Nagycsaládban élni jó :)

Nekiindultunk. Elég rossz anya-gyerek aránnyal, a kettőnkre 7 gyerek jutott, 6 szabadlábon, egy a hátamra kötözve. A fóti Somlyó-hegyi tanösvényt céloztuk meg, 3 és fél km, két óra alatt bejárható minden zegével-zugával együtt.

Aha, másoknak. Délben indultunk neki, nagy vidáman, megjegyezve, hogy eltúloztuk a kajamennyiséget, főleg én, mivel a hátamon gyerek volt, hátizsák helyett válltáskában vittem a legszükségesebbeket. Elvileg kék lepkéket és számokat kellett volna látnunk, néha láttunk is, akkor örültünk, de végülis egyébként is örültünk, és sokszor megbeszéltük, hogy milyen jó ez a lazaság, hogy egy km alatt megállhattunk háromszor pihenőre, mert nem sietünk, mert ráérünk, mert azért vagyunk ott, hogy jól érezzük magunkat. És szép az ősz, és jó a levegő, és kellemes az idő, csak a gyerekek hangosak különösen a nagy őszi csendben. Szóval mentünk. Láttunk irdatlan sok galagonyát, csipkebogyót, etettünk lovat és simogattunk is, aztán a bozótosból erdő lett, és rengeteg csudajól mászható fa, a lehető legtöbbet ki kellett próbálni, aztán feltűnt, hogy egy ideje nem láttunk már kék lepke-jelzést, de akkor a gyerekek már egy meredek lejtő felénél csúsztak nadrágféken, és nem volt megállás. Nem tudom, hogy jutottam le Ábellel a hátamon, vagyis tudom, mert én is fenéken csúsztam. Aztán lent az lejtő aljában megbeszéltük, hogy ez tuti nem a tanösvény része, vajon hol lehetünk, és merre tovább. Minden filmben van valaki, aki az ehhez hasonló szituációban kétségbeesetten sikoltozni kezd, hogy meg fogunk halni, nos, ez a mi esetünkben Nándi volt. Tőle meglepő módon teljesen kétségbeesett és zokogni kezdett, hogy ittmaradunk éjszakára, és éhenhalunk, mert el fog fogyni az ennivalónk, és megfagyunk majd, és egyébként is sötét lesz. Komoly meló volt lenyugtatni, igazán csak akkor sikerült, mikor már láttuk a házakat, akkor újra megkérdezte, hogy tényleg vannak-e itt barátaim, akik tudnak segíteni visszamenni az autóhoz.
Persze a mai világban elég volt a Heni okostelefonja, meg némi józan paraszti, és fél 5-re ki is keveredtünk a Somlyóról, utolsó morzsáig kiürített hátizsákokkal és jóleső fáradtsággal. Utána még csaptunk egy kis afterpartyt nálunk, de senkit nem kellett altatni. Engem sem kell majd.

Mióta gyerekünk született, összesen nem voltunk annyit kirándulni, mint ezen az őszön. És én személy szerint nagyon sajnálom, hogy lassan vége az ősznek és jön a hideg, és már csak alig pár alkalomra van lehetőség, amivel vélhetően nem is fogunk élni, mivel állandóan van valami, így ha nem szervezi meg helyettünk senki, akkor inkább maradunk itthon.

Jó, kirándulni voltunk máskor is, megnéztünk ezt-azt, sétálgatás is volt, de ez a soksok kilométeres séta az "alagútban" eddig kimaradt az életünkből. Természetesen, ahogy minden, ez a program is megosztotta a családot. Én azt mondom, hogy mindenki jól érezte magát, de azért különbözően.
Nándi elemében volt velem együtt. Már vizionálom magunkat, amint pár év múlva hátrahagyva a lustákat és az alagútban félőket, kettesben hódítjuk meg a környékbeli turistautakat. Réka becsületből nyavalygott ugyan, és lógott a kezemen, de alapjaiban jól érezte magát. Misi fél az "alagútban", vagyis a fák között, ami néha rá is tört. És persze őt kellett vinni a hátunkon elég sokat, egy kis alvásra volt szüksége, és az alvás után még kellett neki egy kis magáhoztérés is, ami nagyjából addig tartott, amíg visszaértünk az autóhoz. Jó találmány ez az ergo, menet közben egyáltalán nem fájt a vállam, de ha megálltunk, rögtön :) Gergő meg csak simán jól érezte magát :)

Csudajó kirándulás volt egyébként. A templomi közösséggel mentünk, jópár embert ismertem már közülük, több ovis és iskolatárs ott volt, és a nap végére még többeket ismertünk meg. Körülbelül annyit mehettünk, mint a múltkori zarándoklaton, de Réka ezt nem hitte el. Egyszerűen egész más volt a hangulat. Sokkal kevesebben voltunk, 300 helyett körülbelül 40-50-en, csupa-csupa kisgyerekes. A nagyobbak és a felnőttek másik, nehezebb útvonalon jöttek. Sokkal inkább biztonságban éreztem a gyerekeket, ha eltűntek a szemem elől, nem aggódtam annyira, biztos voltam benne, hogy tudják, kihez tartoznak, és nem engedik, hogy bajba kerüljenek. Többes számban írtam, de igaziból asszem mindenki tudja, hogy Nándira gondoltam :) Az is segített, hogy tapasztaltabb lettem, és virító narancssárga nadrágot adtam rá, így akár 100-150m-ről is kiszúrtam az erdőben. Többnyire egyébként elöl bandázott a túravezető Laci bácsival és vagy 10-15 gyerekkel, jól összebarátkoztak. Mi általában a sereghajtók előtt kullogtunk, sőt, néha még mögéjük is maradtunk a célhoz közeledve. Hiába, na, nem vagyunk gyakorlott túrázók. Ez így volt egyébként múltkor is, de akkor rosszul éreztem magam ettől, folyamatosan olyan érzésem volt, hogy sietni kell, hogy időre megyünk.

A Kétbükkfa-nyeregtől indultunk, megnéztük az Ördög-lyukat, aztán a Zsivány-szikláknál tartottunk egy nagyobb pihenőt, ahol többször frászt kaptam a hegyi-kecske gyermekeimtől, és ahol ezüstdiókat kellett keresni. Azért ezzel együtt is volt lehetőségem, hogy rácsodálkozzak a hely szépségére, még ha fotózni nem is tudtam. Aztán mentünk tovább Dobogókőre, ahol találkoztunk a Rám-szakadék felől érkező csapattal, és az erdőben volt egy nagyon szép közös mise is, ami alatt Misi bevágta a szunyát. A végére kellően elkezdtünk fázni annyira, hogy ne húzzuk a szánkat az előttünk álló kb. 3km-es visszaútra. Tettünk egy kis kitérőt a kilátóhoz, igaz a Dunát csak nagyon koncentrálva tudtuk kivenni, mert párás volt az idő, de így is gyönyörű volt a sok színes hegyoldal. Nagyon szeretem az ősznek ezt az arcát. Gondoltunk rá, hogy busszal megyünk vissza az autóhoz, de végül úgy döntöttünk, hogy jól bírják a gyerekek. És tényleg. Végig lefelé vezetett az út, Misi a hátamon volt, így lelkesen és viszonylag gyorsan haladtunk. Sokkal kevesebb szükség volt a lélektani pillanatokban előhúzott varázsédességekre és mesélésre. Útközben farakásokkal is találkoztunk, amiket meg lehetett mászni. Azért az egyik kicsit ijesztő volt, mert olyan 4 m magas volt, és hatalmas farönkökből állt. Mire odaértünk, Nándi már át is mászott rajta, Rékával végül felment Gergő, miután a pszichológiai hadviselés nem riasztotta el a leányt. Persze Gergő csúszott be az óriás rönkök közé, de sikerült kiszabadulnia :)

Összesen kb. 8-10 km-t gyalogoltunk, Misi ennek kb. a felét. Nem fáradtak el. Az autóban eszük ágában sem volt aludni, és este is nagyon nehezen ment az élmények letétele. Kép kevés készült, azok se sikerültek túl jól, de néhányat azért megosztok. Már csak Zsóka kérése miatt is :)

A misén végre elaludt... (A kapucni aztán tartotta a fejét, mert az ergonak ilyen is van, nem lötyögött ide-oda, de amíg nem aludt el, nem engedte bekapcsolni)

Ebédszünet a Zsivány-szikláknál.

Lenyűgözőek voltak az ottani fák, főleg a gyökerek, ahogy utat kerestek a sziklás talajban, időnként szabályos lépcsőket és kisebb barlangokat létrehozva a sziklák oldalain.

Valószerűtlen színű erdő és a két kis túramanó.

..., hogy Nándi reggel hat órás kelés után legyalogolt zokszó nélkül legalább 8 km-t, de inkább többet, mert egyrészt oda-vissza rohangált, másrészt mikor mi pihentünk, ő akkor is úton volt, majd este 8 órakor még mindig ébren van, annak ellenére, hogy egy órája próbáljuk rábírni az alvásra.

Az úgy volt, hogy szombaton részt vettünk az iskolai zarándoklaton. Nem. Igaziból úgy kezdődött, hogy sok sok véletlen folytán elfeküdtem a gerincemet, és huzatot kapott a derekam, amitől beállt a lumbágóm. Isiásszal együtt. És itt jött az, hogy szombat reggel felébredtem, és éreztem, hogy ha most megtehetném, akkor a nap nagy részét inkább pihenéssel, és nem túrázással tölteném. De akárhogy gondolkoztam és forgattam a derekam, arra jutottam, hogy lehet, hogy jobb, ha elmegyünk mind, ez az optimális megoldás, a Jóisten csak nem szúr ki velem, ha már zarándokolni megyek.
Szóval a Jóistent számításba vettem, csak azt nem, hogy az ördög viszont nem alszik.

Mert kizárólag a busszal érkezőket szondázta meg az igazgató bácsi, hogy a rövidebb 5.5 km-es túrát vagy a 7km-es nehezebbet választják-e. És a kisgyerekesek mind autóval érkeztek. És úgy döntöttek, hogy hosszabb nehéz lesz csak, mert alig páran választották a buszon a rövidebbet. Aztán hallottam olyant is, hogy a rövidebben mentünk, de akárhogy is, becsúszhatott valami gikszer, úgyhogy a két és fél éves, és ruhástul vagy 20 kilós Misivel együtt 4 órát gyalogoltunk. Aki még azért délben tud aludni. Mert a cipelésre felkészültünk az ergoval, de arra nem, hogy ilyen sokat kell majd vinni. A két és fél órára tervezett sétából olyan fél órát gondoltam, hogy vinni kell a seggét. Ami egyébként be is jött volna, mert összesen kicsit több mint egy órát kellett vinni. Viszont ebben a bő egy órában már óhatatlanul nekem is sorra kellett kerülni, hátfájás ide vagy oda, vagy ottmaradunk az ordító Misivel az erdő közepén, ki tudja hol. Bár megmondom őszintén, a nagyobb súly ellenére könnyebb volt vinni, mint a hátizsákot, nem véletlen hívják ergonak a hordozónkat... És jó meleg is volt a derekamnak :)
Nándi végigrohangálta az egészet, ő többet is ment, mert előre-hátra futkosott. Jó sokat aggódtam, mert ismerem az ötleteit és az azokhoz való ragaszkodást, és nem szerettem, mikor nem láttam. Pedig bőven volt olyan, hogy ő az első 100 ember között ment, mi pedig a 300.-ak voltunk... Ráadásul ő aludt el utoljára az autóban is. Kis vasember. Talált magának 10 éves nagylányokat, akik gondját viselték, nagyon boldog volt :)
Réka nyafogott ugyan sokat, de becsülettel végiggyalogolta az utat velünk. Néha vele kapcsolatban az az érzésem, hogy már csak megszokásból siránkozik. Jutalmul választhatott egy mesét, amit még eddig nem látott, és megnéztük vasárnap. Kétszer is.
Nekem egy olyan pillanat volt, mikor magam miatt megijedtem. Miután felmentünk egy elég meredek részen - Nándi rohamtempót diktált, mert lemaradt a nagylányoktól -, megálltunk, leültem, és utána alig tudtam felállni, és továbbmenni. De aztán nemalvóördög ide vagy oda, a Jóisten tényleg nem hagyott cserben, én nem ültem le többet, és este még ki is tudtam szállni egyedül az autóból. És aztán a vasárnapot szigorúan végigfeküdtem (percekbe telt, míg fel tudtam kelni, így sokszor meggondoltam), és még tegnap is szinte egész nap ágyban voltam, szedem a gyulladáscsökkentőt, most már gyógyulok.  Ma erőszakkal vissza kell tartani magam a napok óta földön heverő vackok elpakolásától, mert a hajolgatás bizonyára néhány újabb fekvéssel töltendő napot eredményezne. :) Megvár az holnap is...

Viszont így most kiélvezem, hogy nem kell autóznom, mert Gergő intéz mindent, és legálisan fekhetek, pihenhetek. El is határoztam, hogy benevezünk a betlehemkészítő versenyre az iskolában, egy ilyen betlehemmel. Már a fejeket kettő híján elkészítettük Rékával :) Kíváncsi vagyok, hol akadok majd el. Van rá 5 hét, remélem végzünk...

Ez egy élménybeszámolós poszt lesz, úgyis rég volt ilyen. Ugyanis hirtelen felindulásból elmentünk Óvárra a hétvégére.
Elég sok programot kellett átszervezni hirtelen, még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem felejtettem el valamit lemondani, amit megígértem... Az almaszedést gyorsan besuvasztottuk péntek iskola utánra. A dugóknak és a nehézkes indulásnak hála összesen negyven percünk maradt, hogy begyűjtsük a télirevaló vitaminmennyiséget. Mondjuk ez pont elég volt arra, hogy a gyerekek ne unják meg, hogy ne szedjünk többet, mint amit el tudunk szállítani, és hogy nekünk viszont elegünk legyen az almaszedésből egy évre. Gergőnek lehet, hogy többre is... Most elég illatos a garázsunk. Jól is jártunk, mert nem volt kedvük mérni a dolgozóknak az almát, és becsülték. Alá, szerintem szándékosan, hogy ne erősködjenek az emberek a mérés mellett. Itthon vettük észre, hogy jócskán alá...
Este indultunk tovább a szüleimhez, de nem szóltunk nekik, hogy majd jó meglepetés lesz. Az lett. Nagyon-nagyon örültek.
Másnap hajnalban a fiúk hátrahagyták az öregeket, a nőket és a gyerekeket, és lementek a Balatonra egy utolsó vitorlázásra, mielőtt a fagyok előtt kiemelik a hajót. (Igaziból ez volt az egyik érv, ami miatt mentünk, a másik az, hogy az összes tesóm és hozzátartozója otthon volt.) Mi addig otthon megnéztük a vadi új piac felavatását (7 nyelven énekel, nagyon tuti!), megjártuk a cipő- és a finomságos boltot, aztán sütöttünk almáspitét (mi mást??), vaddisznópörköltet főztünk szabadtűzön, a húgom követ törni és fát vágni tanította a gyerekeket, ezért aztán kitüntetést is kaptak. Nándi úgy örült, hogy osztott aztán mindenkinek valamiért érmet: sütésért, főzésért, tűzrakásért, mesélésért... A nővérem nagyon meghatódott rajta, hogy ő Péterke-gondozásért kapott. Hogy egy négy és fél éves gyerek így meg tudja becsülni az ő munkáját :) .

Aztán este megjöttek a fiúk, és kiderült, hogy csudajó napjuk volt, csak a végén Gergő telefonja beleesett a Balatonba. Amit nem hittünk el. Egyáltalán. Pedig igaz volt. De most ott volt a sógorom teljes búvárfelszerelése, és kimentette, most szárad. Aki nem olvasta, kb. 6 hete az iPhone fürdött meg, ő nem volt ilyen szerencsés, azóta is ott pihen. A Nokia vélhetőleg őt látogatta meg, mert nagyjából ugyanott ugrott ki Gergő zsebéből. Aztán volt sörölés meg beszélgetés, meg ágyba ájulás. Másnap meg tipegő mise, ami végrevégre tetszett a Rékának is, sőt, még Nándi is aktívan részt vett.

És utána indultunk a harmadik érvünket teljesíteni, ami miatt Óvárra mentünk, mégpedig, hogy elcipeljük az egész nagycsaládot Tatabányára a Turul madárhoz. Mi már másfél éve szeretnénk menni, mióta a vonatról a gyerekek valóban meglátták az óriási szárnyakat, amiket mutattam nekik. Aztán kiderült, hogy anyukám sem volt még ott, pedig gyerekkori vágya. Sok át  és keresztbe szervezés után végül a húgomékon kívül mindenki jött, neki muszáj volt dolgoznia. És megérte. Igen jól sikerült.
Apukám fájós lába és a Péterke babakocsiundoritisze miatt egészen felmentünk kocsival, és fent piknikeztünk. A családra jellemzően csak evés után indultunk el a kb 100m-re levő szoborhoz, mentségünkre szóljon, hogy 1. ebédidő volt, 2. meg kellett várni, amíg mindenki megérkezik. Réka meglátta, és azt mondta, hogy "Hű! Kisebbre számítottam..." Valóban meglehetősen impozáns, főleg, hogy még az első világháború előtt készült, így nem sugározza azt a fajta csakazértis büszkeséget, megtörtséget,  kényszeredettséget, amit ezek a Trianon utáni magyarság-jelképek nekem olyan gyakran.

A gyerekek kicsit csalódottak is voltak, szerették volna megfogni, felülni a hátára. Nándi mindenáron megpróbált felmászni  a talapzat oldalán, amivel folyamatosan a frászt hozta az öcsémre, aki szerintem a délután folyamán sokszor megbánta, hogy pont Nándi őrizetét vállalta el.  Réka pedig kijelentette, hogy azok a foltok a talapzaton, az a turul nyála.
A kilátóhoz már nem mentünk át, mert mindenkinek számolni kellett az időtényezővel, és az kicsit hosszabb út lett volna, de egy kis sétára maradt idő. Megindultunk a kőzetes ösvényen (Kb 20 méterenként egy-egy nagy kő van felállítva, kiírva, milyen fajta, melyik korból és honnan származik), a gyerekek minden sziklára felmásztak. És hát a mi tudatlanságunkat jelzi, hogy eléggé meglepődtünk, mikor az ösvény végén egy hatalmas lyukhoz értünk, ami egy barlang felső bejárata volt. Hamarosan azt is felfedeztük, hogy lent be szabad menni, úgyhogy aki nem volt rest a lépcsőzéshez - a nők és a gyerekek, illetve az öcsém - le is ment. Sajnos a lustákkal maradt Gergőnél volt a fényképező, pedig nagyon különleges volt, kis bejárattal, nagy kürtőkkel, hatalmas belső térrel, megmászható párkányokkal és sziklahalmokkal. Én folyamatosan féltem, mert egyrészt van némi klausztrofóbiám, másrészt a gyerekeim hegyi-kecskeként viselkedtek, és ez eléggé megviselt, annak ellenére, hogy mindegyiknek mindig a nyomában volt legalább egy felnőtt. Azért nekem így is 10 másodpercenként ugrott össze a gyomrom. Néha sűrűbben is. Csak Misi lábára esett rá majdnem egy 10 kilós szikladarab, de a friss sógornőm a kezét nem kímélve megmentette  a helyzetet. Nem sokon múlt. Réka mondta is neki, hogy ő már lehet anyuka, mert nagyon jól tud vigyázni a gyerekekre.
A gyerekek borzasztóan élvezték a kirándulás minden percét, amit nem az autóban kellett tölteniük. Ha egyszer megérjük, hogy nem éjszaka kell majd utaznunk, akkor valószínűleg útba fogjuk ejteni máskor is a Turult, az autópályától csak egy körülbelül 10 perces kitérő.  De egyedül tutira nem vállalnám be a három gyerekkel.

És készült rólunk olyan kép is, amin végre mind az öten rajta vagyunk, másodszor, mióta Misink is van. :)