Réka mondta

Megszületett a döntés: megyünk az Élményvárosba Réka kívánságára. Aztán még "mekdohányszba" is. (Sőt, egy kis játszóterezést és sátornézegetést is hozzá tettünk később. )

- Na, jó lesz ez annak a napnak, hogy te mondod meg, mit csináljon a család?
- Igen! Jó lesz! Én mondom meg! Végre! ..... De azt továbbra is ti mondjátok meg, hogy ne veszekedj az öcséddel. Meg hogy gyerekek, azok a ti dolgaitok, rakjátok el őket! .... A ti dolgotok a hmmm... nevelés. Hát törpe anyuka vagyok én?! Nem!

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nándi és az ajándék

Vannak azok a képek, amik akkor voltak divatosak, mikor én voltam iskolás. Mikor kusza vonalak és pontok halmaza mögé kell nézni, és akkor hirtelen meglátod a háromdimenziós valódi képet. És ha egyszer sikerül, akkor már mindig. Valahogy így érzek most Nándival kapcsolatban. Összeállt a kép. Azzal, hogy kiderült, hogy az ő szeretetnyelve az ajándék.

Például már értem, hogy ha valami rosszat csinál, miért zokogja, hogy kidobja az összes játékát a kukába. És még ráadásul engem is. Miért kell egy halom kacattal együtt aludnia az ágyban, és miért vállalja a fenékrecsapást is, hogy kiszaladjon egy utolsóért, ami már villanyoltás után fél órával jutott eszébe. Miért viseli olyan rosszul, ha valamit elvesznek tőle, vagy ha azzal büntet(t)em, hogy a szekrény tetejére teszem a játékát, amivel rosszalkodott. Hogy miért borítja ki az átlagosnál jobban, ha valamit kér, és nem kapja meg. Hogy miért viselte meg olyan nagyon a cumi elvétele. És még ezer apróság.
Tegnapelőtt például szinte sírva adta oda az utolsó mindenkikedvence fagyit a Dávidnak, pedig jogosan volt az övé, és senki nem kérte tőle. Hogy majd játsszon vele bújócskát. (A gyerekek hálátlanok, pár perccel később le irigyezték és önzőzték, mert a helyette kapott fagyiból nem adott kóstolót... :) )

Úgy érzem, kaptam egy kulcsot Nándi lelkének a tornácához. Nem merem mondani, hogy a lelkéhez, mert nagyon különlegesen gondolkozik, nem hiszem, hogy valaha ki fogom tudni számítani, vagy irányítani. De az utóbbi 1-2 már egyáltalán nem örült neki, hogy szeretgetjük, nem örült a pusziknak, a csiklandozástól elmenekült. Ami elég meglepő volt. De most már van eszközöm, és javul ez is, már direkt beül az ölembe, sőt, hívott autózni, amire szintén régen volt példa. Teljesen elzárt minket magától, mert azt hitte nem szeretjük igazán. Nálunk nincs nagy ajándékozgatás, leállítottam az édességevést is, elmúltak az ünnepek, nem járunk közösen vásárolni, hogy válasszon esetleg magának ezt-azt, ha mégis, ott is sokkal szigorúbb voltam mostanában, mint korábban. Viszont most már tudatos vagyok.

Egyik alkalommal csúnyán összevesztek Rékával. Másnap, ahogy a fent linkelt posztot megírtam. Éppen a varródobozomat rendezgettem, odahívtam Nándit, hogy jöjjön, van neki egy meglepetésem. Kicsit izgultam, hogy beválik-e, de fogtam egy fémgombot, amiből csak egy volt, és mondtam, hogy ez egy nagyon különleges gomb, egy katona ruháján volt. És most neki adom. Egy pár másodpercig még sírt, de aztán válogatott hozzá még néhány gombot, és mindent elfelejtett. Ez bő két hete volt, azóta is ott őrizgeti őket az ágya fejénél, szépen sorba rakva, minden este létszámellenőrzés, és ha valamelyik hiányzik, képes negyed órát csúszkálni az ágy alatt, hogy megtalálja.
A múltkor nagyon kiborult, sírt, ordított, csapkodott, fenyegetőzött, nem is akart kiszállni az autóból. Egy darabig tanácstalanul álltam mellette, majd elkezdtem keresgélni a táskámban, találtam egy kis evőkardot, amiket nagyon szeret. Odaadtam neki szó nélkül, megpuszilgattam, és elindultam be a házba. Először utánam kiabált, hogy ez nem a kedvenc színe, de aztán elhallgatott, és még alig léptem be az ajtón, már szállt ki, és egy perc múlva már vigyorogva játszott bent a karddal.
A tegnapi élményem az, hogy besokallt, és már mindentől kiakadt, minden kis piszkálódásra agresszióval válaszolt. Már az ölemben zokogott, semmi sem volt jó neki. Gergő már hazaért, meg akartam próbálni kivinni a gyerekek közül, és az ördögi körből, amibe került szegény. De nem akart eljönni velem sétálni. Mindenki más ott ugrált, hogy majd ő jön velem, csak Nándi mondta, hogy nem, hideg van, nem, nem akar felöltözni, még az sem vonzotta, hogy viszem a gyerekülésben biciklin. "Majd esetleg átgondolom" - tette hozzá, mikor látta, hogy mindenki hogy szeretné, amiről ő olyan könnyedén lemond. Majd kb. fél perc elteltével hirtelen örömmel felkiáltott: "Menjünk el vásárolni a biciklivel!" Megegyeztünk, hogy jó, elmegyünk, veszünk mindenkinek nyalókát. Azonnal boldog kiskutyává változott, mindenkihez odaszaladt és elmondta, hogy hozunk mindenkinek nyalókát, és elfelejtete minden bánatát. Gyakorlatilag nevetve tekerte végig az utat a boltig és vissza, és hihetetlen örömmel osztotta szét a nyalókákat, mikor megjöttünk.
Ma pedig megértettem, hogy annak ellenére, hogy csináltam neki délutánra mákos gubát, azért nem kért, csak egy falatot, mert neki az lett volna a válasz a "szeretsz" kérdésére, ha ő a Heniéknél kaphat abból, ami ott volt. Értékelte ugyan, hogy megcsináltam, de nem a mákos guba volt a lényeg.
Kért viszont az apukájától színes táblás csokit, mikor hallotta, hogy mondtam Gergőnek, hogy hozhatna valami csokit, mert teljesen lefogyott az édességkészletünk. És nagyon boldog és nyugodt kisfiú lett tőle. Pedig csak két kockát evett belőle, a többit szétosztotta. Mert ő is szeret minket. Nézte a csokit, nézte, hogy tényleg színes - a Milka Triolade csokija -, és azt mondta:
- Úgy örül a szívem!

Az enyém is kicsi Nándi. Az enyém is.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Sziporka

Csikizem Nándit meg puszilgatom, kacag, ellenkezik:
- Neeee, anyaaaa! Rámragasztod a sejtjeid!

Birkózunk tovább, hanyatt fekszem, a talpamra fektetem a mellkasánál, kezét fogom, felemelem, Nándi nevetgél:
- Emberszerelő! Szereld meg az embert!



(Előzmény: elkezdtük nézni az Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy élet sorozatot, illetve láttunk autószerelő műhelyt, ahol egy oszlopon emelték fel magasra az autókat, nem szerelőakna volt.)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Telnek a napok...

A mai nap már nem olyan lájtos, mint az előző kettő... (a hétfőt nem számolom, mert kétanyukás nap volt) Lassan összeszokik a banda, fogy az újdonság varázsa. A mai ebéd közben/után úgy éreztem, hogy valaki kiadósan megütögette a fejem egy súlyosnak látszó tárggyal. Valóban azért ordítottam rekedtre magam, hogy hallják meg, hogy ha nem ülnek le az asztalhoz, nem kapnak szilvásgombócot. Minden indulat hiányzott belőlem. De amíg nem fütyültem egy hatalmasat, az ordítás is csak nyamvadt egércincogásnak tűnt a 6 gyerek kacagása és visítozása közepette, miközben engem próbáltak meglincselni. Valami miatt. Nem értettem az indokokat, azt hiszem a puszta tény, hogy a kanapén ültem, váltotta ki bennük az ingert.

Azért 6 és nem 5 gyerek, mert a szomszéd néni Dorkája is itt van a nap nagy részében, aki 10 éves. De délelőtt még benézett a barátnőm is a maga három gyerekével... Szóval igazán nagy volt a gyereksűrűség idehaza ma.

Az esték viszont egyszerű  másmilyenek, mert a barátnőm is hozzánk jön most már haza munka után, és koordinálja a helyzeteket. Tegnap például magára hagytam őket egy mesekönyvvel, és azzal, hogy csak lemegyek pisilni, és aljas módon lenn maradtam vagy 10 percet, és megírtam egy levelet.  És orvoshoz is eljutottam, így megúsztam a vacsoráztatást. Határozottan megkönnyebbültem, mikor megérkezve láttam, hogy már csak morzsák vannak a tányérokon. A napi két étkezés koordinálása - mármint hogy maradjanak az asztalnál, és ne disznólkodjanak, és mindenki egyen rendesen - valamint a fagyizás és a két gyümölcsevés házon kívüli levezetése bőven elég. Ugyanis a gyümölcsöt (főleg dinnye és őszibarack) és a fagyit nem ehetik a lakásban, mert mindent összecsöpögtetnének.

A mai nap egyébként azt hiszem nehezített pálya. Egyrészt fáj a fejem. Másrészt meg reggel jött a kőműves - teljesen mindegy miért, ha minden igaz, fog ez még szót érdemelni, - és beszélnem kellett vele. Ez igazán komoly próbatétel volt mindanyiunk részére. Végül úgy tudtuk megbeszélni a tennivalókat, hogy elküldtem az aprónépet fagyit keresni. (Amit aztán felhoztak az emeletre, amitől mérges lettem, és kitoloncoltam őket az erkélyre, mert a szabály az szabály) És sikerült szót értenünk a kőművessel.

Az, hogy van türelem, és szót fogadnak, kizárólag annak köszönhető, hogy semmi mást nem akarok csinálni, csak az ő kéréseiket teljesíteni, és résen lenni, hogy elfojtsam a lázadásokat már csírájában. Mihelyt elkezdek pakolni azért, hogy rend legyen, és nem azért, mert nincs feladatom, vagy bármibe belekezdek, ami nem róluk szól, azonnal megőrülnek. A romeltakarítás fektetés után van, igaziból a barátnőm és Gergő csinálják, én főzni tudok már csak ilyenkor, meg nézni magam elé. Mondjuk enni is kell valamit, úgyhogy jó munkamegosztás. A magunkelénézést aztán kórusban is csináljuk olyan 10 után. :D

Nem tudom, hogy bírnék 5 saját gyerekkel. Azt hiszem nehezen, gyötrődnék sokat azzal, hogy kinek mennyi jut belőlem. De azt hiszem, azért születnek picinek, és nőnek velük együtt a feladatok is, hogy meg lehessen tanulni. Bár még a háromgyerekességet sem tanultam meg teljesen...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Öt gyerekkel...

Az egy felnőttre jutó gyerekszám jelentősen megnőtt hétfő óta. Befogadtunk az oviszünet két hetére a barátnőm két kisfiát, a mi két nagyunkkal egyidősek. Réka és Dávid konkrétan eljegyezték egymást, és közös jövő tervezgetnek, szóval a jó viszony adott.
Szóval most egyedül vagyok 5 gyerekkel, és tegnap este annak ellenére, hogy Gergő itthon volt, úgy éreztem, hogy egyedül csinálom végig az estét. Ami nyilván nem így volt, mert pl. ő csinálta a fürdővizet, és egyszer legalább kiabált is velük, határozottan emlékszem, majd megállapította, hogy hab lóg a plafonról is. (És ebben semmi túlzás nem volt, később én is láttam) És egyéb villanások is vannak az emlékeimben, hogy ott volt, és segített.  És mindezekkel együtt a háromgyerekes estéinken nem tapasztalható nyugalom és békesség jellemezte a fekvést, csak én pörögtem.

A napjaink pedig nagyjából úgy alakulnak, ahogy gondoltam. Nagyon szigorúan követem az általam kigondolt napirendet, és működik. Ritkán kell felemelnem a hangomat. Általában rugalmasabb vagyok, de most mindig arra hivatkozom, hogy sokan vagyunk, és nem lehet. És ezt elfogadják, mert tényleg így van, és élvezzük ennek az előnyeit is. Főleg a gyerekek. Azért mi, felnőttek nem annyira :)
Amit kihagytam a napirend tervezéskor, az a plusz egy öltözés a séta után. És az ezzel járó plusz egy mosás. Mert olyan koszosan és sárosan jövünk haza, hogy még nekem is át kell öltözni. Ma például a patakhoz mentünk, és találtak egy fatörzset és gátat keresztben a két part között, és azon mászkáltak át. Időnként belecsúszva a vízbe. És építették tovább a gátat. Még a gumicsizmák is tele voltak. A bejárati ajtó előtt vetkőztettem mindenkit, zsilipelve juthattak be a lakásba. de legalább a kullancs-ellenőrzés is megvolt egy füst alatt. A tegnapi reptéri séta kevesebb sárral járt ugyan, de ugyanúgy öltözéssel, illetve még mindig dobálom ki titokban a mindenféle "kincseket", amiket összegyűjtöttek: vállfa letörött kampóját, rozsdás vasdarabot, sáros törött műanyag akármit és társaikat. Ha esetleg keresik, majd mondom nekik, hogy ha a helyére rakták volna, meglenne. De nem hiszem, hogy fogják. Ami valódi játék nekik, egy rossz időjárás állomás. Vagy rádió. Vagy nem tudom mi. De valamit működik. Remélem nem bomba időzítője :)
Az útra, forgalomba nem merek menni velük, így marad a kertek alatt csalinkázás. Így elég a türelem mind az ötükre, csak arra kell vigyáznom, ne menjenek be a másfél méter magas napraforgó közé, mert ott nem találnám meg őket.

Na, megették a napi betevő fagyijukat, bekapcsolok nekik egy mesét, mert a déli altatással nem is kísérletezek. Öt 7 éven aluliból egy biztosan akad, aki nem akar aludni, és a többinek is lehetetlenné teszi a pihenést. Ezért semmi kedvem veszekedni. Inkább megírom a mese alatt a nagyon fontos levelet, amit kell. Mert közben nagyon zajlik az élet az egyesület háza táján is, szeretnék arról is írni. Már látszik, hogy tökéletes ellenszer lesz zöldülés ellen. :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Egy régi nyáreleji délelőtt...

Ez egy régi program volt, csak most kerültek elő a képek. Az Állatsziget tanévzáró buliján jártunk, ahol egy meglehetősen szuper délelőttöt töltöttünk. Végigcsináltuk az akadálypályát, gyűjtöttük a pecséteket, hogy aztán forgathassák a szerencsekereket. A végén még Misinek - aki akkor még gipsszel nyomta - is volt olyan pálya, ahol megmutathatta mit tud: hason kellett átkúszni a kifeszített madzagok alatt. Annyira belejött, hogy egy idő után ki sem akart jönni, oda vissza kúszott, pedig ugyancsak forró volt a padló :)



Réka lovagolt is, a fiúk nem akartak.



Nagy nehezen összegyűlt az összes pecsét, forgattak is szerencsekereket, Panni nyert igaziból: kutyatálat, nyakörvet, és egy kb 10 évesre való pólót kaptunk. És azon sem sírt sokáig Réka, hogy a tombolán nem nyertünk, mert kezdődött a bűvész műsora, ami nekünk, szülőknek is igen nagy élmény volt. Nagy Molnár Dávid volt a bűvész neve, határozottan szórakoztató volt, nagyon tudott a gyerekekkel bánni, és nem voltak átlátszóak a trükkök. Csak azok, amiket akarta, hogy átlátszóak legyenek. :) Szóval jót mulattunk. Rékát pedig nyuszivá is varázsolta. Nagyon aranyos volt, mesélte utólag, hogy nagyon izgult, hogy mi lesz, ha tényleg elvarázsolja, milyen érzés lesz nyuszinak lenni :D

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Egy-két dolog

Réka esténként hiányolta az ágyát. Gergő végül egy nappal előbb jött értünk, és mikor aznap este Réka szomorkodott, mondtam neki, hogy hazamehetünk már holnap este is. Kicsit hallgatott, gondolkozott, majd megszólalt:
- Á, anya, inkább ne! Hagyjuk, hadd örüljön kicsit apa a szüleinek!

Úgyhogy ma jöttünk haza. 60 kiló ruha társaságában. Vagyis igaziból több, mert azt is hazahoztuk amit vittünk, ez ezen felül. A használtruha nagyker, ahonnan beszerezni szoktam, ugyanis megtámogatta a nagycsaládos egyesületet egy nagy zsák gyerekruhával, amit már nem tud eladni. Meg én is túlzásba vittem. Elég nehezen fértünk el hazafelé :) Mindenesetre nem bírtam magammal, és az egyik zsákot, amit magunknak hoztam, átnéztem. És volt benne Bob mesteres hosszú ujjú póló, meg traktoros thermo nadrág, és hozzá való pulcsi is. Úgyhogy Misi mindet fel is vette. És nem lehetett róla levenni. Igaz, hogy nyárhoz képest hideg van, de attól rosszul lettem, hogy ránéztem.

Nándiról pedig végre kiderült, hogy azért nem eszik husit most már hosszú hetek, talán hónapok óta, mert állatból van. Eddig csak azt mondta, hogy nem ízlik neki,  "ronda íze van". Amiről nem tudja, hogy husi, pl. a virsli, parízer, azt megeszi. Amikor a töltöttpaprikára azt mondtam, hogy ez főleg rizs, simán megette, és repetázott is. Elég szomorú vagyok, mi komolyan húsevők vagyunk, és nem igazán tudom, hogyan pótoljam a fehérjeszükségletet. Főleg, hogy a hüvelyeseket egyszerűen nem szereti. Mondjuk sírva elmegy az asztaltól, hogy "ez nem a kedvencem", és ha 3 napig nem adok mást, három napig nem eszik. Nem vagyok képben egyáltalán. Na, majd lesz megoldás.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Szaranyaság - újabb felvonás

Az van, hogy folyamatosan gyötrődök már megint a szaranyaságom miatt.

Egyrészt időnként bebizonyítom magamnak, hogy nem, egyáltalán nem vagyok szaranya. Megvannak ugye az érveim, elsősorban az, hogy ha szaranyának érzem magam, vélhetően nem vagyok az. Hiszen foglalkozom a problémával, és igyekszem elkerülni a hibákat. Másrészt viszont kézzelfogható bizonyítékaim is vannak.
Szóval arra jöttem rá, hogy az én bajom tulajdonképpen az, hogy szeretnék olyan anyuka lenni, mint amikor csak egy gyerekem volt.
Amikor egyszer tanácsadáson voltunk a még pici csecsemő Rékával, láttam egy anyukát, aki addig kérte a kb egy-két éves gyerekétől türelmesen a játékot, míg oda nem adta. Akkor azt mondtam, ilyen anyuka szeretnék lenni. És ment is Nándi kb. egy éves koráig. Addig nem veszekedtem a gyerekekkel. Túléltük Réka rendkívül intenzív dackorszakát, a terhességet, a csecsemőkorral, szoptatással, fáradtsággal, mindenféle feszültséggel járó időszakokat kiabálás nélkül. Nem mondom, hogy nem voltak konfliktusok, nem voltam ideges, de 1-2 történelmi kivételtől eltekintve meg tudtuk oldani fizikai illetve hangos fegyelmezés nélkül.
Aztán ahogy Nándi önálló öntudatára ébredt, és kétfelé kellett szakadni, nem volt időm Réka lelkére beszélni, hogy ne most szórja szét a lisztet, hanem jöjjön pónizni, miközben Nándi az ablakba mászott fel. És valahol itt kezdett kicsúszni a dolog a kezemből, egyre gyakrabban fordult elő, hogy felemeltem a hangom, aztán a háromfelé szakadással - Misi egy-másfél éves korával tovább durvult a helyzet. Nem is tudom, hova jutnánk, ha most kopogtatna a negyedik... Most már nem múlik el nap anélkül, hogy valamelyik gyerekkel - vagy minddel - ne "kellene" kiabálni, és az  utóbbi pár hétben valamelyik gyerek biztos kap legalább egyet a fenekére.

És érzem, hogy igaziból az én belső feszültségemet tükrözik. Merthogy folyamatos lelkiismeretfurdalásom van a dologtól. Attól, hogy nem vagyok képes arra, hogy olyan legyek, mint szeretnék. Érzik azt, hogy nem értek egyet saját magammal. És nem tudom elengedni azt a képet, amilyen szeretnék lenni. Talán mert nincs is előttem olyan kép, amilyen három, vagy többgyerekesként szeretnék lenni. Csak olyan nagycsaládos ismerősöm van, aki hasonló gondokkal küszködik, ugyanolyan, vagy legalábbis hasonlóan tanácstalan, mint én. Vagy aki nem emlékszik már, milyen volt, amikor ekkora gyerekei voltak. Olyan pedig nem szeretnék lenni, amilyen anyukám volt. Ő is kiabált velünk, és mi még főzőkanállal is kaptunk :) Most már maximálisan megértem, nagyon hasonló helyzetben volt, mint én, csak sokkal többet kellett dolgozniuk sokkal kevesebb pénzért. De akkor sem szeretném a példáját követni. Még akkor sem, ha kijelenthetem, hogy egy alkalom sem maradt meg bennem, amikor úgy éreztem, hogy igazságtalanul kaptam, és úgy gondolom, hogy jó anyuka volt.

Ha egyfelé kell figyelnem, tökéletesen jól elvagyok mindegyik gyerekkel. Réka azon tulajdonsága sajnos ilyenkor is kiborít, hogy nem képes örülni a dolgoknak, néha úgy érzem, semminek. Nem tudom, hogy én gyerekkoromban milyen voltam, de felnőttként valóban minden apróságot képes vagyok megragadni, ami fény az alagút végén, és csak azt nézni. És a legrosszabb napokban is mindig megkeresem azt, ami jó, és tudok érte hálát adni. (A blogon persze nem ez látszik, mert előszeretettel használom dühöngőnek, de alapvetően én egy  optimista valaki vagyok. Néha persze összezuhanok, mert aggódós vagyok, és néha jól esik panaszkodni is, meg jól esnek az együttérzések és a jó tanácsok, de általában pár óra sem kell, hogy talpra álljak. )  
Az a baj, hogy nem tudom megérteni, hogy miért ilyen. És mivel nem tudom megérteni, elfogadni sem. Ez egy ilyen tulajdonságom, ami nagyon sok dologban előny, de a gyereknevelésben jobb lenne, ha csak simán el tudnám fogadni, hogy ilyen. De amikor ketten vagyunk, ezeket a rohamokat is tudom kezelni, és nem ordítás lesz a vége ilyenkor. Nándi kis kölyökkutya rohangálását meg határozottan tudom élvezni, és nem életveszélyes csapongásnak minősíteni, ha másra nem kell figyelni, hanem együtt rohangálunk és nevetgélünk kettesben. És csak csicsereg és csicsereg. Misivel meg tudom élvezni azt, hogy minden bogár mellé leguggol, és nem rémülten szakadnék kétfelé, vagy háromfelé, az alapján, hogy a többiek éppen merre járnak. 

De a hárommal együtt nem megy. Valahogy nem jófelé megyünk. És nem tudom eldönteni, hogy jók-e a határaink, amikhez ragaszkodok. Vagy egyáltalán ragaszkodok-e a határokhoz, vagy észrevétlenül következetlen lettem. Mert van már olyan, hogy úgy csinálok, mintha nem vettem volna észre valamit, amiért különben szólni szoktam, csak hogy ne kelljen belemennem egy újabb adag veszekedésbe. És talán olyan dolgok is vannak, amiket észre sem veszek, csak rálegyintek, és nem szólok, pedig korábban ügyet csináltam belőle. És elveszítették a gyerekek a határaikat? Még ezt sem tudom biztonsággal eldönteni. 
Holnap, ha lesz időm meg főleg kedvem, akkor majd írok talán arról is, hogy milyen konkrét helyzetekkel küszködök. Talán segít, ha megfogalmazom. 



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

A fagyizás

Kettévált a család, Gergő otthon, mi Kaposváron. Gondoltam, nincs ma olyan meleg, itthon egy óra alatt egymás idegeire ment mindenki, szóval délelőtt bemegyünk a városba fagyizni egyet. Az én gyerekeimnek, mivel autóhoz van nőve a seggünk, már a buszozás is jó program.
Szóval bementünk Kaposvárra fagyizni. Elég hullámzó volt, ahogy az egész napunk. Vártuk az időjárás-változást, ami teliholddal és a korai keléssel karöltve rendesen megborított mindenkit ma.

Nándi kezdte azzal, hogy benézte, hogy a nagyfiúk átugrálják a földről szökő kutakat, amiknek nincs medencéjük, hanem a tér kövei között folynak el. És gondolta, ő is megpróbálja. Csak rövid volt a lába, és jól tökön locsolta magát. Egészen a nyakáig... Véletlen felismertem, (merthogy én nem vagyok itthon Kaposváron) hogy a turkáló közelében vagyunk, ahol tudom, hogy olcsón vannak gyerekruhák, úgyhogy oda vettük az irányt. 5, maximum 7 perc alatt sikerült túrni egy rövidnadrágot és egy pólót, (meg egy szoknyát és két pólót Rékának, amit nem lehetett otthagyni kétszázé'). Az idő nagy részében Nándi Misi fejét ütögette, és élvezte, hogy Misi visít, Réka pedig a fehérneműk között kutakodott, és hozta oda a szexibbnél szexibb munkaruhákat és melltartókat, hogy vajon ezek már jók-e neki, és megvesszük-e. Nem vettük. Jogosultak lettünk volna még két darab ruha  ingyenes kiválasztására, de ezt már nem vállaltam a hely épségének, és a jelenlevők  idegi állapotának megőrzése érdekében. Különösen a sajátoménak...

Aztán immár szárazon sétáltunk a fagyizó felé, amit nem tudtam, hol van. Mert én mindig rábízom magam a zuramra, aki egyébként nem egy sétálgatós. De a gyerekek útközben eljátszottak jól a szobrokkal, amik járókelőknek vannak álcázva, illetve a VW bogár alakú muskátlisládákkal, és a világ összes szökőkútjával. Nem tudom, hogy van-e város, ahol egy négyzetméterre ennyi szökőkút jut... Aztán valahogy megtaláltuk a fagyizót, és jó volt, még sütit is kaptak. És aztán lekéstük a buszt. És az nem volt jó. Mert fél óránként jár.  És Réka halálosan fel is bosszantott, ami nem volt egyáltalán nehéz. És mindenki nagyon fáradt volt, mert fél hat körül keltek. Én is. És akkor azt gondoltam, hogy elmegyünk a következő megállóba. De aztán 20 méter és 10 perc után rájöttem, hogy ez nem jó ötlet. És akkor próbáltam nyugodt maradni, és ezt közölni velük, de elég nehéz volt. És akkor elmondtam nekik, főleg Rékának, hogy én nagyon szeretném, hogy jól érezzék magukat, mert azért jöttünk, hogy nekik jó legyen, de nem tudok most már semmit kitalálni, van-e ötletük. És pont ott volt egy bolt, és Réka mondta, hogy ő oda be szeretne menni. És akkor megint jó lett. Annyira jó volt nekik, és olyan aranyosak voltak, hogy azt mondtam a nagy kunyerára, hogy najó, egy dolgot választhat mindenki. Ez egy 350 forintos bolt volt (hol vannak már a főiskolás koromban indult százforintos boltok??? :D ), annak minden giccsével és haszontalanságával, amiről a kínaiak azt gondolják, hogy szükségük van az európaiaknak. Misi villámgyorsan és rendkívül határozottan kiválasztott egy neki derékig érő fröccsöntött harci bárdot, amit következetesen azóta is kalapácsnak hív, Nándi természetesen egy kisautót talált, mindketten tántoríthatatlanul kitartottak a választásuk mellett, néha bepróbálkozva azzal, hogy még valamit megkaparintsanak. Réka pedig zokogva rohangált a polcok között, nem tudva eldönteni, hogy melyiket válassza a sok szépség közül. A giccsboltokat pontosan neki találták ki. Végül, mikor sürgetni kezdtem, mivel már csak 7 percünk volt a korábban 10 perc alatt megtett 20 méterre, elmarta az egyik esélyest, egy jegyzetfüzetet. Pont elértük a buszt. De még futottunk is kicsit a végén. Réka pedig végig siránkozott, hogy ő nem ezt szerette volna, csak azért, mert sietni kellett. A lényeg, hogy a kedve valahol ott maradt a fagyizóban. Vagy a boltban.
Hazafelé egy nyugdíjas néni azt mondogatta, hogy hadd visítozzanak, azért gyerekek, akinek nem tetszik, szálljon le, a másik meg megkérdezte, hogy vajon otthon is ilyen rosszak-e... Egymásnak kellett volna engedni  a néniket :) Egyébként nem voltak rosszak, csak tényleg hangosak.
Azt azt hiszem, mondanom sem kell, hogy Nándi autója érinthetetlen, és mindhárman a harci bárddal kalapáccsal játszanak. Leginkább arra akarják használni, ami az eredeti rendeltetése: egymás fejét verni vele. Ez ellen én, és az aktuális áldozat élénken tiltakozunk, így végül béke lesz mindig, de gyanítom, hogy a kalapács is a szekrény tetején fog lakni, mihelyt Misi életének nem ez lesz a főszereplője. 

Szóval ez volt a mai délelőttünk, és a délutáni játszóterezést már le sem írom, mert nagyon hasonlóan kiszámíthatatlanul hullámzó volt. A kalapács is jött velünk :) És remélem most már letudtuk a koránkelést, a frontot és a teliholdat is, és holnap relatív nyugalom lesz. Megint belelóg a kezem a bilibe...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Esküvőn voltunk (már két hete...)

Rájöttem, hogy akár még egy hónap is eltelhet, mire lesznek fényképeink az esküvőről, mert mi nem nagyon fotóztunk, a hivatásos elég aktív volt, biztosan lesznek bőven képek alapon. Szóval írok némi beszámolót, mert addigra meg majd elfelejtem, mi is volt.

Hát, nem volt zökkenőmentes, de kevés esküvő van, amiről ez elmondható lenne... A tesóm nagyon izgult, nagyon szerette volna, ha tökéletesre sikerül minden, igazán nagy nap volt ez nekik, meg is akarták adni a módját.
Fél 12-kor kezdődött a nászmise. Öcsém úgy fogalmazott, hogy feketeöves katolikus esküvő lesz az övék, és tényleg. A püspök atya adta össze őket, aki már a Kinga szüleit is, és rajta kívül még 3 másik atya is koncelebrált, akikkel a tesóm nagyon jóban van. Szóval nagyon meg lettek áldva. Nagyon megható volt maga a szertartás. Biztosan attól is, hogy ők ilyen komolyan vették az egészet, nem éltek együtt előtte, meg semmi, és tudtam, hogy nekik ez valódi eskü, valódi házasságkötés, vagy csak egyszerűen öregszem, de rendesen nyeltem a könnyeim. És nem csak én, hanem a fél templom. :)
Aznapra elég rossz időt mondtak, teljesen borús reggelünk volt. Mikor fodrásznál ültünk a menyasszonnyal, öcsém telefonált, hogy elintézte, hogy jó idő legyen legalább a fotózáson, de a többit nem tudja garantálni. És úgy is lett. Vagyis végülis végig, az egész esemény alatt hűvös, de szép idő volt, de voltak a környékről érkező vendégek, akik, viharokon keresztülvergődve érkeztek.
Elég sokat piszkáltuk az ifjú párt azzal, hogy roadshow lesz az esküvőjük, csomót kellet autózni, még jó, hogy a polgárit már megejtették májusban, mert azt lehet, hogy még egy harmadik faluban vagy esetleg Győrbe szervezték volna, így viszont a templom után, miután jól megfújták őket buborékkal - a logikáját nem értettem - mehettünk az étterembe. Ami nagyon jó kis étterem volt, jól főztek, csak elég szűkösen voltunk. A kertbe tervezték, de sajnos az idő nem engedte, így kicsit össze kellett húzni magunkat. Hatalmas kerthelyiség és kert volt egyébként tóval, játszótérrel, dombokkal, szóval a program adott volt. Sokat legeltettük a gyerekeket. És Gergő az idő nagy részében söröket ivott és kosárlabdázott. Azért én elég jól tehermentesítve voltam az egy gyerekre jutó nagyszülő és nagybácsi/nagynéni illetve koszorúslány miatt, ami viszont azzal járt, hogy időnként frászt kaptam, és elkezdtem létszámellenőrzést tartani. Mert úgy szétfutottak hárman háromfelé, mint annak rendje. Azért nem veszett el egyik sem, de néhányszor komolyan megijedtem, mikor valaki csak két gyerekkel jött vissza, hogy a harmadik már 10 perce visszaindult. Általában Nándi.

Nándit egyébként úgy lehetett megtalálni, hogy a kék ruhás lányokat kellett keresni. A kék ruhás lányok a koszorúslányok voltak, 20 év körüli, csinos és jókedvű lányok. Pont Nándi esete. Persze bedőltek neki, pedig szóltam, hogy Nándi egyáltalán nem véletlen simogatja meg a ciciket és bújik a szoknyák alá. Sokat játszottak vele, táncoltak. Egyszer, mikor nem találta őket, Nándi odajött hozzám, és mondta, hogy "Anya! Hozd ide nekem a kék ruhás lányokat!" Mikor elfáradt, lefeküdt egy padra az egyik lány mellé, az meg simogatta a fejét. Elég boldog volt :) Aztán később mindenki táncolt, csak ez a lány üldögélt ugyanott. Mondom Nándinak, kérje fel táncolni azt a lányt, aki előbb simogatta a fejét, biztos örülne neki. Nándi állt, nézte, nézte, majd odaszaladt, és lefeküdt ugyanoda. Még egy kis fejsimogatásra. :)

Réka is nagyon megbánta, hogy nem akart koszorúslány lenni. Mondta, hogy hát, nem tudta, hogy ilyen szép ruhájuk lesz. Pedig én mondtam neki azt is, mindent megpróbáltunk, hogy akarjon, mert Gábornak fontos lett volna, Réka a keresztlánya. De aztán most csapódott hozzájuk, táncolt velük, és igyekezett ő is igazi nagylány lenni, nagyon aranyos volt. És a lányok is, hogy foglalkoztak velük.

Misinél bevált a jóslatom, hogy a lába rendbejön majd annyira, hogy tudjon táncolni. Mondtam is a Gergőnek, hogy azért gyártott nekem fiúkat, hogy neki ne kelljen táncolnia többet. Ő nem szeret, én igen. Nos, Misi gondoskodott róla, hogy ne áruljak petrezselymet, még akkor sem, amikor éppen enni akartam. Ahogy rájött a táncolás ízére, levakarhatatlanul követett, és követelte a táncit. És ha elhallgatott a zene, azonnal kérdezte, hogy "miko lesz zeneeee?". És vitathatlanul egy Travolta veszett el benne. Esetleg kettő.

 Aztán még csinos is voltam, 5 kilót fogytam egy hét alatt, hogy beleférjek a ruhámba. Persze az ilyen hirtelenfogyás nem tartós, már vissza is jött majdnem az egész, de jó érzés volt az is.  Gergővel alig találkoztam, az nem volt annyira. De ő volt a tanú, meg a menyasszonyi autó sofőrje is, meg ugye ő ivott, én meg vezettem hazafelé...

A sütik finomak voltak, csak túl sokat sütöttünk. Nagyon sokat :) Még 2 napig ettük utána a maradékot, pedig sokan voltunk rá.
Meg csináltunk nekik egy nagy fotót nászajándékba, ami az ő képeikből áll össze. Nem volt egyszerű pedig, de végül sikerült, és jó lett.
Még az is jó volt, (vagy nem volt jó, ez nagyjából 5percenként változik bennem,) hogy  ugyanaz volt a vőfély, aki a mi lagzinkon 10 évvel ezelőtt, és akivel évekig színjátszóztunk együtt. És ez azzal is járt, hogy vagy 10-15 évvel én is időnként visszafiatalodtam, és hát, jó érzés fiatalnak érezni magát az embernek, de utólag elég idétlennek érzem magam... Például elraboltuk a vőlegényt is. Meg a vőfély botot.

Elvileg ez egy hagyományos lagzi volt, de mivel fél12-kor kezdődött, furcsa időeltolódás volt. A 7 órás vacsoránál már olyan hangulat volt, mintha éjfél lenne, és túl lennénk a buli csúcsán. Mikor mi 11-kor hazaindultunk, már csak alig néhányan, a legkitartóbbak lézengtek, mintha 3 felé járnánk.
 De legalább részt vettünk egy lakodalmon szinte végig :) Erre sem volt nagyon példa, mert a baráti körünkhöz képest mi viszonylag korán esküdtünk, és már gyerek(ek)kel jártunk az esküvőkre.
Egyébként egyedül Misi aludt kicsit délután, a nagyok nem voltak hajlandók, nagyon bírták a gyűrődést. Még így is Misi miatt kellett hazaindulni, a nagyok sírtak eléggé. Azért otthon nem kellett altatni őket, ez volt az előnye annak, hogy messze volt a buli, legalább otthon nyugalom volt, mert végül akármennyire is ébren akartak maradni, csak beájultak a fél órás út alatt.

Szóval ez volt, most már a nászúton is túl vannak.  Elkezdődtek a hétköznapok. A szüleim fölé költöztek, most csinálták meg a tetőteret különbejáratúra. Fura volt az utolsó dobozaimat is elhozni a régi lányszobámból, de így 10 év után ideje volt.
Nem hiszem, hogy egyszerű lesz nekik, de nagyon drukkolok, hogy sikerüljön...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Anna, Peti, Gergő - Réka, Nándi, Misi

Nem kellett nagy fantázia, hogy a párhuzamokat megvonjuk a mese sorozat és életünk főszereplői között. Vagyis kizárólag én lógok ki a sorból, én korántsem vagyok az a falra kent tészta láttán nagy levegőtől megnyugvó Anya. Bár a Megmondalak c. könyvben az Elég volt c. mese gyanítom, hogy nem egyszer és nem kétszer történt meg Bartos Erikáéknál sem. Nálunk heti rendszerességgel biztosan előfordul, de igény szerint sűrűbben is. Leszámítva persze a gyerekek odafigyelő és segítő hozzáállását... Annyira nem rémülnek meg, ha ilyen előfordul nálunk :S   Apa meg nem az a kirándulgatós, oktatgatós típus, és azt hiszem, nem hagynám, hogy a gyerekek jelenlétében próbálja belerakni a túl kicsi autóba a gyereküléseket. A feje olyan vörös lenne vélhetőleg neki is, de a gyerekek nem ilyen arccal állnának mellette.

Mióta Misi megszületett, határozottan gyakran meséltük úgy a meséket, hogy a mi gyerekeink nevét helyettesítettük be. Amikor azonban egy éve beszereztük az Annakönyvet, Petikönyvet és Gergőkönyvet, egyre gyakrabban szembesülök vele, hogy nagyon komolyak a hasonlóságok.  Persze könnyen lehet, hogy ez csak némi horoszkóp-szindróma, sőt, vélhetőleg az, de azért vicces.

Ugyanazokat a játszmákat játsszák, ugyanúgy gonoszkodnak egymással, és ugyanúgy képesek elolvasztani még a jégszíveket is a testvéri szeretet és összefogás mintapéldányaiként. Lefogadnám, hogy Annácska ugyanolyan menedzsertípus, mint Réka, aki gondoskodik, és szereti megmondani, hogy mi merre hány méter, és valószínűleg Rékát is el fogja keseríteni az o betűk formája, ahogy a biciklizni tanulást is többször feladta, próbálkozás helyett inkább a sírást választva.
Ugyanúgy ölik egymást Nándival, miközben Misi vagy tanácstalanul áll közöttük, vagy csatlakozik röhögve hol az egyikhez, hol a másikhoz, de igaziból mindkettővel tök jól kijön.
Nándi volt a nagy zabagép nálunk, akinek nem lehetett elég gyorsan adni a kaját. Ő az, aki mindenből játékot csinál hihetetlen fantáziával, és hát a járműimádat abszolút leírhatatlan mértékű. Hihetetlenül kitartó, és vágyik a nagyos dolgokra. És ha valamit a fejébe vesz, se lát, se hall.
Bár nálunk Nándi megy világgá, és nem Misi. De idő kérdése...
Misi és Gergőke közös vonásai a kukásautó és építőipari jármű szeretet, és a rendkívül erős önállósági törekvések. És egy-két hónapja bejött a kérdésözön és a miért is. Ami Misi szájából úgy hangzik, hogy Méét?. A többi gyerek is érdeklődő, de amit Misi művel a kérdőjellel, az elképesztő. Lerázhatatlan, és befejezhetetlen a kérdések özöne.

Réka egyébként Gergőkével egyidős a való életben. Egyszer láttuk is őket a Városligetben. Néha kíváncsi vagyok, tényleg olyanok-e, amilyennek én gondolom őket, és ha igen, vagyon milyen nagy gyerekek lettek belőlük :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Játék a pöttyös dobozban

Ezt a blogot is akartam már ajánlani, sok jó ötletet gyűjtöttem már tőle.
Először nem is akartam játszani, merthogy összegyűjtöm majd én ezeket a kupakokat, de a héten elkezdtünk rendelni házi tejet, így esélyes, hogy nem lesz már tejesdobozunk. Azt gondolom, az összeadást, kivonást nagyon kellemesen tudjuk majd így Rékával gyakorolni. Talán érdekesebb, mint a sima füzetes példa.

Szóval nézzetek körül Gabriella blogján, van néhány jó ötlete. :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Az élet nagy kérdései és szeretetnyelvek

Ma este megint előjött a rendkívül kellemes téma Rékával. Hogy mi lesz, ha mi, a szülei meghalunk. Esetleg mind a ketten. Most az került előtérbe, hogy mi lesz velük, ki fog gondoskodni róluk. Azt a részt már úgy tűnik, fel sikerült dolgoznia, hogy amikor valakinek már nincs tennivalója ezen a földön, akkor megy a Jóistenhez a mennyországba. Hát, nem volt egy egyszerű beszélgetés, különösen, hogy az elkövetkező hat hétben három olyan hét is lesz, amikor kettéválik majd a család. És azt hiszem, ha a paraolimpiát úgy értelmeznénk, hogy ki tud többféle és minél nagyobb szörnyűséget elképzelni, akkor garantáltan dobogós lennék. Szerencsére van pár év színpadi gyakorlatom, így sikerült Rékát megnyugtatnom.

Azért két nagyon jó dolog is kisült az egészből. Az egyik az volt, hogy Réka, mikor lezárta magában a témát, akkor azt kérte, hogy a Képes Bibliából olvassak neki. Szóval valahol ezek szerint már bele sikerült ültetni a kis lelkébe, hogy van nekünk vigaszunk és reményünk, ha rossz dolgokra gondolunk.
A másik pedig az, hogy mikor Réka először kezdett el sírni, hogy ki fog róluk gondoskodni,  (aztán kibontotta, hogy és akkor ki fog főzni neki, és Misi nem is tud még bicajozni, ő pedig nem tud felülni az én biciklimre, hogy vigye, és hogy honnan lesz pénzük, vajon a boltos nénihez fognak-e költözni), akkor Nándi is elkezdett sírni, hogy ÉS KI VENNE NEKEM VALAMIT?
Úgyhogy végre választ kaptam arra kérdésemre, hogy vajon mi a fenére változott Nándi szeretetnyelve. Merthogy már nem esik annyira jól neki a babusgatás, a csiklandozás, nem bújik. És azért látszott, hogy nagyon szereti ő, ha kap valamit, ha csak az övé, amire gondot fordítunk, hogy legyen neki, pl. a csokis tetejű süti. De akkor ezek szerint valóban errefelé tendálunk. Úgyhogy hurrá, remélem eszközt kaptam! :)

És persze megerősödtem abban is, hogy Rékának a szolgálat fontos nagyon. Ami érdekes viszont, hogy eléggé letette a minőségi időt, és helyette sokkal bújósabb. Szerintem ezért is balhéznak Nándival annyit, mert átfedések vannak. Na, majd meglátjuk.  Legalább  a Misi egyszerű eset még, sír, megcsiklandozom, és csak kacag, kacag.

És a végére még egy kis Nándi. Rékát érte egy kis, de kellemetlen baleset ma. És ő nagyon aggódós, félti is magát. És kétségbe vonja azt, hogy én megfelelően gondoskodtam-e róla. Mármint többször megkérdezi, hogy biztos, hogy jó krémmel kentem-e be, biztos, hogy nem kell orvoshoz menni, és biztos, hogy... Szóval ilyenek. És jó néhány biztos után elkezdtem neki magyarázni, hogy ő az én egyetlen kis nagylányom, és hogy ő mennyire különleges, és nagyon féltem, és vigyázok rá, és... Erre Nándi a másik ágyról számonkérően nekem szegezte, hogy:
- ÉS A KISFIÚK?

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Osztozkodás

Anyukámék egyik kedvenc története a mi gyerekkori testvér szeretetünkről az, amikor kaptunk négyen négy egyforma tábla csokit, és mindegyiket négy egyenlő részre osztva mindenkinek négy darab csokija lett.

Most, hogy három gyerekem van, mindhárom szabad akarattal, már látom, hogy a szüleim félreértelmezték a gesztust. Az osztozkodásnak nem a jó testvérség volt a hajtóereje, hanem az aggodalom. Hogy a másiknak jut valami, amiről én lemaradok...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nevelő célzatú beszélgetés

Nándi jön ki a mesenézésből a másik szobából:
 - Kávét! Gyerekkávét jég nélkül! Gyerekkávét jég nélküüül! Gyerekkávét!
Gergő morog, miközben pakoljuk a gyerekszobát, ahova csak lapáttal lehet bemenni, ma este a pakolást tarottuk szülőbarátabbnak a veszekedés helyett.
- Ez egy hiányos mondat. Nincs benne sem alany, sem állítmány.
N: - Gyeeereeekkávét jég nélkül! Nincs? Nincs?
Én: - Van. De mit csináljunk vele?
N: - Jég. És jég van már? Elkészült már?
Én: - Nincs, holnap lesz.
N: - Megnézem!
Én: - Ne nézd meg, azért nem fagy meg, mert mindig nyitogatjátok a fagyasztót.
Nándi sírva, morogva el a szobába, és ránkcsukja az ajtót. 10 perc múlva jön elő:
- Gyerekkávé? Hol a gyerekkávé?
Én: - Lent a konyhában.
N: - Nem csináltatok nekem? Nem adtatok nekem gyerekkávét!
G: - Nem tudtuk, hogy kell, nem mondtad meg, mit akarsz a gyerekkávéval!
N: - Miért fárasztotok??? .............. Gyerekkávét KÉREK!
G: - Ó! Szeretnél gyerekkávét! Most már értem!

Egyébként ezért nem blogolok mostanában...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Az óvári mamáéknál is van tévé...

Igaz, ott nincs mese csatorna beállítva. Van viszont Animal Planet. Amit nézhettek néha.

Megyek fel, Réka nézi a tévét, egyedül...
- Mit nézel?
- Krisz Hábri az átlagembert. Feleséggel, gyerekekkel és sokezer háziállattal!

Most már itthon vagyunk, és Nándi lett az átlagember. Feleséggel, gyerekkel és sokezer háziállattal.

***

Beszélgettünk apukámmal, hogy a szomszéd nénijük is rákos lett. (Most már összeesküvés elmélet gyártódik, mert a páros oldal szinte minden házában volt már ilyen megbetegedés.) Egyszer csak Réka a hátunk mögött:
- MI? Rák? Milyen rák?
- Hát - mondom - ez nem olyan rák, ami a vízben él, hanem van egy betegség, és ez a betegsége van a Marika néninek.
- Olyan betegség, amikor az állkapocsból kell kioperálni a daganatot? Mert láttam a tévében, hogy a kutyának rákja volt, és kiműtötték a daganatot!

Nem is tudom, melyik jobb, a Minimax, vagy az Animal Planet...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Személyiségteszt

Csipkerózsikánál találtam ezt a tesztet, és hát úgy döntöttem, van rá időm, és megcsináltam. Jól esett, mostanában keresem kicsit magam. Önigazolnám magam, hogy alkalmas vagyok az életre, vagy az életben bármilyen feladatra. Igaz, a négyféle teszt kétféle eredményt hozott, de azért így is örültem az eredménynek. Azt hiszem, hangulat kérdése nálam, hogy melyik vagyok, néha kapaszkodok a szabályokba, máskor pedig tényleg utánam az özönvíz.  ENFJ (3 teszt szerint), illetve ESFJ típus vagyok. Az utóbbi szerintem több dologban eltér.

És csináljátok meg, érdemes, meg is lepődtem, hogy bizonyos dolgokat ilyen jól megfogalmazott, ami nekem még eszembe sem jutott magamról. Pedig sokat analizálom mostanában az életemet. :) És persze velem sem minden pontosan úgy van, ahogy leírják, de 80%-ban magamra ismertem az ENFJ-ben, és 60%-ban kb az ESFJ-ben. Határozottan igazolta azt a feltevésemet például, hogy valóban idealista vagyok, de valami olyan módon, amitől már nem is érzem úgy, hogy ez olyan borzasztó dolog lenne :)

A Gergő viszont életművész kategóriába esik, és végülis jogos, de meglepődtem :)

Szóval jól szórakoztam :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Személyiségteszt

Csipkerózsikánál találtam ezt a tesztet, és hát úgy döntöttem, van rá időm, és megcsináltam. Jól esett, mostanában keresem kicsit magam. Önigazolnám magam, hogy alkalmas vagyok az életre, vagy az életben bármilyen feladatra. Igaz, a négyféle teszt kétféle eredményt hozott, de azért így is örültem az eredménynek. Azt hiszem, hangulat kérdése nálam, hogy melyik vagyok, néha kapaszkodok a szabályokba, máskor pedig tényleg utánam az özönvíz.  ENFJ (3 teszt szerint), illetve ESFJ típus vagyok. Az utóbbi szerintem több dologban eltér.

És csináljátok meg, érdemes, meg is lepődtem, hogy bizonyos dolgokat ilyen jól megfogalmazott, ami nekem még eszembe sem jutott magamról. Pedig sokat analizálom mostanában az életemet. :) És persze velem sem minden pontosan úgy van, ahogy leírják, de 80%-ban magamra ismertem az ENFJ-ben, és 60%-ban kb az ESFJ-ben. Határozottan igazolta azt a feltevésemet például, hogy valóban idealista vagyok, de valami olyan módon, amitől már nem is érzem úgy, hogy ez olyan borzasztó dolog lenne :)

Szóval jót tett :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Telefonbetyárok

Ha telefonfülke mellett megyünk el, minden alkalommal komoly rábeszélőkészséget igényel, hogy tovább induljunk. Egyik az egyik fülkében, a másik a másikban, a harmadik pedig röhögve szaladgál egyiktől a másikig. Megbeszélik az élet dolgait, jó hangosan, néha beszélnek egy nénivel vagy bácsival is (automata).

Egyik nap fagyizni voltunk, családilag, egy olyan fagyizóban, ahol még mindig pontosan ugyanolyan a fagyi, mint az én gyerekkoromban. És hazafelé belebotlottunk megint egy fülkébe. Némi játék után visszarakattam velük a kagylót, hogy menjünk, és Gergő takarásból felhívta őket a fülke számán. Eléggé megszeppentek. Réka, aki a hangadó szokott lenni, kissé sápadtan mondta, hogy ő ugyan nem veszi fel. Nándi is hátratette a kezét. Maradt a legkisebb a nagy feladatra. Röhögcsélve, gondolkozás nélkül szólt bele:
- Szia! Kukiiii! - elég mélyen lehet belekódolva a telefonbetyárkodás...

Aztán persze rájött, hogy ez apa, és nagyon boldogok lettek mind, és Réka elmondta, hogy mennyire megijedt, hogy valami idegen telefonál nekik. :)

Egyébként tulajdonképpen minden rendben, az öcsém megnősült a hétvégén, és ez határozottan megérdemel majd egy külön posztot is, már csak azért is, mert olyan sok segítséget kaptam az olvasóktól sütiügyben. Meg mindenfélék vannak, de olyan fáradtság van rajtam, amilyenre csak az első harmadokból emlékszem. Csak a túlélésre hajtunk minden nap, az csak öröm, ha a tartalom is belefér. De így legalább nem vagyok elégedetlen :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS