Nagycsaládban élni jó :)

Az eltelt 12 hétben nagyon sokat gondoltam arra, hogy milyen nagy ajándék is ez nekünk, hogy kaptuk ezt a kis Ábel gyereket. A szülés után a legnagyobb félelmem az volt, hogy hogy fogok elbírni négy gyerekkel, és hát nem megy mindig, ennek ellenére most már teljes mértékben megértem azokat, akik hatot meg nyolcat, meg akárhányat is vállalnak.

Nem is tudom, hogy lehetne megfogni, leírni ezt a békét, örömöt, nem tudom mit, ami van, annak ellenére, hogy néha habzó szájjal ordítok valamelyik gyerekkel, mert már megint összevesztek azon, hogy ránézett a másik.
Az a tudat, hogy minden elmúlik, kézzelfoghatóbb lett. A nagyoknál egyszerűen túlélni próbáltam a nehézségeket, kivárni, amíg elmúlik, örülni annak, ami jó. Most is nehéz, haj, néha de mennyire nehéz négyfelé szakadni, feladni azt a keveset, amit az ember az elveiből megtartott, de valahogy kevésbé számít. Mert elmúlik. Tutira elmúlik a nemalvás, és lehet, hogy két év múlva, két év pedig elrepül egy pillanat alatt. Nem értem, mi a baja? Csak egy év, és már mondja majd a magáét, mutogat, megérteti magát, és mennyi egy év? Mindjárt kúszik, mászik, jár, két-három-öt-tíz hónap, mennyi az? Hiszen most született Réka, csak ordított nonstop, még kartondobozban is aludt egy ideig, és tessék, harmadikba megy, az ágyában alszik és beszél, beszél, beszél...
Nézem az óriásira nőtt Misit, és boldog vagyok, hogy lesz még ekkora gyerekem, mert tudom, hogy elmúlik. De az az önfeledt guruló, görgő kacagás az elmúlik, mert az csak ő, úgyhogy ha nevet, akkor annak minden másodpercét ki kell élvezni, akkor is, ha éppen a plüssjátékokat repteti le az emeletről, és tudom, hogy úgysem fogja összepakolni. Ahogy Réka színészi játékából is idegesítő kamasz-allűr lesz nemsokára, és Nándi sem fogja elmélyülten rajzolni a katonás rajzait óraszám. Nem kell majd játszani velük, nem kell majd velük aludni, nem kell ölbevenni őket. Ijesztő. És azzal, hogy itt van Ábel, és minden pillanatával, amivel ismétli a múltat,  azt veri  a fejembe, hogy elmúlik minden, minden, minden. Úgyhogy élvezem, sokszor még azt is, mikor hülyeségen veszekednek, bár az nem fog elmúlni, magamról tudom :) . Annak ellenére sajnálom, hogy Ábel már nem pici, hogy úgy néz ki, lassan kimászunk a hasfájós-ordítós korszakból. A boldog sóhaj mellett, hogy könnyebb lesz, ott van a szomorú sóhaj is, hogy vége, elmúlt, nincs több nyiklő-nyakló robot-babám, az icipici ruhák zsákba kerülnek, és egyáltalán nem bánom, hogy ez a gyerek főszabályként csak a mellkasomon vagy babakocsiban tud aludni. És olvasok örömmel fél-egy órát is a nagyoknak, meg nézek velük mesét is, századszor is, ha kérik. Csak a pónizás nem megy. Talán azt nem is bánom, ha elmúlik...

Amikor kézzelfogható közelségbe került a nyári szünet, hol féltem, hol örültem neki. Örültem, mert a reggeli verkliből kikerülünk, féltem, mert egyszerűen még úgy sem bírtam a dolgaimmal, hogy nem voltak itthon. Úgyhogy szépen tervet készítettem, ahogy ez már nálam lenni szokott, csak hogy legyen mitől eltérni.

Tegnap családi kupaktanácsot tartottunk, aminek köszönhetően megtudtuk azt is, hogy miért is kupaktanácsnak hívják - mert pipázás mellett hoztak nem igazán fontos döntéseket, és a pipának van kupakja :) -, és ami keretein belül megbeszéltük, hogy segítségre van szükségem, és vannak feladatok, amiket a nyár miatt sem hagyhatunk el. Szóval nagy lelkesen összeállítottunk egy napirendet, amit mindenki aláírt, hogy elfogadja, és kiraktuk a falra. És ebben a napirendben benne van a házimunka is és egy kis tanulás is, illetve este tartjuk továbbra is a fél óra olvasást, könyvnézegetést. Megbeszéltük, hogy hova kerüljenek ezek, így reggel van a házimunka, és a déli villanypásztor után a tanulás. Az olvasás maradt este, aminek én nem örülök, jobb lett volna ez is a déli időszakban, amíg meleg van. Rékának matek és írás feladatokat adok, Nándinak logopédiázni kell, kb. 30 perc ez is naponta.

Összegyűjtöttük a gyerekek által elvégezhető feladatokat, és minden napra választhattak 1-2-3-at, és reggel, délben, este is mindig másik gyerek a "napos".  Csináltunk egy óriási táblázatot, amibe beírtuk ezeket, ez is kint van a falon, elég magasan, hogy Misi mérgében ne tudja letépni :) Megterveztük és beírtuk, mit főzök a héten, így elfogadták a kaporfőzeléket is, a leveseket is, ami ellen ment a lázadás eddig. Mert ott a szilvásgombóc és a palacsinta is. Máskor is van, de nincs rá bizonyíték :)
Az esti szobaelpakolás is bent van a napirendben, a házimunkán túl, és újraindítjuk a versenyt: a felnőttszoba vagy a gyerekszoba-e a rendesebb. Akinek vasárnap délutánig többször nyer, az kívánhat valamit a másik csapattól. Majd úgy intézzük, hogy ne dőljön el a dolog már csütörtökön, legyen kedvük pénteken és szombaton is pakolni. Terv szerint jövő vasárnap újra kupaktanács, és megbeszéljük, hogy ment, jó-e így, mit változtassunk, de addig akkor is így csináljuk, ha nem jó.

Egy nap telt el. Klasszisokkal jobb így a házimunkát csinálni, még ha 2 óra alatt száradt is fel a fürdőszoba, egy óra alatt a lépcső - amit pluszfeladatként vállalt Nándi, nem is kellett volna neki - és újra fel kellett seperni az asztal alatt. De még így is lett időm meggyet magozni, rétest tekerni, meggyes piskótát sütni. Igaz, a nekem beírt ruhahajtogatás még nincs meg, mert az emeleti feladat, és ott még nem tudtam időt tölteni. Az is jó, hogy nekem is fel vannak írva feladatok, amiket ha megcsinálok, elégedett lehetek magammal, illetve nem felejtem el...

Szóval ezt terveltem ki, és jó volt ma, hogy működött. Remélem, fog is. Misi a gyenge láncszem, amilyen segítőkész volt Ábel születése előtt, olyan partizán lett belőle azóta, igazi kis ellenálló, ráadásul aknamunkát folytat, de ma némi gondolkozás után összehordta kupacba a szétdobált ruhákat.
Legjobban annak örülök, hogy nem jutalomért csinálják, hogy én kibírom fenyegetőzés és manipuláció nélkül, puszta szeretetből teszik meg a feladatot. Kíváncsi vagyok, meddig tart...

... a szünidő első napját. Amit a gyerekek nagyon vártak, én meg hol igen, hol nem. Nagyon utáltam már a hajnali meg esti hajcsárkodást, a rutint, meg a többit. Viszont a nap nagy részében nem kellett a problémáikat megoldanom, illetve elég távol voltak egymástól ahhoz, hogy megöljék egymást. De sebaj, jó az, ha változik a probléma, legfeljebb majd várom a szeptembert is.

A Gondviselést ezúttal is csak áldani tudom, mert úgy keverte a kártyákat, hogy az eddig kizárólag a hasamon alvó 2 hónapos ded ma délelőtt 2 órát szunyáljon a saját hasán, anélkül, hogy alatta feküdjek vagy folymatosan tologassam a babakocsiban. Így amikor Misi azért vinnyogott, mert Réka miatt borította ki a teát, Réka visítva magyarázta, hogy nem lehetett miatta, mert 5 méterrel arrébb volt (tényleg), Nándi pedig azért zokogott, mert miközben limonádét csinált magának, kiöntötte a citromlét, nem tudott beszállni, és ezért szörnyen hálás voltam. Szóval emlékeim szerint nem volt olyan pillanata a napnak, amikor mind a négy együtt panaszkodott volna, csak a három különböző variációi. Én kétszer ordítottam csak, amiért határozottan büszke vagyok magamra. Még a szemrehányó szentbeszédekről le kellene szoknom, és egészen elviselhető szülő lennék...
Ábel egyébként határozottan anyabarát lett így a vakációra, többször is elnézegetett fél órát, illetve úgy árasztja a végtelenül kedves mosolyát, hogy a legnehezebb pillanatokat is meg tudja szépíteni, pedig ezelőtt egy jó héttel kifejezetten aggódtam, hogy megint egy pesszimista gyerekem lesz, aki fél éves koráig nem mosolyog. És konkrétan kinnfelejtettem a cseresznyefa alatt, ahova betettem a pihenőszékben leveleket nézegetni, Réka szólt, hogy ott ne hagyjam...

Meglátjuk, mi lesz. Egyenlőre még túl sok dologra kell nemet mondanom Ábel miatt, ez nem jó. A gyerekek most nem lekenyerezhetőek egy kis meseolvasással vagy 2 perc pónizással. Minden nagyobb lélegzetű, több idő kell nekik egyszerre. Meg bringázás, meg medencézés, meg mittoménmi. Ami most nem megy.
A  háztartás nem ment akkor sem, mikor nem voltak itthon, és a fejünkre nőttek az elmúlt fél évben attól, hogy többször engedtünk, csak hogy nyugalom legyen. Úgyhogy most keménykedek, korlátokat emelek, ősi törvényeket állítok vissza a történelemre hivatkozva, sőt felülbírálom a nálam ebben a tekintetben gyengébb Gergőt, ami nálunk nem szokás (Apa a legnagyobb főnök itthon, én csak a második vagyok), de különben nem fogunk működni. Ezen a héten még teljes szabadság, jövő héttől napirend lesz, amiben lesz minden nap kevés tanulás, olvasás és házimunka is. Nyilván beépítve minden oda, ahol van helye meg ideje, és nem a játékból zökkennek ki vele. Miután mondtam nekik, hogy lesz családi tanács, hogy ezt megbeszéljük, komoly tervek készültek gyerekrészről is, apróbetűvel említve a számomra fontos dolgokat, náluk a medencézés, katonázás, játszás, bunkerépítés, szaladgálás töltötte be a lapot :)

A mai nap mérlege azért elég jó. Első és legfontosabb: mindenki túlélte, kisebb sérüléseket azért mindenki szerzett, még Ábel is, akire Nándi lépett rá. Reggel volt némi hiszti, volt 2 felé egy rövidebb, aztán vacsi előtt megint egy nagyobb, mindegyiken aludt Ábel, volt ebéd, még ha csak gofri is, sikerült mosnom és teregetnem is, és egy ruhakupacot eltüntettem, meg egy nagy kupac játékot a lépcső alá.
Holnap többen leszünk kettővel. Optimista vagyok.

Úgy 3-4 éve sokat csodálkoztam rajta, hogy még élek: igaz az, hogy nem kapunk nehezebb terhet, mint amit elbírunk, bár gyakran előfordul, hogy úgy érzem, itt a határ. Nehéz visszarázódni a nemalvásba, úgy, hogy jutott csomó átaludt éjszaka, sőt, még 8 óra alvás is az elmúlt évben. Alapvetően nem rossz, mert vannak jobb napok, meg rosszabbak, és nagyjából arányosan váltják egymást, de elég rosszul viselem az este 5-9-ig tartó sírást, és nagyokat sóhajtozok, mikor a második ébredés 3 felé várható, mert a második ébredéstől, legyen az akármikor, nincs alvás, legalábbis nekem. Rendszeresen kelek fel végleg négykor, legkésőbb ötkor, de nem ritka, hogy kettőtől nem alszom. Nekem 6 óra alvásra van szükségem, akár 10 részletben is ahhoz, hogy ember legyek. Ritkán jön össze mostanában, szóval eljutottam egy jó kis fokozatra.

Elvesztettem Misit.

Elvoltunk gyereknapon, lufit hajtogattam, közben a három gyerek háromfelé, szerencsére Ábel még nem mozog, ő rámkötözve lógott.  Gergőnek határideje volt, nem tudott jönni, mikor elvállaltam, még úgy volt, tud vigyázni rájuk. Kicsi volt a rendezvény, sok az ismerős, nagyjából szemmel tudtam tartani őket, csak rosszul éreztem magam. Aztán elfogyott a lufi, és mentem körbe-körbe, hogy lássam, hol vannak, mit csinálnak, meg beszélgettem. Egyik körben nem találtam Misit. Basszus. Mentem még egy kört, sehol. Kérdezem az ismerősöket,  többi gyereket, már vagy negyed órája senki sem látta.
Lassan kezdett felmenni az adrenalin, szédültem, összeugrott a gyomrom, valaki elvitte a Misit, vagy elindult egyedül haza, vagy valami baja lett, mit csináljak most?
Aztán beugrott. Tényleg elvitte valaki Misit. A barátnőm, akit megkértem 10 perccel azelőtt, hogy elkezdtem keresni a gyereket.

Tényleg alvásra van szükségem.

Ma megvolt az utolsó vizsga az ökomama képzésen. Ebben a félévben a 21. Vagyis ez volt az egyetlen vizsgám, minden más beadandó volt, a legtöbb 1-2 óránál több munkát nem is igényelt, de ez volt a legutolsó. Már pontosan emlékszem rá, hogy miért is jelentettem ki annak idején, ezelőtt 10 évvel, hogy soha többet nem akarok iskolába járni, ez megspékelve a terhességgel, szüléssel és újszülöttel... Szóval soha többet nem akarok iskolába járni, DE TÉNYLEG. Még meg kell csinálni egy ppt-t a szakmai dolgozatról - ami katasztrofális szerintem -, és aztán lesz egy védés, és vége. 

Nagyon szeretnék írni, csomó témám is van, de... Nem csak Ábel, akinek kinyílt a csipája, és nem kell aggódnom, hogy esetleg fáradékony, hanem a végét járja a suli is. Még van hátra 5 beadandó és 2 vizsga máj. 27-ig, és a záróvizsa a végére, és nekem is nyári szünet. Addig két kép. Mert azt is keveset csinálunk, pedig kéne...