Karácsonyi tündérmese (?)

3 éve kerül elő újra és újra, hogy ki hozza az ajándékot. Hogy van-e Mikulás, angyalok, húsvéti nyuszi, vagy csak a szülők kábítják a gyerekeket. Kábítják-e? Mikor van itt az ideje, hogy egy gyerek megtudja, hogy a mese azért van, hogy az öröm még nagyobb legyen, hogy a titokzatosság, a varázslat segítsen várakozni, az ünnepet teljesebbé, szebbé tegye? Hogy a mese azért kell, hogy engedjen gyereknek lenni.


Réka februárban 10 lesz. Ő feszegeti legjobban a kérdést. Már megmondtam volna neki, ha nem mindig a tömött kocsiban vagy a vacsoraasztalnál tenné fel a kérdést. És milyen hálás voltam idén is, hogy még mindig hisz a mesében...
Amikor én gyerek voltam, apukám mindenfélét kitalált, hogy a Mikulás valóságnak tűnjön. Sáros lábnyomot az ablakpárkányon. Vagy amikor hó esett, eltűnő lábnyomokat az ablak alatt. Szétszórt szaloncukrot, olyankor megszólaló csengőt, amikor mindenki együtt volt... És mi hittünk, mert hinni akartunk. Aztán eljött az idő, mikor már nem akartunk, és nem akartuk megmagyarázni a fenyőfát a sufniban, és hogy apu tényleg mindig eltűnik egy kicsit, mikor nem lenne szabad. 

Hoztam tovább az örökséget, segítek, hogy hihessenek, mert ez nekem szép emlék, és mert olyan nagyon szeretik a varázslatot a gyerekeim. Pl. szétszórtunk egy marék szaloncukrot az udvaron, hogy a Panni biztos megkergette a Mikulást. Vagy a fenyőfára odakészített törött angyalkát megragasztottuk. Csak nekünk súgta meg Réka, hogy senki ne tudjon róla, és ha van angyal, akkor az biztos megragasztja. A szépen rendberakott íróasztalra szaloncukrot tettem. Eltűnt a süti, amit kikészített egy üzenettel. A második üzenet az volt, hogy "hagyj üzenetet". Sokat gondolkoztam, végül egy szaloncukrot tettem a tányérkára. Tökéletes üzenet volt. Ennyire vágyott csak, hogy hihessen, hogy tartson még a mese. Kételyei vannak, de hinni akar. 6-án reggel berepdesett a szobánkba, bevetette magát közénk, és közölte, hogy úgy érzi, nagyon hisz a Mikulásban, és hogy ez milyen jó, és mennyire boldog.

Eddig írtam még vasárnap, és már el is felejtettem, mit akartam még, mert ma megint történt valami.

Ma elmesélte, hogy egyik tanító néni - nem a sajátjuk - egy történetet mesélt nekik, amit úgy kezdett, hogy egy kisgyerek azt kérte a Jézuskától, hogy kapjon egy szánkót, és mivel a pap tudta, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, vett egyet. És hogy aztán mondta a Kati néni, hogy reméli, már mindenki tudja, hogy ez így van, nem lőtte le a poént. Réka mondta nekünk, hogy hát igen, nála azért lelőtte. És nézett ránk. A fiúkkal együtt. Természetesen a vacsoraasztalnál. Nálunk az angyalok hozzák az ajándékot, így teljes természetességgel mondhattam, hogy hát persze, hogy nem a Jézuska hozza.  A fiúk nem is foglalkoztak vele többet, de nem tudom, hogy hogy csapódik le ez az egész nála. Jó lenne, ha a többieknek még jutna a varázslatból.
És megint olyan erős az az első kérdés, hogy hol kell meghúzni a határt? Hol lesz szülői hazugság a Mikulás? Mikor lesz csalódás, és hogy lehet elérni azt, hogy békés legyen az átmenet?

A legutóbbi fogadóórán arról beszéltünk az osztályfőnökkel, hogy Réka mindig kicsit el van varázsolva, sokszor matat, játszik valamivel, elkalandozik. És mikor belegondoltam, örültem neki. Még gyerek. Még van kedve játszani, és mondtam is a tanítónéninek, hogy tulajdonképpen milyen jó ez, hogy még tud, és hogy mennyire nincs kedvem nekem sem tanulni hajtani, mikor itthon elmélyülten játszik a kis apróságaival. Nincs kedvem ezt haszontalannak degradálni, és a tanulást, kötelességeket, nagyos dolgokat elé helyezni, pedig sokszor kell. Már látom, hogy lesz átmenet, hogy megszerette a könyveket, egyre szívesebben olvas, ami majd elviszi a fantázia világába a játékok nélkül is, felnőttként is. Csak valahogy nehéz ezt kivárni valahogy egyensúlyozva, türelemmel: a világ már mást vár tőle, mert nagy, de a lelkének meg szüksége van a mesére...
Hát, majd ez is jól lesz valahogy. Meglátjuk. 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

22 nadrág 32 térde...

Amikor kedd reggel készültünk, Misi közölte, hogy nincs nadrágja. Kérdeztem, hol a tegnapi, mondja, a szennyesben. Hát, mondom, az tuti még tiszta, egy napot volt rajta az oviban, tegnap volt rajta életében először, kapja csak elő, jó lesz az még ma - tényleg nem volt másik. Felvette, elémáll, és látom, hogy az egyik térde helyén gyakorlatilag csak szövetszálak, rongyok vannak.

Nem volt átmenet. 
Ordítottam. 
Nem azért, mert múlt héten, az előző héten, az azelőttin ugyanez történt. Nem azért, mert a gyereknek meg kell tanulnia vigyázni a nadrágjára. Nem azért, mert értéknek tartom a ruhát. 

Azért ordítottam, mert akkor már egy hete minden áldott nap egyesületi dolgaim voltak, mindig a családi házimunka-kötelesség volt az utolsó és aznapra éppen az volt a terv, hogy fél 9-kor elmegyek otthonról, és este 10 előtt nem fogok hazaérni. És eszembe jutott a 28 db gyerek és 2 felnőtt nadrág, ami varrásra vár a szekrényben, és én hónapok óta pakolgatom, de nem állok neki, mert mindig van valami fontosabb, valami égetőbb. És ez a helyzet az arcomba vágta, hogy már megint az egyesület, és nem tudom meghúzni a határokat, hogy muszáj, muszáj átalakítani valahogy az életemet.
De hiába muszáj, ez nem megy egyik napról a másikra, sőt, egyik hónapról sem a másikra. Lehet, hogy van az a helyzet, amikor megy, mert nincs más lehetőség, de jó lenne nem elveszíteni azt az oldalát az életemnek, ami kicsit kifelé visz a gyerekekkel való foglalkozás mögül, egy kicsit én vagyok, és elég ahhoz, hogy nemet mondjak a nekem írt 4 órás álláshirdetésekre. Mert azt nagyon világosan látom, hogy nekem jelenleg még a napi 4 óra sem férne bele. Úgyhogy nagyon következetesen adom át a dolgaimat, de lassan megy.

Eldilemmáztam magamban, hogy nem megyek el a képzésre. De pont nem ment rajtam kívül senki. És pont olyan a téma, ami nagyon hasznos az egyesületnek, és még konkrétan nekem is. És mit csinálok, ha maradok? Biztos takarítanék, meg intézkednék, mert még folyamatban van az adományosztás, és hulla fáradt is vagyok, és Ábel nincs otthon, tutira lefeküdnék aludni is, mert elájulnék délben. Aztán én futnám le az iskolakört, mert hadd dolgozzon Gergő... Biztos, hogy nem varrnék.
Arra jutottam, hogy a képzésen és az elnökségi ülésen, de még a vonaton is tök jól lehet nadrágot foltozni. Úgyhogy végül kiválogattam a 14 legszükségesebb gatyót, beletömködtem egy úti varrókészlet és foltnak szánt nadrágszárak - ahol már a folt körül is kiszakadt - kíséretében egy nagy szatyorba, és sokak derülésére sikerült a nyilvánosság előtt mind a 14-et hordhatóvá tenni, kb este fél 10-re az elnökségi végére. Befűztem a gumikat, megvarrtam a szakadásokat, lett kör és szögletes folt, meg űrhajó alakú is, van, amire bolti került, és van, aminek a térdére egy régi, rossz farmer hátsó zsebét varrtam.
Misi meg kap egy térdvédőt focira.

Bár ilyen egyszerű lenne mindenben kompromisszumra jutni...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

4 tonna

5. alkalommal voltam élelmiszert gyűjteni áruházi gyűjtésen így karácsony előtt, és még mindig nem tudom megfogalmazni ezt az érzést, ami attól van bennem, hogy ilyen intenzíven, nagy dózisban találkozom az emberek jóakaratával, jószándékával, segíteni akarásával, emberségével. Egyrészt hihetetenül felemelő, magával ragadó megtapasztalni azt, hogy az emberek adnak. Hogy nem gyanakszanak, magyarázkodnak, nem beszélnek mellé, csak segíteni akarnak, és hálásak azért, hogy kapnak rá egy lehetőséget. Fantasztikus megélni azt, hogy a szervezésben minden lyukat betöm valaki az utolsó pillanatban, és bár hárman vesszük fel a műszakot a 12 helyett - mert megbetegedett, mert elfelejtette, mert közbejött valami, mert nevelésbe kapott hirtelen 3 gyereket -, egyszer csak megérkezik a segítség, és pontosan annyian vagyunk, mint kell. Van, aki csak egy órára ugrik be, a másik lenyom két 6 órás műszakot, mert "éppen nem volt programjuk".  Csodálatos élmény látni, ahogy minket, felnőtteket ellegyintenek, majd odahajolnak a gyerekekhez, hogy jól hallják azt, amit tőlünk negligáltak.
És hogy lehet számítani egymásra, és ha kitalálom, hogy megszámoljuk, kategorizáljuk, és 300 nagyjából egyforma csomagba rakjuk a 4100 kg (igen, 4.1 tonna) összegyűjtött élelmiszert, és párhuzamosan még hozdviddet is tartunk a másik teremben, akkor a csapat összezár, és kellő létszámban és remek - de legalábbis valamilyen - hangulatban számolja meg külön a 40 grammos és külön a 60 grammos csokimikulásokat.

Másrészről viszont ott van ennek a sokszáz, sőt, több, mint ezer adakozó embernek az arca, a szándéka. Ott vannak a gyerekek, akik csillogó szemmel teszik a kosárba amit anyu a kezükbe ad, hogy tanulják meg, vigyék magukkal egy életre, hogy adni jó, és a rászorulókon segíteni kötelessége annak, akinek több van. Ott van a boltba beugró listával érkező férj, aki a megrakott kocsiból a felírt 5 dolgon kívül mindent átpakol hozzánk. És ott van a kerekesszékes néni, aki csak azért jön el, hogy adhasson egy kiló cukrot valakinek, akinek arra nagyobb szüksége van, mint neki.
Felelősség. Úgy kiosztani mind a 4100 kg-ot, hogy ezek a szándékok megvalósuljanak. Hogy jövőre is a szemükbe tudjak nézni, tudjak kérni, meg tudjam köszönni. Nagyon nehéz. Nehéz megállni, hogy amikor még 10 csomag van, azt ne csak odaadjam valakinek, hanem keressem meg azt, ahol igazi segítség. Felelősség megállni azt, hogy a szándék, az eredeti szándék, a szemekből és arcokból megmaradjon az utolsó szem szaloncukorig.

Talán jövőre sikerül megfogalmazni. De lehet, hogy csak az segít, ha kipróbálja az ember...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS