szavak

Most már naponta gondolok rá, hogy milyen jó lenne rendet rakni itt a blogocskán, hogy legyen új profilkép, meg vonalzó a gyerekeknek, meg tenni képeket, mert olyan szépek! És mindjárt itt a szülinap, és csak hogy egyszerű legyen, előtte a háromnak a farsang is, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap, mind mind csupa buli...
De közben most múlik pontosan, és el fogjuk felejteni a kis tünemény kis dolgait. A kis tüneményét, akiért minden nap hálát adok, hogy nem kell még elengedni a picike kort, hogy van még egy kis felhőtlen boldogság, van még olyan, akit nem gyötörnek azok a gondok, amik azokat, akik már életük egy részét a külvilágban élik. Akibe bele lehet feledkezni, tűri, hogy nyúzzuk, szeressük, kacag és mosolyog, és ha látja, hogy miatta, hát rátesz mégegy lapáttal.

21 hónapos és még mindig nem beszél a mi nyelvünkön. Van egy nagyon minimális szókincse, de nem mond sem igent, sem nemet, sem apát, sem anyát. Mond viszont Rékát, ami az összes testvére, és a család is egyben. És mondja, kitartóan mondja a csigát. Ezt a szót megszelidítette, uralma alá hajtotta, és magáévá tette, birtokolja vele az összes csigát és csiga szerű élőlényt, tárgyat és fogalmat, valamit azokat, amik kapcsolatba hozhatóak a csigával. Mint például kakaóscsiga és az összes péksüti, az okostelefon, amin van csigás játék, a rajzolás, merthogy csigát szoktak neki rajzolni a gyerekek, és akkor már az összes rajzeszköz is, és így tovább minden, ami a kis szöszi fejében összeköthető a csigákkal. És ha lát egy csigát, rajzolva, vagy játékban, a szó szoros értelmében elömlik az öröm nem csak az arcán, hanem az egész környezetén.
Vannak még csoportok. A pipi, ami minden madár. Az i-ó, ami az autó, az autózás, utazás, elmenés, valamint minden jármű. Mikor vártuk a mentőt, teljesen elhagyva magát feküdt apa karjában, de mikor meghallotta a szirénát, ránézett apára, az arcához tette a felemelt mutatóujját, és halkan mondta, hogy i-o! A kkkkááá, ami nem tudom miért, de a zene, ahol meg tudja hallgatni az Apu vedd meg nekem a várost meg a Van valami a levegőbent, esetleg a Nyári gyerekek a balatonpartont.  Szigorúan csak magyarokat. Ha kezébe kaparint egy okostelefont vagy meglátja, hogy gépezünk, azonnal keresi a piros háromszöges ikont, és hangosan kkááázik és háháááázik. Mert ha valaminek örül, azt mondja, hogy fufúúúú! háhááá! És mély hangon erőből nevet. Leírhatatlan... :) Ha pedig elvesszük, összeomlik, de teljesen. A legviccesebb, hogy ki-be lehet ezt a két funciót kapcsolgatni...
Mondja még, hogy baba. A mikulásra, hogy hohohóóó. És van egy kép, amin ő van mikulássapkában, az a hohohhó baba. Baba egyébként a bili is, amibe néha boldogan belepisil, majd örömtáncot jár, tapsolva forog és éljenzi magát háhháháá kiáltásokkal és a pisi látványos megnézésével.
És mondja, hogy papagáj. Ez egészen máshogy hangzik az ő nyelvén: kugugé. Az állatok közül a bárány a bíí, ami fedi a takaróját is, amin bárányos huzat van. A tehén a bááá. És ha már bá, akkor a baa a banán. A kakas pedig a kukkukku. Macska a miá, kutya a vááá.
Azt hiszem, ezeken kívül már csak két felismerhető emberi szót tud, ami minősíti a családunkat. Mindkettőnél nagyon sajnálom, hogy írásban nem lehet visszaadni a hangsúlyt. Ez a két szó a MI? és a MIÉRT? Mindkettőt a lehető legkevésbé tisztelettudó hangsúllyal tessék elképzelni, ami minden alkalommal megnevetttet mindannyiunkat, és próbáljuk minél többször előidézni. Pont olyan sokszor, ahányszor majd visszaszorítani szeretnénk egy-két év múlva.
Ja, és a gooo. Ez a gól, a labda, minden ezzel összeköthető dolog, pl focicipő is, és a csoki. Mert egyszer ősszel volt egy focilabda alakú csokink.

Ezeken kívül azt hiszem, mást nem mond. De mindent elmutogat, megkérdez, meghallgatja a magyarázatokat, elképesztően jól megérteti magát. Nem játszik játékokkal, csak van, jön megy, mesélteti a Boribonokat és Thomasokat, szaladgál, dolgokat talál, molyol, rávesz minket, hogy szeretgessük, csikizzük. És utánozza a tesókat mindenben. Vagy ráveszi őket, hogy ők utánozzák őt, az még viccesebb. Még a pukizóversenyt is elnézem nekik. Najó, néha autózik meg néha vonatozik. Vonatozni szeret.

Szóval jó nagyon, hogy van kibe belefeledkezni, és csak nézni, hogy cuki. Kicsit néha időutazás is, látni benne a többit, Rékát, Nándi, Misit... Legjobban Nándit, ami néha kicsit ijesztő is, de még el tudom hessegetni. Nándi egyébként kollégának hívja Ábit.
Szóval ilyen most. Szuperokos, szuperügyes, szupercuki. Mint a többi.




  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Mindennapi csodáink

Hétfőn délután mentő vitt minket Ábellel a Madarász utcai kórházba.
A déli alvásból felébredve kicsit nyűgös volt, úgyhogy a laptopon elkezdtünk zenét hallgatni. Nézem, olyan furán táncol, aztán rájöttem, hogy nem is, hanem mintha rángatózna. Aztán elkezdett kékülni a keze. Elsőre kakilásra gyanakodtam, aztán lázra, mértem is gyorsan egyet, 37.5, de addigra már el-elaludt a kezemben. És már az arca is kék volt. Nagyjából halálra rémültem, hívtam a gyerekorvost, mondta, ne is menjünk hozzá, mentő. Kijöttek (egy felnőtt, aztán ők vigyáztak ránk, amíg kiért a gyerekmentő, jól megijedt az egész utca is), pár perc alatt megérkeztek, mértük újra a lázát, 39.7 volt, kapott kúpot. Kb. 15 perc alatt ment fel ennyire. Úgyhogy mentővel be a Madarászba, de addigra már nem volt kék sem, nem is remegett, és már teljesen éber volt. Azt mondták, valószínűleg lázgörcs.

Bent is 39.3 volt a láza, másfél órával a lázcsillapító kúp után, de nem adtak semmit, hiába mondtam, hogy a szíve miatt intenzíven kell csillapítani, csak kuporgott szegény az ölemben, összehúzta magát egy kis labdának. Végül csak lement a láza egy óra múlva, talán magától, és onnantól fogva nem tudtam, miért vagyunk bent a kórházban. Olyan volt, mint szokott, evett, ivott, szaladgált, röhögtetett mindenkit, cukiskodott, kiabált. Szokásos rutin, kértem, hogy nyomjuk már be a kardiológiát is, mert most kellene jönnünk kontrollra, és pont a dokibácsink rendel kedden, és elfelejtettem időpontot kérni, ha már itt vagyunk úgyis, jó lenne elintézni. A kezelőorvosunk felhívta a kardiológiát, de azt mondták, majd ha meggyógyultunk, inkább akkor menjünk, ne most, kérjek időpontot.
Gondoltam, felcammogunk akkor, és kérünk időpontot. De nem az asszisztens nyitott ajtót, hanem a doktorbácsi. MOndtam, hogy mi vagyunk azok, akik az osztályon fekszenek, és csak időpontért jöttünk. Hát, ha az osztályon fekszünk, akkor megvizsgálja, miért is ne.
Nézi, nézi, milyen jól van ez a gyerek, felejtsük el egy időre a műtétet, hadd nőjön, erősödjön még. Teljesen kiegyensúlyozott a keringése, alig van terhelve a szíve és a tüdeje, az őszi állapotokhoz képest szuper, segített a megemelt gyógyszer. (meg az imák :) ) Hurrá! Áprilisban menjünk újra, meglátjuk, de lehet, hogy nem idén lesz műtve a gyerek, és ha nő, talán még az eszközös zárás is szóba jöhet, a kockázat pedig minden kilóval csökken.

Nagy boldogan le az osztályra, fogalmazgatom, hogyan mondjam kedvesen és udvariasan, hogy az előző este óta tökéletesen láztalan, jókedvű gyerekemet saját felelősségre hazavinném, mikor csörög a telefonom. GOKI-ból. Csütörtökön várnak minket, megfoltoznák azt a lyukas szívet, ha egészségesek vagyunk. Nem vagyunk azok. Bicegés vissza a kardióra, telefonok, és Ábel törölve a műtéti várólistáról.
Hazajöttünk. Aznap este volt még egy 2-3 órán át tartó, 40 fok fölé (lázcsillapítóval együtt!!) emelkedő láz, se előtte, se utána semmi.

Összegzem.
Ha nem kerülünk kórházba, nem megyünk el kardiológiai vizsgálatra. Felhívnak minket a GOKI-ból, és még ha most beteg és lázas is Ábel, nem mentünk volna el külön vizsgálatra a dokinkhoz, hanem pár hét múlva újra behívnak minket, és megműtik. Most úgy tudnák csak megműteni, hogy megállítják a szívét és bypassra teszik, mivel túl közel van a lyuk a billentyűhöz (ha jól értettem a magyarázatokat). Ahogy nő Ábi és az ő szívecskéje, ez távolodhat. Ahogy telik az idő, egyre többször merült fel az, hogy mégis eszközös (erről csak annyit tudok, hogy lényegesen kisebb vágás, nincs bypass, és gyorsabb gyógyulás), de még nem alkalmas. Kaptunk egy újabb esélyt.
Arról az oldalról nem is beszélve, hogy én mit éltem volna át, ha kedden felhívnak, hogy csütörtökön befekvés, és betegség van, és utána minden nap csak várom és várom, hogy mikor csörög újra. Nagyon boldog vagyok, hogy ezt megúsztam...

Hála érte. Jó dolog néha egy pillantást nyerni abba a csodálatos tervbe, aminek része vagyunk, megérteni, hogy miért történik valami, amibe úgy érzem, hogy belehalok. És esetleg ez a történés megment valamitől, amibe sokkal jobban belehalnék... Hit nélkül értelmetlen volna ez az egész történet is...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS