Pihenő üzemmód

Elég nehéz átállni pihenő üzemmódra, de lassan sikerül talán. És hihetetlen már megint az a sok apró csoda és nagy szeretet, amivel körülvesznek, és lehetővé teszik azt, hogy valóban a lehető legkevesebbet kelljen tennem.

Az első rögtön az, hogy anyukám itt volt a múlt héten, feldolgozta a hihetetlen mennyiségű szennyest, ami felgyűlt, meg főzött nekünk, meg terelgette a gyerekeket. Aztán hétvégén szembesültem vele, hogy hát igen, átalakult az életünk rendesen, merthogy G. hétvégén is dolgozik. Tulajdonképpen folyamatosan. És lelkiismeretfurdalásom van minden félóra miatt, amikor igénybe veszem, mert az éjszakából veszi el ezeket a félórákat... Eléggé vártam a hétfőt, hogy mindenki intézményben legyen.
Gergő most be kell járjon dolgozni, de meg tudta beszélni, hogy nem nyomja le a 8 órát, meg a rugalmas munkaidőből fakadó többletet, hanem itthon folytatja. Így reggel most ő viszi a csemetéket és délután ő hozza haza őket. A gyerekek is boldogok, mert az Újautóval mennek. Gergő nem annyira, mert minden reggel át kell rendezni a négy gyerekülést: mindenki csak a sajátjában hajlandó ülni, de mindig máshol...
Aztán a barátnőm felajánlotta, hogy ha főz, hát hoz nekem ebédet, rögtön ezután Réka hittan tanító nénije komatálat szervezett nekem a templomi közösségben, így most néhány hétig minden nap hoznak nekem kaját. Főznöm sem kell, magamnak sem, mindenki más úgyis jut főtt ételhez a maga intézményében. Őszintén szólva a lelkemnek is jót tesz, hogy olyanok, akiket egyáltalán nem tudom, hogy kicsodák, egyszerűen szeretetből adnak.
Aztán tegnap beállított egy barátnőm, gyakorlatilag szó nélkül, és ellenvetést nem tűrve kitakarított lent. Majd felhívott a húgom, hogy akkor ő is eljönne egy pár napra. És délután már itt is volt, és kivakarta a gyerekszobát is, sőt átrendezte, így a babasarok felszabadult, és csökkent a szoba bútorraktár jellege. És amiért leghálásabb vagyok, ebben a koratavaszi jó időben elvitte a gyerekeket biciklizni, amitől nagyon boldogok lettek. Annyira kellett már nekik, hogy valami mást csináljanak máshol, ne itthon meg az oviban, suliban legyenek...
Szóval most tényleg csak a reggeli meg az esti rutin a dolgom, ez a kétszer másfél-két óra, a többi időben pihenhetek.

Ennyi gondoskodás meg odafigyelés mellett egyszerűen tartozom azzal, hogy feküdjek, még ha halálosan unom is a dolgot. Kezdem utálni az internetet. Igaziból érzem is, hogy kell, merthogy valójában fájnak a keményedések, mások, mint a többieknél voltak, és még fekve is vannak, hiába szedem a magnéziumot, de ezen hajlamos vagyok átsiklani. A kezdeti ijedtségem után ugyanis egészen biztos vagyok benne, hogy rendben lesz minden, és még mindig nincs kórházi csomagom sem. Mondjuk ma éjjel azt álmodtam, hogy kell menni, és nem volt, és jól felidegesítettem álmomban szegény Gergőt, szóval most megint készültem, hogy összerakom, de csak nem került rá sor :)
Legnehezebb az iskoláról volt lemondani, de jó döntés volt, az állandó fájdalom elmúlt. Rossz, hogy nem voltam a nyílt napon Nándival, és nem mehetek vele a holnap kezdődő foglalkozásokra sem. Nehéz, hogy nem tudom csinálni vele a tornát. Hiányoznak a reggeli meg délutáni autós beszélgetések, és sajnáltam a Dumaszínházas jegyünket is, ami ma estére szólt. Nem jó, amikor megkérdezi a Réka, hogy ugye, ha megszületik a kistesó, újra tudunk veled hancúrozni. Ez most egy olyan, hogy nagyon sokat oda kellett adni, de egyre könnyebb odaadni. És annál nagyobb lesz az öröm, ha meglesz az apróság. Én már lélekben ott vagyok, négy gyerekben gondolkozom, és sokszor eszembe jut, hogy milyen gyorsan el fogjuk felejteni, hogy milyen volt, amikor csak hárman voltak. Mindjárt ott leszünk.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Tavasz

A gonosz Időkép azt hazudja, hogy még nem jön a tavasz. Pedig nemcsak hogy jön, már itt kopogtat. Lehet, hogy szerintük 20 fok kell hozzá, meg hogy ne essen az eső, de nekem elég a remény. Hogy látom, ahogy ébreszti a természetet, hogy zöldül a fű a sárga között, hogy éjszakai lepkék verik az ablakot, hogy egyre magabiztosabb a madárcsicsergés. Az, hogy már éjszaka sincs fagy, hogy 10 fok körül van odakint, hogy a felhők között már látszik az ég időnként és 5-7 cm-esek a nárcisz hajtásai, hát nekem ez egyértelműen azt mondja, hogy bizony a tavasz jön, és a tél meg megy. Még ha lesz egy-két viaskodós nap, akkor is tutira a tavasz fog nyerni. Mátyás előbb jött egy pár nappal, mint egyébként szokása, és pont beleugrott a hóba-jégbe, megtörte és azt mondta, elég volt a télből. Amit hálásan köszönünk.
Jó volt, volt hideg és hó a gyerekeknek, sok víz, ami kellett a földeknek, jégvirág és zúzmara, minden szépség, ami kell. Köszönjük a közreműködést kedves tél, jövő decemberben szeretettel várunk, hogy megtedd a dolgod, addig meg aludj jól!

Én meg leszokok az Időkép nézegetéséről, és maradok a Köpönyegnél, egyrészt megbízhatóbb, másrészt meg nem mond olyanokat, hogy még nem jön a tavasz... Hülyék.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Úgyis szülés lesz a vége

Az elmúlt fél évben nagyon igyekeztem ezt szőnyeg alá söpörni. Az egész negyedik gyerek témában a legnagyobb félelmet, kérdést, gátló tényezőt, akármit az jelentette mindenkinek, hogy a végén ki fog kerülni a pocakból ez a csemete.

Nyilván vannak, akik nem parázzák túl a helyzetet, ha sok császáron esnek át, már csak természetemből fakadóan sem tartozom ezek közé az emberek közé. A megélt dolgok viszont határozottan visszavetik minden félvállrólvételi törekvésemet. Vagyis a hitem nagyon sokat segít ebben, igyekszem nem aggódni, odaadni ezt is, hogy legyen meg a te akaratod. Hiszek benne, hogy ha az volt az akarat, hogy legyen, akkor lesz is, és nem lesz semmi baj, minden rendben lesz, pont úgy, ahogy lennie kell. Valamikor áprilisban biztosan itt fog nyöszörögni egy kis tejszagú csomag, miközben boldog és fáradt posztokat fogok gépelni lábadozás közben.
Ahányszor eszembe jutott az, hogy a pocakban rugdosóból egy hangos gombóc lesz, villámgyorsan elhessegettem a dolgot, "Ne félj, csak higgy!", jó lesz majd, és nem foglalkoztam vele, ráérek még átgondolni milesz, kórházi csomagot összeállítani, megbeszélni, hogy is lesz, mikor kell befeküdni és a többi. Nem vagyok hajlandó aggódni, van a napnak annyi baja, elég az. Még sok is.

Aztán tegnap voltam dokinál, és nyitva találta a külső méhszájat. Ami alapesetben tudjuk, hogy nem gond, van, akinek 18. héttől nyitva van, aztán a végén még túl is hord. Én is találkoztam egy csomó ilyennel. Ami miatt taccsra tett a dolog, az egyrészt az, hogy nekem még vajúdás közben sem nyílik a méhszájam. Szóval több órányi ötperces után is tökéletesen zárt voltam, és hazaküldtek. Ahogy Nándinál a többször, órákon át tartó ígéretes jóslófájások után is végül 3000-es méhszájjal toltak műtőbe a 42. héten.
Másrészt az, hogy pihenjek. És úgy érzem, hogy egyszerűen így sem csinálok semmit. Szalad a lakás, a gyerekekkel fekve meg ülve játszom csak, nem emelgetem őket, nem főzök, csak ha muszáj, akkor is többet, hogy meglegyen több napra, nem sütök, pedig olyan jó lenne sokszor, gyakran a mosás is ellep. Elfogadtam, hogy nem mehetek már vagy két hónapja gyalog, mert az fáj, hiányzik a kert, az udvar, a friss levegő, a séta, a sok hóból egy pici sem jutott, csak az autós csúszkálás meg a gyereköltöztetés.  Leadtam az egyesületes munkát, ott sem csinálok már semmit. Két hete elkezdődött az iskola, ott is csak ülök,  heti két napot feltett lábbal és élvezem. És még ez is sok. Annyira sok, hogy a 10 emelet 5-ször egymás után megmászásánál és nonstop gyerekután rohangálásnál is többet ér méhszájügyileg. Oké, hogy negyedik gyerek, de most nagyon nem szabad kitalálni a kölyöknek, hogy ő mondja meg, mikor szülessen. Mert az veszélyes.
Annyira sok a bizonytalan dolog körülöttem mostanában, hogy nem vagyok képes tolerálni mégegyet...

És mivan, ha nem is a pihenéssel van a baj? Hanem egyszerűen a stresszel? Azt hogy tegyem le? Alapvetően az a fajta valaki vagyok, aki ha gond van, oké, hogy agyalok rajta sokat, hogy mi a legjobb megoldás, de ezzel egyidőben megfogom szépen a talicska nyelét, és tolom. És most nem tudom megfogni. Olyanok a mindennapi problémáink, amikért csak a pálya széléről tudok drukkolni, mert semmilyen hatásom nincs az eseményekre. Ha megszakadok, akkor sem. A döntések nem az én kezemben vannak, nem látok bele annyira a történésekbe, hogy egyáltalán tudjak segíteni együtt gondolkozni. Nem vagyok képes sodródni. Van olyan, hogy megy, de most nem. Annak ellenére, hogy valószínűleg a legjobb megoldás most a sodródás. Annyira szeretnék a szélén maradni a folyónak, és kétségbeejt, hogy megyünk a közepe felé, pedig nem látok vízesést, csak egyszerűen nem akarok ott lenni kormány meg vitorla meg minden nélkül. Biztos megoldjuk azt is, ha ott leszünk, csak nem akarom megoldadni, nem akarok drukkolni, hogy valaki mások megoldják helyettem, inkább maradnék a szélén. És erről nem tehetek, nem tudom mindig legyőzni magam.


Najó, csak siránkozás lett a vége. Pedig azt akartam csak leírni, hogy pofán lettem csapva, hogy nem úszom majd meg a kórházat, a császárt, sőt, most még aggódhatok azon is, hogy nem hessegethetem el, hogy pont elég lesz 46 nap múlva ezzel foglalkozni, mert addig elég a napnak a maga baja. Hanem akár számítanom kell egy vészforgatókönyvre is. Nem akartam.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Zanzás szülinapos

Ahogy az elmúlt fél évben szinte minden, a szülinapok is elég kaotikusra sikerültek. Nem minden rajtunk múlt. Ott kezdődött, hogy Nándi születésnapján volt Réka farsangja, és Rékáén a fiúké... Az, hogy szerdán kezdődik a nagyböjt, nekem megakadályozta, hogy egyéb ok nélkül halasszuk a bulik megtartását, így szombatra és vasárnapra ezeket is beütemeztük. És a héten már nekem is elkezdődött az iskola. Ez a konstelláció azt is lehetetlenné tette, hogy kivegyünk egy napot, és közös családi programot csináljunk, mint szoktuk - Élményvárosba akarnak menni egyébként. Szóval húzós négy nap van mögöttünk.

Szerdán éjjel lakást díszítettünk, meg én még bevásároltam, tortát, ilyesmit. Nem sütöttem, ami nagy lemondás volt részemről. Csütörtök reggel volt az ajándékozás meg az Isten éltessen mindenkit, aztán nagy lelkiismeretfurdalással elszállítmányoztuk őket óvodába, iskolába. Az óvoda indokolatlan volt, mert akár otthon is maradhatott volna az ünnepelt, de Rékának másnap ezt nem tudtam megadni, mivel muszáj volt iskolába mennem, és próbáltam kompenzálni. Rékának meg aznap volt a farsang, hát  szívesen ment. Mondjuk Nándinak nem volt nagy törés, mert hát vitte a tortát az oviba, és ott is ünnepelték, ami jól esik a gyerekeknek, és délben el is hoztam őket. Az óvónénik tök jó fejek voltak, mert Misinek azért rosszul esett, hogy mindenki ünnepelt, csak ő nem, és jól befogták a legkisebbünket, aki ezt szörnyen élvezte, és boldogan zsebelte be a dicséreteket. Este Gergő éppen csak hazaért, és tudtunk tortát enni közösen.
Kipróbáltuk, hogy végigmondjuk, ki miért szereti a szülinapost, hát, vegyes sikerrel. Réka ugyanis kijelentette, hogy semmiért, hanem utálja. Mondjuk nem volt nagy törés, mert másnap Nándi ugyanezt mondta Rékának... Misi viszont cuki volt, Nándit azért szereti, mert a barátja, Rékát pedig azért, mert sokat táncolt vele az ovis farsangon :)

Ugyanis pénteken az volt a program. Szegény Rékát úgy indítottuk iskolába, hogy még napközis is lesz, mert hogy én iskolában vagyok, nem érek haza. Aztán G. végül nem volt jól, így itthonról dolgozott, amennyit tudott, és elhozta ebéd után, így jutott egy kis szülinapi privát idő a legidősebbnek is. Egészen 4-ig, amikoris elrongyoltunk az ovis farsangra, ahol mesterségeknek kellett beöltözni. Ezek a tematikus farsangok azért jók, mert nem elég egy jelmez egy évre, és semmiképpen nem örökölhetik egymástól a gyerekek. Mert akkor már más a téma. Így volt Réka idén hupikék törpike a Meseország lakói témájú közösségi farsangon, virág az iskolain, és tanító néni az ovison... Jó ez utóbbit kb. 10 perc alatt raktam össze, és ebben benne volt az is, hogy elveszett a csavarja a szemüvegnek, mikor kiszedtem a lencsét belőle, de nagyon jó volt :) Nándival volt a legegyszerűbb, ő tavaly és idén is belefért a katona jelmezével minden farsangba. Bár a reggeli indulás pénteken olyan katasztrofális volt - a fiúk jelmezben elmentek az utca végére jeget törni, és nem jöttek vissza, apjuk ment értük, és már térdig sárosak voltak, negyedórás késéssel tudtunk csak elindulni mi az iskolába, G. csak még később a fiúkkal, és két autóval kétfelé kellett vinni így a gyerekhadat, hogy mindenki odaérjen, ahova kell, és ez bizony komoly következménnyel járt irányukba -, szóval Nándi végül nem vett fel jelmezt a farsangon.
Este még belefértettünk egy tortázást. Réka idén először ragaszkodott a külön tortához, amit úgy oldottunk meg, hogy elfeleztünk egy egészet, egyiket csütörtökön, másikat pénteken ettük meg. Eddig mindig úgy volt, hogy egy tortázás, egy torta. Nem sikerült túl jól a nap, már szülinap szempontból, de másnap volt a lányos buli.

Nem paráztam túl a partikat, de nem mertem bevállalni azt, amit tavaly, hogy egy délelőtt, egy délután. Szombat reggelre így sem tűnt elő a bokám, pont olyan oszloplábaim voltak, mint péntek este. Vettünk kekszeket meg rágcsákat, sőt, Réka végül azt mondta, legyen bolti torta. Lett. A 9 gyerekből 1-nek ízlett. Hurrá, de legalább nem én sütöttem :) Sütöttem viszont egy nagy adag pizzát, amit meg se kóstolt senki. Sebaj, tudom, hogy jövőre már ezt sem kell.
Készültünk játékokkal innen, jó volt, jól érezték magukat, nagyon aranyosak voltak. Bepróbálkoztam a ki-miért szereti az ünnepeltet kérdéssel a tortánál, hát nagyon érdemes volt! Réka arca ragyogott, és olyan kedveseket mondtak! Többnyire azt, hogy Réka jószívű, és hogy játszik azokkal, akik egyedül vannak. Volt olyan is, hogy meglepett arcot vágott, hogy szerinte ő nem is csinál ilyent :) Fél hétre kiürítettük a házat, ágyba dugtunk mindenkit, hogy erőt gyűjtsünk a vasárnapi menethez.

Kellett is. 11-en voltak összesen a mieinkkel együtt, ebből 4 lány, a többi fiú. Ami nem lett volna baj, sőt, nem is volt baj. De ilyen szülinapunk még nem volt. Egyszerűen semmivel nem tudtuk lekötni őket pár percnél tovább. Mindent csak kipróbáltak, és már fogtak is bele valami másba, pedig jók voltak a játékok, nálunk is, korábban is beváltak, nem a korosztállyal, nem a nagy létszámmal volt a gond. Mindig az volt, hogy nem tudtunk minden játékot játszani, amit szerettünk volna. Viszont nagyon tetszett nekik, hogy az ajándékokat el kellett dugni érkezéskor, és a torta előtt hideg-meleg játékkal segíteni Nándinak megtalálni. Kicsit kaotikus volt ez is, de jó volt. Még a tortához sem tudtuk őket leülteni. Még annyi időre sem, amíg meggyújtjuk a gyertyát és elfújják. A tortából összesen hárman ettek, a többiek meg sem kóstolták, pedig isteni dobostortát gyártottam. Ezt az egy tortát sütöttem én a négyből, Nándi erre vágyott.
Nem volt tombolás, meg házbontás, csak nem tudtuk összefogni őket, még a csapat egy részét sem. Talán a hó miatt? Egy kisfiú volt, aki élvezte a "feladatokat", ő hiányolta is, kérdezte, van-e még, de senkit nem tudtunk toborozni mellé, hogy belefogjunk valamibe. Úgyhogy az előrehozott tortázás után szabadonengedtük őket, és figyeltünk rájuk. Autóztak meg ninjagoztak, ugráltak a bútorokról és egy kis természetfilmet is néztek a jegesmedvékről. Még társasoztunk is. Szóval olyan ovis fíling volt. Biztos jól érezték magukat, senki nem unatkozott, csak nekem volt nagyon furcsa. Réka 2 éves kora óta tartunk gyerekzsúrokat, lassan a 15 felé közelít a szám, de ilyen még nem volt.

Nos, akárhogy is, ez a szezon lezárva, 6 hét és jön Misi szülinapja, aki már tervezi élete első saját jogú szülinapi buliját, amikoris négy éves lesz. Végre. (Úgy mutatja, hogy a gyűrűsujját hajtja be :) ) Ez a négy év azért fontos, mert ha már négy éves, mondhatja, hogy öt lesz. Nem az a gyerek, aki a pillanatnak él. Még nem tudom, hogy szülés előtt egy-két héttel hogy fogom megoldani, de megoldjuk majd.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Aki boldog akar lenni, ne házasodjon!

Ezt hallottam ma a Házasság világnapja alkalmából. A folytatás pedig úgy hangzott, hogy az házasodjon, aki boldoggá akarja tenni a társát. Azt hiszem, ezzel nagyon egyet tudok érteni...

Nagyon sok válásról, válságos családról kapok mostanában hírt, emiatt rengeteget gondolkozom a jó házasság titkán. Azon, amit nincs későn elkezdeni 10 meg 15 év után sem. Ami nem ahhoz kell, hogy jól megalapozza az ember a leendő házasságát, vagy amit az elejétől úgy kell csinálni, hanem bármikor bele lehet kezdeni. Akkor is, ha érzi, hogy baj van. De nem tudom a titkot.

Biztos nem a szerelmen múlik, nem is a "kémián", nem az együtt töltött időn, a napi fél óra beszélgetésen és a heti egy randin. Ezek segítenek csak abban, hogy tudatos legyen az ember. Azt hiszem, a jó házasság döntés kérdése. Közös döntésé, de olyan közös döntésé, amit lehet, hogy előbb hoz meg az egyik fél, mint a másik. Néha jóval előbb.

Mielőtt összeházasodtunk Gergővel, minden nap átgondoltam, hogy azokat a dolgokat, amik idegesítenek benne, amikről le kell mondanom, azok hiányát el tudom-e fogadni egy életen keresztül. Még az esküvő előtti este is kétségeim voltak, hogy helyes-e a döntés, de onnantól fogva, hogy az igent kimondtam, aláírtam azt is, hogy ezeket igenis, el kell viselnem. És nagyon sok olyan sóhajom volt azóta, hogy hát, igen, ezt is aláírtam 2001. augusztus 18-án. Gergőnek is. Vannak hibáink, amiket nem tudunk levetkőzni, és sok sóhajt okoznak a másiknak, és amit aztán humorral próbálunk elviselhetővé tenni. De nagy kincs az, hogy tudunk magunkon nevetni! Biztos, hogy ez is kell a jó házassághoz.
Humor... A Szaffiban volt az a gróf, vagymi, akinek a fején volt egy csap, amit mindig kinyitottak, ha mérges volt, kiment a gőz, és azonnal megnyugodott. Hát, azt hiszem, a humor az a szelep, amit nekünk a Jóisten adott, hogy kiengedjük a gőzt, mielőtt felrobbanunk a méregtől. Csak nem nyúlunk a szelephez, hogy kinyissuk. Annak a grófnak is a titkárja nyitotta mindig a csapot, sosem ő. Talán ugyanígy feladatunk, hogy a többi ember, a társunk mérgét kiengedjük azzal, hogy észnél vagyunk, és tudjuk a másiknak a vicces oldalt megmutatni.

Persze van, amikor az ember úgy érzi, elveszítette minden humorérzékét, mert olyan komoly a helyzet. De ha nem felejtem el azt, hogy a másik SOHA nem akar engem bántani, hogy SEMMIT ne vegyek magam elleni támadásnak, akkor sikerül elhallgatni. Lehet, hogy abban a pillanatban, mikor kicsúszott a száján, bántani akart, azt akarta, hogy fájjon, de valószínűbb, hogy nem gondolkozott. De az is biztos, hogy a következőben már megbánta. És az is, hogy ha abban a pillanatban elhallgatok, és később akarok csak beszélgetni, és közölni azt, hogy ez most rossz volt, akkor nem fogunk egymás torkának esni, hanem bocsánatot kér.
Megbocsájtás... Az egyik legfontosabb. Tudni bocsánatot kérni és megbocsájtani, kicsit-nagyot egyaránt. Ismerek valakit, úgy kér bocsánatot, hogy azt mondja: nem haragszom ám. Fantasztikus. Az ember zsebében nyílik a bicska, mi az, hogy nem haragszik, én haragszom! De a felesége tudja, hogy ez a bocsánatkérés, és el is fogadja, és megbocsájt. Kiborítónak találtam, de most már értem, hogy csinálja. Annyira mindegy, kinek van igaza, a lényeg a békesség.  Mert haraggal nem lehet jó döntéseket hozni. Nehéz időszakokban állandóan bocsánatot kérek, olyankor is, amikor mindketten tudjuk, hogy tutira igazam van. Megéri a békességet, én és az Isten tudjuk, hogy nekem van igazam, a többi nem számít. És ha fontos a dolog, és sokminden múlik rajta, úgyis újra elővesszük a kérdést, és akkor jobban használnak az észérvek, ha nem küzdöttünk már rajta napokat. De tényleg, ha belegondolok, ha bárki bocsánatot kér tőlem, azonnal elkezdem keresni magamban is a hibát, akkor is, ha addig csak a másikat hibáztattam.

Aztán az is kell egy jó házassághoz, hogy tiszteljük a másikat. Lehet, hogy furán látom a világot, de nekem legjobban manapság azt hiszem, a tisztelet hiányzik belőle. Nem tiszteljük az időseket, a szüleinket, a másik embert a villamoson, a kollégánkat, a másik munkáját. Gond nélkül gyaloglunk át a frissen felmosott vizes kövön, ugráltatjuk az eladót, meg sem köszönve a fáradtságát, dobjuk el a szemetet az utcán, veszekszünk a tanárokkal - azért kapja a fizetését az a másik, hogy elvégezze a dolgát. Igen, de ő is ember. Ahogy a társunk is. Néha teljesen elképedek rajta, hogy hogyan beszélnek emberek a társukról nagy társaságban, gyakran úgy, hogy ő is ott van. Hogy lehet ezt kezelni? Meg lehet ezt beszélni? El lehet ezt viselni valahogy? Hogy lehet erre reagálni valakinek, aki nem is ismeri igazán őket? Igen, én is panaszkodok néha a barátnőimnek, ők is nekem. De nem megalázom, nem gúnyt űzök belőle, neadjisten: nyilvánosan...
Tisztelet... Férfiak és nők vagyunk. Két fél, együtt egy egész. A nagy emancipációban elfelejtünk nők lenni, és azért várjuk a tiszteletet, hogy tudunk férfiként viselkedni. Amitől ők feleslegesnek érzik magukat, és nem tisztelni akarnak érte minket, hanem legyűrni a vetélytársat. Megmutatni, hogy ők a jobbak. És ebben a férfi-nő harcban nem győzhet senki, mert ez olyan, mintha a madár és a hal vetélkedne, hogy ki a jobb. Van repülőhal és van búvármadár, de azért mégis... Vagy talán jobb példa a gomba meg a moha, ami együtt zuzmó, és életet visz oda is, ahol egyébként más nem marad meg, de külön erre nem képesek.
Egyébként nem kérdés, tudunk szinte mindent, amit a másik nem, lehetünk búvármadarak vagy repülőhalak. De jó az nekünk? És főleg, jó az a világnak? Míg mi, nők vetélkedünk a fiúkkal, olyan sokminden elveszik a világból, amire csak mi vagyunk képesek. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy elfelejtettük átadni a gyerekeknek, és olyan fura lett minden.

Szóval dönteni kell, és örülni a másik örömének, és megtanítani a másikat is erre, ha éppen bele van fásulva, vagy úgy gondolja, hogy minden jó úgy, ahogy van. Nem tudom, hány évbe telt nekem rájönni arra (Gergőnek megtanítani nekem), hogy igen, századszor és ezredszer is el kell mondani, hogy mi okoz örömet, és nem megbántódni rajta, hogy 99-szer és 999-szer is elfelejti, hanem örülni, ha egyszer eszébe jut. Mert nem azért felejti el, mert nem vagyok fontos neki, hanem mert nem nőből van. És amikor 2 év után hoz egy csokor szalmavirágot, pedig nincs is szülinapom, akkor - miután legyűröm a gyanakvást, hogy valami rosszat csinált - együtt nevetni vele, szívből, hogy azért szalmavirág, hogy most évekig le legyen tudva a virág-kérdés. És tudni, hogy ez nem az én vágyaim degradálása, hanem öngúny részéről. És amikor ránézek a szalmavirágra, ez a közös nevetés és az ajándék öröme jusson eszembe, és ne a két év, amikor nem kaptam virágot.

Döntés. Talán ezen múlik.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Réka 8

Szegény kicsi elsőszülöttünk hányattatott 8. születésnapját "ünnepeltük" ma. Nagyon rendhagyóan, nagyon nem úgy, ahogy szoktuk, ahogy megérdemelné egy szülinapos. Sebaj, holnap jönnek a kislányok, jó lesz a buli, ünnepeljük még holnap is, és azért őt is ünnepeltük tegnap is. Ő nem érzi magát olyan rosszul tőle, mint amilyen lelkifúrom van nekem. Akárhogy is, ez nem lett egy különleges szülinap, és főleg: nem róla szólt. De holnap tényleg! Csak az már nem a napja...

Isten éltessen kicsi-nagy Réka!


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nándi 6

Megleptük. Nem akarta tudni, melyik nap lesz a szülinapja, hogy meglepetés legyen. Sikerült, pedig Réka többször elszólta magát, annak ellenére, hogy megkértem. Talán pont azért. Éjjel felfújtuk a soksok lufit, feldíszítettük a nappalit, kiraktuk a gyerekszoba közepére az ajándékokat.

Tündéri volt, ahogy az Isten éltessentől a morcos reggeli Nándiból egy pillanat alatt boldogszülinapos Nándi vált. Hát még, amikor meglátta, hogy éjjel csomó hó esett... Olyan hálásan köszönte meg, hogy neki, a születésnapjára esett a hó! Aztán vicces volt, mert mikor mentünk oviba, még rákérdezett, hogy "Én komolyan szeretem a havat?"

Szóval ma Nándi-nap van, éppen katonázik, mert ma mindent lehet. És reménykedünk, hogy apa hazaér az új munkahelyéről, hogy tudjunk tortát enni még ma. Mert elég furán alakult ez a mostani szülinapi dömping.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

I'm going mywaaaaay...

Van ez a blog, a myway-é. Anyuka blog, miért is ne, ezek olyanok nekem, mint másnak a barátokközt, bekukk a másik életébe, ők hogy csinálják. Talán valódibb, talán nem, hiszen csak egy pillanat, pár másodperc van megörökítve, 10 perc a sok ezerből, millióból. Azt látok mögé, amit akarok.  Valamit, a saját életem szűrőjén keresztül.

Nem is tudom, hogy hol tudnám megfogni, hogy miért is szeretem annyire ezt a blogot. Vagyis kettőt, mert már másik is van. Úgy a helyén van benne minden, még akkor is, amikor kilátástalannak tűnik az élet, akkor is, mikor a hat gyerek hatfelé tépi az ember lányát. Még akkor is, amikor látszik abból a pár másodpercből is, hogy baj van.
Nem kommentelek nála, csak nagyon ritkán. Annyira kerek egész minden egyes írás, annyira önálló világ, hogy bármi, amit odaírnék alá, elvenne abból az egészből. Vagy olyan suta, hogy még. Néha csak egy pontot tennék oda, hogy itt jártam, de az is olyan hülyeségnek tűnik. Úgyis elolvasok mindent. Kár lenne kihagyni akár egyet is. Lehet, hogy a problémák nem a sajátjaim, hogy nem tudok azonosulni velük, az is előfordul, hogy valamit máshogy gondolok. De szinte benne vagyok a helyzetben én is. Nem Lustanyu, aki szórakoztat, nem Szitya, aki gyakorlatilag családnaplót ír, és az ember nem akar kihagyni egy részt sem, de a fordulatok meg a csapongás meg a gondolatok mégis mindig kíváncsivá tesznek, hogy már megint mi volt. Minden írás egy kis epizód. Sosem sok, sosem kevés, mindig pont elég. Szóval szeretem olvasni.

Nos, ez a myway benevezett a Nők Lapja Café bloggerinaversenyre. És nincs ott az első 40-ben, (vagy 50-ben?) akivel foglalkozik a zsűri. Pedig szerintem megérdemelné.

Úgyhogy én biztatnálak benneteket, hogy ezen a blogversenyen - nem is blogverseny, hanem kinek van több ismerőse verseny -  adjatok az ötből egy szavazatot mywaynek. Mert megérdemli.

És ha már ott vagytok, és úgyis 5 szavazat van, Szityának és Heninek is nyomjatok egyet! :)


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Mondatvégi pontok és vesszők

Amikor nagyon felgyűlik a rumli, én úgy pakolok, hogy összehordok egy kupacba mindent, ami nem a helyén van, aztán lassan feldolgozom a rakást. Általában elfogy az időm vagy a kedvem a végére, és a maradék ottmarad, alapjául a következő kuplerájnak, de kicsire nem adunk. Az elmúlt időszakban a magánéletemben nagyjából ugyanezt éltem meg. Csak hordtuk rakásra a problémákat, és reménytelennek tűnt, hogy valaha is a végére járunk. Most viszont mintha már látszana itt-ott a szőnyeg a kupac alatt.

Lefoglalóztuk az autónkat tegnap. Nem volt rövid történet, rengeteget rágódtunk rajta, és csak remélni tudjuk, hogy nem valami ócskavasat vettünk több pénzért, mint amennyiért eredetileg szerettük volna. Nagyon sokfélét átgondoltunk, végül egy 12 éves Lancia Zeta nyert. A "véletlenek" sodrában. Egy másik autót mentek megnézni Gergő és az autószerelő, de az orruk előtt elvitték, ez viszont ott volt, ugyanaz a fajta, csak más a neve. És jónak nézett ki. Jó, megvesszük. Aztán jött a betegség, amikor minden fontosabb volt, aztán a bizonytalanság tetőzött a munkával, hogy ha elköltjük ezt a pénzt, talán bajba kerülünk. De megvárt minket, és anyukám is pont tudott kölcsönadni, így jövő héten már a mienk lesz tutira. Végre Misi is kaphat "nagyos" ülést, még mindig a 9-18 kilós ülésben visszük szegényt, pedig már nehezebb is, mert a régi kocsinkban csak kétpontos a középső öv... (tényleg, ha kell valakinek, eladó a szeretett Toyota Carinánk :) )

Ma felmondott G. ott, ahol az elmúlt fél évben dolgozott. Nem is tudom, írjak-e erről, lehet-e röviden összefoglalni a bizonytalanságokat és kaotikus helyzeteket, amikbe belesodródtunk ezekkel a népekkel, akikkel a közös munka ment. Fantasztikus fél év volt így, hogy itthon volt, csomó érdekes dolgot tanult ő is, de mindent ez sem ér meg. A végére stresszesebb volt, mint amikor bejárt minden nap. Még nincs lezárva minden, az utolsó havi "fizetéssel" nem tudjuk, mi lesz, de bízom benne, hogy rendeződik majd minden.

A felmondás után kezdett is délben az új helyen, amiben nagyon bízunk. (Igen, nem tévedés, ennyi volt a felmondás, ez volt az egyik zavaró tényező, úgy látszik, nem gondolták át azt sem, hogy ha ők megtehetik, a másik fél is...)  "Főnök" lett, van egy embere, azt mondta, ő Batman, és van egy Robinja. Sosem vágyott ilyesmire, sőt, volt, hogy elutasította, mikor fejvadászok keresték ilyesmikkel. De most így lett. Beadtam neki 4 helyre az önéletrajzát, ebből kettőre behívták, mindkettőre felvették, ezek voltak a gyorsabbak, és mindent megígértek maguktól, ami az előző helyen hiányzott: korrekt szerződést, egyeztetést a munkáról, rugalmasságot, fizetést. Egyenlőre úgy néz ki, dolgozhat majd itthonról is, ha olyan lesz a meló, de most be kell járni, valami nagyon szűk határidő jön, ez maga a próbaidő is. Hozzá kell majd szoknunk újra, az biztos.

Aztán ma voltunk Nándival a TSGM tornás felmérésen is, és bizony vannak gondok vele. Ezen a jelenlegi érettségi szinten nem tanácsos elkezdeni az iskolát. Nagyon okos, bizonyos dolgokban rendkívül ügyes, és helyén vannak a dolgok, de pont az alapok hiányoznak. Ennek köszönhető az, hogy hullámzó a teljesítménye, egyes napokon szárnyal, más napokon meg katasztrófa. Most éppen katasztrófa volt. De jó hír, hogy fejleszthető, és ha úgy gondoljuk, hogy pszichésen gondot okoz Nándinak az, ha nem mehet iskolába, akkor megpróbálhatjuk felzárkóztatni. Meg kell próbálni meggyőzni a gyereket, hogy ne akarjon még iskolába menni. Két hét múlva megyünk, és összeállít neki a néni egy gyakorlatsort, amivel fejleszthetőek azok a részterületek, ahol problémák vannak. Ha nagyon akar, akkor minden nap kell tornáztatni otthon. Ha áprilisra, beiratkozásra lesz jelentős fejlődés, akkor mehet, ha nem, akkor meg marad majd. Szóval ez nem pont, csak vessző, lesz itt még folytatás.

Szintén vesszős mondatok az egyesületi munka leépítésével kapcsolatosak. A héten egy csomó nemet mondtam. Néha ez határozottan fájdalmas, de muszáj, mert látom, hogy nem megy. Igaziból néha fellángolok, és van kedvem, de aztán érzem, hogy szívem szerint félbehagynám az egészet. És nem is bírok már semminek utánamenni. Tegnap végre eljutottam vásárolni, talán háromnegyed órát bolyongtam egy boltban, nagyon kifogytunk. És bizony alig tudtam menni addigra. Meg csomóminden elveszi a kedvem, érzékenyebb vagyok, bár Gergő mondta, hogy korántsem vagyok olyan hisztis, mint szoktam lenni, amikor babát várunk. Amitől nagyon büszke lettem magamra egyébként, mert ennyire ingergazdag nem volt még lelkileg egyik babavárás alatt sem az életem, de azt a kevés problémát viszont általában rosszul viseltem mindig...
Fizikailag viszont romhalmaz vagyok, nagyjából cipőskanállal tudok ki-be szállni a kocsiba, és kb. olyan jól tartom magam, mint máskor egy nappal szülés előtt... Persze az is lehet, hogy csak az idő szépíti meg a dolgokat.

Jaj, van még egy befejezett mondatom, csak régebbi, végre elmentem a dokihoz a múlt héten, aki majd műteni fog, Misi is nála született, ez is nagy dilemma volt, tartottam is tőle, hogy így a vége felé nem fogad majd, de tök jó fej volt. Ez nagy megkönnyebbülés nekem. És a cukorterheléses vizsgálatra is eljutottam a 24. hét helyett a 28.-on, és tegnap az eredményért, is szóval ott is minden rendben, ehetem a csokikat bátran továbbra is. Csak a gyerek feje hízik tőle úgyis.

És mégegy, megjött az építési engedély is a múlt héten a beadott tervekre. Szenzációs! És mégegy, megkaptuk a rögzített árfolyamos hitelt is, aláírtuk a papírokat.

Szóval nagy adag feszültségtől szabadultunk meg az elmúlt 2 napban, másik adagtól az elmúlt két hétben, remélhetőleg a gyerekeken is lassan meg fog látszani ez, biztos vagyok benne, hogy a folyamatos feszültség bennünk sokat segített, hogy állandóan marják egymást. Jövő héttől iskola újra, nem látom még át, hogy fogom tudni csinálni, de majd átverekszem magam rajta, most jön az érdekesebb rész. Mondjuk szülésig a záródolgozatot is meg kéne írni, és még témám sincs... Van még feszkó bőven, jó lenne ablakost találni, árajánlatokat begyűjteni az építkezéshez, hogy ne júniusban kelljen ez után szaladgálni, jó lenne, ha végre már szülési szabin lehetnék, és kapnám a pénzt, kéne név ennek a szegény gyereknek, meg átnézni, hogy van-e valami, ami még kell - szinte kizárt -, jövő héten szülinapok, meg még egy csomó hasonló dolog. Ha meg nincs feszkó, hát úgyis találok magamnak. Mert ilyen vagyok. De igaziból jól vagyunk, megyünk előre, és ez a hátralevő kicsit több, mint két hónap néha pont olyan kevésnek tűnik, mint amilyen soknak máskor. Valószínűleg pont elég lesz mindenre.
És bár mostanában nem látszik itt a blogon, de humorunknál vagyunk, és ha elhessegetem a gondolatokat, és csak örülök a pillanatoknak, akkor egészen könnyűek a mindennapok.


  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS