Nagycsaládban élni jó :)

Nem tudom, miért tekintek erre a mögöttünk levő nyaralásra úgy, mint ami rossz volt. Csak rajtam múlt, hogy hogyan érzem magam. És volt sok jó pillanat, és mégis azokon mérgelődök, ami nem sikerült. Azt hiszem azért, mert mostanában megint várok, elvárok, szeretnék dolgokat, és így sokkal nehezebb örülni annak, ami lesz, ahelyett, amire vágyok. Azt hittem, kilépünk kicsit a hétköznapokból, nem kell főzni, gondolkozni, problémamegoldani, küzdeni, és valahogy mégis folytattuk, amit itthon abbahagytuk, csak még nehezebb volt, mert nem itthon, a megszokottban.

Bosszankodtam azon, hogy bár 3 szobánk volt, mégis, egyben aludtunk mind a hatan. Misi, akit magamban mostanában Ödipusznak hívok, azonnal berendezkedett az egyik kétágyasban, és kijelentette, hogy én alszom vele. Teljesen megsértődött, mikor felajánlottam, hogy a háromágyasban legyünk ő, apa, meg én, mert a feleségek a férjekkel alszanak együtt, és a vége az lett - nem is részletezem hogyan, de sok-sok torokátharapás kíséretében - hogy mind egyben aludtunk, két szoba gyakorlatiag üres volt.

Ahelyett, hogy örültem volna a fantasztikus strandidőnek, amit 3 napon az ötből is ki tudtunk használni, azt sajnáltam, hogy mindenki kikészült a melegtől, és nem jutott idő - energia, jártányi erő - arra, hogy pár dolgot békésen, Gergővel kettesben megvegyek, elintézzek. A szállásunk olyan volt, hogy a radiátorok este 9-kor még melegek voltak, mert felforrósodott benne a víz, ahogy sütötte a nap, és a zuhanyból hosszasan kellett engedni a "hideg" vizet, hogy ne legyen túl forró a fürdéshez. Lefeküdni 10 után tudtunk.

Ahelyett, hogy örültem volna, hogy együtt vagyunk, hogy élveztem volna minden percét, azt sajnáltam, hogy nem tudom letenni a család terhét, hogy nem tudok elolvasni egy cikket az újságomban, amin kívül még könyvet is vittem magammal, abban a hitben, hogy majd olvasok. Mert arra még itthon is van idő, hát ha még nem kell főzni sem. Nem volt.

És még jobban szenvedtem a veszekedésektől, verekedésektől, világgámenésektől, vitáktól, megmondomatutiktól, ordítástól, hisztitől, akaromtól, bekakilástól mint itthon, mert oké, hogy nem érdekel, hogy mit mondanak mások, de azért hagytam volna a másokat a véleményükkel együtt aludni, enni, jönni, menni, üldögélni, szóval úgy összességében élni. És nem volt kedvem reklámozni, hogy nehéz időket élünk.

Pedig ott volt az önfeledt, felszabadult öröme a strandoló, vízijátszóterező, csúszdázó, kisautózó, merülő, úszni tanuló, bátorságpróbáló, jégkásázó, játszóterező, fagyizó, hamburgerező, kavicsdobáló, botgyűjtő, görkorizó, vízipisztolyozó, könyvesboltban keresélő, csillagnéző, szobatisztuló, lepkevadászó, egykupacban későnlefekvő gyerekeinknek. Hiába panaszkodott szinte folyamatosan valamelyik, azért többnyire volt, aki tökéletesen boldog volt.

És jutott azért nekem is néhány saját pillanat, amikor a saját örömömnek is örülhettem: egy békés ebéd, amikor csak két gyerekkel voltam, és utána fél óra magányos kószálás egy boltban a másnapi reggeli címén, egy jó beszélgetés a mamával, két séta Gergővel, három cikknyi olvasgatás az árnyékban, - de milyen jó cikkek voltak, még mindig gondolkozom rajtuk!!! - néhány kávé kettesben,  jó kis közös beszélgetés, egy kör Aranyásók a kolesz hűvösebb földszintjén, üldögélés Nándival a könyvesboltban, egy szép szentmise Rékával kettesben, egy telefonbeszélgetés valakivel, akit hetek óta fel akartam hívni, a felfrissült, esőszagú város...

Szóval elrontottam a nyaralásomat. Lehetett volna jó is. Talán még lesz is, ha csak a jókra gondolok.

Ment a napokban a helyi levlistán egy érdekes, vagy talán fura levelezés a toleranciáról. Valaki nehezményezte, hogy déli alvásidőben nyírja valaki a füvet, mások elfogadásra intettek, és előjöttek a sérelmek, amiket ki-ki elszenved a szomszédaitól.
Szomorú, hogy egy több, mint ezerfős levlistán kell ezt megbeszélni, és nem a szomszédokkal.

Ezen gondolkoztam ma, mikor kút-tisztítás érdekében órákon át folyattuk a vizet, és mivel meleg volt, a gyerekek ellenőrzésével történt mindez. Rövid idő után elkezdtek a slaggal gödröket ásni a kertben, így kihajtottam őket a kerítésen kívülre, a szántóföld szélére. Azt hiszem, úgy három órát voltak kint, kifolyattak pár köbméter vizet, dagonyáztak, iszapbirkóztak, visítottak, és mindent, ami ezzel jár. Úgy sajnálom, hogy nem készült kép az 5 kismalacról, merthogy annyian voltak. (Haza már tiszta gyerekek kerültek, leverettem a nagyját slaggal, aztán bent lezuhanyoztak meleggel, a ruhák most forognak a gépben...)
Biztos mi is zavarunk egy csomó mindenkit. Lehet, hogy van, akit a puszta látvány is megbotránkoztat, koszosak, hangosak, hordában bicajoznak, görkoriznak, rohannak, rajzolnak az útra. Egyébként nem is csodálom, lehet, hogy én is elképednék, ha nem az enyémek lennének, tulajdonképpen még így is sokszor.

Nem is tudom, miért engedek meg ilyesmit. Valahol tudom, hogy nem elfogadott - hétköznapi, megengedett - az, amit akár csak ma délután műveltek szülői hallgatólagos beleegyezéssel. És mégis ott van, hogy miért ne? Lehet, hogy le kellett volna állítani, amikor kezdett elszabadulni a pokol, és az építgetés helyett csobbanni és csúszkálni kezdtek. De olyan jó látni a felszabadultságukat, az örömüket, hogy együtt tudnak csinálni valami igazán őrültséget. Ők is tudják, hogy ez őrültség, hogy túllépnek minden határt, hogy ilyent nem szoktunk/szoktak az emberek csinálni. Szó nélkül - vigyorogva - fogadták el, mikor csutakoltam őket, hogy nem lesz több vizezés a szántóföldön.
Talán van benne egy jó adag fáradtság is, hogy nincs kedvem, hogy nyaggassanak, magyarázkodni kelljen, alkudozzanak, egymás torkának essenek unalmukban. De ha azt vesszük, hogy a kimosdatásuk milyen szinten strapált le, máris el tudom vetni a fáradtságot, mint tényezőt.
Néha el is gondolkozom, hogy ha akarnám, tudnám-e kordában tartani őket? Hogy ez a fajta engedékenység miért van? Azért mert unom a folyamatos 'nem' mondást? Különleges gyerekek, különleges fantáziával és rendkívüli ötletekkel. Néha rendkívül hülye ötletekkel, és mikor jönnek Réka keresztkérdései, hogy de miért is nem, és ki szokott jönni, hogy csak azért, mert őrültség, de ha őrültek, hát miért ne legyenek azok? Mikor lehetnek még őrültek, mikor csinálhatnak még ilyeneket? Lesz-e kedvük felnőttként vad dolgokba belevágni, amik jónak tűnnek, csak másnak, ha már gyerekként mindig korlátokat teszek eléjük?

Azt hiszem, bennük vagyok gyerek. Az ő felszabadultságuk, felhőtlen boldogságuk repít vissza az időben, mikor a palántázáshoz gyűjtött sokszáz használt sörös és üdítős műanyag poharat mostuk ki a kerti csapnál, és kezdtünk a tesóimmal vízicsatát játszani. Aztán földet tettünk bele, és sárcsata lett a végén, és apu ugyanúgy jeges vizű slaggal veretett le minket, ahogy én most a gyerekeket.  Azt hiszem, mi is sok olyan dolgot csináltunk a tesóimmal, amit nem szoktak mások. Lehet, hogy mi is hangos szomszédok voltunk - sosem tették szóvá, mindig úgy éreztem, hogy szeretnek minket, csak a Kovácséktól rettegtem, apunak gyerekkorában kihasította a labdáját, és üvegcserepek voltak a falkerítés tetején. Még ma is emlékszem, mennyire megijedtem, mikor egyszer a Kovács néni kinézett a kerítés felett.

Biztos nyugodtabb lennék, ha többen viselkednének néha őrülten körülöttünk, ha hallanám, hogy tényleg élnek a szomszédaink, az utcabeliek, ha a normálisság kockája kicsit nagyobb lenne, és nem lógnánk ki mindig belőle valahol. De azt hiszem, azért engedem meg a gyerekeknek, amit megengedek, mert így látom jónak. Ha kilógunk, hát kilógunk. Így vagyunk boldogok.

Volt egy komment az előző bejegyzés után arról, hogy én, és nem mi. Átolvastam újra ezzel a szemmel a posztot, hogy valóban így van-e. Értem, mire gondolt, és sokat gondolkoztam ma ezen.

Egyrészt nem igaz, mert ketten húzzuk az igát. Olyan nagy szerencsénk van, hogy G. itthon van, itthon dolgozik, heti egy-két napot kell csak bemennie, és többnyire akkor sem tölti le a 8 órát, hanem ha befejezte bent, amit kell, jön haza. Segít, odaáll - főleg, ha kérem - nyilván, ha határidő van, akkor kevesebbet, máskor többet.

Másrészt igaz, mert ez most egy olyan gödör, aminek a széléről le tud kiabálni, hogy itt vagyok, le is tud lógatni ezt-azt, hogy segítsen, de kiküzdeni magam nekem kell, a neheze az enyém. (vagy ki tudja, melyik a nehezebb...) Beszélgettem Heni barátnőmmel arról pl. hogy és G. hogy van ebben az egész helyzetben. És nem is igazán tudom. Úgy látom, nem érinti annyira, mint engem, egyszer megkérdeztem tőle, arra mondott valamit, az is ezt támaszotta alá. Szóval azt hiszem, itt van a gödör szélén, nem egy másik gödörben. De valóban, el vagyok foglalva magammal, a saját szerepemmel, saját feladataimmal. Valahogy az a szereposztás nálunk így gyerekügyben, hogy én kitalálom,  előadom, átbeszéljük, ha kell, leszállít a földre, feltesz néhány jólirányzott kérdést, és segít a végrehajtásban. És most várja türelmesen az előadást, hogy legyen mit átbeszélni, de nem sürgeti, lehet, hogy nem is tudja, hogy lesz :)

Tény, hogy magányosabb vagyok, nem csak azért, mert több az én "dolgom" ebben az élethelyzetben. Azért is, mert én "szoktam" építeni magunkat, a kettőnk kapcsolatát, és most sokszor ez is túl nagy feladat. Sokszor nincs kedvem megbeszélni egy konfliktust, nincs kedvem elsőként kedvesnek lenni, nincs kedvem szólni valamiért, ami bánt, vagy figyelmeztetni valamiért, ami nincs meg. Sokszor nincs kedvem kérni, és szeretném, ha magától keresné a kedvem, és találná ki, mire vágyok. (Én sem tudom.)
Egy-két hónapja volt egy olyan szitu, ami miatt viszont észbe kellett kapni, rájöttem, hogy ez már nem kedv kérdése, hanem muszáj változtatni, és nem várni, hogy ő tegye meg ezeket az első lépéseket. Végül sikerült erőt venni magamon, azóta sokminden változott, és jó, hogy mostanában ő is figyel már. Ha hazajövök valahonnan, leül mellém, és nem kezdi el nyomkodni a telefonját, ha szólok hozzá, kikapcsolja, és rámnéz - apró örömök, ugye? - mesél, kérdez, gondolkozik velem. Együtt van velem. Ez jó nagyon, hiányzott. Visszatérve a gödrös képhez, nagyon nem mindegy, hogy a gödör szélén a kütyüt nyomkodja, vagy tartja bennem a lelket. És gondolkoztam azon is, hogy mennyire hanyagolom el én őt. Igen, elhanyagolom, ahhoz képest, ami korábban megszokott volt, de talán úgy egyáltalán elhanyagolom, és olyan dolgokat várok tőle, amit én sem feltétlen adok meg.

Szoktam mondani, hogy olyanok vagyunk, mint egy kör alakú kétdarabos puzzle, sok-sok kinyúlóval és bemélyedővel. Ahol nekem hiányzik, oda neki beleillik, és fordítva, így vagyunk egy kerek egész. Nos, most jónéhány ilyen kiálló rész letört nálam, elveszítettem alapvető tulajdonságaimat, készségeimet, amiket ő nem tud kinöveszteni hónapok alatt. Szóval értem én, hogy nem tudunk úgy működni, mint korábban, és van is bennem türelem. Valahogy majd átalakulunk, hogy jó legyen. Az alapvető szeretet és összetartozás érzés, az egymás támogatása megvan. Pont ma olvastam egy érdekes gondolatot arról, hogy hol is van a probléma. Van valakivel egy problémám, vagy közöttünk egy probléma, vagy van vele egy probléma (valami baj van vele)... A lényeg, hogy ha van közöttünk egy probléma, akkor szemben állunk egymással, ha van egy problémánk, akkor egy oldalon állunk, ha neki van egy, akkor az az ő dolga, nincs hozzá közöm.

Szóval nekünk van egy problémánk, amin túl leszünk. Néha úgy tekintek rá, mintha az enyém lenne, de többnyire közösként. És ez a lényeg. Megyünk előre együtt, lesznek majd új alapok, és megerősödünk. Ebben biztos vagyok. Visszacelluxozom azokat a letört darabkákat előbb vagy utóbb.

Az az érdekes, hogy lehet az ember úgy depressziós, hogy közben boldognak érzi magát. Hogy megtalálja a percben az örömet, a szépet, ami tovább hajtja a következő percig, óráig, napig.

Nem az tett padlóra, hogy mások a gyerekeim. Mindig tudtam, hogy azok. Talán még az sem, hogy egy ideig boldogtalannak láttam őket, de biztos nagyot lökött rajtam ez is. Nem nagyon találkoztam még rosszabb érzéssel annál a tehetetlenségnél, amivel anyaként a gyerekem mellett állok, és nem tudok segíteni neki. Valószínűleg az utolsó csepp az volt, hogy rájöttem, hogy teljesen át kell alakítani az életünket. Vagyis nem az átalakítás puszta ténye, inkább az, hogy ez teljesen lehetetlennek tűnik.

Nagycsaládban élni jó, de hihetetlen nagy rugalmasságot kíván. Nem tudni, mit hoz a jövő hét, a holnap, vagy akár a következő óra. Tervez az ember, vannak rutinok, de egy kisebb dugó, egy elfelejtett vagy áttett időpont, betegség, fejfájás vagy bármi váratlan dolog borít mindent, és a nagy létszám miatt ezek előfordulási esélye is nagyobb. Már az is könnyen átírja az egész nap logisztikáját, ha Ábel bealszik délelőtt valamilyen ügyintézés közben, hiszen úgy kell sakkozni, hogy ne a forró autóban aludjon, eleget, és este kicsit korábban ágyba kerüljön. Ennek érdekében felhasználunk minden rokont, ismerőst és barátot.

És itt van most már két olyan gyerekünk, aki bár tűri a rugalmatlanságot, keményen kijön rajtuk előbb vagy utóbb. Néha azonnal megy a kiborulás, ha már amúgy is teli a pohár. Volt olyan, hogy a barátnőm megkérdezte, beférnek a gyerekeim, vigye-e őket haza, én örömmel kaptam a lehetőségen, hogy megúszok egy utat, és Nándi kiakadt, hogy nem volt megbeszélve, anyát várta... Hazajött végül, meg tudták beszélni, de nem volt egyszerű.
Hogy lehet úgy átalakítani az életünket, hogy közben elviselhető legyen a két autista számára is? Nándi a rosszabb napjain megbillen azon is, hogy nem azon az úton megyünk haza, amin szoktunk. Hogy beiktatunk egy vásárlást, mert délelőtt nem sikerült elintézni. Az iskolai kiszámíthatatlanságokat most nem is mondom, mert az egy külön történet, ami amikor kiderült, három napig nem voltam magamnál, pedig akkor már szedtem a szorongásoldót is...
Azt értem, hogy a számára érthetetlen helyzetek miatt szorong, és azért kapaszkodik a megszokottba, hogy attól egyenesbe jöjjön, lássa, hogy a világ nem érthetetlen, csak ott, azon a ponton, és továbbra is ott van az érthető, a kiszámítható. És nem is mindig kell, hogy egyforma legyen, de amikor rossz, akkor viszont mindennél jobban kell, hogy pontosan az, és úgy történjen, ahogy szokott, hogy semmi ne legyen más, ne legyen érthetetlen. De hogyan tudok kialakítani egy olyan keretet, amibe tud kapaszkodni, amihez tud alkalmazkodni? És élhető a családnak is? És bármennyire láthatatlan is vagyok, még külön nekem is? Mert bár bármit megtennék és teszek is a boldogságukért, nem láthatom előre, hogy tényleg boldogok is lesznek attól, amit én gondolok, így nem áll szándékomban feláldozni magam egy vélt oltáron egészen elégő áldozatul, hogy aztán a végén mind elégjünk.

Ami egyértelmű és világos, válságban vagyunk a fogalom klasszikus értelmében: látszik, hogy úgy, ahogy eddig működött a családunk, nem fog a jövőben. Ezért szorong a négyből három gyerekünk, és ezért vagyok megzuhanva én is. Ahogy minden válságnak, ennek is két kimenete lehetséges, egy pozitív és egy negatív. Nos, a negatívra nem vagyok kíváncsi. A pozitív építéséhez pedig nem tudok hozzáfogni.
Elkezdtem pszichoterápiára járni. Járok pszichiáterhez is, de az egy másik vonal. Nem voltam szomorú, csak nem tudtam aludni, nem okoz(ott) örömet szinte semmi, ami korábban feltöltött, nem tudtam(ok) döntéseket hozni. Amikor már enni sem volt kedvem, még csokit sem, na, akkor mentem el orvoshoz, és jöttem rá, hogy segítség nélkül nem fogok ebből kijönni, mert nem kell szomorúnak és pesszimistának lenni ahhoz, hogy depressziós legyen valaki. Elég, ha az jut eszembe, mikor le kell törölni a konyhapultot, hogy minek, úgyis mindjárt ilyen lesz, vagy a főzésnél, hogy minek, úgyis lefikázzák.
Na, szóval pszichológus, és nagyon vicces volt, mert gyakorlatilag a saját görbe tükrömmel találkoztam, ez érdekes lesz még bizonyára. Megkérdezte, hogy miért mentem el, én mondtam, hogy azért, mert azt mondták, hogy segíteni fog, és most én bármit megteszek, hogy visszakapjam önmagam. Mert itt van előttem az a 10.000 darabos puzzle, amit kiborítottak, és hónapok óta csak nézem, és nincs erőm arra, hogy elkezdjem valahol. Néha felveszek darabokat, megnézegetem, megpróbálom összeilleszteni, de végtelenül kilátástalannak tűnik. Kaptunk egyszer, sok évvel ezelőtt egy pisai ferde tornyot, középen a torony, körülötte kék ég. A tornyot kiraktuk, az eget nem sikerült hónapok alatt sem, bár akárki jött hozzánk, mindig rakosgattuk. Aztán elköltöztünk, és azóta nem került elő. No, olyan, mintha csupa olyan darab kerülne a kezembe, mint ez az ég. Mind egyformának tűnik, és ha néha találok is néhány összeillőt, jön valaki, és meglöki az egészet, vagy én vágok oda mindent.

Művészetterápiás csoportba is járok, autista gyerekeket nevelő szülőkkel, ingyenes, és kezdem nem luxusnak tekinteni. Nehéz döntés volt, hogy rászánhatom-e az időt, elvehetem-e az önképzéstől, a családtól, a pihenéstől, a háztartástól. Ott jöttem rá, hogy kéne írnom újra. Mert ez is egy művészeti ág: írni, még ha nem is művészien. És a művészet gyógyít, mert máshogy gondolkoztat. Szóval elkezdtem. Nem ígérek semmit, magamnak sem. De elkezdtem. Hátha itt a padló, és már nincs tovább a zuhanás. Kiderül.

4-ből 3 sajátos nevelési igényű. Ez sokmindent megmagyaráz. Például azt, hogy miért is éreztem magam olyan sokszor szaranyának az elmúlt években. Tudtam, hogy a legtöbbet adom, amit tudok, mégis, olyan hiábavalónak, kevésnek, semminek tűnik még az is, ami erőmön felül van. És az elmúlt évben tapasztaltak alapján csak azt tudom mondani, hogy kedves édesanyák, mindig magatoknak higgyetek! Ha valami nem stimmel, tessék utánamenni, ha ott motoszkál, ha újra és újra előjön, tessék utánajárni, rászánni az időt, energiát. Nem tuti, hogy ki fogja nőni, hogy majd megtanulja, belejön. Van olyan is. De mi jobban tudjuk anyaként, mint a nagymama, a szomszéd, az osztálytárs anyja, vagy a váróban az ismeretlen, az öreg botos beszólogatós néniről nem is szólva.

Tulajdonképpen örülök, és jó érzés, hogy nem hagytam magam, és megint bízhattam az ösztöneimben. A többi azt hiszem, majd később jön.

Tulajdonképpen azzal a reménnyel mentem oda, hogy majd mosolyogva - vagy akár bosszankodva - elhajtanak, hogy anyuka, ne tessék túlparázni a dolgokat, nincs itt semmi gyanakodnivaló. Az, hogy 1:5-höz az esélye, hogy egy autizmus spektrumzavarba eső gyereknek lesz egy hasonló problémával küzdő testvére, az nem azt jelenti, hogy a 3 testvérből egy az, tessék szépen hazamenni, megnyugodni, és elhinni, hogy a tünetnek tűnő dolgok most valóban normálisak, és majd kinövi őket. Ezúttal tényleg, nem úgy, mint ahogy Nándinál ígérték annak idején.
Tulajdonképpen lehet, hogy ha fentieket mondják, el sem hiszem, nem tudok megnyugodni, és továbbra is gyanakszom. És persze az is lehet, hogy történelem megismételte volna önmagát, és azt hallom, amit hallani akarok, nem foglalkozom vele tovább.

De nincs volna, nincs feltételes mód. Nincs diagnózis sem, csak ráutaló magatartás, tapintat és elkent mondatok. Mert pici. Két évesen nem mondják ki, csak ha súlyos. Mi az, ami van?
Van kiemelkedő értelmi képesség.
Van szemkontaktus, még ha nehezen is.
Van huncutság, megfelelő reakciók bizonyos helyzetekben.
Van szociális probléma.
Van elmaradott beszédfejlődés.
Van olyan koncentráció, hogy nem reagál zajokra.
Van rugalmatlanság, főleg az új helyzetekben.
Van komoly gyanú az autizmus spektrumzavarra.
Van még több kör vizsgálat.

És van ígéret szeptembertől TB finanszírozott fejlesztésre az első egy órás vizsgálat után. Olyan fejlesztésre, amit nem tudok Nándinak kijárni az ő saját, számomra látványos problémáira sok pénzért, alapítványoknál SEM.

Ugyanaz az érzés, mint Nándinál. Nem változott semmi.

Az élet akkor változik meg, mikor az ember gyereke boldogtalan lesz. Akkor viszont kifordul a világ a sarkából, minden összedől, összetörik, széthullik, és semmi nem számít, csak az, hogy minél többször legyen mosoly az arcán, és minél tovább tartson.

Kapaszkodok a mosolyokba.

Mintha visszarepültünk volna az időbe, valahova oda, amikor még az önállóság legkisebb jelére is örömujjongásba törtem ki, amikor még tapsvihar követte az első önállóan kivett kiskanalat vagy poharat, és hitetlenkedő fejcsóválás az egy óránál rövidebb üldögélést az altatás közben.

Mintha visszafejlődtek volna.

Nem tudom, mikor és hogyan történt, de ott tartunk, hogy bár öltöztetni nem kell őket - csak időnként Nándit meg Misit, igen, azt a Misit, aki három évesen ezt már a nagycsoportosokat megszégyenítő gyorsasággal csinálta önállóan - de a ruhákat nem tudják már kivenni a szekrényből, ahogy a szennyesig sem elvinni. Nem tudnak teríteni, nem tudnak kakaót csinálni maguknak, sem tejet önteni,  néha még poharat sem elővenni, vagy egy kiflit az eléjük tett kupacból. Nem tudnak levenni, elővenni, eltenni, összerakni, megoldani, elaludni.
Itt van, fél 10 éjszaka, és én itt ülök a 10 éves mellett, Gergő meg a fiúkkal, mert altatni kell. Nem, nem Ábelt. Nándit. Meg Rékát és Misit. És mivel Nándi fél, követel a többi is. Jár, jár, ha a másiknak jár, neki miért nem? Ja, hogy egy szobában vannak az nem számít. És az sem, ha egyforma messze mindkét ágytól. Az én ágyam mellett legyen a szék, az én szobarészemben! Különben nem számít.
Hiába a nagy szövegek, hogy mindenkinek igénye szerint, neked meg ez, meg az, nem számít, marad a kesergés.
Kiegyeztünk. Heti egy nap a többieknek, fixen, de mi fix egy négygyerekes családban, még ha kettő is a szülő? A többi öt Nándié.

És most így este fél 10-kor a 10 éves nagylány szobájában azon gondolkozom, hogy nekem mi jár? Mert nem jár az, hogy a férjemmel tudjak váltani pár szót. És az sem, hogy nyugodtan megnézzünk egy filmet, mert ha még  úgy is döntünk, hogy belevágunk, majd kómázunk holnap, a felénél tuti megérkezik Nándi, vagy átszól Réka, hogy felébredt, hangos, fél, halkítsunk. Nem jár a békés olvasás, csak az a fajta, ami azért van, hogy elájuljak,  ugyanazt a fejezetet olvasom újra és újra az autizmus könyvből, mert elfelejtem, mit olvastam, annyira fáradt vagyok, és mert magamtól elaludni már jó ideje nem tudok. Mert nincs idő, hogy lecsengjen a nap, aminek néha már gyomorgörccsel állok neki, mert egy kis eltérés, és borul minden, óramű pontossággal kell odaérni, elhozni, átvinni, altatni, etetni, és hiába a két szülő, a kocsi. Néha fél órákat vagyok csak itthon, és várok, várok, végtelen időket várok óvodában, iskolában, fejlesztésen, orvosnál, pszichológusnál, autóban, valahol, valakire, töltve semmivel a végtelen drága időt.

Még három hét, és legalább a sulinak vége.