Nagycsaládban élni jó :)

Rám jött a közléskényszer. Folyamatosan zakatolnak bennem a dolgok, amikről írni akarok. Úgyhogy most írok. Lehet, megírok pár posztot, aztán majd időnként közzéteszek egyet, használjam már ki, hogy van kedvem, úgyis elmúlik :)
Nem akarom Tamásnál kihúzni a gyufát, úgyhogy nem írok a neurofeedbackról egyenlőre :) Jobb is, ha megvárom, amíg lesz - vagy nem - eredménye. De Rékával történt még fontos dolog.

Mégpedig  zeneiskolás dolog. Írtam már a zenéhez való viszonyáról, meg az enyémről is, és igyekszem nem önmegvalósítani, és csak azért rávenni, hogy tanuljon zenét, mert anno én szerettem volna, de nem lehetett. Szóval mikor elkezdte mondogatni, hogy nem akar már zenei előképzőbe járni, mindezt párhuzamosan azzal, hogy leromlott a teljesítménye, jól elbizonytalanodtam. Sokat rágtam szegény Gergő fülét, hogy mi lenne, ha abbahagyná, annyira nem fontos ez az egész, még a tanító néninek is felvetettem, hogy hátha akkor több ideje maradna játszani, kérdeztem mindenkit, hogy valaki gondolja még úgy, hogy érdemes kivenni, jobb lesz neki, de senki nem állt mellém ebben, és tulajdonképpen én is bizonytalan voltam, hogy mikor teszünk jót a gyerekkel, ha kap egy óra pluszt, vagy ha kitartásra buzdítjuk. Úgyhogy végül közöltük Rékával a döntést, hogy év végéig bírja ki, mert amit elkezdtünk, azt bizony be kell fejezni. Ahogy ezt kimondtuk, abbahagyta a nyavalygást, hogy nem szeret zenei előképzőbe járni, és amikor elérkezett a zeneiskolai felvételi ideje, azt mondta, hogy szeretne ő is hanszert tanulni. Összesen tizet. Fel is sorolta mindet, kezdve a hegedűtől a dobon át egészen a citeráig, pedig én már elfogadtam, hogy oké, jövőre már nincs zenetanulás, és nem is foglalkoztam a kérdéssel.

A hegedű neki óvodás szerelme. Az egyik kislány tanult hegedülni, és Réka azóta szeretett volna, most, hogy az egyik főfő barátnő az iskolában szintén tanul, még inkább rajong érte. Azt hallottam több helyről, hogy a hegedű a jó hallásúak hangszere, így igyekeztem más irányba terelgetni az elsőszülöttünket, hogy ne legyen nagyon csalódott, ha esetleg nem veszik fel. Így beszéltem rá arra, hogy felvételizzünk furulyára is, és majd két év múlva fuvolázhat is akár, az milyen szép hangszer.

Először furulyára mentünk, minden izgalom és szégyenlősködés nélkül, ügyesen tapsolta vissza a ritmust, énekelt, lalázta vissza, amit kértek. Nem mondom, hogy hibátlan volt, de örültem annak a bizonyos zenei előképzőnek, tényleg látványos a fejlődés. (De azért mondta a felvételiztető bácsi, hogy nagyon ügyes voltál, majd biztosan fogsz járni szolfézsra :)  )

Átmentünk a hegedűhöz, hogy megismételjük a procedúrát. Igaz nem volt várakozó, de csak a cselló tanárnéni volt ott, a hegedűs bácsira várni kellett. Addig én papírokat töltögettem, Réka pedig beszélgetett a nénivel. Kikérdezte, hogy ha a furulyára és a hegedűre is felveszik majd, melyiket fogja választani. Réka mondta, hogy a furulyát. A néni sejthetett valamit, mert megkérdezte, hogy és anya mit szeretne? Réka mondta, hogy a fuvolát. Megnyugtattam a kedélyeket, hogy ha van lehetősége Rékának hegedülni, azt fog, a furulya a tartalék. Ezután jött az ájulás, mert megkérdezte a néni, hogy miért szeretne hegedülni. És az én lányom gyönyörű választékos mondatokkal, igazi szerelemmel a hangjában hosszasan előadta, hogy azért, mert hogy szép a hangszer, és nagyon szereti a hangját. Én is ájultam a nénivel együtt... Aztán megjött a bácsi, és a feladatok. És valami történt, mert Réka ugyan valahogy elénekelte a dalát, de nem tudta visszatapsolni a ritmusokat, és egy hangon lalázott tökéletesen más ritmusban, mint ami az előénekelt volt. Egyszerűen nem értettem. 10 perccel korábban ugyanezt a feladatot teljesítette gond nélkül. Egy darabig hallgattam a kínzást, hiszen próbálkoztak segíteni, aztán közbeléptem, megbeszéltük, hogy előbb ez sikerült, és hogy jár előképzőre is, és hogy ott is jeles, biztos izgul. Réka persze mondta, hogy nem is, hanem az a baj, hogy itt előbb beszélgetni kellett a furulyánál meg rögtön a kérdések voltak :) Mindegy, a lényeg, hogy aztán kiderült, hogy a bácsi jár át az iskolánkba órát tartani, és nagyon szimpatizál Rékával, és azt mondta, hogy majdnem biztos, hogy találkoznak majd ősszel. Beszélt arról is, hogy hogyan lehet hangszert kapni, és eljöttünk.
És akkor Réka a hangjában azzal az igazi áhítattal és szerelemmel kérdezgette, hogy valóban lesz saját hegedűje, és tanulhat majd hegedülni? Meglátjuk. Azóta is éjjelente a hegedüléssel álmodik, én meg drukkolok, hogy sikerüljön neki. Hátha. Remélem.

Volt egy dal, 2-3 évvel ezelőtt hallottam, tetszett, aztán elfelejtettem az együttes nevét, a dal címét, de még dúdolni sem tudtam belőle, csak arra emlékeztem, hogy jó volt hallgatni. Már ott tartottam a napokban, hogy feldobom a blogra amit tudok az együttesről, hogy segítsetek, és tegnap beugrott, hogy a női név Belle volt. És innen már Google a barátom lett újra.
Még kamaszkoromban jártam hasonlóan egyszer egy dallal, a Moon riverrel, (én Blue rivernek értettem, gondolom mert annak volt értelme, és így soha nem találtam persze) amit aztán egy filmben, a Túl közeli rokonban hallottam újra (jó film, nekem tetszett), azonnal hisztériás rohamot kaptam, hogy ez az, ez az, amit évek óta keresek.
No, mindegy, a lényeg, álljon itt most az I want to world to stop, hogy legyen hol megkeressem, ha megint elfelejtem a nevüket. Meg azért, mert tetszik :)

Szóval Rékát végül beírattam szolfézsra. Elég nehéz döntés volt. Dilemmáztam egy adagot itt is róla. És végül az igen mellett döntöttem. Mert azt gondolom, hogy a zenei nevelés fontos. Aztán meg Réka szörnyen szeretne hegedülni tanulni, mióta egyik ovistársa hegedülni tanult. Nem vagyok benne biztos, hogy pont a hegedű az ő hangszere, de ezt ne én döntsem el. Jobb, ha valaki olyan mondja meg, aki ért is hozzá. Mert én nem. És ne akkor mondják rá, hogy alkalmatlan, mikor felvételiznie kell, mert az lehet, hogy megviselné.

Itt van az én Réka lányom, aki meglehetősen nehezen követi a dallamokat. De azt nagyon lelkesen. Imád énekelni, dalokat költeni, dudorászni. Csak iszonyúan hamisan. Nándi, sőt, Misi is következetesebben dalol. Ami nem összehasonlítás, csak már nem tudom azt mondani, hogy majd belejön. Magától nem. Tavaly, zeneovin nagyon sokat fejlődött, pedig nem járt minden alkalommal. Ezen és Erika kommentjén felbuzdulva írattam be végül szolfézsra egy nagyon kedves nénihez, akivel beszéltem is arról előzetesen, hogy mi a helyzet, és hogy ő mit gondol róla. Azt gondolta, hogy érdemes megpróbálni, és az igazgató bácsi is ezt javasolta, aki szintén zenész, és gyerekként hasonló cipőben járt.

Egyáltalán nem vagyok különórapárti elsőben. Mégis úgy döntöttem, hogy ezt a heti kétszer negyvenöt percet megpróbáljuk, amíg élvezi. Ha már nem tetszik neki, valóban szenved tőle, nem kell mennie. Attól tartok, hogy nemsokára ráébred, ráébresztik, hogy neki nem úgy megy az éneklés, mint a többieknek, és akkor bezár. Akkor már nem lesz lehetőség fejlesztésre. Lehet, hogy mire ez az idő elérkezne, már menni fog neki. Nem várom, hogy dalospacsirta legyen, hogy kórusban énekeljen. De azt nagyon szeretném, ha az éneklésnek ezt a hihetetlen örömét meg tudná őrizni, és 1-2-3 év múlva ne hallgasson el, mert kinevetik. Persze az is lehet, hogy ez csak önigazolás.
Az is segített a döntésben, hogy direkt olyan napokra tették be a szolfézst, amikor 4 órájuk van, megebédelnek, és utána mennek, helyben az iskolában. És persze van egy adag önmegvalósítás, mert én nagyon szerettem volna zenét tanulni, de nem lehetett. De talán ennek vagyok annyira tudatában, hogy ne erőltessem. Gyakran kell legyőznöm magamat a gyereknevelésben, kezd gyakorlatom lenni benne.

Néha elbizonytalanodok, hogy van-e értelme. Hogy valódi-e a fejlődés. Néha még abban is, hogy nem siettetem-e azt, hogy kiderüljön az, hogy ez nem az a terület, amiben alig üti az átlagos szintet. De Réka nagyon lelkes, élvezi. Még a szótagolvasásnál is azon örömködik, ha talál egy tá-t vagy egy ti-t, és tapsolja azonnal. És ez biztos, hogy nem nekem, a normáimnak való megfelelés miatt van. Itt aztán keményen érezhető az én bizonytalanságom, amibe nyugodtan kapaszkodhatna, és mondhatná, hogy nem akar. Még vissza sem fogom magam, mint az iskolánál. Ugyanúgy, mint az iskolai dolgokkal, nem tudom, hogy normális-e, hogy nem tud ütni mérőt, hogy nem tudom neki elmagyarázni, hogy az ti, és nem titi, hanem csak a kettő a titi :) Mondjuk az is igaz, hogy ezeket az aggodalmakat sokkal könnyebb elengedni, mint az iskolaikat, mert ha egyszer rámondják, hogy felesleges próbálkozni, nem fog menni, akkor egyszerűen felajánlom Rékának, hogy járjon inkább balettra, és lecseréljük. Mert oda járna, csak este van, és nem akarom rángatni az egész bandát.

Nem rossz az, ha valaki nem tud énekelni, nem tud zenélni, semmi baj nincs vele, apukám sem tud, mégis nagyon jó ember. Nem lesz tőle kevesebb. Annyi más dolog van még a világon, amivel lehet foglalkozni, kiteljesedni benne. Réka ráadásul nagyon érdeklődő kislány. De azért akkor is úgy gondolom, hogy érdemes megpróbálni. Meglátjuk.