Nagycsaládban élni jó :)

Az úgy volt, hogy ma éjjel valami mágneses vihar érte el Magyarországot. Amit mi meglehetősen érzékeltünk. Egyrészt elment az internet Dunakeszi-szerte. Aztán Gergő hajnali 3-tól nem tudott aludni, ráadásul az összes gyerek átjött éjszaka, és sokat rugdostak, pedig Gergő miatt volt hely az ágyban bőven. És jó hangulatú volt a reggelünk ebből kifolyólag.

Sikerült is irgalmatlanul összeveszni a fiúknak az apjukkal, és sírva, mit sírva, zokogva indulni az óvodába. Misit azért ki lehetett ebből rángatni, de Nándi totálkár volt. Nyilván én az apjuk mellett álltam, nehezemre sem esett, mert igaza is volt. (A probléma a reggeli volt, többször szóltunk, nem ment Nándi, mikor meg már öltözni kellett, éhen akart halni, apja felajánlotta neki, hogy majd a kocsiban megeheti, de addigra már csak hiszti volt a köbön, Misi is becsatlakozott az éhenhaláshoz, aki egyébként megevett egy kiflit. És egyébként az oviban is van reggeli.) Akárhogy is, azért a szívem nagyon fájt, hogy egy sírós, rosszkedvű, mondhatni spleenes 5 évest kell otthagynom az oviban, akinek ráadásul önpusztító hajlamai vannak, ha bűnösnek érzi magát, hát bünteti is. Ha máshogy nem megy, rosszalkodik, és kivívja magának a büntetést. Szívem szerint be sem adtam volna, de egy elég fontos megbeszélésünk volt délelőttre.

Ahogy vánszorogtunk be a kocsiból az oviba, járt az agyam, mit találjak ki. Milyen ajándékkal tudnám most az én kis szívem csücskének a tudtára adni, hogy azért mi szeretjük. Nem találtam semmit a táskámban, úgyhogy egy fényes ötforintost adtam neki azzal, hogy ez egy varázspénz, azért ilyen csillogó. Ez átsegített minket a bejutáson, de már az öltözésen nem. Újabb ötlettől vezérelve elmondtam neki, hogy ezt az erdőben találtam ezt a varázspénzt, és szerintem egy boszorkány veszítette el, és egészen biztos vagyok benne, hogy teljesít három kívánságot.
- Nem is! - mondta, de azért a szemében láttam, hogy szeretne hinni nekem.
- Próbáld ki! - feleltem.
- Nem! Próbáld ki te! - lökte oda a pénzt, és nézett rám félig durcásan, félig várakozva.
öööö...öööö, na most mit találjak ki... Aki mer az nyer.
- Azt kívánom, hogy a Nándinak legyen jó a kedve!
- .... .... Nem is lett jó a kedvem! - így Nándi.
- Lehet, hogy lassabban teljesül a kívánság.
- Kívánj még egyet!
- Kívánj te! Ne pazarold el, már csak két kívánságod van! - adtam vissza az érmét.
- Kívánj nekem egy kisautót! - suttogta, és megint a kezembe nyomta a pénzt.
- Azt kívánom, hogy Nándi kapjon egy kisautót! - mondtam ki, és az arcán a reményt látva már tudtam, hogy jó felé megyünk, és meg fog érni ez az egész egy kisautót, amúgy is van otthon vészhelyzetekre egy-két 100forintos kisautó.
- .... .... Nincs is itt kisautó! - mondta csalódottan, de már látszott, hogy egyáltalán nem a reggeli balhén jár az esze, hanem a magyarázatot várja.
- Honnan tudod, hogy a varázspénz nem tudja, hogy az oviba nem szabad játékot hozni, és nem otthon van az ágyadon? Még mindig van egy kívánságod! - nyomtam a kezébe a pénzt, közben sikerült átöltöztetni, és nekiláttam Misinek. Nándi ült, ült, gondolkozott, majd erősen a kezébe szorítva az érmét halkan azt suttogta:
- Azt kívánom, hogy legyen egy játék tankom! - És ha rajtam kívül más is látta volna az arcát, biztos vagyok benne, hogy más is azonnal azon kezdett volna gondolkozni, hogy hogyan szerezzen a föld alól is egy tankot, annak ellenére, hogy komoly ellenszenvvel viseltetek a harckocsik iránt.
Mentünk a csoportba, pisilés, kézmosás, közben gyorsan vázoltam a törékeny hangulatot az óvónéninek Mikor megjött Nándi, bemutattuk a varázspénzt is, megbeszéltük, hogy úgy néz ki, teljesült az a bizonyos első kívánság Nándi jókedvével kapcsolatban, és békével el tudtam jönni.

Igaz, a tank beszerzése egy jó órát igénybevett a mai napból, de megvan. És arról is sikerült meggyőzni magam, hogy nem kilóra vettem meg a gyerek jókedvét, még ha közvetve is, hanem egy kis varázslatot vittem a hétköznapokba. Egy kis reményt, hogy nem olyan nehéz a gyerekkor, mint amilyennek néha látszik.

Misi szeretetnyelve a testi érintés. És ezzel, hogy ezt tudom, szembesültem azzal is, hogy mekkorát tévedtem, mikor azt gondoltam, hogy Nándinak is a testi kontaktus a legfontosabb. Nándinak van valószínűleg a legnagyobb EQ-ja a gyerekek közül, ő tényleg minden szeretetnyelven kommunikál, és mindegyik fontos neki, kicsit úgy érzem, igazolásom is van, hogy ilyen sokáig megvezetett. Mondjuk ezzel az ajándékozós szeretetnyelvvel elég komoly leckét kaptam, hiszen a kedvelt jutalmazós-megvonós módszerem egyszerűen rosszul működik. Jó viselkedésért egy-egy alkalommal mondjuk simán megígértem egy olvadós rágót vagy szem gumicukrot. Pl. ha reggel veszekedés nélkül, időben sikerül elindulni. De Nándinak ezzel pont azt közlöm, hogy ha nem viselkedsz jól, nem kapsz, ergo nem szeretlek. Vagy ha nem pakolják össze a játékokat, elteszem, amit elöl találok. Ha megüti a játékkal a másikat, elveszem. Igyekszem ok-okozatokat magyarázni hozzá, és nem büntetést kitalálni, általában sikerrel. De még így is óhatatlanul jön a próbálkozás, hogy ha nem viselkedek jól, tényleg nem fog szeretni, tényleg csak ennyin múlik? Szóval nagyjából az ellenkezőjét érem el. Vagy azt, hogy zokogjon, és büntesse magát. (Nekem nem kell egy autó sem, nyugodtan dobd ki mindet! Összetépem a kedvenc rajzomat!) Tök jó. Rékánál meg Misinél viszont teljesen jól működnek ugyanezek a dolgok. De hogy kezeljem őket külön akkor? Nincs egyenlőre megoldásom, csak reményeim, hogy megtanulja ő is majd, hogy ez nem róla szól... Most új szintre helyeztem ezt, külön vele megbeszéltem egy nyugodt időszakban, hogy nekem fontos, hogy szót fogadjon, és hogy ez üzlet. Ha ő megtesz valamit, ami nekem fontos, akkor ő is kérhet valamit tőlem. Meglátjuk, mi sül ki belőle...

Misi nagyon akaratos korszakát éli. Ami rendben van, mert ennek van itt az ideje, de közben meg látszik, hogy hisztis is. Aminek nyilván oka vagyok, mert  biztosan következetlenebb vagyok vele, mint mondjuk annak idején Rékával, aki hasonló kaliber, és akinek elég hamar letörtem a szarvait, és helyére kerültek a határok. Misi egy kis méregzsák, és gyakran behergeli magát annyira, hogy se lát, se hall. Ilyenkor az segít rajta, ha nem beszélek a konfliktusunkról, hanem ha mondjuk az volt az összeveszés tárgya, hogy nem teát kért, hanem vizet - pedig teát kért, és én azt is adtam!!! - akkor sok ordítás után, mikor már csak becsületből nem hagyja abba, én meg becsületből nem adok neki vizet, megkérdezem tőle, hogy a bocis pohárból jó lenne a tea? És akkor hálásan beleegyezik, és akkor elértük a win-win situationt, amiről még főiskolán tanultam sokat :)
És van, amikor előre látom, hogy egy ilyen behergelés lesz a vége, de nagyon nincs arra idő és energia, hogy kifuttassuk ezeket a köröket, vagy már a 15. dologba köt bele készen arra, hogy összeomoljon. És ilyenkor bizony előfordul, hogy némi fenyegetőzés után kap egyet a fenekére a fiú. Nála különösen figyelek rá, hogy szó nélkül ne kapjon. Hogy mindent kipróbáljak előtte. Nagyon megviseli, ha megütöm. És mégis, néha egyszerűen nem találok másik megoldást, még a legtürelmesebb napjaimon sem. Iszonyúan keservesen tud sírni tőle, és pár másodpercen belül kéri, hogy öleljem meg, hogy simogassam meg, hogy fogjam meg a kezét. Hogy ugye ez csak valami félreértés, és még mindig szeretem. És most már nincsenek kétségeim, hogy igen, azonnal meg kell szeretgetni, attól nem veszik el a fenyítés hatása. És ha nem is kéri, akkor is felajánlom, hogy megfogom a kezét, ha szeretné. Csak valami más megoldást találnék a fenékrecsapás helyett, a másik kettőnél egészen hatásosan működik, Rékánál elég a fenyegetés is, de ennél a Misinél meg a Nándinál muszáj elmenni a tettlegességig időnként. Mert még arra is képesek, hogy ha rákérdezek, hogy komolyan azt szeretnéd, hogy csapjam meg a feneked? Akkor pimaszul a szemembe néznek, és azt mondják, hogy "igen!"...

És itt van még nekem a harmadik nagy leckém, a Rékám a maga alakuló kis életével, akinek az a legnagyobb vágya, hogy ő mondhassa meg az egész családnak, hogy mit csináljon, és nem arra kell gondolni, hogy menjünk el az állatkertbe, hanem hogy mikor üljünk le enni, ki aludjon délben, és mit játsszon, hogy mit, együnk, vegyünk, tegyünk. Persze a nevelés azért a felnőttek dolga, mert a felelősséget nem vállalja, de egyébként. És jó, ha van néha egy-egy ilyen nap, ami csak az övé, amikor az ő kénye-kedvét szolgálja mindenki, de azért ez a vágy a hétköznapokban is ott van. És ha nem maradhat fenn tovább, ha Nándi vezeti az imát, ha nem maradhat otthon a sétából - amire egyébként jönni akar, mihelyt van lehetőség az otthon maradásra -, ha csak káposztás tésztát ehet vacsorára - amit egyébként szeret -, akkor máris tudja úgy érezni magát, hogy "engem senki sem szereeeet!"
A múltkor már Heninek mondtam, hogy teljesen meg vagyok győződve róla, hogy az ő nyelve a szolgálat, mert annyira ezek hiányától borul ki egy-egy nehéz nap után. Mégis bizonytalan vagyok, mert ugye ha ő szerető szolgálatot vár a többi embertől, akkor ő is így kellene közölje az ő szeretetét. És hát ő nem pattog nagyon a feladatokért, hogy segítsen nekem, vagy betartsa a kéréseim. Na, akkor mondta nekem a Heni, hogy mi van, ha a szótfogadás neki sokkal nehezebben megy, mint gondolom. És hogy van neki az a különleges dolga, ami egyáltalán nem jellemző gyerekekre, hogy szól, hogy tegyem el pl. a porcukrot a pultról, mert nem fogja kibírni, hogy ne egyen belőle. Ahogy ő is tőlünk a szótfogadást várja leginkább, úgy próbál ő is betartani mindent. De hát ez nehéz. És azt hiszem, igaza lehet Heninek. Még akkor is, ha bizonytalankodok. Mert azért igaz, hogy már szeret az ölembe beülni, szokott puszit adni, és kéri a szeretgetést, és elvárja, hogy ő is kapjon meglepiket, ha már Nándi kap, de ez talán a szokásos "lemaradok valamiről, ami a testvéremnek jó" dolgai közé tartozik. A kettesben töltött időt meg nem is igényli, csak mondjuk a közös tanulást. És akkor már csak arra kell figyelnem, hogy nehogy elvegyem a gyerek önállóságát azzal, hogy rosszul adagolom a szolgálatot és segítséget. Vagy túladagolom neki a felelősséget.

Persze, nagyon szerencsés dolog, hogy a három gyerek mást és mást tart fontosnak, így nem baj, ha ott a másik, míg szeretgetem a maga módján az egyiket, és a féltékenység is kevesebb így. De a szerencse ide vagy oda, komoly logisztikát igényel ez is... :)

Ma este megint előjött a rendkívül kellemes téma Rékával. Hogy mi lesz, ha mi, a szülei meghalunk. Esetleg mind a ketten. Most az került előtérbe, hogy mi lesz velük, ki fog gondoskodni róluk. Azt a részt már úgy tűnik, fel sikerült dolgoznia, hogy amikor valakinek már nincs tennivalója ezen a földön, akkor megy a Jóistenhez a mennyországba. Hát, nem volt egy egyszerű beszélgetés, különösen, hogy az elkövetkező hat hétben három olyan hét is lesz, amikor kettéválik majd a család. És azt hiszem, ha a paraolimpiát úgy értelmeznénk, hogy ki tud többféle és minél nagyobb szörnyűséget elképzelni, akkor garantáltan dobogós lennék. Szerencsére van pár év színpadi gyakorlatom, így sikerült Rékát megnyugtatnom.

Azért két nagyon jó dolog is kisült az egészből. Az egyik az volt, hogy Réka, mikor lezárta magában a témát, akkor azt kérte, hogy a Képes Bibliából olvassak neki. Szóval valahol ezek szerint már bele sikerült ültetni a kis lelkébe, hogy van nekünk vigaszunk és reményünk, ha rossz dolgokra gondolunk.
A másik pedig az, hogy mikor Réka először kezdett el sírni, hogy ki fog róluk gondoskodni,  (aztán kibontotta, hogy és akkor ki fog főzni neki, és Misi nem is tud még bicajozni, ő pedig nem tud felülni az én biciklimre, hogy vigye, és hogy honnan lesz pénzük, vajon a boltos nénihez fognak-e költözni), akkor Nándi is elkezdett sírni, hogy ÉS KI VENNE NEKEM VALAMIT?
Úgyhogy végre választ kaptam arra kérdésemre, hogy vajon mi a fenére változott Nándi szeretetnyelve. Merthogy már nem esik annyira jól neki a babusgatás, a csiklandozás, nem bújik. És azért látszott, hogy nagyon szereti ő, ha kap valamit, ha csak az övé, amire gondot fordítunk, hogy legyen neki, pl. a csokis tetejű süti. De akkor ezek szerint valóban errefelé tendálunk. Úgyhogy hurrá, remélem eszközt kaptam! :)

És persze megerősödtem abban is, hogy Rékának a szolgálat fontos nagyon. Ami érdekes viszont, hogy eléggé letette a minőségi időt, és helyette sokkal bújósabb. Szerintem ezért is balhéznak Nándival annyit, mert átfedések vannak. Na, majd meglátjuk.  Legalább  a Misi egyszerű eset még, sír, megcsiklandozom, és csak kacag, kacag.

És a végére még egy kis Nándi. Rékát érte egy kis, de kellemetlen baleset ma. És ő nagyon aggódós, félti is magát. És kétségbe vonja azt, hogy én megfelelően gondoskodtam-e róla. Mármint többször megkérdezi, hogy biztos, hogy jó krémmel kentem-e be, biztos, hogy nem kell orvoshoz menni, és biztos, hogy... Szóval ilyenek. És jó néhány biztos után elkezdtem neki magyarázni, hogy ő az én egyetlen kis nagylányom, és hogy ő mennyire különleges, és nagyon féltem, és vigyázok rá, és... Erre Nándi a másik ágyról számonkérően nekem szegezte, hogy:
- ÉS A KISFIÚK?