Activity felsőfokon

Ábel most már 19 hónapos, és nem beszél. Egyetlen kéttagú szót mond, a csigát, ami nála főleg khigának vagy gigának hangzik, és minden, egérnél kisebb méretű élőlényt jelöl. Néha a nem élőket is, valamint amiket nem élő csigáknak vél. Kicsit fura ez a szótlanság, főleg arra emlékezve, hogy Réka ennyi idősen mondatokban beszélt, és be nem állt a szája, de tulajdonképpen a másik két fiúnak sem volt túl nagy szókincse másfél évesen. Mondjuk legalább anyát-apát mondtak...
Arra viszont nem emlékszem, hogy bármelyik nembeszélőnk ennyire profin fejezte volna ki magát jelbeszéddel. Tegnapelőtt, mikor megjött a mamától, konkrétan megkérdezte, hogy mi történt a kanapé terítőjével. Mikor nem értettem a mutogatást és a látványosan kérdő arckifejezését, lefeküdt a földre, és eljátszotta, hogy belát a kanapé alá, amit máskor el szokott takarni a terítő, és utána megismételte a kérdő pofit. Ekkor jöttem rá, mit akar, és mutattam meg neki, hogy szárad, mert kimostam. Van a sima nem, a fejrázás, meg a semmilyen körülmények között, mikor még a kezével is integet hozzá. Vagy van a sima bólogatás - "Ábel, lenyelted az íróasztalt?" -, meg az "áhhháhhhhá" csatakiáltással kísért bólogatás, mikor végre rájövünk, hogy nem kolbászt, hanem parízert kér, és ha mindjárt belehal, ha nem kaphatja meg, akkor még topog is hozzá. Természetesen kenyér nélkül, bár azt, hogy kér egyáltalán valami ilyesmit, élénk nyihogással kísért kenyérre mutogatással jelzi, mivel a lónak lovas kell, hogy katona legyen belőle, de a ló végül többnyire kinn marad...
Az íróasztal egyébként csak egy a sok dolog közül, amit lenyel. A története ennek az, hogy egyik nap azzal fogadtak a gyerekek, hogy Ábel lenyelt egy üveggolyót. Kicsit sokkolódtam, aztán észbekaptam és megkérdeztem, mi történt, látták-e. Nem, de megkérdezték, és bólogatott. Na, és erre tettem fel a nagy kérdést, hogy "Ábel, lenyelted a széket?", amire persze megint igenelt. És azóta az egyik játék az, hogy ilyeneket kérdeznek tőle, Ábel pedig röhögve bólogat, mert már rájött, hogy ez játék, és együtt nevetni jó, és az a mi szülői szívünknek is nagy öröm.

Szóval igen nagy activity spíler, bár néha nehéz dolgunk van, mert nem mutatja, hogy hány szótag, és gyakran utal a tárgyakra úgy, hogy az utolsó fellelési helyükhöz vonszol minket, és az még kevés információ többnyire, mert az esetek 90%-ban az nincs ott, ha ott lenne, nem kellenénk hozzá... De fel-alá mászkálva telefonál, dúdol, ha énekeljünk neki - a csillagok háborúja egy-két ütemét felismerhetően pl. -, táncol várakozó arccal, ha zenét hallgatna, és kedvenc számai vannak, sajnos a számcímeket nem tudja, így csak simán sírni kezd, ha nem az, amit akart eredetileg. És gyakorlatilag összeomlik, ha meglát egy okostelefont és nem kaphatja meg... Elmeséli, hogy cicát látott, hogy ugatnak a kutyák, hogy jót játszott, hogy valakinek bibije van (az aggodalom nemzetközi jelével a két keze közé fogja az arcát, és mondja, hogy óóóó, szenzációs :) ) Ha éhes, a nyitott száját mutogatja, ha kakaót kér, pííípel, mint a mikró, ha szomjas, poharat hoz - majd ivás után, ahogy van, vissza is teszi, néha még félig teli....
És még millió kreatív kis színészkedés naponta, amivel megérteti magát, jó lenne mind leírni, sőt, felvenni, de hát leheteten... Legalább ennyi lesz.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Vízen járni...

Azért nem írok mostanában, mert nem akarok gondolkozni. Mikor ide írok, az segít, hogy átgörgessem magamban a részleteket, kicsit megpróbálom magamat, a helyzetet külső szemmel látni, és úgy fogalmazni, hogy érthető legyen. Ez segíteni szokott, hogy én is más szemszögből lássam a problémámat, és sokszor, mire leírom, elég is: megoldást találtam vagy megszűnt probléma lenni.

Most vagy félek szembenézni az életünkkel, vagy egyszerűen csak iszonyúan tehetetlennek érzem magam, mindenesetre úgy érzem magam, mint kamaszkoromban, amikor még tanulás közben is zenét hallgattam, hogy ne halljam a gondolataimat. Azzal a különbséggel, hogy nekem van négy beépített zajforrásom, tehát elég ritkán kell zenét kapcsolni.
Nem vagyok képes egyensúlyozni a gyerekeket úgy, hogy ők épek maradjanak. Nem tudok jól segíteni nekik, pedig még kicsik, még nem tudják önállóan megoldani a terhüket. Az utóbbi hetekben, hónapokban több pszichológussal beszéltem, mint amennyivel azt gondolom, egy hétköznapi ember egész élete során találkozik. Minden gyerekért egyszerre kell aggódnom, egyszerre kell 200%-ot adni négyszer, és minden nap úgy érzem, túlléptünk minden határon. Nincsenek megoldások, nincsenek tervek, nincsenek holnapok, néha azt gondolom, tegnapok sem.
Próbálok hálás lenni a próbatételemért, hiszen hihetetlen sokat tanulok közben magamról, róluk, Istenről. Már nem tervezek a jövő hétre sem, nem nézegetem a naptárt, nem számolom a tennivalókat, örülök a napnak, ami éppen van, a pillanatnak, ami éppen jó, vagy rossz. A rossznak is lehet örülni, és a nehézségek között is lehet boldognak lenni. Az vagyok. Nagy-nagy szabadságot adott ez.

Néha azonban nem megy, jön egy újabb beszélgetés, egy újabb szembenézés, egy újabb probléma, körülmény, és akkor nem tudok aludni, nem tudok figyelni, feszült vagyok, mindenen morgok, és próbálom valami más részét rendezni az életemnek, hogy abba tudjak kapaszkodni, hogy még megy, hogy még érek valamit, hogy még valahol tudok teljesíteni.
Most éppen itt vagyok. Réka is inog, romlanak az eredményei, figyelmetlen, mert nincs biztos háttér itthon, mindig ő az utolsó, Nándi vagy kényszerbeteg, vagy Aspergere van, most már pszichiáterhez is hordjuk, Misit cserbenhagyta a pszichológus, ahova jártunk, és nem javul, Ábelt pedig várjuk, hogy melyik nap kell vinni műtétre. Bármikor hívhatnak. Most már szeretném, ha jövőre.
És én nem nőttem fel a feladathoz. Nem tudok.
Néha szörnyen magányosnak érzem magam, még Gergőnek sem tudom elmondani, mi bajom, hiszen nem tudom megfogalmazni sem, sőt nem is akarom. Mostanra úgy érzem, semmibe nem tudok már egyedül belefogni, valaki csinálja velem, mert egyedül nem megy még egy ebédfőzés sem.

És akkor jön egy ilyen bűnbánati liturgia, amin ma voltam, és kiemel ebből a sötétségből, fényt gyújt, felráz. Két órát üldögéltem ott, énekeltük egymás után az énekeket, és valahogy arra jöttem rá, hogy nem kell félnem, hogy a folyó elsodor, hogy víz alá kerülök teljesen, mert nem az a dolgom, hogy átevickéljek a vízeséseken, meg a kövek között ellavírozzak. Itt és most hiába úszok, hiába kapálózok. Most az a dolgom, hogy járjak a vízen. Ez egy olyan lehetetlen helyzet, amiben én emberként a saját gyöngeségeimmel nem tudok teljesíteni, nem tudok segíteni, nem tudok semmi mást tenni, csak hinni. Elfogadni, hogy Isten nekem rosszat nem akar, és a gyerekeimet is jobban szereti, mint én valaha is tudni fogom. Jézus hívott, hogy járjak a vízen, én kiléptem a bárkából, és ha megijedek és süllyedek, csak hívni kell őt újra, és segíteni fog, ott van, és kiemel, átvisz ezen a vízen, legyen akármilyen viharos. Nélküle viszont elmerülök. Úgyhogy most ezzel megyek tovább.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS