Köszönöm, jól vagyok!

Egy ideje akartam írni már, mert kaptam több kedves telefont, mailt, hogy imádkoztok értünk, meg minden. Meg akartam írni, hogy érezzük, és hogy köszönjük. Annyira érezzük, hogy az őszi szünetünk olyan békében telt, amilyenben nem hiszem, hogy volt részem, részünk az utóbbi egy-másfél évben egyhuzamban. Egyszer sem folyt vér, alig ordítottam, és alig ordítottak a gyerekek is, viszont békésen játszottak órákon át, megbeszélték a konfliktusaikat, segítettek, időnként megcsinálták, amit kértem: egyszóval, olyanok voltunk, mint egy hétköznapi nagycsalád a maga káoszával és konfliktusaival, de hétköznapiak, a szó jó értelmében. Én 10-12 órákat aludtam, volt, hogy délben is, csináltunk jó dolgokat, találkoztunk jó emberekkel, szóval igazi békességes csoda volt ez az elmúlt hét.

Ma éppen hirtelen felindulásból Halloween napi parti lesz itthon, reggel találták ki a gyerekek, vadul elkezdték díszíteni a lakást, meg minden, nagyon aranyosak. Meghívtunk pár gyereket, akik többnyire nem érnek rá - egy részének ezért nem szóltunk - de páran mégis, szóval lesz azért tombolás. Rejtély, mit fognak csinálni, én most nem készültem semmivel, csak több gofrit sütöttem ebédre, hogy maradjon délutánra is.

Éljen a béke!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

De mi van, ha...

Apukám mondogatja a utóbbi hetekben, hogy az egész élete összes problémája abból származik, hogy aggódik. Az enyém is.

Igyekszem, nagyon igyekszem. Vannak az észérvek is, a tudományos tények, statisztikák, tapasztalatok. Ott van az emberi, vagy anyai természet, a megérzés, hogy nem történhet baj, hogy úgyis jó vége lesz, hogy igaziból tudom, hogy minden tökéletesen és teljesen rendben lesz.

De mi van ha...

Nincs ha. Jelen van, az a pillanat, amiben vagyok, ha jön valami probléma, ott és akkor megoldom.  Akkor majd foglalkozom vele.

Fel akartam készülni. Mozgattam köveket, kerestem kapcsolatokat, kértem segítséget, imádkoztam bölcsességért, hogy rendeződjön minden. Hogy Ábi ne készüljön ki, hogy ne rendüljön meg a bizalma bennem, hogy megmaradjon ilyen vidám, bizakodó, engedelmes, rám mint felsőbb hatalomra tekintő bájos kis gyereknek, akire mindig számíthat.

"Legyen meg a Te akaratod"
Most úgy tűnik, hogy nem egyezik az enyém és az Övé, nem tudok úgy felkészülni, ahogy szerettem volna. Példát kell vennem alázatból és engedelmességből a kétésfélévestől, és azzal a bizalommal tenni le Isten kezébe ezt az egészet, ahogy Ábeltől remélem ugyanezt, ha bemegyünk a kórházba. Hogy bízza rám magát, hogy csak jót akarok neki.

Kértem, és nem kaptam olyan segítséget, ami szerettem volna, hogy nyugodt szívvel induljunk neki a kórház túrának november 5-én. Senki, aki ott dolgozik és kompetens, nem szánt rám időt, pénzért sem, hogy megnyugodjak, hogy feltehessem a kérdéseim, hogy megpróbáljam felkészíteni valamennyire Ábelt valamire, amitől retteg nyár óta: a kórházi ottlétre. Nem a műtétre, hanem a lábadozásra. Mindenki jobban tudja, anélkül, hogy egy pillantást is vetettek volna az orvosi vizsgálati papírjainkra, vagy akár a gyerekre magára, hogy hogyan fogja viselni a kórházi napokat, a vizsgálatokat, a lábadozást. Hisztis anyuka vagyok, aki túlparáz mindent.
Lehet. Nagyon szeretném, ha így lenne. Bár hülyét csinálnék magamból!

De mi van, ha nem? Mi van, ha elveszíti a bizalmát bennem? Mi van, ha bezárja magát a saját világába? Mi van, ha nehezebben gyógyul? Mi van, ha a sok megkeresés és kérés miatt mindenki be akarja majd bizonyítani, hogy én vagyok a hülye?
Mi van, ha azzal, hogy segítséget kértem, csak mélyebbre löktem magunkat?

Mi van, ha sosem kapom vissza ezt az Ábelt, hogy a vigyori, mosolygós szöszi babaképekből ugyanúgy komoly, világba bámuló képek lesznek, mint Nándinál? Akinél nem tudom, hol tört el valami, de a világ legboldogabb kisfiúja volt ő is annak idején...

Igyekszem, nagyon igyekszem.
Legyen meg a Te akaratod. És hátha egyezik a kettőnké...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Beszélek róla

Átfolyt rajtam a kétségbeesés, már megint a viharra figyeltem, elfelejtve, hogy van nekem hitem, van, akitől segítséget kérjek, és biztos lehetek benne, hogy azonnal kezet nyújt. Jót tesz az embernek néha az önsajnálat, de hogy nem vezet sehova egy idő után, az is tuti.

Hétfőn Ábel F83H0-ás BNO kódjából F8490 lett, csak összehasonlításnak: F8450 Nándi Asperger szindrómája, és F8410 a gyerekkori autizmus. Nem gondoltam, hogy így lesz, de nagyon megviselt.
Kedden kardiológiára mentünk, ott pedig mondták ezt a november 5-öt. Ami úgy önmagában sem lett volna kevés, de vittem a zárójelentésünket, és kértem a doktorbácsit, hogy szóljon már a sebésznek arról is, hogy van itt ez a probléma. És ezt úgy kezelte a dokibácsi a fülem hallatára, hogy van itt ugyan egy diagnózis, de ez egy olyan ügyes, értelmes kisfiú, nincs ezzel semmi gond.

Egyrészt a pszichés állapotom amiatt rezeg az utóbbi 1-2 évben, mert nem tekintenek kompetensnek a gyerekimet illetőleg. 5-10-30 percnyi, vagy bármennyi felületes jelenlét után jobban tudják, mint én, vagy egy szakember, hogy mi a jó nekik, és én, aki a gondolataikat, érzéseiket, álmaikat meghallgatom, jelen vagyok a hisztiknél, örömöknél, életük szinte minden percéről van információm, (kivéve Nándit) én semmit nem tudok jól.
Természetesen a dokibácsi valóban egy cuki, együttműködő gyönyörűséggel találkozott, akinek ugyan nem értette egyetlen szavát sem, és akinek a 10 perc alatt 10-15 induló sírásából mindet sikerült rövidre zárni, de nem tudta, hogy ezt mi előzte meg. Annak ellenére nem tudta, hogy képregénnyel érkeztünk, és azonnal vágta, hogy ezt most úgy, és abban a sorrendben kéne csinálni, ahogy ez le van rajzolva. Az asszisztens el is kérte egyébként a kis rajzunkat.
Merthogy már felöltöztetni sem tudtam Ábit, totál kiborult tőle, hogy doktorbácsihoz kell menni. Őt nem vizsgálja meg senki. És akkor lerajzoltam pontosan, hogy mi is fog történni, kockáról kockára, és az utolsó kocka egy kindertojás volt. Ami azért volt lényeges, mert Ábel mostanában nem Bogyó és Babócát néz a youtube-on, hanem azt, hogy hogyan bontogatnak ki kindertojásokat. Viszont még nem kapott, csak életében egyszer.
Azt sem tudta a dokibácsi, hogy egész készülődés alatt, odafele úton, a rendelőbe menet, és a váróban is ezt a mesét meséltem újra és újra, és a rendelőben már elég volt mondani a kindertojást, és mutatni a rajzot, hogy megnyugodjon.

És ennek a gyereknek kell bent tölteni 2 hetet a kórházban. Nos ettől összedőltem fizikailag, erről most nem írok, nem volt jó, de hazavezettem, és elláttam a gyerekeket egész estig. Imádkoztam sokat, letettem Isten kezébe az egészet, másnap semmi bajom nem volt.
Most elkezdtem göngyölíteni az emberi oldalt. Írtam a sebésznek, hogy szeretnék vele találkozni, 15 percet kérek, hogy kiderítsem, mit lehet bevinni, tablet, szótár, napirend, mivel lehet jutalmazni, a kedvenc pizsamájában lehet-e (ha hazajövünk valahonnan, azonnal visszaöltözik) együttműködőek-e a nővérek egy vizuális napirend használatában, tudnak-e segíteni. A barátnőm szomszédja ott dolgozik a GOKI-ban, megkértem, segítsen összeszedni, hogy milyen dolgok történhetnek Ábival, hogy kis rajzokat készítsek.  Kértem egy igazolást a pszichiátertől, hogy indokolt az, hogy Ábel a lehető legtöbb időt töltse velem. Lehet, hogy jövő héten bemegyek az osztályra is, csinálok néhány fotót.
A legnagyobb parám, hogy Ábit annyira megviseli a kórház, hogy megint összedől, mint a nyáron, pedig az csak öt nap volt, és végig vele tudtam lenni.

Szóval ez van. A hétfő és a kedd után kaptam egy pihenőnapot, majd csütörtökön egy hatalmas pofont az iskolában, amitől megint megszédültem rendesen, de erről nem fogok most írni. Mert minden csupa-csupa kérdőjel. Remélem, jövő héten pont kerül ezek végére.

Most itt tartunk. Megyünk előre, ahogy szoktunk.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

November 5.

Műtét.
Azt hiszem, nem akarok még róla beszélni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS