Már emlékszem...

... miért is szoktam én meghízni szoptatás alatt. Folyamatosan tömném magamba a szénhidrátot, hogy nyugodt legyek, csak az tart vissza, hogy muszáj lefogynom olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, hogy a hátam rendbejöjjön.

Anyukám hazament tegnap reggel, így majdnem egyedül maradtam. Azért nem egyedül, mert Réka megbetegedett, így ő is itthon van, csak hogy egyszerűbb legyen az élet. Nem komoly, lázas volt egy éjszakát, náthás, meg torka fáj.
És ahogy az már lenni szokott, ahogy kihúzták a lábukat az ajtón, Ábel, aki bár éjszaka fél 2-től nem nagyon hagyott aludni, reggel az indulásig békésen nézegetett, elkezdett nyűglődni, és gyakorlatilag csak rövid időszakokra hagyta abba este 9-ig. 10-15 percekre tudtam letenni, többnyire csak a hasamon tudott aludni is. Ja, és ahogy hazaértek a fiúk az oviból meg melóból, felpattantak a szemei, és békésen nézegetett majdnem a fürdésig. Úgyhogy sikerült ebédelnem is úgy fél 6 felé. 7-től  fél 9-ig viszont folyamatosan ordított, egy-egy percre elaludt, aztán folytatta. Mindent kipróbáltam, ami a másik három gyereknél valaha is bevált, kezdve a becsomagolástól a bőrkontaktusig, végül a kendő segített, csak elég kicsi kendőt kaptam kölcsön, nagyon bénán tudtam felkötni. És egyenlőre a kendőzés végszükség esetére jó csak, valahogy még nem vagyok alkalmas rá kifejezetten.
Az esti fél hetes evés után egyébként Ábel nem volt hajlandó elfogadni a kaját, csak sírt, azután viszont, hogy egy órát aludt rajtam, és le mertem tenni, húzta még a lóbőrt fél 2-ig... Ami azt jelenti, hogy 7 órát bírt ki evés nélkül...
Én pedig találgatok. Azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy megint szuperbőgős gyerekem lett. AZ nem lenne igazságos, hogy a négyből három folyamatos foglalkoztatást igényel. Úgyhogy ráfogom a szélre, az eperlekvárra, arra, hogy hiányzik neki a nyüzsi, hogy fáj a hasa, hogy most született volna csak meg, még akár arra is, hogy jön a foga, vagy dolgozik benne az a vírus, ami Rékát ledöntötte. De kapaszkodok bele, hogy ez csak egy véletlen volt, és nem kell majd járatot sétálni a padlóba, ahogy Rékával annak idején. És a holnap jobb lesz. Ahogy most jobb is, mert békésen heverészik a járókában, néha elszundít pár percre, aztán nézeget tovább.
De ha nem lesz jobb, akkor is tudom, hogy vége lesz, és elmúlik a nehéz időszak, sokkal gyorsabban, mint ahogy észbekaphatnék. De jobb lesz. Különben nem tudom megírni hétfőig a szakmai dolgozatot a suliba, amit mindig halogatok, és amihez sem kedvem, sem energiám.
És igaziból nyugodt vagyok, mert van energiája bőgni. Úgyhogy nem fáradékony. Ami pedig egészségügyi szempontból mindenképpen pozitív. Inkább bőgjön. Szeretjük így is :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Hétköznapok az új családdal

Realizáltam, hogy már megint majdnem egy hét eltelt, és megint nem írtam. Pedig ráérek. Itt van még anyukám, aki mos, mosogat, főz, sőt, még Ábel seggét is cipeli, ha arról van szó. Gergő is volt itthon a héten, a gyerekek intézményben, az iskolai dolgaimmal nem foglalkoztam, szóval abszolút belefért volna. Asszem leszoktam az írásról. Vissza kell szoknom,  süt a nap, nincsenek negatív gondolatok szóval nincs mentség sem.

Jó, egy kicsi van, mert nem akarok mindig arról írni, hogy mennyit és milyent kakált az Ábel. De arról írhatok, hogy voltunk kedden kardiológia kontrollon, és 3 mm-esnek mérték a lyukat, ami nem négy, ami nem feltétlen azt jelenti, hogy ez most csökken, talán csak más szögből mérték. És dokibácsi is azt mondta most - mikor látta, hogy nem zuhantam össze, csak tudni akarok mindent, amit csak lehet -, hogy valószínűleg műtét lesz a vége. Azért én bízom benne, hogy megússzuk. Utánaolvastam kicsit, és nem olyan vészes ez a műtét dolog sem, ha eltekint az ember attól, hogy a tökéletes gyerekét elaltatják, felszabdalják, és a kis motorján piszkálnak, ami nélkül nem tudna egyébként működni. Legközelebb két hét múlva megyünk.
Nem volt egyszerű egyébként megoldani a keddet, mert Nándinak a tornára épp akkorra volt kontroll kiírva, és május közepére lett volna ott is új időpont, így őt kellett vinni Gergőnek, de Heni barátnőm megmentett, és elvitt, hogy ne kelljen cipelnem a hordozós babát. Egy füst alatt megcsinálták a hasi és koponya uh-ot is - egy másik rendelésen -, amit inkább fizetősben megcsináltattam most a Madarászban. Misinek itt Dunakeszin nem vették észre a májcisztát annak idején, és így, hogy van ez a kis fejlődési rendellenesség, úgy döntöttünk, így vagyunk nyugodtak, ha gyerekeknek való, jó gépen, gyerekspecialista nézi meg. Aki meg is nyugtatott, hogy Ábel kívül-belül gyönyörű. És én is boldog voltam, mert összesen 50 percet voltunk ezzel a két vizsgálattal, bejelentkezésekkel, mindennel együtt a kórházban.

És persze itthon is zajlik az élet, Ábel jó fej kissrác nagyon. Már fáj a hasa, ami őszintén szólva megnyugtatott, mert ezt ismerem. Amíg olyan fene nyugodt volt, mindig aludt, aggódtam kicsit, hogy mi van, ha ez egyszerűen a szíve miatti fáradékonyság, amire figyelni kell. Annyira lassú, megfontolt - a pörgős tesókhoz képest -, nekem meg régen volt pici babám, azok is mindig bőgtek emlékeim szerint, szóval most jobb. Nyilván sajnálom szegényt, és kapja az Espumisant, amit szeret, és használ is neki, úgy néz ki, de azért nyugodtabb vagyok.
Nagyjából alakul a napirend, igaz, anyukámmal van néhány koccanásunk, mert ő rosszul van attól, hogy kelteni a gyereket - a fürdésidő nekem szent, mert egyszerűen muszáj Ábelnek az életünkbe bekapcsolódni, nem tudunk alkalmazkodni hozzá, kivételezni pedig nagyon nem akarok a családi béke megőrzése érdekében - és meggyőződése, hogy csak azért sírhat egy újszülött, mert álmos. Én úgy látom, hogy inkább nehezen ébred fel és nehezen alszik el, de elvileg van igénye napi háromszor egy órás ismerkedésre a világgal. Reggel, délben és este. Persze, ha ringatják, elalszik, de alapvetően szívesen nézeget ilyenkor, szóval szerintem jobb, ha nem ringatjuk, hanem segítünk neki felébredni. Tegnap is és ma is, háromnegyed hatkor ébredt, evett, és békésen elnézegette, ahogy mindenféle eszközzel vettem rá a nagyokat (nahát, Misi is ez a kategória lett), hogy rajzolás helyett készüljenek az intézményekbe. Mindig volt, aki odahajoljon hozzá, rámosolyogjon, szóval jó volt neki. Hétig egy hangja nem volt, amíg ki nem ürült a ház. És esténként is, szinte élvezi a nyüzsit, amit a vacsora, meg a pizsama-fogmosás-pakolás generál. Volt két rossz éjszakánk, egyébként 3-4 óránként kel, eszik, aztán alszik tovább. És nagyon hálás vagyok, hogy a hosszabb alvását általában az éjszaka közepén valósítja meg, pl. 11-3-ig, nem fürdés utántól, mint a tesói annak idején.

Tesók jól bírják a gyűrődést, Misi is sokkal nyitottabb. Kicsit több a dacolás, kicsit több a sírás, de megvannak a nagyok is. Azt hiszem, sokat segít, hogy ki tudtak szabadulni a kertbe, rengeteget vannak kinn. Misi kifejezetten hiányzik is, sokat üldögélt velem, játszottunk, beszélgettünk, most meg állandóan kint lóg, alig látom :)

Én gyógyulok, bár úgy érzem, lassabban, mint eddig bármikor, a lényeg, hogy azért van haladás. Most már elkezdtem némi házimunkába is bele-belefogni, elő kellett venni például a nyári ruhákat, mert a télből átugrottunk a nyárba, sőt, ma reggel a szandálokat is kivetettem a garázsból Gergővel... Gergő amúgy is egy hős, mert minden este beadja a vérhigító szurit, pedig nagyon utálja. Én is, mert csíp :).
Az egész terhességből egyébként a derekam jött ki legrosszabbul, az nem akar helyreállni, hiába, a 100 kiló az 100 kiló. Nagyon nehezen kelek fel, ha egyszer lefeküdtem, gyógyszert pedig nem szedhetek rá. Marad a fogyás, általában 80 kg alatt már jó szokott lenni. Lassan, de biztosan mennek lefelé a kilók is, remélem, tényleg két-három hónap múlva lemegy minden, ahogy szokott. Azért még mindig könnyebben hajolok, mint nagy hassal, és ma reggel kipróbáltam, hason is tudok már feküdni!

Szóval ezek vannak dióhéjban. Jó nagy dióhéj. Azért képek még beleférnek.

Így nézeget, mindenen csodálkozva

Sárgaság ellen napfürdőző Ábel

8cm-es újszülött talpak és babafenék. Pont olyan nagyok, mint a sípcsontja... Jeti.

Nagyon megnőttek a nagyok... 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Anyaolimpia

Szenzációs írást olvastam a Bezzeganyán. Ajánlom mindenki figyelmébe!
http://bezzeganya.postr.hu/a-nagy-anyaverseny-onjelolt-olimpikonjai

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szoptatásról és tanácsokról

A kórházban körülbelül naponta 3 szoptatási tanácsadóval találkoztunk. Mint kiderült, az összes osztályon dologzó szülésznő, csecsemős, talán még a nővérek is elvégeztek valami tanfolyamot, ami nagyon jó dolog. És még jött hivatalos külsős is, a védőnőről ne is beszéljünk. És mindenki szörnyen segítőkész volt, ami még jobb.
Az első szobatársam az első babáját szülte, hát boldogan vetette rá magát mindegyik. (Többször adtam hangot itt annak, hogy egygyerekesekkel nem szállok vitába, és tanácsot sem adok nekik, csak mosolygok és bólogatok, emlékezvén saját, megboldogult egygyerekes létemre. Örömmel jelentem, hogy ő kivétel volt, határozottan normálisan állt hozzá a gyerek-témához, borítékolok neki még egy-két tesót, akikből mind kiegyensúlyozott, normális gyerek lesz majd :) )
Szóval szegény szobatársam legalább 6-szor hallgatta végig, hogy hogyan kell szoptatni, illetve hogy azért rágja ki a mellét a baba, mert rosszul teszi mellre, mutatták neki így, meg úgy, meg méghogy is, magyarázták folyamatosan. Addig, hogy egyszer csak már nem ment neki az, ami korábban sikerült. Addig fekve szoptatott, és egy hármas támadást követően - csecsemős-védőnő-külsős szoptatási tanácsadó - egyszerűen már nem tudta, hogyan is csinálta azt, ami tökéletesen működött neki és a kisfiának.

Szuper.

Meg azon is gondolkoztam, hogy olyan magabiztossággal mondják ezek a tanácsadók, hogy nem rághatja ki a cicit a baba, ha helyesen van mellre téve. Hát, nem tudom, ez mennyire abszolút igazság.
Nekem ugye van négy gyerekem. Réka kirágta, oké, tapasztalatlan voltam, rendben. Meg le volt nőve a nyelve, de ezt sem mondta senki... Nándival megúsztam még a klasszikus belövellést is, szerintem azért, mert pár hónappal a születése előtt hagytam abba Réka szoptatását, meg ugye Nándi úgy zabált, mintha utoljára enne az életben. Misit sírva etettem, és folyt a mellemből a vér, Ábellel most kicsit könnyebb volt, de bizony ő is kirágta, és nem tudtam, a cicim, a seb vagy az utófájások-e a legrosszabbak. És nem gondolom, hogy el tudja hitetni velem bárki, hogy csaknem 5 év szoptatás után nem tudom, hogy kell helyesen mellre tenni egy babát.

Viszont.

A szoptatásról szóló szakirodalomból én még nem találtam jó képet, ami a helyes mellre tételt mutatná. Mindenhol B+ méretű keblekből szoptatnak mosolygó anyukák 4-6 hónapos gömbölyű babákat, miközben párás tekintetük egymásba kapcsolódik.
Most nem azért, de mi ebből a realitás a kórházban?  Egy elsőgyerekesnek, aki még sosem találkozott a szoptatással. Egy nyeklő-nyakló, megfoghatlan miniatűr bébi, akitől rettegsz, hogy eltörik, ha rosszul nyúlsz hozzá, és azt sem tudod, hogy fogd meg, tombolnak a hormonok, fáradt vagy és valamilyen seb - gát vagy has - fáj, és akadályoz bármiben, amit tenni akarsz. És mindenki mindent jobban tud nálad, aki az anyja vagy.
És nem tudom, más hogy van vele, de az én boldogult lánykoromban B-s kebleimet a belövelléskor gyakorlatilag halálos fegyverként lehetne használni, és semmilyen melltartóba nem lehet belegyömöszölni. És ezeket a babafejnél kétszer nagyobb dudákat kellene valahogy úgy igazítani, hogy a duplájára megnőtt bimbóudvart szinte teljesen kapja be az az icike-picike kis szájacska. Szerintem ez lehetetlen küldetés. Megoldhatatlan. Nagyjából jól lehet mellre tenni egy újszülöttet, hogy viszonylag hatékonyan tudjon szopni is, és ne rágja ki nagyon. De én még sosem láttam pl., hogy bármelyiküknek az alsó ajka szépen, a klasszikus módon kiforduljon, a nyelvecskéjét lássam. Mondjuk nehéz is megnézni, takarja a kezem, ahogy próbálom összefogni annyira a cicit, hogy a. beférjen a szájába, b. bele ne fulladjon az orrával, illetve maga a brutális méretű tejeszacskó is rontja a kilátást.

Szóval egyrészt javaslom a megfelelő oktatóképek elkészítését (belövellt óriáscicikről szopizó miniatűr újszülöttek), másrészt pedig befejezését annak, hogy a frissgyerekes anyukákat ránézés nélkül elbizonytalanítsák azzal, hogy azért fáj, mert rosszul csinálják. Nem biztos, hogy azért fáj. Fáj az másodikra, harmadikra, negyedikre is. Belejön az ember, a kicsi is, a nagy is, csak néha idő és kitartás kell hozzá.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szív-ügy

És most az a kanál ecet, amit kaptunk a hordónyi mézünkhöz.

Úgy volt, hogy vasárnap jöhetünk haza. Sorra teljesítettük a checklist elemeit, ami kell ahhoz, hogy az embert a babájával hazaengedjék. Szombat estére minden megvolt, ami rajtunk múlt, szörnyen vágytam haza a többiekhez. Gergőt berendeltem 11-re, azt mondták, délig kb. meglesz a záró, a doktornéni 10 körül érkezik, de nem sárga a gyerek, jól van, biztos mehetünk haza.
Az új mama/bababarát rendszerhez tartozik talán az is, hogy behívtak a gyerekorvosi elbocsájtó vizsgálatra. Amikor hallgatta a szívét, gyanús lett, hogy túl hosszas ez a vizsgálat ahhoz képest, amit én látni szoktam a mindennapokban. És tényleg. Kiderült, hogy Ábelnek szívzöreje van. Mégpedig olyan erős, hogy nem engedik haza kardiológiai vizsgálat nélkül. És nem csak nem engedik haza, hanem csak akkor maradhat kint velem a szobában, ha megígérem, hogy a kocsiban altatom és légzésfigyelő kerül alá, amit bekapcsolva tartok. Persze saját felelősségre hazamehetek, de nagyon nem javasolják, amíg nem látta kardiológus. Nagy baj valószínűleg nincs, mert az általános állapota jó, de mégis...

Nos, Nándinak is volt szívzöreje. És még egy csomó ismerősöm gyerekének. De ilyen biztonsági intézkedéseket nem hallottam még. Hát, bőgtem. Főleg azért, mert nagyon otthon akartam lenni. Szobatársam hazament, egyedül maradtam a szobában, ami nem is volt baj, mert így legalább időnként tudtam bőgni. Hiába mondták, hogy valószínűleg nincs nagy baj, nem mertek hazaengedni, és a pár napos gyerekem szívéről van szó. Csináltak néhány vizsgálatot, amit tudtak helyben, négy végtagos vérnyomásmérést, meg monitoron volt egy jó darabig, EKG-t. Ezek eredménye jó lett. Biztattak, hogy másnap kardiológia, és mehetünk.

Nem mehettünk. Még sürgősségi időpontot sem tudtak szerezni keddnél előbb. Ez mondjuk megnyugtatott, mert ha baj lett volna, biztos besuvasztanak bennünket valahova. Meg úgy az egészet a helyére raktam magamban vasárnap estére, hogy tök mindegy, akármi van, most már úgy van, és egyébként is, legyen meg a te akaratod. Aztán végre kedd lett, 9 órakor engedtek el minket egy beutalóval és időponttal 10 órára a Madarász utcába. Ami királyság, hiszen itt van viszonylag közel hozzánk. Szóval mentünk. És kiderült, hogy Ábel szívének két kamrája között van egy négy mm-es lyuk, ami nem záródott be születésekor. Ez nem számít kicsi lyuknak, de alapesetben sokszor magától záródik 1 éves korig. Aztán csináltak még EKG-t is, az is nagyjából rendben volt. De a dokibácsi nem mondta azt, hogy nagy eséllyel ez össze fog záródni, hanem azt, hogy nagy baj nincs, és meglátjuk, ebből még akármi lehet. Hetente kell kontrollra járni, figyelemmel kell kísérni, valószínűleg gyógyszert kell majd szedni. És még azt, hogy ha szívbetegséget kellene választania, akkor ezt választaná, mert ez minden esetben teljesen gyógyítható. Magától vagy műtéttel. És hogy ez alatt az egy hét alatt semmi baj nem történhet, nem kell figyelni semmit.

Ehhez jött a dokinénink véleménye tegnap, aki megnézte a leletet, és azt mondta, hogy kicsit összetettebb a dolog, mint egy sima 4mm-es lyuk, felsorolt még három dolgot, aminek csak egy részét értettem, és azt mondta, hogy ő nem ért hozzá nagyon, mert nem kardiológus (hanem újszülöttgyógyász), de nem típusos ez az eset a leírtak alapján, nem gondolja, hogy magától fog gyógyulni, szerinte inkább az a kérdés, hogy mikor kell majd műteni, rövidesen, vagy egy-két év múlva. Érthetően és részletesen elmagyarázta, hogy mire figyeljünk majd a későbbiekben, meg hogy mi a veszélye ennek a rendellenességnek.

Nem borultam ki, nem kezdtem el bőgni. Tulajdonképpen büszke vagyok magamra, hogy nagyon gyorsan sikerült elfogadni azt, hogy ez most így van, és méginkább azért, hogy nem vádolom magam agyon. A hülye aggodalmas természetemet figyelembe véve ez hatalmas dolog. Időnként eszembe jut, hogy biztos a stresszes babavárás miatt lett ez így, elvégre ez egy fejlődési rendellenesség. De nem tudtam volna változtatni a körülményeken, még ha ez is az oka. Nyilván az aggodalmaskodó természetem sem segített, de azt hiszem, rengeteget fejlődtem ebben az időszakban, és nagyon sokszor le tudtam győzni magam, és még ha egy-egy napra bele is süllyedtem, mindig igyekeztem kifelé. Mert volt kinek megfogni a kezét.
Sőt, arra jutottam, hogy innen szép nyerni. Szeretem a csodákat az életemben. Bízom benne, hogy ez most egy újabb alkalom arra, hogy megélhessek egyet. Szóval imádkozunk, hogy a kicsi esély ellenére Ábel szíve szépen gyógyuljon meg magától, és együtt gyúrják a vasat majd a bátyusokkal. Mondjuk akár már jövő keddre :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Ábellel az élet

Nagyon furcsa volt ez a babavárás, ezt még itt a blogon is írtam. Már maga az, hogy nem terveztük, hanem kaptuk. Sokszor volt lelkiismeretfurdalásom, hogy az egész terhesség többnyire egy feladat volt, nagyon ritkán tudtam élvezni, sok félelem volt bennem, amiket aztán lassan le tudtam tenni, de egyebekben is komoly próbatételeket éltünk át. Pocak nélkül is megszavaztam volna közös életünk legnehezebb időszakának ezt az utolsó fél évet, még akkor is, ha emlékszem még arra is, amikor a házat vettük. Eddig az volt a No.1, most visszacsúszott a második helyre.
Annyira ránkijesztettek a negyedik császár miatt, hogy nem nagyon tudtam túllátni ezen. Nem készültem arra, hogy lesz egy babánk. Gyakran kellett tudatosítani magamban, hogy a pocakomban egy kisfiú mocorog, aki már most is kisfiú, és nem csak lesz majd valamikor áprilisban. Ezért volt fontos, hogy tudjam, fiú, vagy lány, ezért bántott, hogy nincs neve. Talán ezért is kellett a végére feküdnöm, hogy tudjak rá figyelni, vele is lenni, és nem csak valahogy eljutni a szülésig. A szülés napján viszont még tudatosan sem tudtam lelkileg túljutni. Úgy értem, előre. Oké, válogattam kisruhákat, átgondoltam, hogy legyen meg minden, álmodtam róla, hogy fog kinézni, de valahogy mégiscsak ott azon az egy napon megrekedtem, és ezzel tisztában is voltam. Tartottam tőle, hogy majd idegen lesz, hogy nehezen válok majd négygyerekes anyukává, hogy depis leszek, ilyenek. Aztán megszületett, és most itt van.

Minden abban a pillanatban a helyére került, ahogy kicuppantották. Ahogy szemügyre vehettem, mikor már a szülőszobán voltunk, megállapítottam, hogy egyik testvérére sem hasonlít igazán, nem klón. Aztán pár perc múlva elbizonytalanodtam. Nem tök olyan, mint... ? De melyik is? Úgy éreztem, és most is, hogy mindig is ismertem a vonásait, a fintorait. Folyamatosan azt találgattam, hogy ez melyik gyereknél lehetett így, melyik vonása, gesztusa, de közben tudom, hogy nem, egyiknél sem, ez Ábel, úgy ahogy van. Egy hete vágyok arra, hogy összeszedjem a négy gyerek újszülött képeit és egymás mellett megnézzem őket. (De még így is túl keveset fekszem, szóval majdmajdmajd) Bennem vannak külön-külön, de egyben szeretném látni. Szóval hihetetlenül természetes és magától értetődő, hogy van, hogy itt van, hogy nyöszörög, meg figyelni kell rá is, és hogy maradunk a kórházban, ha kell, még ha hiányoznak a többiek, akkor is. Nem volt nehéz felvenni a fonalat, újra szoptatni, cumit keresni, pelenkázni, éjszaka kelni, köldökcsonkot ápolni, ropi ujjakra vigyázni az öltözésnél és a többi. Mindig így volt, sosem volt másként. Életem legszebb emlékei közé fogom elraktározni a tegnapi nap egy óráját, én feküdtem fent Ábellel, nyitva az erkélyajtó, árad be a tavasz és a gyerekkacagás a kertből, ahogy a másik három játszik... Annyira kellett már ez!

Egyenlőre nagyon jó gyerek. Sokszor mondtam az elmúlt időszakban, hogy az egyetlen esélye, hogy nyugis gyerek lesz, mert egyszerűen nem tudjuk megoldani az életünket, ha nem. És most szörnyen hálás vagyok neki - meg a Jóistennek -, hogy ott tudtuk folytatni az életünket, ahol abbahagytuk a kórház előtt. Ugyanúgy fekszem - ha tudok -, és beszélgetek, tanulok, játszok a gyerekekkel, ahogy eddig, és ebben Ábel nem sok vizet zavar. Békésen alszik, és álmában tűri, hogy gyerekkezek nyitogassák az ujjait - rosszabb esetben a szemeit, száját -, forgassák a fejét, emelgessék a karjait, és kibontsák a rugiból a lábát, elmentvadásznit játsszanak vele, ölbe vegyék, letegyék, csiklandozzák pelenkázáskor és a többi. Nem sokat van fenn, de abban a kis időben ébren is pontosan ugyanilyen békésen tűri a nyúzást, hirtelen mozdulatokat, kiáltásokat, orra alá dugott játékokat. A legkedvesebb, mikor Réka mesél neki.
Nem is sír igaziból, csak szól, ha kell neki valami, a hangomra általában abba is hagyja, és várja, hogy teljesítsük a kérését. Olyan halkan panaszkodik, hogy a másik szobában alig hallani, ha vannak itthon gyerekek, muszáj lesz beüzemelni a bébiőrt még akkor is, ha egy szinten vagyunk... Vagy belejön majd. :)

Kedden jöttünk haza, egyesítettük a családot, nagyon ideje volt. Édesek voltak nagyon a gyerekek. Nándi nézte egy darabig azt a tipikus újszülött kézmozgást, majd azt mondta, hogy olyan Ábel, mint egy távirányítós játékbaba. Még az orra is mintha műanyagból lenne. Borzasztóan feldobódott, igazán nagyon büszke nagytesó volt, nem is emlékszem rá, hogy ilyennek láttam-e valaha. Boldogan büfiztette, ölelgette, egészen különleges arcait láttam.
Réka levakarhatatlan, nonstop babázna, emelgeti, segít, cumit ad, és az ő ágyában hallgatja Ábel az esti mesét. Még aznap, mikor hazajöttünk, fektettem le Ábelt, Réka ugrándozott körülöttünk, pörgött-forgott, vezette le az energiáit, és egyszer csak azt mondta: "Most már egyáltalán nem félek, hogy mindig csak a kistesóval fogsz foglalkozni... Mert én is csak vele akarok!" Szóval ő is a helyén van. Biztos lesznek mindkettejükkel még konfliktusok, de résen leszünk.

Ahogy gondoltam, Misi a nehezebb eset. Ő fél Ábeltől. Nem meri megfogni, megsimogatni, ölbe venni. Ő az, aki elkezdett kisbabásat játszani, illetve mintegy véletlenül rugdosni a tesóit, amikor azok a bébikével foglalkoznak. Nem ránk féltékeny, a tesókra.
Beszélgettünk más kapcsán, és kérdezte, hogy miért én mondom meg, hogy mi hogy legyen, miért én vagyok a főnök. Feleltem ezt-azt, meg azt is, hogy azért, mert én vagyok a legidősebb, én tudom a legtöbbet. Elgondolkozott.
-Én meg vagyok a legutolsó?
- Nem az Ábel az.
Misi néz döbbenten, majd:
- De nem, a mi családunkban!
- Igen, most született a családunkba az Ábel, ő a legkisebb.
- De nem! A B. családban!!! B. Mihály Bendegúz!
- Hát, Misi, igen, Ábel neve B. Ábel Boldizsár.
Csend. Szóval dolgoznak a fogaskerekek. Remélem jól tudjuk őket szeretni ebben az átalakulós időszakban.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A kórházról

Nagyon mással van már tele a fejem, mint a múlt hét csütörtökkel, meg a kórházi napokkal, de leírom, hogy is volt, bár nagyon másról szeretnék már, mert jó néha elővenni ezeket a pillanatokat, amiket könnyű elfelejteni, bár felejthetetlennek tűnnek.
Az alaptörténet hasonló ahhoz a négy évvel ezelőttihez, amikor Misike érkezett, de azért nem egészen ugyanaz. Lényeges pontok különböznek.
Szerdán kellett volna befeküdnöm, be is mentünk, fel is vettek, de túszul tartva a cuccaimat végül hazaengedtek, és másnap reggel kellett megjelennem 6 órakor. Nagyon jót tett a lelkemnek, hogy hazajöhettem. Mintha egy nagy súlyt vettek volna le rólam. A fiúk itthon voltak, Réka délben jött, volt még időnk együtt lenni, pár dolgot elintézni, ami elmaradt. Még este sem féltem, és bár nem feküdtem le túl korán, még aludtam is, jól.

Reggel már nem volt túl jó kedvem. Rossz volt, hogy nem tudtam megölelni a gyerekeket, csak óvatosan megpuszilni, hogy ne ébredjenek fel, ugye nagyon korán kellett indulnunk. Útközben megegyeztünk, hogy bár kizártuk a Danit és a Csabát, már csak a Ricsi és Ábel nevek közül kéne egyet, legyen az, hogy Gergő, amikor ott lesz, eldönti, melyik legyen ő a négyből. Vagy improvizáljon. És valahol itt kezdődött az is, hogy elkezdtem szorongani. Egyre jobban. Amikor nem látott senki, mindjárt bőgtem, és folyamatosan fojtottam vissza egyébként is. Héttől szülőszoba, végtelenül kedves szülésznő - és szülésznőtanonc, aki rajtam próbálta ki, hogyan kell branült bekötni -, infúzió, gyógyszerek, kiszolgáltatottság, bőgés. Aztán egyszercsak elmúlt. Egyik pillanatról a másikra. És nem féltem többet, egyáltalán. Jött a szintén nagyon kedves anesztes doktornéni, akinek szintén mondtam, hogy ne haragudjon, de hisztis leszek - ennek nem örült -, de nem lettem az. Pedig nagyon fájdalmasan sugárzott az egyik lábamba, amikor beadta az EDA-t, és nem rémlett, hogy korábban lett volna ilyen. És még azon sem aggódtam, hogy eleinte felemás volt, semmin nem paráztam. Sem az előkészítőben, sem a műtőben nem lettem rosszul, nem kellett plusz gyógyszer, semmi. A beteghordó is tündéri volt - bocsánatot kértem tőle, hogy ilyen nagyon meghíztam -, az anesztes asszisztens is, a műtősnő, mindenki. Talán csak a dokim nem, de betudom az idegességének. Kérdeztem tőle már a műtőasztalon, vagy talán mondtam, hogy minden rendben lesz, és azt tudta mondani, hogy honnan tudja? De legalább őszinte volt. És még akkor sem féltem. Abszolút csodának tudom ezt be. Meg azt is, hogy a doki azt mondta, hogy sokkal jobb helyzetet talált odabent, mint amire számított, sőt G. hallott egy olyan elszólást is, hogy nem is látszik az előző heg. Szóval hála és dicséret...

Új vágást kaptam. Az eddigi császárok során mindig az előző heget vágták ki, és ugyanott bújt ki a pocok, most lett egy újabb csíkom - valaki mondta is, hogy hamis Adidasnak már jó vagyok, már csak egy kell az eredetihez. Pár perc alatt kint volt Ábel, akinek ekkor még nem volt neve. Én bőgtem, de most örömömben, akik műtöttek, kapkodni kezdtek - itt nagyon éreztem, hogy aggódik a dokim, hogy minden rendben legyen, úgyhogy mondtam én is a miatyánkokat  magamban egymás után, hogy segítsem őket. A csuparagacs fehérmagzatmázas Ábelt - még nem tudtam, hogy az a neve - egy pillanatra az arcomhoz tették, majd elmentek vele, én meg utánaküldtem Gergőt. Nem akart menni, de akartam, hogy legyen fénykép, meg hogy ne legyen szegény egyedül. Aztán telt az idő, és nem jött vissza senki. Egy idő után elkezdtem aggódni, hogy valami baj van a gyerekkel, 4 éve nem így volt, 5 perc múlva visszajöttek, mondták az adatokat, meg Gergő is visszaült a fejemhez. És most semmi. Egy idő után mondtam, hogy jó lenne tudni valamit a piciről - jó hülyén éreztem magam, hogy nem tudok nevet mondani, hogy kiről is -, akkor elment az egyik asszisztens, és aztán mondta, hogy minden rendben, meg hogy mekkora. De Gergő sehol. Úgyhogy nem nyugodtam meg egészen, hogy tényleg minden rendben. De nagyon gyorsan haladtak, és mire összeszedtem a bátorságom, hogy megkérjek valakit, hogy hívják vissza a férjemet, már mondták is, hogy kész vagyok. És akkor a műtősasszissztens elkezdett keresni egy csipeszt. Egy kicsi csipeszt. Erőltetetten nyugodt volt a hangja :) Vagy három percig keresték, felforgattak mindent, ez kicsit elterelte a figyelmemet, azon gondolkoztam, kérjek-e altatást, de legalább nyugtatót, ha fel kell nyissanak újra, mert kiderül, hogy bennfelejtették, de aztán nagy nehezen meglett :D és kivittek. És akkor ott jött szembe Gergő, félcsupaszon, mellkasán az Ábellel, akiről itt derült ki nekem, hogy Ábel a neve. Ugyanis új rendszer van, baba- és mamabarát elveket követ a kórház, és mivel anyára nem tudják tenni a bébit, így apa szőrös mellkasán ismerkedhet a külvilággal. (Emiatt vagy más miatt, ez az első gyerekünk, aki Gergőnél is tökéletesen azonnal megnyugszik. ) Csak ezt nekünk senki nem mondta. Gergő is jól meglepődött, mikor ráparancsoltak, hogy vetkőzzön le derékig, kezébe nyomták az újszülöttet, majd otthagyták egyedül. Nemsokára jött egy szülésznő is, és még próbálták mellre is tenni, csak nem hagyta magát, persze aztán mikor feladták, mi meg tudtuk oldani egyedül. Két órát a szülőszobán voltunk, és nagyon jó volt, hogy velünk lehetett, még emlékeztem rá, mennyire hiányzott Misi annak idején, aztán vittek a kórterembe, és kiderült, hogy közben a szobatársat is megcsászározták, szóval együtt nyomtuk végig a kínokat, pár óra eltéréssel :) Simán ment a kelés is, onnan minden tuti volt, bár fájdalmasabb a mostani gyógyulás, mint ahogy az előzőre emlékszem.

A kórházról nagyot változott a véleményem. Azon gondolkoztam, hogy én változtam-e,  és azért tűnt mindenki nagyon kedvesnek, mert mindenkivel kedves vagyok, és úgy álltak hozzám is, meg szívesen jöttek be a szobába, vagy azért, mert más a személyzet, vagy azért, mert mi voltunk a legelső kórterem, legutóbb meg a végén voltam a sornak, szóval hogy az elején még jókedvük volt, aztán a sor végére elfogyott... Szóval más volt. A dokik viszont épp ellenkezőleg. Többnyire bejöttek vizitkor, megkérdezték, jól van? Már mentek is tovább.  Talán ketten voltak, akiket érdekelt is, mit válaszolunk. 4 nap alatt senki a hasam meg nem nyomta, pedig 4 éve naponta többször is ellenőrizték, hogy húzódik össze a méhem, még oxi szurit is kellett kapnom. A nővérek viszont szenzációsak voltak, jókedvűek, kedvesek, segítőkészek, a csecsemősök is olyanok, mint anno a Mávban. Csend volt az osztályon, nem volt sok gyereksírás, fürdetéskor sem, ha mégis, mentek, kérdeztek, tudnak-e segíteni, ilyesmi. Ugye 4 éve a védőnő akkor jött, mikor már a záróra vártam felöltözve, most elleptek minket a szoptatási tanácsadók, védőnők, csecsemősök és hasonlók, pedig ugye hétvége is volt. Szerencsére, mikor elmondtam, hogy negyedik gyerek, a fele viszakozott, a másik fele még feltette a beugratós kérdést, hogy éééés mennyit szoptatta őket, de az összesen öt év (felfelé kerekítettem) őket is meggyőzte, hogy ne mondják el (ugyanazt, amit a szobatárs egygyerekesnek elmondtak velem egy légtérben)
Mondjuk konfliktus volt. Merthogy renitens anyuka voltam. Egyrészt saját takarónk volt, és mindig úgy toltam be, mikor kellett, hogy azzal volt betakarva. Másrészt CUMINK. Azt hiszem, ez a legnagyobb bűn most a csecsemőosztályon a Péterfyben. A cumi. Nem tudom, hányszor mondtam el kedvesen, udvariasan, hogy ez egy negyedik gyerek, muszáj cumiznia, mert a mi életünkbe nem fér bele, hogy mellre teszem, ha sír, sokkal inkább az, hogy szólok valamelyik gyereknek, hogy adjon már cumit, pl. amikor a másfél órás körünket járjuk autóval az ovi-iskolába. És hogy értem azt, hogy nekik ezt muszáj így képviselni, és vannak, akik nem gondolják át, de ez mégis az én gyerekem és az én életem, és úgy gondolom, tudom a cumihasználatot intelligensen kezelni. Főleg, mert van tapasztalatom, és főleg, mert volt olyan gyerekem is, aki nem cumizott. És meghallgattam nemtom hányszor, hogy csak szerencsém volt, hogy tudtam szoptatni a többit, és hogy cumizavaros lesz, és egyébként is. Kedves voltam és udvarias, de a véleményemből nem engedtem, úgyhogy fejcsóválva, de megszokták.
A két gyerekorvosról is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni most,  akikkel találkoztam, de ennek hosszabb története van, írok majd róla.
Ja, és csodámra jártak, hogy 4 gyerek, pláne, hogy négy császár, de abszolút pozitív volt mindenki, ez jól esett nagyon.

Szóval ezek voltak a kórházban

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Megérkezett a legkisebb királyfink...

... aki születése után végre kapott nevet is: Ábel Boldizsár lett. A késői döntésnek köszönhetően napokig gondolkoznom kellett rajta, hogy hogy is hívják, gyakran Misiztem, illetve a szobatársam kisfiát Bendegúznak hívták, néha én is Ábelt... Most már kezdek belejönni.

A paraméterek 3620 gramm és 56 cm, ami azért vicces, mert ezelőtt 4 évvel Misi ugyanebben a kórházban pontosan ugyanezekkel az adatokkal született. Ami nem egyezik, a láb mérete, ugyanis az elképesztő, megmértük, 8 cm hosszú a talpa, pontosan olyan hosszú, mint a lába szára bokától térdig... Lehet, hogy Jeti lesz a beceneve. 

Ma érkeztünk haza, a történet nem rövid, van benne jó és kevésbé jó rész is, és igyekszem hamar leírni, mielőtt teljesen elfelejtem. Addig pedig két kép még a kórházból komoly nagyfiunkról. Szerintem nagyon aranyos. 






  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Anya-súly

Mindhárom gyerekemet 100 kilóval szültem, függetlenül attól, hogy hány kilóval kezdtem meg a terhességet, hogy mennyire figyeltem oda arra, hogy mit és mennyit eszem - falok -, mennyit mozogtam. Rékánál például még a túl édes gyümölcsöktől is rosszul lettem, semmilyen édességet, süteményt nem tudtam enni, rendszeresen gyalogoltam, mégis felcsúszott a 26 kiló a végére. Nándinál meg 30, bár akkor már nem figyeltem annyira. Misinél 24 kilót gyarapodtam, de akkor már tényleg nem érdekelt, hogy mit mutat a mérleg, viszont futottam, szaladtam a két kicsi után nonstop, akkor már itt laktunk a kertesben.
És érdekes, hogy mire 3 hónaposak lettek, úgy 75-78 kilóig mindig vissza is mentem minimális odafigyeléssel. (Aztán elkezdtem zabálni a tábla csokikat a szoptatásra hivatkozva a tejválságnál, ami mindig jön 3 hósan.) Gergő mondta, hogy nekem ez az anya-súlyom, ez kell hozzá, hogy kihordjak egy okosügyesegészséges babát. Kissé morbidul hívhatnánk akár vágósúlynak is, tekintve, hogy szülni nem tudok.

Most azonban 82 kilóról indítottam. Ami élből sok. A 3. hónap végére már 90 felett voltam, és akkor a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna a gyerekre és tartozékaira fogni. Gondoltam is, hogy na, most megdől majd az anya-súly elmélet. Főleg, hogy a későbbiekben mennyit kellett a hátam miatt pihenni. Amikor meg ágyba lettem parancsolva, felkészültem lélekben a 110 kilóra is. És nem. Igaz, húsvétkor 101,5 voltam, de pár napja nem nagyon tudok enni, mert a torkomat rugdossa a bébike, úgyhogy fogyok.

Jövő héten szerdán bevonulok a kórházba, csütörtökön délelőtt valamikor négygyerekesek leszünk. Valószínűleg 100 kilósan. Bár mostanában reménykedek kicsit benne - felbátorodtam -, hogy elindul magától, és hamarabb kiszedik, akkor lenne alibim, hogy miért is nem írtam meg a szakmai dolgozatot. Ami helyett inkább blogot írok most is.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Amik vannak

Hát, nem vagyok túl közlékeny mostanában. Beszűkültem a saját kis életembe, a négy fal közé, játszom az agyament facebookos játékokkal, már ha van éppen életem, és nem csinálok semmit. Najó, azért néhány beadandót megírtam, és ha itthon vannak a gyerekek, akkor velük csinálok valamit. Egyébként meg pörögnek a gondolataim a nekem súlyos döntéseim meghozatala körül, amikről nem írtam, és talán már nem is fogok.

Jövő héten négygyerekesek leszünk, és még nincs nevünk, de már napi szinten beszélünk róla, ez is valami. Sőt, az is, hogy beszélünk egyáltalán, az elmúlt két hónapban elég keveset sikerült. Még jó, hogy ott volt az a nagyon jó kis időszakunk tavaly, ami erőt adott, hogy ki lehessen bírni egymás nélkül.

Nándi végül megy iskolába. Jövő héten lesz beiratás. Nem írtam róla, de végül nagyon le akartam beszélni, szerettem volna, ha még ovis marad, de aztán annyira küzdött, hogy nem voltam rá képes, hogy kimondjam a nemet, főleg nem, hogy apja is iskolapárti. Hihetetlen sokat javított rajta a torna, amit csinálunk. Utálja, minden követ megmozgat, hogy elbliccelje, de ha azt hozom elő, hogy nem kötelező csinálni, de akkor legyen ovis, milyen jó dolog is az, van, hogy sírva, de inkább csinálja. És azóta le lehet vele ülni társasozni, csökkentek a dühkitörései, ha valami nem úgy van, ahogy akarja, sőt, végigüli a csaknem másfél órás misét, békésebben, mint a nővére.
Fura egyébként, mert ha látom együtt a hétévesekkel, akiknek osztálytársa lesz elvileg, hát, visszatartanám. De ha azokkal látom, akik 2014-ben mennek, az legalább annyira elképzelhetetlen, hogy egy osztályban tanuljanak. Most már minden betűt ismer, egyszerűbb szavakat elolvas, és 20-as számkörben nagy biztonsággal összead, kivon, mindezt magától, nyilván a kérdéseire válaszolunk. Kicsit kezd gyanús is lenni a szám-mániája. Egyik kedvenc játéka, hogy összeadat velem számokat. Meg a páros számok a kedvencei. Mindenből páros kell neki. Pl. vacsira pirítóst kértek Rékával, és a két pirítóst elosztottam közöttük, amíg elkészült a következő adag. Kért egy kést, és kettévágta, mert neki csak a páros számú jó. Szóval ilyenek.

Réka talán kicsit kezdi összeszedni magát a suliban, már ami az eredményeket illeti. Még nem hozza a korábbi jegyeit, de javul, és vannak sikerélményei is. Viszont éppen kizárja magát az osztályközösségből, csak hogy legyen miért aggódnom. Aki barátkozni akar vele, azt elutasítja, aki meg nem, az után meg bánkódik. De csak úgy, hogy őt mindenki utálja. Nem akar velük játszani, nem akarja, hogy elhívjuk magunkhoz őket, vagy ilyesmi. Sír rajta és kesereg, hogy nem játszanak vele a többiek. Ha ugyanúgy viselkedik a suliban is, mint itt, akkor mondjuk értem, hogy mi lehet a baj. Merthogy nem mindig van mindenkinek kedve pontosan úgy játszani, ahogy ő akarja. Meg ugye mindig úgy alakítja a szabályokat, hogy neki jó legyen. És nem rugalmas, megsértődik. Próbálom neki magyarázni, hogy hát ő játsszon a többiekkel, azt, amit ők akarnak, legutóbb aranyos volt, azt ígérte, elgondolkozik rajta :)
Közben meg az önközpontú világképéből olyan szeretetlépéseket tesz a többi gyerek felé időnként, hogy egészen elképedek. Különösen azok felé az osztálytársai felé, akiknek nehezebb a sorsuk. Vállalja, hogy a párjuk lesz, mikor senki nem akar, édességet visz nekik, tanul velük, odaadja a játékát - kedvencet is!!! Szóval jó fej. És itthon is csinálja ezt, még Nándival is, akivel ugye nem túl jó a viszonyuk. Nagyon remélem, hogy a kistesó, és főleg, ha jövőre Nándi is iskolás lesz, kicsit helyrerázza a kapcsolatukat. Mióta kimondtuk, hogy Nándi iskolás lesz, azóta is van némi javulás, úgyhogy úgy néz ki, a konfliktus fő forrása tényleg az, hogy Réka nem, Nándi pedig nagyon akar iskolába járni :)
Sőt, még nekem is nekilátott segíteni, ami igazán nagy dolog, mert nagyon nehezen vettem rá bármire, és mostanában már kérnem sem kell. Szóval jót tett neki is ez a kényszeridőszak, amiben mostanában vagyunk. A húsvéti kalácsunkat pl. majdnem teljesen egyedül sütötte, a kanapéról dirigáltam neki, és még sosem sikerült ilyen jól. Büszke is vagyok rá nagyon!

Misi meg hát tüneményes. A legjobb korban van a kis felhőtlen boldogságával, felelőssége teljes tudatában, bármibe fog. Belenőtt ő is a társasjátékokba, jókat dominózunk meg memóriázunk, meg Carcassone gyermekeizünk. Meg pirospacsizunk, amin rengeteget kacag, és sokszor csak heverészik mellettem, és jó neki. Félek tőle, hogy földhöz fogja csapni most a picike érkezése. De ne legyen így. Most éppen nagyon várja az ovis tortás szülinapot, meg majd hogy legyen neki is bulija - nem vállaltam be, megbeszéltük, hogy majd ha jó idő lesz -, és hogy Nándi iskolás legyen, ő pedig egyedül ovis. És hihetetlen szövege van. Nem megörökíthető többnyire. Csak vigyorgunk rajta egész nap. Nándival viszont nagyon tudnak durvulni, néha egészen ijesztő, főleg, ha belegondolok, hogy ezt 10 év múlva is így fogják, 60-70 kilósan :)

Az incifinci meg jövő héten érkezik, neve addigra biztos lesz majd. A feje jó nagy, már nem engednék megszülni természetesen akkor sem, ha esélye lehetne rá. Alapvetően nem annyira tűnik izgágának, mint a nagytesói voltak így pocakban, nem olyan mozgékony, sőt, többnyire éjszaka is hagy aludni, ha bajom van, az a gerincemmel van. Szóval jó fej. Muszáj is lesz neki, mert nagyon sokmindenhez kell majd alkalmazkodnia. Várjuk nagyon. Visszaszámlálás indult.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS