagyon. Sokszor gondolom, hogy milyen jó, hogy született Ábi, mert olyan óriási már a Misi, és olyan rossz lenne, ha ilyen nagy fiam lenne a legkisebb. És neki is. Ő nagyon vágyik arra, hogy NAGY legyen, és több dolgot nem engednék neki még valószínűleg, mert kicsi, de jót tesz neki, hogy kimehet bringázni egyedül az utcánkba, vagy a szántóföldre játszani. Belegondolok, hogy Rékát ki mertem volna-e engedni ennyi idősen... Hát, biztos nem!  Szeret társasozni, és jó is vele játszani, nem kell hagyni magam mondjuk dominóban, csak néha segítek neki. És nem borul ki, ha veszít. Tud kacagni rajta, ha leütik a bábuját a kinevet a végénben. Azon meg mi, hogy az autóversenyes társason a kisodródós mezőkre ha mi lépünk, akkor 6-8-szor maradunk ki, ha meg ő, akkor csak egyszer. És olyan édesen tudja mondani, hogy "most úgy játsszunk, anya, hogy most csak egyszer maradok ki, jó? Majd legközelebb, oké?" Jó, hogy megnőttek, és lehet velük társasozni. A társasjáték azért jó, mert le vannak írva a szabályok. Nem tudnak összeveszni rajta. (Máson igen, de legalább a szabályon nem.)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Túléltük...

... a szünidő első napját. Amit a gyerekek nagyon vártak, én meg hol igen, hol nem. Nagyon utáltam már a hajnali meg esti hajcsárkodást, a rutint, meg a többit. Viszont a nap nagy részében nem kellett a problémáikat megoldanom, illetve elég távol voltak egymástól ahhoz, hogy megöljék egymást. De sebaj, jó az, ha változik a probléma, legfeljebb majd várom a szeptembert is.

A Gondviselést ezúttal is csak áldani tudom, mert úgy keverte a kártyákat, hogy az eddig kizárólag a hasamon alvó 2 hónapos ded ma délelőtt 2 órát szunyáljon a saját hasán, anélkül, hogy alatta feküdjek vagy folymatosan tologassam a babakocsiban. Így amikor Misi azért vinnyogott, mert Réka miatt borította ki a teát, Réka visítva magyarázta, hogy nem lehetett miatta, mert 5 méterrel arrébb volt (tényleg), Nándi pedig azért zokogott, mert miközben limonádét csinált magának, kiöntötte a citromlét, nem tudott beszállni, és ezért szörnyen hálás voltam. Szóval emlékeim szerint nem volt olyan pillanata a napnak, amikor mind a négy együtt panaszkodott volna, csak a három különböző variációi. Én kétszer ordítottam csak, amiért határozottan büszke vagyok magamra. Még a szemrehányó szentbeszédekről le kellene szoknom, és egészen elviselhető szülő lennék...
Ábel egyébként határozottan anyabarát lett így a vakációra, többször is elnézegetett fél órát, illetve úgy árasztja a végtelenül kedves mosolyát, hogy a legnehezebb pillanatokat is meg tudja szépíteni, pedig ezelőtt egy jó héttel kifejezetten aggódtam, hogy megint egy pesszimista gyerekem lesz, aki fél éves koráig nem mosolyog. És konkrétan kinnfelejtettem a cseresznyefa alatt, ahova betettem a pihenőszékben leveleket nézegetni, Réka szólt, hogy ott ne hagyjam...

Meglátjuk, mi lesz. Egyenlőre még túl sok dologra kell nemet mondanom Ábel miatt, ez nem jó. A gyerekek most nem lekenyerezhetőek egy kis meseolvasással vagy 2 perc pónizással. Minden nagyobb lélegzetű, több idő kell nekik egyszerre. Meg bringázás, meg medencézés, meg mittoménmi. Ami most nem megy.
A  háztartás nem ment akkor sem, mikor nem voltak itthon, és a fejünkre nőttek az elmúlt fél évben attól, hogy többször engedtünk, csak hogy nyugalom legyen. Úgyhogy most keménykedek, korlátokat emelek, ősi törvényeket állítok vissza a történelemre hivatkozva, sőt felülbírálom a nálam ebben a tekintetben gyengébb Gergőt, ami nálunk nem szokás (Apa a legnagyobb főnök itthon, én csak a második vagyok), de különben nem fogunk működni. Ezen a héten még teljes szabadság, jövő héttől napirend lesz, amiben lesz minden nap kevés tanulás, olvasás és házimunka is. Nyilván beépítve minden oda, ahol van helye meg ideje, és nem a játékból zökkennek ki vele. Miután mondtam nekik, hogy lesz családi tanács, hogy ezt megbeszéljük, komoly tervek készültek gyerekrészről is, apróbetűvel említve a számomra fontos dolgokat, náluk a medencézés, katonázás, játszás, bunkerépítés, szaladgálás töltötte be a lapot :)

A mai nap mérlege azért elég jó. Első és legfontosabb: mindenki túlélte, kisebb sérüléseket azért mindenki szerzett, még Ábel is, akire Nándi lépett rá. Reggel volt némi hiszti, volt 2 felé egy rövidebb, aztán vacsi előtt megint egy nagyobb, mindegyiken aludt Ábel, volt ebéd, még ha csak gofri is, sikerült mosnom és teregetnem is, és egy ruhakupacot eltüntettem, meg egy nagy kupac játékot a lépcső alá.
Holnap többen leszünk kettővel. Optimista vagyok.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Mondatvégi pontok és vesszők

Amikor nagyon felgyűlik a rumli, én úgy pakolok, hogy összehordok egy kupacba mindent, ami nem a helyén van, aztán lassan feldolgozom a rakást. Általában elfogy az időm vagy a kedvem a végére, és a maradék ottmarad, alapjául a következő kuplerájnak, de kicsire nem adunk. Az elmúlt időszakban a magánéletemben nagyjából ugyanezt éltem meg. Csak hordtuk rakásra a problémákat, és reménytelennek tűnt, hogy valaha is a végére járunk. Most viszont mintha már látszana itt-ott a szőnyeg a kupac alatt.

Lefoglalóztuk az autónkat tegnap. Nem volt rövid történet, rengeteget rágódtunk rajta, és csak remélni tudjuk, hogy nem valami ócskavasat vettünk több pénzért, mint amennyiért eredetileg szerettük volna. Nagyon sokfélét átgondoltunk, végül egy 12 éves Lancia Zeta nyert. A "véletlenek" sodrában. Egy másik autót mentek megnézni Gergő és az autószerelő, de az orruk előtt elvitték, ez viszont ott volt, ugyanaz a fajta, csak más a neve. És jónak nézett ki. Jó, megvesszük. Aztán jött a betegség, amikor minden fontosabb volt, aztán a bizonytalanság tetőzött a munkával, hogy ha elköltjük ezt a pénzt, talán bajba kerülünk. De megvárt minket, és anyukám is pont tudott kölcsönadni, így jövő héten már a mienk lesz tutira. Végre Misi is kaphat "nagyos" ülést, még mindig a 9-18 kilós ülésben visszük szegényt, pedig már nehezebb is, mert a régi kocsinkban csak kétpontos a középső öv... (tényleg, ha kell valakinek, eladó a szeretett Toyota Carinánk :) )

Ma felmondott G. ott, ahol az elmúlt fél évben dolgozott. Nem is tudom, írjak-e erről, lehet-e röviden összefoglalni a bizonytalanságokat és kaotikus helyzeteket, amikbe belesodródtunk ezekkel a népekkel, akikkel a közös munka ment. Fantasztikus fél év volt így, hogy itthon volt, csomó érdekes dolgot tanult ő is, de mindent ez sem ér meg. A végére stresszesebb volt, mint amikor bejárt minden nap. Még nincs lezárva minden, az utolsó havi "fizetéssel" nem tudjuk, mi lesz, de bízom benne, hogy rendeződik majd minden.

A felmondás után kezdett is délben az új helyen, amiben nagyon bízunk. (Igen, nem tévedés, ennyi volt a felmondás, ez volt az egyik zavaró tényező, úgy látszik, nem gondolták át azt sem, hogy ha ők megtehetik, a másik fél is...)  "Főnök" lett, van egy embere, azt mondta, ő Batman, és van egy Robinja. Sosem vágyott ilyesmire, sőt, volt, hogy elutasította, mikor fejvadászok keresték ilyesmikkel. De most így lett. Beadtam neki 4 helyre az önéletrajzát, ebből kettőre behívták, mindkettőre felvették, ezek voltak a gyorsabbak, és mindent megígértek maguktól, ami az előző helyen hiányzott: korrekt szerződést, egyeztetést a munkáról, rugalmasságot, fizetést. Egyenlőre úgy néz ki, dolgozhat majd itthonról is, ha olyan lesz a meló, de most be kell járni, valami nagyon szűk határidő jön, ez maga a próbaidő is. Hozzá kell majd szoknunk újra, az biztos.

Aztán ma voltunk Nándival a TSGM tornás felmérésen is, és bizony vannak gondok vele. Ezen a jelenlegi érettségi szinten nem tanácsos elkezdeni az iskolát. Nagyon okos, bizonyos dolgokban rendkívül ügyes, és helyén vannak a dolgok, de pont az alapok hiányoznak. Ennek köszönhető az, hogy hullámzó a teljesítménye, egyes napokon szárnyal, más napokon meg katasztrófa. Most éppen katasztrófa volt. De jó hír, hogy fejleszthető, és ha úgy gondoljuk, hogy pszichésen gondot okoz Nándinak az, ha nem mehet iskolába, akkor megpróbálhatjuk felzárkóztatni. Meg kell próbálni meggyőzni a gyereket, hogy ne akarjon még iskolába menni. Két hét múlva megyünk, és összeállít neki a néni egy gyakorlatsort, amivel fejleszthetőek azok a részterületek, ahol problémák vannak. Ha nagyon akar, akkor minden nap kell tornáztatni otthon. Ha áprilisra, beiratkozásra lesz jelentős fejlődés, akkor mehet, ha nem, akkor meg marad majd. Szóval ez nem pont, csak vessző, lesz itt még folytatás.

Szintén vesszős mondatok az egyesületi munka leépítésével kapcsolatosak. A héten egy csomó nemet mondtam. Néha ez határozottan fájdalmas, de muszáj, mert látom, hogy nem megy. Igaziból néha fellángolok, és van kedvem, de aztán érzem, hogy szívem szerint félbehagynám az egészet. És nem is bírok már semminek utánamenni. Tegnap végre eljutottam vásárolni, talán háromnegyed órát bolyongtam egy boltban, nagyon kifogytunk. És bizony alig tudtam menni addigra. Meg csomóminden elveszi a kedvem, érzékenyebb vagyok, bár Gergő mondta, hogy korántsem vagyok olyan hisztis, mint szoktam lenni, amikor babát várunk. Amitől nagyon büszke lettem magamra egyébként, mert ennyire ingergazdag nem volt még lelkileg egyik babavárás alatt sem az életem, de azt a kevés problémát viszont általában rosszul viseltem mindig...
Fizikailag viszont romhalmaz vagyok, nagyjából cipőskanállal tudok ki-be szállni a kocsiba, és kb. olyan jól tartom magam, mint máskor egy nappal szülés előtt... Persze az is lehet, hogy csak az idő szépíti meg a dolgokat.

Jaj, van még egy befejezett mondatom, csak régebbi, végre elmentem a dokihoz a múlt héten, aki majd műteni fog, Misi is nála született, ez is nagy dilemma volt, tartottam is tőle, hogy így a vége felé nem fogad majd, de tök jó fej volt. Ez nagy megkönnyebbülés nekem. És a cukorterheléses vizsgálatra is eljutottam a 24. hét helyett a 28.-on, és tegnap az eredményért, is szóval ott is minden rendben, ehetem a csokikat bátran továbbra is. Csak a gyerek feje hízik tőle úgyis.

És mégegy, megjött az építési engedély is a múlt héten a beadott tervekre. Szenzációs! És mégegy, megkaptuk a rögzített árfolyamos hitelt is, aláírtuk a papírokat.

Szóval nagy adag feszültségtől szabadultunk meg az elmúlt 2 napban, másik adagtól az elmúlt két hétben, remélhetőleg a gyerekeken is lassan meg fog látszani ez, biztos vagyok benne, hogy a folyamatos feszültség bennünk sokat segített, hogy állandóan marják egymást. Jövő héttől iskola újra, nem látom még át, hogy fogom tudni csinálni, de majd átverekszem magam rajta, most jön az érdekesebb rész. Mondjuk szülésig a záródolgozatot is meg kéne írni, és még témám sincs... Van még feszkó bőven, jó lenne ablakost találni, árajánlatokat begyűjteni az építkezéshez, hogy ne júniusban kelljen ez után szaladgálni, jó lenne, ha végre már szülési szabin lehetnék, és kapnám a pénzt, kéne név ennek a szegény gyereknek, meg átnézni, hogy van-e valami, ami még kell - szinte kizárt -, jövő héten szülinapok, meg még egy csomó hasonló dolog. Ha meg nincs feszkó, hát úgyis találok magamnak. Mert ilyen vagyok. De igaziból jól vagyunk, megyünk előre, és ez a hátralevő kicsit több, mint két hónap néha pont olyan kevésnek tűnik, mint amilyen soknak máskor. Valószínűleg pont elég lesz mindenre.
És bár mostanában nem látszik itt a blogon, de humorunknál vagyunk, és ha elhessegetem a gondolatokat, és csak örülök a pillanatoknak, akkor egészen könnyűek a mindennapok.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Töltelék

A fiúk gyógyulnak, lassan elfogy az antibio és a kis bacilusok is a csíkig, amit húztunk. Így csaknem két hét után unják egy kicsit az itthonlétet, és több köztük a súrlódás, mint szokott általában, bár a nap részében békésen játszanak. Rengeteget hintáznak, bogarakat vadásznak, homokoznak, legóznak. Érdekes egyébként, Réka ugye nem nézhet mesét, és a fiúk összesen egyszer kérték, hogy megnézhessenek egy filmet, egyszer pedig én ültettem le őket, nem is merem leírni, mi elé, hogy nyugodtan tudjak dolgozni, mert folyton összekaptak. Mert ugye az sem könnyíti meg a dolgot, hogy nekem éppen sok a munkám. Pályázunk, mozgalmat indítunk, amiről már mióta akarok írni, ráadásul az év általunk szervezett legnagyobb szabású programja van előttünk. Amire pont meggyógyulnak, és részt vehetünk rajta, nem csak munka lesz. Hurrá! Azért is kerítek ilyen nagy feneket ennek, mert kicsit úgy élem meg, hogy ez a nap, és a köré épült feladatok egy vizsga lesz. Vizsgája annak, hogy hogyan dolgozott a vezetőség az első évben az egyesületben, hogy épül-e a közösség, hogy magukénak érzik-e a tagok az egyesületünket és a többi. És mint afféle vizsga előtt, lámpaláz és hihetetlen fáradtság. És egy kis várakozás, hogy legyünk már túl rajta.

Aztán cukik a fiúk. Azon túl, hogy Misi kicsit úgymaradt a szegénykicsimisi állapotában, ahelyett, hogy normálisan mondaná, mi a baja, rögtön óbégat meg nyávog, eszméletlen dumája van. Hihetetlen a szókincse, a hangsúlyai, a gesztusai. Igyekszem jó sokat beszéltetni, egyszerűen mert jó hallgatni, és ő ebben partner :) Aztán koccannak Nándival valamin, most már határozottan tudnak gonoszkodni egymással - de ne állj ide, de ideállok, de menj arrébb, nem megyek, ááááá anyanemmegyarrééééébbb -, és akkor jön a nagy lecke, hogy hogyan ne avatkozzak bele, aminek meg az a vége, hogy az egyik világgá megy, és a kertben vagy a ház előtt ordít torkaszakadtából, egyszer rámhívják a gyámügyet tutira a szomszédok...
Na, de amikor nem koccannak éppen, akkor haláliak, Nándi bugyogómániás lett, a kakipisifing is fut még, de a bugyiknak és gatyáknak valamilyen fura tiszteletét éljük, amin megilletődve lehet nevetni. Minden jelző, ige és főnév helyettesíthető gatyával és bugyival, illetve bugyogóval, gatyából csinál sapkát, a gatyát segíti kiteregetni, és a többi. Múltkor rajzolt valami repülőt, ami bugyikkal bombázott, és kincsként őriz egy szórólapot, amit pár hete kapott a metróaluljáróban: egy stilizált melltartó és bugyi van rajta, és az ár, amiért meg lehet venni.
Aztán hihetetlen legománia is beköszöntött, még jó, hogy barátaink viszik a Kockajátékot, és náluk minden van, és teljesíthető a kívánság, hogy ilyen kerék legyen, meg olyan lap. Leül, és órákon át szereli az autókat, aztán borzasztóan szenved, hogy nem tud többet építeni, mert elfogyott a kerék, vagy nem tudja összeállítani a garázst olyanra, mint szeretné. Mondanom sem kell, hogy pontosan tudja, melyik két maréknyi legó a Misié a két kilóból, melyik volt apáé, és melyiket kapta szülinapjára...

Rékám hősiesen járja az iskolát, igyekszem tenni a kedvére, de mindent nem lehet, akkor nagyokat robban, sok már a feszültség, de legalább már nem olyan fáradt, kicsit utolérte magát. Számoljuk vissza a napokat, nagyon várja a nyári szünetet. Ügyesen szerepelt a felmérőkön, inkább figyelmetlenségi hibái vannak, mint hiányosságai. Amit nem is csodálok, illetve szerintem belefér. Megvolt a szolfézs vizsga is, és az első bizonyítványt is megkapta. És elolvasta az első könyvet egyedül. Két este.
Nagy dolog is történt vele a héten, egyedül jöhetett haza a kb. 6-700m-re lakó osztálytárs kislánytól, miután együtt megírták délután a leckét. Aranyos volt, az esti imában megköszönte, megpróbálom nagyjából idézni: "Köszönöm, hogy olyan nagylány vagyok, hogy már egyedül hazajöhettem. Egy darabig, mert B. is elkísért valameddig. Nagylány vagyok, de én még kislánynak hívom magamat. Mert kicsi is vagyok, meg nagy is."


És szörnyen élvezem, hogy itthon van a Gergő, és így kereken egy héttel a bizonytalan és öngyőzködő munkanélküliség kezdete után, elmondhatom, hogy az én szuperemberemre nem véletlen vagyok büszke, úgy néz ki, válogathat a munkák között, csak nehéz a döntés. Mert az egyik jó, biztos állás, de messze van. A másik szuper munka, izgalmas, közel is van, de nem is kell mindig bejárni, játékfejlesztés, ami mindigis vágy volt, rangidős programozó lenne, de bizonytalan, hogy lesz-e folytatás három hónap múlva, ha elkészül a demo. Aztán van olyan munka, ami alkalmanként van, tehát nem lehet megélni belőle. És valószínű lesz hosszútávú állás olyan, ahol félő, hogy egy év múlva megint unatkozni fog, de ott még nem ajánlották fel a munkát. 
És persze van a másik álom munka, amire még a kirúgás előtt két nappal jelentkezett, az meg itthonról lenne egészen, hetente, kéthetente kellene bejárni, és hosszútávú meló, órákat beszéltek már, csak éppen az nem kerül szóba valahogy, hogy mikor kell aláírni a munkaszerződést, és személyesen sem találkoztak, bár ki tudja, hogy ezeknél a kockáknál ez számít-e... Szóval ezekből kell valamire igent mondani, vagy az utolsó esetben kicsikarni azt az igent :)  Ülök a sarokban a ringen kívül, aztán tartom a törölközőt meg a jeges vizet, osztogatom a kéretlen jótanácsokat, és drukkolok nagyon, hogy a legjobb döntés szülessen, ha már odafent a Jóisten megtartotta  (szokás szerint) az ígéretét. 



Szóval nagyjából ez tölti ki az életünket most. Így bele is gondoltam, hogy ebből az összefoglalóból úgy két évvel ezelőtt valószínűleg 5 vagy 6 különböző poszt született volna. Hát, most ilyen időket élünk. Remélem, azért visszaolvasva emlékezni fogok pár év múlva, hogy hogy is volt 2012 júniusának elején...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Téma nélkül

Gergő elment zülleni egy tejfakasztó bulira, én meg elhatároztam, hogy írok majd jó sokat. És nem tudom egy mocorgó témának sem elkapni a farkincáját, nem vagyok túl összeszedett... 

Úgyhogy írok csak annyit, hogy holnaptól végre mindenki megy a dolgára, Réka iskolába, a fiúk óvodába, ahol is a bolygók és a csillagok lesznek a téma, ami remélhetőleg sokat fog segíteni a jelenleg nem óvodába kívánkozó legényeken. Főleg, hogy említettem, hogy bevihetik a karácsonyra kapott bolygós könyveket megmutatni. És én is végre elintézek olyan dolgokat, amiket nem jó gyerekkel, ha már van rá lehetőség. 

Meg dokumentálom azt is, hogy az elmúlt három hétben három nagyon jó testvért tudhattam a magaménak, akik reggeltől estig együtt játszottak minimális veszekedéssel. Kicsit még lelkiismeretfurdalásom is van, hogy alig volt közös játék, mert egyszerűen nem volt rá igény. Még ha le is ültem hozzájuk, rövid időn belül kívül találtam magam az események folyásán, társasjátékra pedig egyszerűen nem volt igény. :) 
Nándi úgy néz ki, teljesen helyrerázódott, kacag, mozog, puszilkodik okkal, ok nélkül. Réka birkózik a nagylánysággal, és nagyon nagyon aranyos dolgai vannak, zabálom meg. (Már amikor nem veszekszek vele, hogy pótolja az órai munkát és írja a házi feladatokat.) Színészkedik, élvezi a társasági életet, nyüzsög, megéli az újdonságokat, használja az új szavakat, kifejezéseket az iskolából, amik szokatlanok még a szájából. Fantasztikus egy kiscsaj. 
Misi meg visszaél azzal, hogy megtanult beszélni. Ráadásul a "hazudós" korszakát éli, rengeteget röhögünk, úgy sajnálom, hogy nem tudom megörökíteni ezeket. Ma is kérdezte tőle a doktornéni, hogy hogy lett filces a kezük meg az arcuk, csak nem így ébredtek reggel. És Misi kapott a szón, teljes meggyőzően és magától értetődő hansúllyal magyarázta, hogy igen, pont így történt, mikor felébredtek, rajtuk volt. 

Szóval ezek vannak dióhéjban. Aztán majdcsak lesz alkalmam olyankor is írni, amikor tudok is. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Csak megnyugtatásul

Mert olyan sokan kedvesen aggódtatok értünk. Misi valóban antibiotikumot kapott, és csak a mandulái gyulladtak be, illetve a szokásos bronchitisz, de már nagyon határozottan gyógyul, szinte óráról órára javul. Most már teljesen láztalan, és a mai napsütés ki is csalogatta az udvarra. A nyűglődése is múlik, bár még mindig gyakran veti le magát a földre, mert éppen nem pont olyan színűre színeződött a rajza, mint amilyenre ő gondolta. Nándi pedig csaknem teljesen meggyógyult, ő holnap megy is oviba. Még egy napot. Kedden már nem szeretne. :)

Gergő itthon szabin, Réka szenved nagyon tőle, hogy egyedül neki kell iskolába mennie. De azért pénteken kérte, hadd maradjon napköziben, mert klubdélután volt - havonta egyszer pénteken nincs tanulóóra, hanem kézműveskednek, bármelyik napközishez mehetnek. Csudaszép szalvétatartót készített.
Úgy szeretnék Rékáról írni, olyan sok kérdőjel van bennem a kis lelkével kapcsolatban...

Tegnap abszolváltunk közel 100 darab (két félből álló...) linzert a gyerekekkel, megsütöttünk a héten rengeteg mézeskalácsot is, bár a díszítés még vár valami jó kis karácsonyos filmre, hogy majd azalatt kenjem őket. Kész vannak a habcsókok, jópár adag szerencsesüti, és megtörtük a 60 dekányi diót is a két adag zserbóhoz, ami még a karácsonyi restanciánk. Én vagyok ugyanis a sütifelelős anyukáméknál, még akkor is én sütök, ha nem megyünk haza. Ez az egyik ajándékom, mert nekik nincs idejük, energiájuk rá, nyitvatartanak.
A diótörés egyébként rendkívül jó program volt a betegségtől és bezártságtól szenvedő örökmozgó fiaimnak. Az előre kissé megtört diókat a kis kalapácsaikkal törögették, bányászták és ették a dióbelet, és rengeteg feszültségtől megszabadultak, igaz, repült a dióhéj mindenfelé :) Ja, még vaníliás kiflit kell sütnöm a gyerekek kedvéért, mert az az egyik kedvencük, csinálni, és enni is nagyon szeretik.

Holnap elkezdjük intézni a hitelkiváltást is, vagyis már csaknem két hónapja agyalunk, járunk utána a dolgoknak, próbáljuk megtalálni a legmegfelelőbb döntést, és előkészíteni a papírokat meg a többit. Végül váltunk forinthitelre, döntöttünk, melyik banknál, és reménykedünk, hogy az elkövetkezendő 3 évben semmi különösebb dolog nem fog történni.

Ezek vannak, készülünk a karácsonyra, gyűlnek az ajándékok, pipálódnak a lecsökkentett listák tételei, és még egyenlőre úgy tűnik, hogy lesz idő arra is, hogy beszegjem a karácsonyi terítőnket. Sőt, Gergő leporolta a szekrények tetejét.
A karácsonyi lelkigyakorlaton arról volt szó úgyis, hogy ne azzal foglalkozzunk idén adventben, hogy mi mindent tehetnénk, milyen lemondásokat és jócselekedeteket vállajunk, és még, és még, hanem próbáljunk meg minél több terhet letenni. Annyira érdekes, hogy azzal, hogy könnyű szívvel próbáltam minél több dolgot, lelkit és fizikait letenni, szinte maguktól mennek azok a lemondások és jócselekedetek, amiket nem vállaltam. Mégis egyszerűen megtörténnek. Mert azzal, hogy letettem a felesleges terheket, egyszerűen lett hozzá szemem és szívem, hogy észrevegyem, mit kell tennem.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Két hét

Azt hittem, hogy elég lesz, ha a múlt hetet túléljük, de azért jutott erre a hétre is bőven munka. Két hete hétvégén az Élelmiszerbank akciójában voltunk önkéntesként élelmiszert gyűjteni, a múlt héten ebből kellett csomagokat összeállítani,  közben pedig ezerrel szerveztük a nagycsaládos Mikulás délutánt.
Amivel elég sok megoldandó feladat volt. Az utolsó héten került a legtöbb dolog a helyére, például helyszínt is kellett váltani, mert rájöttünk, hogy közel 200-an leszünk majd, és addigra teljesítettek minden ígéretet. Hétfőn helyszínt és forgatókönyvet egyeztettünk, kedden 660kg tartósélelmiszert tettünk egyforma csomagokba, szerdán 120 mikuláscsomagot állítottunk össze, pénteken jópár négyzetméter papírt vágtunk fel. Pl. 400 db kört vágtunk ki, és több mint ezer darab másfél cm-es papírcsíkot. A délutáni programot, a rendezkedést én már kihagytam.
A nulláról és nulla közös forintból, csak a tagok (sok vezetőségi tag volt közöttük...) felajánlásaiból és közreműködéséből rittyentettünk egy nagyon helyre kis bulit. Szombaton délután csaknem 100 gyerek vándorolt asztalról asztalra, és gyártotta az üdvözlőlapokat, száraztészta angyalokat, toboz karácsonyfákat, festették a gipszet, varrták a tüll kitűzőket, ragasztották a papír csillagokat, díszeket, fűzték a pattogatott kukoricát. Fonal hóemberből csak 3-4 készült el, azt nagyon melós volt, elfogyott az igyekezet :) A tagok többsége komolyan vette, hogy belépődíj valami hozzájárulás a büfébe, úgyhogy vacsorázni valószínű kevesen vacsiztak otthon :)
Szóval nagyon jó volt, és megérte a munkát, minden úgy ment, ahogy kitaláltuk, és semmi olyan gikszer nem adódott, amire nem voltunk felkészülve. Az én csemetéimnek a gipszfestés jött be legjobban. Valaki adventi csokis naptár-formákat öntött ki kis akasztókkal, na ebből az én bandám vagy 30-at kifestett karácsonyfadísznek :)

A múlt szombatunk egyébként elég durva volt. Reggeltől kicsit besegítettem a helyi, játszótér építésére gyűjtős adventi vásáron (nagy sikert arattak a lekvárjaim :) ) és Mikulás bulin, meg a gyerekek is jöttek mulatni. Annak ellenére, hogy ódzkodtam tőle, mert szabadtéri rendezvény volt, nagyon szuperül sikerült, ha nem kezd el fázni Réka lába, lehet, hogy még mindig ott lennénk :). Innen mentünk tovább a templomi hozd és viddre, ahol meglehetősen jól vette mindhárom csemete, hogy nem hozunk haza mindent. Nándi talált egy R2D2 mekis csipogó játékot, amivel azóta is boldog, Misi egy kisautót, Réka hozott csak két játékot. Azt is csak megszokásból. Mikor mondtam, hogy egyet lehet, könnybe lábadt a szeme, hogy de ő nem tud majd választani. De még meg sem nézte, hogy mik között kell majd döntenie... Amit mi vittünk, az is hamar gazdára talált. Aztán haza, gyors ebéd, átöltöztetés, gondolkozás, hogy meghalok-e, vagy megvárom vele az estét, és már jöttek is értem, Gergő meg a bandával  Rékát vitte szülinapra, letették, ők meg jöttek Mikuzni. Oda toppantak be aztán a nővéremék, akik pont erre jártak üzleti ügy miatt, és nálunk aludtak. Aztán Rékáért megint egy kör, még neki is jutott egy kis festegetés-ragasztás, buli után a pakolás, aztán még ezt-azt elvinni ide meg oda, fél 9kor már otthon is voltunk, és amikor már mindenki aludt, akkor, na akkor nagyon jól esett meginni némi alkoholost :)

Ahogy ma is eszembe jutott délelőtt, hogy na, este koccintunk. Ma vásárt tartottunk megint, de elég nagyszabásút. Jöttek a családok is ezzel-azzal, mindenfélével, főleg saját készítésűekkel, kis adventi vásár lett, jó kis beszélgetős, ismerkedős. Több termelőt is hívtunk, mint eddig, és valahogy a szervezésben minden összeesküdött ellenem. A tojásárus úgy emelt árat, hogy nem szólt előre, hanem pár napja én kérdeztem rá, mert hallottam egy másik egyesülettől, hogy ő többet nem hívja, mert betelt a pohár. (Egyébként nálam is, mert délben vitte el az árusait és a maradék tojásokat, holott mondtam, hogy 11-ig tart, így fél 1-re értem haza...úgyhogy most tojástermelőt keresek...) Az almaárus inkább mikuláscsomagokat szállított, hiába rendeltünk több mint 500kg almát, pénteken reggel, mikor felhívtam a végleges rendeléssel, mondta, hogy inkább nem jönnek. De lealkudtam egy másik almás árait, és mégis lett.
Elfelejtettem területfoglalási engedélyt kérni, még jó, hogy van egy angyalunk azokban a körökben, így ezt pénteken el tudtam intézni. Mondjuk csak a két fiúval, akik közül a kisebbik meglátott az aljegyző asztalán egy nyalókát, amitől a földön csúszva, takonycsíkot húzva távozott a polgármesteri hivatalból. A papírárusnak máshova kellett menni, de azt is megoldottuk végül.
De csomóan megköszönték, gratuláltak, sok új emberrel találkoztam, és ez  jó volt. Meg az is, hogy már tanulok, és egyre több dologhoz kérek segítséget, illetve mondok nemet. Meg hogy a tesóm kerámiáiból is eladtam néhányat. És most elfogadtam azokat a dolgokat, amiket az árusok a szervezésért adtak. Megdolgoztam érte nagyon, osztozok rajta a fő-fő segítségemmel :)

Délután pedig az újpesti gyertyagyújtáson voltunk, a műsort az iskolánk adta,  nagyon hangulatos, kedves műsor volt. A másodikasok pásztorjátéka tündéri volt, nekem nagyon tetszett, kár, hogy a nyüzsgésben háromfelé szaladó gyerekek miatt nem tudtuk megnézni, csak a próbát.
Rékáék a néptánc csoporttal reneszánsz táncokat adtak elő, nagyon ügyesek voltak! Három körben álltak a gyerekek, legbelül a kis elsősök. És valószínűleg az, akinek indítani kellett volna a levonulást, nem volt ott, és így egyszerűen fennmaradtak a színpadon, ott álltak körben, amíg valaki fel nem ment, és el nem kezdte lebontani a kört. :) Réka egyébként nagyon izgult, a színpadról is próbált minket felfedezni, megkeresni, de erős volt a világítás, nem látott arcokat. Azért legyőzte magát, és nagyon ügyes volt, kapott is kürtőskalácsot :)

Szóval ezek voltak az elmúlt két hétben. Most másik két hét jön, más feladatokkal. Várom a karácsonyt, de elég felkészületlen vagyok minden szempontból...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Ezek meg azok

Nem kevés dolog történt az elmúlt héten. Azért is bírtam írás nélkül, mert a mama, aki miatt igyekszem rendszeresen írni, nálunk járt a hétvégén, és úgyis beszéltünk. A másik mama is. Az egyik papa is, meg még a húgom is. És még születésnapom is volt, a Rékának névnapja, nagycsaládos vásár, amit ezúttal egészen a nyakamba vettem, többet nem követek el ilyen merényletet magam ellen :) Najó, ezt a fogadalmamat úgyis elfelejtem, már szervezem a következőt, de azt már többen csináljuk majd... És Gergő is dolgozott itthonról, és aggódok, és stresszelek olyan dolgokon, amikre nincs befolyásom. Aztán még nagyon erős vágyam is van olvasni, könyvet, de nagyon nehéz. Olyan furcsa, régen nem maradhatott könyv körülöttem olvasatlanul, most meg semmi nem köt le, vagy sekélyes, vagy túl sokat kell gondolkozni rajta, vagy már 5ször olvastam, és kívülről tudom. Most találtam egy könyvet, aminek a világába visszavágyok, úgyhogy többször választottam azt a net helyett. És a hajam is rövid lett.

És ÉLJEN A HÚGOM, aki népi iparművész lett önerőből.

Aztán a lelkem is eléggé meggyötrődött az elmúlt héten, mindenféle behatások miatt, és keveset is alszom, mert a fiúk jönnek éjjel, már rájöttem, hogy az én takaróm miatt, mert az jó meleg, és puha. Mindketten az enyémmel akarnak takarózni ugyanis kétoldalt. Elég nehezen férünk el így :D

Átmenetileg megoldottuk a télen jégveremmé váló szobánkat, azzal, hogy becsinálta Gergő apukájával a dupla erkélyajtót kívülről hungarocellel. Majd ha már nem kell fűteni, levesszük. Elég sokat költöttünk már rá, látta már üveges, asztalos, kőműves és hivatásos okoskodó is, és én is mindent megpróbáltam, amit összeolvastam, de senki nem tudta megoldani azt, hogy ne legyen huzat. Most nincs. Fény sincs. És meleg sincs igazán, de legalább a szél nem süvít. Egy kis ablak még maradt, azon tudunk szellőztetni. Azt sem tudja mondani senki, hogy cseréljük ki, látszólag semmi baja.

Nándi reggeltől estig rajzol és feladatmegoldózik, szinte már autózni sem autózik. Egyre ügyesebben rajzol, kb. ott tart, ahol Réka tavaly ilyenkor. Misi meséket követel és nyafogós lett, és azt mondta rá a Melinda néni az oviban, hogy iskolaérett, mert a nagycsoportosokat megszégyenítően öltözik. Réka 5-öst kapott szolfézsből októberre, ami minden várakozásomat felülmúlta, ügyesen furulyázik kottából (akár fejjel lefelé is), és példás lett októberben a magatartás és a szorgalom értékelése is. A matek kicsit nehezebben megy neki, vélhetően a logikus gondolkozással vannak gondjai, de ezt a részét értem :D A probléma igaziból az, hogy nem szól, ha valamit nem ért, hanem kitalálja, hogy szerinte mit kellene, és azt csinálja. Ahogy az idegen szavakat is ő jobban tudja, hogy mit jelent. Ezt még idő lesz megtanítani neki. Megyek majd csütörtökön nyílt napra, már nagyon várom, megnézem, milyen iskolás a lányom :)

Csomót foglalkoztam múlt héten azzal is, hogy kiváltsuk-e forint hitellel ezt a fránya frankhitelünket, a Gergő munkahelye tett egy ajánlatot, amivel úgy néz ki, hogy kell élnünk, csak bizalmatlan vagyok, inkább visszacsinálnám az egész hitelfelvételt :) Amit persze nem lehet :)

Ezek vannak dióhéjban... Aztán egyszer csak visszarázódok a blogvilágba is a sajátommal párhuzamosan.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A szünet utolsó napja, és jaj, mindjárt itt a karácsony

Holnap kezdődnek elvileg a hétköznapok. Kivéve, ha nem betegszik meg valamelyik gyerek, mert már tegnap este, és ma is a határon voltak este. Misi szerintem egy jó kis kruppos köhögésre gyúr, ahogy itt hallgatom a szuszogását, az időjárás meg a szmog különösen kedvezőek hozzá. Meglátjuk. Azért reménykedem, hogy megússzuk. És szégyen, nem szégyen, de nem csak azért, mert szegény gyerek, hanem cefetül elfáradtam ebben a nagy szünetelésben. Fárasztó volt. Egyik gyerek sem aludt egyszer sem délben, nonstop zaj és ricsaj, igények és kívánságok. És nagyon jó volt velük lenni, és mindenféle örömöket okozni, és programokat csinálni, és gyönyörködni a csillogó szemekben és lelkes, mosolygó arcocskákban, de jó lenne nagyon holnap hátradőlni egy picit, és nem csinálni semmit. Vagy olvasni mondjuk. Vagy varrni. Vagy felszámolni azt a borzasztó kuplerájt, amit magunk mögött hagytunk, de azt hiszem, ez nem vágyam a holnapi napra :). Bár még ez is jó opció, mert csend van közben.

A gyerekek azt hiszem, jól feltöltődtek, minden lecke elkészült, gyakorlás is volt, és mikor megkérdezték ma, hogy lesz-e holnap ovi meg iskola, és mondtam, hogy igen, egyetlen egy ellenvetést sem hallottam. Azt hittem rosszul. És rá is kérdeztem, de nem véletlen volt, várják az iskolát is, óvodát is. És én is. Csak apjuk nem a dolgozást. Elköltözött a cég, át Budára, kb háromnegyed órával többet kell utaznia naponta, ami az eddigi másfél-két órához képest is jelentős... Vagy lesz valami megoldás, vagy munkahely váltás lesz, mert így ez már nem vicces.

Nekem is jól esne a hétköznapokba belerázódni, meg kellene beszélni a helyzetet a régi munkahelyemmel, csináljuk az egyesületesdit, és kézbe kellene újra gyűjteni a háztartás szálait. Ráadásul most jöttem rá, hogy itt van, már a novembert tapossuk, és én még nem tudom, hogy kinek mit fogunk ajándékozni karácsonyra. Decemberben én már lábamat boltba nem szeretem betenni, annyira utálom a tömeget, és most még ötleteim sincsenek, nemhogy a beszerzést elkezdtem volna. Pedig jópár olyan ajándékötlet van, amit már ilyenkor elő kell készíteni.

A gyerekeknek már kitaláltam, hogy fésűtartó zsebes tárolót fogok varrni, csak még nem tudom, milyent. Azt találtam ki, hogy hoz az angyalka is ajándékot, meg mi is csinálunk azoknak, akiket szeretünk. Ezzel jól meg tudom magyarázni, hogy miért is beszélünk Gergővel az ajándékozósdiról, és hogy kerülnek dolgok a fa alá a mamáéknál, amiket közösen vásároltunk, meg hát a készítési folyamatoknak is azért részesei, akármiről is legyen szó.
Viszont hogy az angyal mit rak a fa alá, elképzelésem sincs. Egyrészt úgy gondolom, hogy játéknak egy darabnak sincs már helye a háztartásban. Másrészt viszont minek örül egy ilyen kicsi gyerek? Játéknak. Najó, könyvnek is. Rékának gondolom már kereshetek olyan könyvet, amit majd ő olvasgathat, ahogy tanul olvasni. De Nándinak komoly listája van olyan dolgokból, amiket nem akarok beengedni a gyerekszobába, lásd bakugán, vagy a várhatóan 3 napig tartó, aztán darabokra törő teszkós óriás autószállító kamion. Ehelyett valami ütőset kellene kitalálni, ami feledteti vele az eredeti vágyakat. Nyilván olyant, aminek kereke van, de legalábbis jármű. Misinek meg aztán végképp nincs szüksége semmire, ő mostanában legszívesebben gyerekekkel játszik. Gergővel meg egyenesen esélytelen vagyok. Szóval igazán nehéz lesz idén jó ajándékokat kitalálni, és szerencsére időm sincs már rá...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Sűrű szünet

Amikor már a mama ránktelefonál, hogy írjak már blogot, mindig elszégyellem magam, hogy nem tudom tartani ezt a fránya kétnaponként írok valamit magunkról elhatározást. Ráadásul annyit lóg a fülemről a telefon munka és egyéb ügyben, hogy ha leteszem, örülök, és nem azon gondolkozom, kivel beszéltem régen, kit kellene felhívni. Pedig hát vannak páran...

A szünet nagyon eseménydúsra sikerült, egymást érik a nem szokványos dolgok, és még nincs is vége. Tegnap és ma Réka osztálytársai voltak nálunk játszani. Ma igazi lájtos kis együttjátszás volt, nekem ismerkedős, egymás blogját már olvassuk egy ideje, néhány szót is váltottunk már, most kicsit többet sikerült :) Rövid időn belül másodszor találkozom olyannal, hogy valaki olvas, tud a mindennapjaim egy részéről, van egy elképzelése rólam, míg én szinte semmit nem tudok róla. Ez elég fura érzés, nehezen oldom. Ha zavarban vagyok, vagy beszédkényszerem van, vagy túlságosan távolságtartó leszek, most az előbbit sikerült :)
A tegnapi vendégeskedés során eljutottunk a patakhoz is, ami nagyon gyönyörű és illatos ebben a verőfényes őszben, de nem élveztük sokáig, mert megfürdött az egyik vendég kislány. Mikor kérték, hogy hadd menjenek át a farönkön keresztben a víz felett, még eszembe is jutott, hogy mi van, ha valamelyik beleesik. Fel is mértem, hogy nem mély a víz, nincsenek rejtett farönkök, ágak a víz alatt, csak iszap. De igaziból nem hittem el, hogy beleesik valaki. Aztán mégis. Futottunk egy nagyot hazáig, de a csajoknak ez nagy kaland volt. Ruha akadt, a megfázás is remélem elmarad...
A tegnapi volt a nap, amikor Réka mondja meg, hogy mit tegyen a család, így délután még mekiben is jártunk. Én meg sajnáltam, hogy annyira szét vagyok esve, hogy nem tudok elintézni egy telefont sem. Viszont jó volt gubbasztani, és nézni ki a fejemből, amíg a gyerekek lebontják a játszóházat. Nándi talált magának új szerelmet is. Már nem Lellét veszi el az oviból feleségül inkább :)
Volt kedden temetőjárás is. Rékáék azt kapták házi feladatnak hittanon, hogy a gyertyát, amit ott készítettek, egy elhanyagolt síron gyújtsák meg, és imádkozzanak is az ott eltemetettért. Némi elkeseredést okozott, hogy Réka szembesült vele, hogy a meggyújtás után ott is kell hagyni. Elég nehéz volt, nagyon sajnálta. Nem sok esélye volt, de a nagy keresztnél, ahol a máshol eltemetettekért lehet gyertyát gyújtani, találkoztunk a hittan tanító nénivel, aki adott még egy kis biztatást a mi magyarázatunk mellé. Ez átlendítette végül.

Kedden délelőtt Anna-Peti-Gergő teljesítménytúrán voltunk. Ezt akkor találtam ki, ugyanis vannak olyan programok, amik abszolút ideálisak egy olyan családnak, ahol van egy Anna, egy Peti és egy Gergő, csak éppen Rékának, Nándinak és Misinek hívják őket. És hogy milyen vicces lenne, ha csinálnánk egy ilyen APG teljesítménytúrát, hogy a könyvek minden programját, minden meséjét valóra váltanánk.
Nos, szóval szombaton a barátnőmmel, aki Misi keresztanyukája, és két kislányával mentünk fel a fogaskerekűvel a Széchenyi-hegyre, felültünk a gőzmozdony vontatta Gyermekvasútra, leszálltunk a János-hegynél, sétáltunk egyet a rétesezőhöz. És itt nem tudtuk a teljesítménytúra utolsó állomását teljesíteni, ugyanis rajtunk kívül a Normafát még legalább 200ezren választották a jó idő miatt. Olyan tömeg volt, mint május elsején a  Városligetben. Najó, ez túlzás, de nagyon sokan voltak. A rétesezőnél meg legalább 40-en álltak sorba, és ezt már nem vállaltuk. Még egy másik rétesesnél beálltunk 20.-nak, de végül inkább hazamentünk rétes nélkül. Szóval még nincs kipipálva a túra ezen állomása, de azt hiszem, elég lesz, ha egyszer visszamegyünk csak rétest enni :) Mondjuk nagyon jól éreztük magunkat, végre beszélgettünk is, a gyerekeknek egyenesen szuper volt, de igaziból kicsit a felnőtt elképzelés más volt a nap menetéről :)

A hétfő volt azt hiszem, a pihenő napunk, amikor megültünk nyugton a fenekünkön, és nem csináltunk semmit, csak egy kis reptéri kirándulást, amiről aztán félúton vissza is fordultunk a fele társaság örömére, a másik bánatára. Nem szép emlék. A vasárnapra nem is emlékszem, azt hiszem, a fiúk lazultak, és végre megszabadultam egy nappal a határidő előtt az utolsó beiskolázási utalványoktól, meg sütiket sütöttem... Szombaton meg az igazi kirándulás volt, amiről már írtam. És ennyi. Ezek voltak velünk. Ami még előttünk van, egy holnapi állatkert, mert a gyerekek ingyen mehetnek be, ha valami halloweenest rajzolnak vagy beöltöznek, illetve szombaton még egy barátnőzés, vasárnap pedig egy keresztelő. Már alig várom az iskolát, hogy végre pihenhessek.
A gondolataim nem igazán érem utol, úgyhogy azokról majd máskor :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Érdekes...

Mióta átrendeztük a szobát, Nándi nem szeret az ágyában aludni. A földön akar a szivacson. Meg is engedem neki, többnyire Misi is költözik mellé. Amiből többnyire aztán az van, hogy bohóckodnak. Amitől én befenyítek, hogy mennek az ágyukba. És néha muszáj is állni a szavam, mert nem fogadnak szót.

És minden ilyen alkalommal 10-11 felé Nándi sírva ébred, nagyon nehéz megvigasztalni, másnap nem emlékszik rá. Az összefüggést tegnap fedeztem fel, már nem is próbáltam visszaaltatni az ágyában, hanem letettem a szivacsra, és mellébújtam. Azonnal elaludt, és szunyált reggelig.

Ahogy ott feküdtem mellette, eszembe jutott, hogy kb. egy méterrel csúsztattuk csak balra az ágyát. És hogy előtte minden esti takargatásnál megmosolyogtuk, hogy Nándi az amúgy sem nagy ágyikójának a jobb csücskében fekszik mindig, szigorúan keresztbe. Már lelógott róla a lába, de mégis. Azt hittük azért, mert a sok cucctól, amit összehord, nem fér be az ágyába.
És aztán az is eszembe jutott, hogy amikor kiságy volt, annak pont ott volt a helye, ahol most Nándi ágya van. És hogy 8-9 hónapos korában cseréltek Rékával ágyat, RÉka aludt a kiságyban, Nándi pedig Rékáéban, mert nyugodtabban aludt a "nagyos" ágyban, mint a rácsosban. Akkor ezt annak tudtuk be, hogy biztos beakad a lába a rácsokba, és vettünk neki egy nagyos ágyat még egy éves kora előtt, a kiságy pedig a helyén várta a következő tesót, aki Misi lett. Most azonban elbizonytalanodtam.

Hosszas küzdelem után Nándival - akinek nagyon tetszett a mostani elrendezés, és nem emlékszik az éjszakai rémálmokra -, kicsit átalakítottuk a szobát. Most kb 30 cm-el van balra az ágya, mint volt az elmúlt években. Kíváncsi vagyok...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Még a két hetes ötgyerekességről

Eleinte egy frappáns bejegyzést akartam írni arról, hogy milyen tanulságai voltak a soksokgyerekes heteinknek, de azt hiszem, szeretném megörökíteni magamnak is azt, hogy milyen is volt.
Most így azt kell mondanom, hogy határozottan jó volt, nagyon sokat tanultam, sok dologra ébredtem rá újra, és jó volt arra is, hogy bizonyítsak magamnak. Azt hiszem, nem okoztam maradandó lelki sérülést senkinek, ez volt a legnagyobb parám :) Nagyon nehéz más gyerekét nevelni. Hasonlóan gondolkozunk a gyereknevelést illetően a barátnőmmel, de ha én ordítom le az ő gyereke fejét, mert olyant csinál, akkor ő azt nem zsebre teszi, ahogy a saját anyjától, hanem esetleg napokig rémálmai lesznek tőle. És ha én elviccelődök mondjuk Nándival azzal kapcsolatban, hogy megeszem reggelire, azt lehet, hogy egy másik gyerek komolyan veszi...

A négyéves Gergővel többször volt olyan, hogy sírt, szomorkodott, elbújt, nem beszélt, és elképzelésem nem volt, hogy mi miatt, aztán kiderült, hogy mondjuk Nándi nekiment, és nem kért bocsánatot. Ilyen érzékeny gyerekkel még nem volt dolgom, nekem más jutott.
A két hét pont elég volt ahhoz is, hogy a vendégek elkezdjék kitapogatni a gyenge pontokat, és feszegetni a határokat.
A legnagyobb buktató egyébként az én gyerekeim tűréshatára volt. Főleg Réka sokallt be. Neki most amúgy is nehéz, az iskolakezdés miatt is, aggódik, meg nála is szeretetnyelv változás van, és semmi sem jó neki, meg én sem kezelem túl jól a helyzetet, meg nagyon el van foglalva magával mostanában... Szóval neki egy idő után sok volt. Nándi is elkezdett bevadulni, Misi meg egyszerűen egy húron pendül vele nagyon... Nehéz volt nekik, hogy az amúgy sem elég figyelem még tovább osztódott. És hát a vendégeknek is egyértelmű, hogy elég nagy áldozat volt az anya-mentesség azt látva, hogy a többi gyereknek meg ott az anyukája.
A második hetet már úgy csináltuk, hogy hétfőn mi mentünk be, és ott vigyáztunk rájuk - de lakás, forgalmas helyen, időnként teljesen megőrültek a bezártságtól, de nem mertem levinni őket.  Kedden külön voltak, szerdán közös programot csináltunk, és csak csütörtök-pénteken voltak kint nálunk, de akkor anyuka nélkül. Úgy volt, hogy még péntek este is maradnak, de csütörtök délután olyan katasztrofális volt, az este pedig olyan botrányos, hogy meginogtam. Lehet, hogy az tett be, hogy szerdán nagyon elfáradtak, hogy csütörtökön délelőtt 7 gyerekre volt egy felnőtt - két szomszéd is átjött játszani még -, és esni is kezdett délután, be is voltunk zárva... Akárhogy is, rossz volt.

De csináltunk jó dolgokat, átmentünk a háromgyerekes barátnőmhöz, és megállapítottam, hogy a 6 gyereknél a nyolc semmivel nem több.
Meg elmentünk például a reptérre, meg a patakhoz sétálni.
Pénteken, mikor már meleg volt, megengedtem, hogy belegázoljanak a vízbe, de a pólót és rövidnadrágot érkezés után 10 perccel vettem csak le róluk. Későn. A patak ott, ahova mentünk, nagyon sekély, nagyrészt homokos. Az enyémek már tudták, hogy a sárhoz nem szabad menni, el is mondtam, de csak egyszer. És persze a vendégek pont belemásztak, amíg nem figyeltem oda. Persze a túloldalon, ahova utánuk tudtam volna ugyan menni, de nem szívesen. Nagyon beleragadtak.  Konkrétan combig. Réka végül segített nekik kimászni. Mondanom sem kell, mindenki mérhetetlenül élvezte a helyzetet.



A gumicsizmákból persze öntöttük a vizet... Hazafelé kerülő úton kellett mennünk, hogy napon legyünk, mert a ruhákat nem tudtam rájuk adni, csurom sár volt mindegyik. Ez volt az egyetlen nap, amikor lefektettem őket délben. Gond nélkül aludtak is. Aztán vonatoztunk is ezzel a bűnbandával, de a Nyugatiban várt minket a zuram, Pesten már ketten vittük őket :)

Voltunk Állatkertben is, a kicsi Gergő nem jött velünk, mert megbántottam, és éppen félt tőlem. Inkább anyukájával ment a dolgozóba, és később csatlakoztak hozzánk, délután. Biztosan anya-hiánya is volt. A négy gyerekkel viszont lehúztunk egy teljes műszakot egy kevés túlórával: 9-17.40-ig voltunk bent. És sírva vonszoltuk ki őket, mert még maradni akartak. Réka mondta is, hogy más szemmel látja most az állatkertet, sokkal érdeklődőbb volt. Sokat jártunk mi mindig, évekig volt bérletünk, de a három gyereknek meg magamnak már nem egyszerű megvenni :( Valószínűleg az iskolás Rékával már nem is biztos, hogy kihasználnánk.
Egyébként nagyon interaktív lett az állatkert, a fejünk felett himbálózott a madagaszkári maki, megnéztük a dögöt, amit a keselyű eszik, etették, amit lehetett, sok LégyOtton ott is voltunk: megnéztük az állatbemutatót a noé arénában, a fóka-show-t, simogattak kígyót és ezerlábút is. Ez a legutolsó hihetetlen öröm volt nekik, azt hiszem, sokáig fogom szeretni ezt a két képet.

Láttuk a kis tigriseket, a kis emukat, a kis gorillát, ahogy verte a mellkasát, utánozva a nagyokat, felmásztunk a nagysziklára. Legnagyobb élmény - az enyémeknek legalábbis - szerintem ezúttal a vízparti élet háza volt. Nagyon tetszettek nekik a békák, szalamandrák és halak. Sokat tanultak ott. És persze a lepkekert, mint mindig. 4-5 turnus átment a kerten, mire mi is kisodródtunk. Éppen keltek a báb-ketrecben a lepkék, nagy élmény volt.

És persze imádták a szobrokat, hálókat, megmászható sziklákat, tornyokat, párakapukat, kutakat, és mindent, ami másmilyen, mint amihez hozzászoktak. A sapkás fagyit például.


Meg hogy egy valódi pávakakas repült oda hozzánk, és elfogadta kézből a kiflit, amivel kínáltuk:



Az ember azt gondolná, hogy elfáradtak az egész napos sétában, és hazafelé bealudtak a kocsiban. Hát nem. Úgy kellett őket leütni este. Legalábbis a mieinket. Még Misit is, pedig becsülettel gyalogolt ő is többnyire, sántikált is a nap végére.

Amiben nekem nagyon sokat adott ez a két hét azon kívül, hogy jó volt, hogy elbírtam velük, az az volt, hogy tudtam élvezni őket. Mindig az van, hogy valamit csinálni kell. És most nem akartam csinálni semmit. Sokszor csak ültem az üres pár percekben, és figyeltem őket, ahogy játszanak. És néztem, hogy milyen aranyosak. Mert azok voltak. Nem volt könnyű, határozottan fárasztó volt, de nagyon aranyosak voltak. Így visszagondolva élveztem nagyon ezt a két hetet. De azért örülök, hogy mégsem lettem sem tanár, sem óvónő :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Telnek a napok...

A mai nap már nem olyan lájtos, mint az előző kettő... (a hétfőt nem számolom, mert kétanyukás nap volt) Lassan összeszokik a banda, fogy az újdonság varázsa. A mai ebéd közben/után úgy éreztem, hogy valaki kiadósan megütögette a fejem egy súlyosnak látszó tárggyal. Valóban azért ordítottam rekedtre magam, hogy hallják meg, hogy ha nem ülnek le az asztalhoz, nem kapnak szilvásgombócot. Minden indulat hiányzott belőlem. De amíg nem fütyültem egy hatalmasat, az ordítás is csak nyamvadt egércincogásnak tűnt a 6 gyerek kacagása és visítozása közepette, miközben engem próbáltak meglincselni. Valami miatt. Nem értettem az indokokat, azt hiszem a puszta tény, hogy a kanapén ültem, váltotta ki bennük az ingert.

Azért 6 és nem 5 gyerek, mert a szomszéd néni Dorkája is itt van a nap nagy részében, aki 10 éves. De délelőtt még benézett a barátnőm is a maga három gyerekével... Szóval igazán nagy volt a gyereksűrűség idehaza ma.

Az esték viszont egyszerű  másmilyenek, mert a barátnőm is hozzánk jön most már haza munka után, és koordinálja a helyzeteket. Tegnap például magára hagytam őket egy mesekönyvvel, és azzal, hogy csak lemegyek pisilni, és aljas módon lenn maradtam vagy 10 percet, és megírtam egy levelet.  És orvoshoz is eljutottam, így megúsztam a vacsoráztatást. Határozottan megkönnyebbültem, mikor megérkezve láttam, hogy már csak morzsák vannak a tányérokon. A napi két étkezés koordinálása - mármint hogy maradjanak az asztalnál, és ne disznólkodjanak, és mindenki egyen rendesen - valamint a fagyizás és a két gyümölcsevés házon kívüli levezetése bőven elég. Ugyanis a gyümölcsöt (főleg dinnye és őszibarack) és a fagyit nem ehetik a lakásban, mert mindent összecsöpögtetnének.

A mai nap egyébként azt hiszem nehezített pálya. Egyrészt fáj a fejem. Másrészt meg reggel jött a kőműves - teljesen mindegy miért, ha minden igaz, fog ez még szót érdemelni, - és beszélnem kellett vele. Ez igazán komoly próbatétel volt mindanyiunk részére. Végül úgy tudtuk megbeszélni a tennivalókat, hogy elküldtem az aprónépet fagyit keresni. (Amit aztán felhoztak az emeletre, amitől mérges lettem, és kitoloncoltam őket az erkélyre, mert a szabály az szabály) És sikerült szót értenünk a kőművessel.

Az, hogy van türelem, és szót fogadnak, kizárólag annak köszönhető, hogy semmi mást nem akarok csinálni, csak az ő kéréseiket teljesíteni, és résen lenni, hogy elfojtsam a lázadásokat már csírájában. Mihelyt elkezdek pakolni azért, hogy rend legyen, és nem azért, mert nincs feladatom, vagy bármibe belekezdek, ami nem róluk szól, azonnal megőrülnek. A romeltakarítás fektetés után van, igaziból a barátnőm és Gergő csinálják, én főzni tudok már csak ilyenkor, meg nézni magam elé. Mondjuk enni is kell valamit, úgyhogy jó munkamegosztás. A magunkelénézést aztán kórusban is csináljuk olyan 10 után. :D

Nem tudom, hogy bírnék 5 saját gyerekkel. Azt hiszem nehezen, gyötrődnék sokat azzal, hogy kinek mennyi jut belőlem. De azt hiszem, azért születnek picinek, és nőnek velük együtt a feladatok is, hogy meg lehessen tanulni. Bár még a háromgyerekességet sem tanultam meg teljesen...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Öt gyerekkel...

Az egy felnőttre jutó gyerekszám jelentősen megnőtt hétfő óta. Befogadtunk az oviszünet két hetére a barátnőm két kisfiát, a mi két nagyunkkal egyidősek. Réka és Dávid konkrétan eljegyezték egymást, és közös jövő tervezgetnek, szóval a jó viszony adott.
Szóval most egyedül vagyok 5 gyerekkel, és tegnap este annak ellenére, hogy Gergő itthon volt, úgy éreztem, hogy egyedül csinálom végig az estét. Ami nyilván nem így volt, mert pl. ő csinálta a fürdővizet, és egyszer legalább kiabált is velük, határozottan emlékszem, majd megállapította, hogy hab lóg a plafonról is. (És ebben semmi túlzás nem volt, később én is láttam) És egyéb villanások is vannak az emlékeimben, hogy ott volt, és segített.  És mindezekkel együtt a háromgyerekes estéinken nem tapasztalható nyugalom és békesség jellemezte a fekvést, csak én pörögtem.

A napjaink pedig nagyjából úgy alakulnak, ahogy gondoltam. Nagyon szigorúan követem az általam kigondolt napirendet, és működik. Ritkán kell felemelnem a hangomat. Általában rugalmasabb vagyok, de most mindig arra hivatkozom, hogy sokan vagyunk, és nem lehet. És ezt elfogadják, mert tényleg így van, és élvezzük ennek az előnyeit is. Főleg a gyerekek. Azért mi, felnőttek nem annyira :)
Amit kihagytam a napirend tervezéskor, az a plusz egy öltözés a séta után. És az ezzel járó plusz egy mosás. Mert olyan koszosan és sárosan jövünk haza, hogy még nekem is át kell öltözni. Ma például a patakhoz mentünk, és találtak egy fatörzset és gátat keresztben a két part között, és azon mászkáltak át. Időnként belecsúszva a vízbe. És építették tovább a gátat. Még a gumicsizmák is tele voltak. A bejárati ajtó előtt vetkőztettem mindenkit, zsilipelve juthattak be a lakásba. de legalább a kullancs-ellenőrzés is megvolt egy füst alatt. A tegnapi reptéri séta kevesebb sárral járt ugyan, de ugyanúgy öltözéssel, illetve még mindig dobálom ki titokban a mindenféle "kincseket", amiket összegyűjtöttek: vállfa letörött kampóját, rozsdás vasdarabot, sáros törött műanyag akármit és társaikat. Ha esetleg keresik, majd mondom nekik, hogy ha a helyére rakták volna, meglenne. De nem hiszem, hogy fogják. Ami valódi játék nekik, egy rossz időjárás állomás. Vagy rádió. Vagy nem tudom mi. De valamit működik. Remélem nem bomba időzítője :)
Az útra, forgalomba nem merek menni velük, így marad a kertek alatt csalinkázás. Így elég a türelem mind az ötükre, csak arra kell vigyáznom, ne menjenek be a másfél méter magas napraforgó közé, mert ott nem találnám meg őket.

Na, megették a napi betevő fagyijukat, bekapcsolok nekik egy mesét, mert a déli altatással nem is kísérletezek. Öt 7 éven aluliból egy biztosan akad, aki nem akar aludni, és a többinek is lehetetlenné teszi a pihenést. Ezért semmi kedvem veszekedni. Inkább megírom a mese alatt a nagyon fontos levelet, amit kell. Mert közben nagyon zajlik az élet az egyesület háza táján is, szeretnék arról is írni. Már látszik, hogy tökéletes ellenszer lesz zöldülés ellen. :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Egy-két dolog

Réka esténként hiányolta az ágyát. Gergő végül egy nappal előbb jött értünk, és mikor aznap este Réka szomorkodott, mondtam neki, hogy hazamehetünk már holnap este is. Kicsit hallgatott, gondolkozott, majd megszólalt:
- Á, anya, inkább ne! Hagyjuk, hadd örüljön kicsit apa a szüleinek!

Úgyhogy ma jöttünk haza. 60 kiló ruha társaságában. Vagyis igaziból több, mert azt is hazahoztuk amit vittünk, ez ezen felül. A használtruha nagyker, ahonnan beszerezni szoktam, ugyanis megtámogatta a nagycsaládos egyesületet egy nagy zsák gyerekruhával, amit már nem tud eladni. Meg én is túlzásba vittem. Elég nehezen fértünk el hazafelé :) Mindenesetre nem bírtam magammal, és az egyik zsákot, amit magunknak hoztam, átnéztem. És volt benne Bob mesteres hosszú ujjú póló, meg traktoros thermo nadrág, és hozzá való pulcsi is. Úgyhogy Misi mindet fel is vette. És nem lehetett róla levenni. Igaz, hogy nyárhoz képest hideg van, de attól rosszul lettem, hogy ránéztem.

Nándiról pedig végre kiderült, hogy azért nem eszik husit most már hosszú hetek, talán hónapok óta, mert állatból van. Eddig csak azt mondta, hogy nem ízlik neki,  "ronda íze van". Amiről nem tudja, hogy husi, pl. a virsli, parízer, azt megeszi. Amikor a töltöttpaprikára azt mondtam, hogy ez főleg rizs, simán megette, és repetázott is. Elég szomorú vagyok, mi komolyan húsevők vagyunk, és nem igazán tudom, hogyan pótoljam a fehérjeszükségletet. Főleg, hogy a hüvelyeseket egyszerűen nem szereti. Mondjuk sírva elmegy az asztaltól, hogy "ez nem a kedvencem", és ha 3 napig nem adok mást, három napig nem eszik. Nem vagyok képben egyáltalán. Na, majd lesz megoldás.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A fagyizás

Kettévált a család, Gergő otthon, mi Kaposváron. Gondoltam, nincs ma olyan meleg, itthon egy óra alatt egymás idegeire ment mindenki, szóval délelőtt bemegyünk a városba fagyizni egyet. Az én gyerekeimnek, mivel autóhoz van nőve a seggünk, már a buszozás is jó program.
Szóval bementünk Kaposvárra fagyizni. Elég hullámzó volt, ahogy az egész napunk. Vártuk az időjárás-változást, ami teliholddal és a korai keléssel karöltve rendesen megborított mindenkit ma.

Nándi kezdte azzal, hogy benézte, hogy a nagyfiúk átugrálják a földről szökő kutakat, amiknek nincs medencéjük, hanem a tér kövei között folynak el. És gondolta, ő is megpróbálja. Csak rövid volt a lába, és jól tökön locsolta magát. Egészen a nyakáig... Véletlen felismertem, (merthogy én nem vagyok itthon Kaposváron) hogy a turkáló közelében vagyunk, ahol tudom, hogy olcsón vannak gyerekruhák, úgyhogy oda vettük az irányt. 5, maximum 7 perc alatt sikerült túrni egy rövidnadrágot és egy pólót, (meg egy szoknyát és két pólót Rékának, amit nem lehetett otthagyni kétszázé'). Az idő nagy részében Nándi Misi fejét ütögette, és élvezte, hogy Misi visít, Réka pedig a fehérneműk között kutakodott, és hozta oda a szexibbnél szexibb munkaruhákat és melltartókat, hogy vajon ezek már jók-e neki, és megvesszük-e. Nem vettük. Jogosultak lettünk volna még két darab ruha  ingyenes kiválasztására, de ezt már nem vállaltam a hely épségének, és a jelenlevők  idegi állapotának megőrzése érdekében. Különösen a sajátoménak...

Aztán immár szárazon sétáltunk a fagyizó felé, amit nem tudtam, hol van. Mert én mindig rábízom magam a zuramra, aki egyébként nem egy sétálgatós. De a gyerekek útközben eljátszottak jól a szobrokkal, amik járókelőknek vannak álcázva, illetve a VW bogár alakú muskátlisládákkal, és a világ összes szökőkútjával. Nem tudom, hogy van-e város, ahol egy négyzetméterre ennyi szökőkút jut... Aztán valahogy megtaláltuk a fagyizót, és jó volt, még sütit is kaptak. És aztán lekéstük a buszt. És az nem volt jó. Mert fél óránként jár.  És Réka halálosan fel is bosszantott, ami nem volt egyáltalán nehéz. És mindenki nagyon fáradt volt, mert fél hat körül keltek. Én is. És akkor azt gondoltam, hogy elmegyünk a következő megállóba. De aztán 20 méter és 10 perc után rájöttem, hogy ez nem jó ötlet. És akkor próbáltam nyugodt maradni, és ezt közölni velük, de elég nehéz volt. És akkor elmondtam nekik, főleg Rékának, hogy én nagyon szeretném, hogy jól érezzék magukat, mert azért jöttünk, hogy nekik jó legyen, de nem tudok most már semmit kitalálni, van-e ötletük. És pont ott volt egy bolt, és Réka mondta, hogy ő oda be szeretne menni. És akkor megint jó lett. Annyira jó volt nekik, és olyan aranyosak voltak, hogy azt mondtam a nagy kunyerára, hogy najó, egy dolgot választhat mindenki. Ez egy 350 forintos bolt volt (hol vannak már a főiskolás koromban indult százforintos boltok??? :D ), annak minden giccsével és haszontalanságával, amiről a kínaiak azt gondolják, hogy szükségük van az európaiaknak. Misi villámgyorsan és rendkívül határozottan kiválasztott egy neki derékig érő fröccsöntött harci bárdot, amit következetesen azóta is kalapácsnak hív, Nándi természetesen egy kisautót talált, mindketten tántoríthatatlanul kitartottak a választásuk mellett, néha bepróbálkozva azzal, hogy még valamit megkaparintsanak. Réka pedig zokogva rohangált a polcok között, nem tudva eldönteni, hogy melyiket válassza a sok szépség közül. A giccsboltokat pontosan neki találták ki. Végül, mikor sürgetni kezdtem, mivel már csak 7 percünk volt a korábban 10 perc alatt megtett 20 méterre, elmarta az egyik esélyest, egy jegyzetfüzetet. Pont elértük a buszt. De még futottunk is kicsit a végén. Réka pedig végig siránkozott, hogy ő nem ezt szerette volna, csak azért, mert sietni kellett. A lényeg, hogy a kedve valahol ott maradt a fagyizóban. Vagy a boltban.
Hazafelé egy nyugdíjas néni azt mondogatta, hogy hadd visítozzanak, azért gyerekek, akinek nem tetszik, szálljon le, a másik meg megkérdezte, hogy vajon otthon is ilyen rosszak-e... Egymásnak kellett volna engedni  a néniket :) Egyébként nem voltak rosszak, csak tényleg hangosak.
Azt azt hiszem, mondanom sem kell, hogy Nándi autója érinthetetlen, és mindhárman a harci bárddal kalapáccsal játszanak. Leginkább arra akarják használni, ami az eredeti rendeltetése: egymás fejét verni vele. Ez ellen én, és az aktuális áldozat élénken tiltakozunk, így végül béke lesz mindig, de gyanítom, hogy a kalapács is a szekrény tetején fog lakni, mihelyt Misi életének nem ez lesz a főszereplője. 

Szóval ez volt a mai délelőttünk, és a délutáni játszóterezést már le sem írom, mert nagyon hasonlóan kiszámíthatatlanul hullámzó volt. A kalapács is jött velünk :) És remélem most már letudtuk a koránkelést, a frontot és a teliholdat is, és holnap relatív nyugalom lesz. Megint belelóg a kezem a bilibe...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Telefonbetyárok

Ha telefonfülke mellett megyünk el, minden alkalommal komoly rábeszélőkészséget igényel, hogy tovább induljunk. Egyik az egyik fülkében, a másik a másikban, a harmadik pedig röhögve szaladgál egyiktől a másikig. Megbeszélik az élet dolgait, jó hangosan, néha beszélnek egy nénivel vagy bácsival is (automata).

Egyik nap fagyizni voltunk, családilag, egy olyan fagyizóban, ahol még mindig pontosan ugyanolyan a fagyi, mint az én gyerekkoromban. És hazafelé belebotlottunk megint egy fülkébe. Némi játék után visszarakattam velük a kagylót, hogy menjünk, és Gergő takarásból felhívta őket a fülke számán. Eléggé megszeppentek. Réka, aki a hangadó szokott lenni, kissé sápadtan mondta, hogy ő ugyan nem veszi fel. Nándi is hátratette a kezét. Maradt a legkisebb a nagy feladatra. Röhögcsélve, gondolkozás nélkül szólt bele:
- Szia! Kukiiii! - elég mélyen lehet belekódolva a telefonbetyárkodás...

Aztán persze rájött, hogy ez apa, és nagyon boldogok lettek mind, és Réka elmondta, hogy mennyire megijedt, hogy valami idegen telefonál nekik. :)

Egyébként tulajdonképpen minden rendben, az öcsém megnősült a hétvégén, és ez határozottan megérdemel majd egy külön posztot is, már csak azért is, mert olyan sok segítséget kaptam az olvasóktól sütiügyben. Meg mindenfélék vannak, de olyan fáradtság van rajtam, amilyenre csak az első harmadokból emlékszem. Csak a túlélésre hajtunk minden nap, az csak öröm, ha a tartalom is belefér. De így legalább nem vagyok elégedetlen :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Van...

Továbbra is megvagyunk, csak eléggé sűrű az élet itthon. Nem mondom, hogy tartalmas is, mert nem az. Egyszerűen próbálunk megbirkózni a mindennapokkal.

Van akarnok Rékánk, aki mindig mindenkit irányítani akar, és semmiből nem akar kimaradni. És aki boldog, hogy kedvére játszhat a játékaival. Ezt órákon keresztül meg is teszi egyedül, vagy csoportban. Mindig kevesebbet alszik, mint kellene, és többet, mint szeretne, ezt közli is minden alkalommal egész Dunakeszivel...

Van hisztériás Misink, aki úgymaradt a gipsz után - mármint az akaratát illetőleg. Csak fejhangon közli a kéréseit, lehetőleg artikulátlanul, hogy akkor se értsük meg, ha éppen tudunk figyelni. Ha megértjük a kívánságot, és teljesítjük - egyre kevésbé van kedvem akár egy pohár vizet is adni neki - azonnal normál üzemmódra vált, mintha mindig úgy működött volna. Megköszöni, vagy közli, hogy "jó". Egyébként sántít nagyon, de jól hajlik a lába.

Van számítógépfüggő Nándink, aki nem hajlandó aludni, és minden mondatában legalább két alkalommal szerepelnek a kaki és puki szavak. Dalokat ír át, minden főnevet - helyesen - pukival illetve kakival helyettesítve. Misi kezd beszállni...


Van szomszéd kis(nagy)lány, akivel Réka játszik, és némi konfliktussal kevesebb így az élet, csak én aggódok, hogy mit kap Réka a 10 éves nagylánytól, aki egész más élethelyzeteket él meg. És bármit nézhet a tévében. 

Van 8 kiló süti (4 féle) a fagyasztóban a tesóm esküvőjére. 

Van hatalmas mennyiségű bodza és mentaszörp, cseresznye és meggybefőtt, illetve eperlekvár. 

Van rendetlenség, de alatta tisztaság a fizetett segítségnek köszönhetően. Többet nem jön. Megint megállapítottam, hogy hiába vagyok rendetlen, rendesebben megcsinálom, mint a takarítónők általában, hiába fizetem órabérben, és fizetek annyit, amennyit marad... Azért így is megérte. És relatíve üres szennyestartó is van az új mosógépnek és a jó időnek köszönhetően.

Van mindenkinek csinos ruhája az esküvőre. Még nekem is. Amiben úgy érzem, szebb leszek, mint amilyennek az utóbbi időben bármikor éreztem magam. 

Van egy kutyánk, akivel alig van időnk foglalkozni, és aki Pöttyös Panniból egyre inkább Pancser Pannivá kezd avanzsálni. Nagyon jó jelzőkutya már most, de fogalma nincs a kutya-dolgokról. Majd egyszer talán írok róla. 

Van egy törött szárnyú és lábú verébfiókánk, akit Panni szájából mentettünk ki két napja. Gondolom az első repülőleckéje végződött rosszul.  És akiről gőzöm nincs, hogy hogyan tudnám etetni. Csak néz rám a gomb szemeivel, ahogy tologatom felé a fogpiszkálóra szúrt legyet. Inni már iszik fecskendőből. És sokat csiripel :)

Végül van egy síró Nándim, mert nincs szülinapi Miki egeres bögréje, kooprodukció volt, úgyhogy megyünk vásárolni, hogy megfordítsuk az arányokat. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

ahogy vagyunk...

Szegény nagyokról nem sokmindent írtam mostanában. Nem egyszerű nekik. Így velük sem. És így nehéz volt írni róluk.
Rosszul élték meg, hogy hirtelen kisbabánk lett. Nagyjából ez történt ugyanis, csak hála az égnek 2 hónapba sűrűsödik az a több mint két év, ami mögöttünk van. Még egy-két hét hátra van belőle, most olyan 15-18 hónapos szinten vagyunk. Érdekes, hogy nem csupán mozgásfejlődés szempontból, hanem anyásság, magabiztosság és érzelmi téren is. Aztán hozzájött még némi hátországi zűr is, aminek a vége az lett, hogy én most nyugtatót szedek orvosi ellenőrzés mellett, de még mindig nem tudok rendesen aludni. Viszont jobban bírom a konfliktusokat napközben.

Réka és Nándi egymáson töltik ki a bajukat. Nem a "kicsin", akinek pontosan tudják, hogy a helyzetet köszönhetik. Bármelyiket különválasztjuk, szent lesz a béke. Egészen az újraegyesülésig, mert akkor jön az, hogy hátha a másiknak jobb volt, és akkor megint belekötnek egymásba. Najó, ez sarkítva van, mert most is reggel óta játszanak, és csak két kisebb konfliktus volt, amit relatív könnyen meg lehetett oldani minimális beavatkozással. És ez szerintem élettani. Még az is az lenne, ha vernék egymást. Amit nagyon rosszul viselek, az az, mikor egy darab fehér papírlapon, amin semmi nincsen, és még 2134 db van belőle, összevesznek. Ilyenkor csak az segít túlélni, hogy arra gondolok a Jóisten ugyanígy foghatja a fejét, mikor én siránkozok a hülye szomszédom miatt. Szóval hogy ugyanezeket játsszuk le mi is nagyban.

Végetért a reggeli idill, kb 1-2 percenként hallok egy visítást, amiből még csend lesz újra 10mp-en belül, de a tapasztalat az, hogy jobb lesz, ha kimozdítom őket az állásaikból, és elmegyünk valahova. Így a többire máskor kerítek sort. Mint a sűrűsödő szülési fájások, amiből végül egy orbitális veszekedés születik...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Ez is a végét járja

Hát, lassan vége az ovinak, kezdődik a nyár.
Pénteken megvolt az ovis évzáró és ballagás - ami elég durva volt, másfél órás műsor 40 fokos teremben, komoly túlzás volt -, aranyosak voltak, ügyesek voltak. Rékáék el is ballagtak, egy pillanatra még meghatódni is sikerült, mikor integettek a "közönségnek".
A szokásos pénz és pogácsa meg néhány apró ajándék mellett egy kis tasakban homok is volt az ovi homokozójából, ez olyan kis aranyos gesztus volt, bár lehet, hogy máshol is szokás, csak hát még nem volt ovis ballagóm.

Még tegnap voltak egy napot, még csütörtökön megyünk a Manótánc bemutatóórájára. És még mennek egy napot biztosan a jövő héten szerdán, amikor Misinek leveszik a gipszet. (Igen, szerdán, majd talán írok erről is...)  És talán lesz még pár nap az esküvő előtti héten, ha elmaradok a sütéssel. Mehetnének még, de nagyon fáradtak. Nehezen indulunk el reggel, és már este aggódnak, hogy menni kell. Réka persze már csak iskolás akar lenni :)

Egyenlőre bizonytalannak látom, hogy túlélem-e a nyarat, de bízom benne, hogy ha már tutira nem kell aggódni az ovibamenéstől a nagyoknak, és Misi lábáról lekerül a gipsz, könnyebb lesz. A tavalyi nyárra úgy emlékszem, hogy viszonylag könnyed volt, nyilván voltak konfliktusok, de nem volt túl sok szenvedés, tudtunk programokat csinálni, nyaralni, és a köztes időt is viszonylag jól ki tudtuk tölteni itthon. Anélkül, hogy komoly agykárosodás érte volna bármelyikünket.

Most általában legalább egy katasztrófahelyzet adódik egy nap, de inkább több, sokat kell veszekedni velük, egymásnak mennek állandóan. Remélem csak az én kimerültségemet és az év végét értékelik így, és tényleg jobb lesz. Mindenesetre aggasztó így nekimenni a szünidőnek.
Közben persze vannak jó dolgok, igyekszünk a lehetőségekből a legjobbakat kihozni. Réka pedig amikor nem kötekszik, igazán okosan tud viselkedni. Azért, ha békességet akarunk, általában Rékát kell eltávolítani a fiúk közeléből. Nándival máshogy nehéz, benne igen sok az elfojtott indulat, ami aztán agresszióban jön ki. Réka kiüvölti magából, hiába, anyja lánya. Azért talán ez a jobb megoldás mégis, még ha idegtépő is...
Misi talán elérte a határait, de már csak egy hét. Én néha félek, hogy így marad, nagyon akarva, de hátha nem.

Hogy velem mi van, inkább nem megyek bele. Nem véletlen nem írok túl gyakran, és akkor se túl vidáman, még erőszakkal sem tudom tartani a kötelező kétnaponkénti írást.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS