Megszületett a döntés: megyünk az Élményvárosba Réka kívánságára. Aztán még "mekdohányszba" is. (Sőt, egy kis játszóterezést és sátornézegetést is hozzá tettünk később. )
- Na, jó lesz ez annak a napnak, hogy te mondod meg, mit csináljon a család?
- Igen! Jó lesz! Én mondom meg! Végre! ..... De azt továbbra is ti mondjátok meg, hogy ne veszekedj az öcséddel. Meg hogy gyerekek, azok a ti dolgaitok, rakjátok el őket! .... A ti dolgotok a hmmm... nevelés. Hát törpe anyuka vagyok én?! Nem!
Réka mondta
Nándi és az ajándék
Vannak azok a képek, amik akkor voltak divatosak, mikor én voltam iskolás. Mikor kusza vonalak és pontok halmaza mögé kell nézni, és akkor hirtelen meglátod a háromdimenziós valódi képet. És ha egyszer sikerül, akkor már mindig. Valahogy így érzek most Nándival kapcsolatban. Összeállt a kép. Azzal, hogy kiderült, hogy az ő szeretetnyelve az ajándék.
Például már értem, hogy ha valami rosszat csinál, miért zokogja, hogy kidobja az összes játékát a kukába. És még ráadásul engem is. Miért kell egy halom kacattal együtt aludnia az ágyban, és miért vállalja a fenékrecsapást is, hogy kiszaladjon egy utolsóért, ami már villanyoltás után fél órával jutott eszébe. Miért viseli olyan rosszul, ha valamit elvesznek tőle, vagy ha azzal büntet(t)em, hogy a szekrény tetejére teszem a játékát, amivel rosszalkodott. Hogy miért borítja ki az átlagosnál jobban, ha valamit kér, és nem kapja meg. Hogy miért viselte meg olyan nagyon a cumi elvétele. És még ezer apróság.
Tegnapelőtt például szinte sírva adta oda az utolsó mindenkikedvence fagyit a Dávidnak, pedig jogosan volt az övé, és senki nem kérte tőle. Hogy majd játsszon vele bújócskát. (A gyerekek hálátlanok, pár perccel később le irigyezték és önzőzték, mert a helyette kapott fagyiból nem adott kóstolót... :) )
Úgy érzem, kaptam egy kulcsot Nándi lelkének a tornácához. Nem merem mondani, hogy a lelkéhez, mert nagyon különlegesen gondolkozik, nem hiszem, hogy valaha ki fogom tudni számítani, vagy irányítani. De az utóbbi 1-2 már egyáltalán nem örült neki, hogy szeretgetjük, nem örült a pusziknak, a csiklandozástól elmenekült. Ami elég meglepő volt. De most már van eszközöm, és javul ez is, már direkt beül az ölembe, sőt, hívott autózni, amire szintén régen volt példa. Teljesen elzárt minket magától, mert azt hitte nem szeretjük igazán. Nálunk nincs nagy ajándékozgatás, leállítottam az édességevést is, elmúltak az ünnepek, nem járunk közösen vásárolni, hogy válasszon esetleg magának ezt-azt, ha mégis, ott is sokkal szigorúbb voltam mostanában, mint korábban. Viszont most már tudatos vagyok.
Egyik alkalommal csúnyán összevesztek Rékával. Másnap, ahogy a fent linkelt posztot megírtam. Éppen a varródobozomat rendezgettem, odahívtam Nándit, hogy jöjjön, van neki egy meglepetésem. Kicsit izgultam, hogy beválik-e, de fogtam egy fémgombot, amiből csak egy volt, és mondtam, hogy ez egy nagyon különleges gomb, egy katona ruháján volt. És most neki adom. Egy pár másodpercig még sírt, de aztán válogatott hozzá még néhány gombot, és mindent elfelejtett. Ez bő két hete volt, azóta is ott őrizgeti őket az ágya fejénél, szépen sorba rakva, minden este létszámellenőrzés, és ha valamelyik hiányzik, képes negyed órát csúszkálni az ágy alatt, hogy megtalálja.
A múltkor nagyon kiborult, sírt, ordított, csapkodott, fenyegetőzött, nem is akart kiszállni az autóból. Egy darabig tanácstalanul álltam mellette, majd elkezdtem keresgélni a táskámban, találtam egy kis evőkardot, amiket nagyon szeret. Odaadtam neki szó nélkül, megpuszilgattam, és elindultam be a házba. Először utánam kiabált, hogy ez nem a kedvenc színe, de aztán elhallgatott, és még alig léptem be az ajtón, már szállt ki, és egy perc múlva már vigyorogva játszott bent a karddal.
A tegnapi élményem az, hogy besokallt, és már mindentől kiakadt, minden kis piszkálódásra agresszióval válaszolt. Már az ölemben zokogott, semmi sem volt jó neki. Gergő már hazaért, meg akartam próbálni kivinni a gyerekek közül, és az ördögi körből, amibe került szegény. De nem akart eljönni velem sétálni. Mindenki más ott ugrált, hogy majd ő jön velem, csak Nándi mondta, hogy nem, hideg van, nem, nem akar felöltözni, még az sem vonzotta, hogy viszem a gyerekülésben biciklin. "Majd esetleg átgondolom" - tette hozzá, mikor látta, hogy mindenki hogy szeretné, amiről ő olyan könnyedén lemond. Majd kb. fél perc elteltével hirtelen örömmel felkiáltott: "Menjünk el vásárolni a biciklivel!" Megegyeztünk, hogy jó, elmegyünk, veszünk mindenkinek nyalókát. Azonnal boldog kiskutyává változott, mindenkihez odaszaladt és elmondta, hogy hozunk mindenkinek nyalókát, és elfelejtete minden bánatát. Gyakorlatilag nevetve tekerte végig az utat a boltig és vissza, és hihetetlen örömmel osztotta szét a nyalókákat, mikor megjöttünk.
Ma pedig megértettem, hogy annak ellenére, hogy csináltam neki délutánra mákos gubát, azért nem kért, csak egy falatot, mert neki az lett volna a válasz a "szeretsz" kérdésére, ha ő a Heniéknél kaphat abból, ami ott volt. Értékelte ugyan, hogy megcsináltam, de nem a mákos guba volt a lényeg.
Kért viszont az apukájától színes táblás csokit, mikor hallotta, hogy mondtam Gergőnek, hogy hozhatna valami csokit, mert teljesen lefogyott az édességkészletünk. És nagyon boldog és nyugodt kisfiú lett tőle. Pedig csak két kockát evett belőle, a többit szétosztotta. Mert ő is szeret minket. Nézte a csokit, nézte, hogy tényleg színes - a Milka Triolade csokija -, és azt mondta:
- Úgy örül a szívem!
Az enyém is kicsi Nándi. Az enyém is.
Sziporka
Csikizem Nándit meg puszilgatom, kacag, ellenkezik:
- Neeee, anyaaaa! Rámragasztod a sejtjeid!
Birkózunk tovább, hanyatt fekszem, a talpamra fektetem a mellkasánál, kezét fogom, felemelem, Nándi nevetgél:
- Emberszerelő! Szereld meg az embert!
(Előzmény: elkezdtük nézni az Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy élet sorozatot, illetve láttunk autószerelő műhelyt, ahol egy oszlopon emelték fel magasra az autókat, nem szerelőakna volt.)
Telnek a napok...
A mai nap már nem olyan lájtos, mint az előző kettő... (a hétfőt nem számolom, mert kétanyukás nap volt) Lassan összeszokik a banda, fogy az újdonság varázsa. A mai ebéd közben/után úgy éreztem, hogy valaki kiadósan megütögette a fejem egy súlyosnak látszó tárggyal. Valóban azért ordítottam rekedtre magam, hogy hallják meg, hogy ha nem ülnek le az asztalhoz, nem kapnak szilvásgombócot. Minden indulat hiányzott belőlem. De amíg nem fütyültem egy hatalmasat, az ordítás is csak nyamvadt egércincogásnak tűnt a 6 gyerek kacagása és visítozása közepette, miközben engem próbáltak meglincselni. Valami miatt. Nem értettem az indokokat, azt hiszem a puszta tény, hogy a kanapén ültem, váltotta ki bennük az ingert.
Azért 6 és nem 5 gyerek, mert a szomszéd néni Dorkája is itt van a nap nagy részében, aki 10 éves. De délelőtt még benézett a barátnőm is a maga három gyerekével... Szóval igazán nagy volt a gyereksűrűség idehaza ma.
Az esték viszont egyszerű másmilyenek, mert a barátnőm is hozzánk jön most már haza munka után, és koordinálja a helyzeteket. Tegnap például magára hagytam őket egy mesekönyvvel, és azzal, hogy csak lemegyek pisilni, és aljas módon lenn maradtam vagy 10 percet, és megírtam egy levelet. És orvoshoz is eljutottam, így megúsztam a vacsoráztatást. Határozottan megkönnyebbültem, mikor megérkezve láttam, hogy már csak morzsák vannak a tányérokon. A napi két étkezés koordinálása - mármint hogy maradjanak az asztalnál, és ne disznólkodjanak, és mindenki egyen rendesen - valamint a fagyizás és a két gyümölcsevés házon kívüli levezetése bőven elég. Ugyanis a gyümölcsöt (főleg dinnye és őszibarack) és a fagyit nem ehetik a lakásban, mert mindent összecsöpögtetnének.
A mai nap egyébként azt hiszem nehezített pálya. Egyrészt fáj a fejem. Másrészt meg reggel jött a kőműves - teljesen mindegy miért, ha minden igaz, fog ez még szót érdemelni, - és beszélnem kellett vele. Ez igazán komoly próbatétel volt mindanyiunk részére. Végül úgy tudtuk megbeszélni a tennivalókat, hogy elküldtem az aprónépet fagyit keresni. (Amit aztán felhoztak az emeletre, amitől mérges lettem, és kitoloncoltam őket az erkélyre, mert a szabály az szabály) És sikerült szót értenünk a kőművessel.
Az, hogy van türelem, és szót fogadnak, kizárólag annak köszönhető, hogy semmi mást nem akarok csinálni, csak az ő kéréseiket teljesíteni, és résen lenni, hogy elfojtsam a lázadásokat már csírájában. Mihelyt elkezdek pakolni azért, hogy rend legyen, és nem azért, mert nincs feladatom, vagy bármibe belekezdek, ami nem róluk szól, azonnal megőrülnek. A romeltakarítás fektetés után van, igaziból a barátnőm és Gergő csinálják, én főzni tudok már csak ilyenkor, meg nézni magam elé. Mondjuk enni is kell valamit, úgyhogy jó munkamegosztás. A magunkelénézést aztán kórusban is csináljuk olyan 10 után. :D
Nem tudom, hogy bírnék 5 saját gyerekkel. Azt hiszem nehezen, gyötrődnék sokat azzal, hogy kinek mennyi jut belőlem. De azt hiszem, azért születnek picinek, és nőnek velük együtt a feladatok is, hogy meg lehessen tanulni. Bár még a háromgyerekességet sem tanultam meg teljesen...
Öt gyerekkel...
Az egy felnőttre jutó gyerekszám jelentősen megnőtt hétfő óta. Befogadtunk az oviszünet két hetére a barátnőm két kisfiát, a mi két nagyunkkal egyidősek. Réka és Dávid konkrétan eljegyezték egymást, és közös jövő tervezgetnek, szóval a jó viszony adott.
Szóval most egyedül vagyok 5 gyerekkel, és tegnap este annak ellenére, hogy Gergő itthon volt, úgy éreztem, hogy egyedül csinálom végig az estét. Ami nyilván nem így volt, mert pl. ő csinálta a fürdővizet, és egyszer legalább kiabált is velük, határozottan emlékszem, majd megállapította, hogy hab lóg a plafonról is. (És ebben semmi túlzás nem volt, később én is láttam) És egyéb villanások is vannak az emlékeimben, hogy ott volt, és segített. És mindezekkel együtt a háromgyerekes estéinken nem tapasztalható nyugalom és békesség jellemezte a fekvést, csak én pörögtem.
A napjaink pedig nagyjából úgy alakulnak, ahogy gondoltam. Nagyon szigorúan követem az általam kigondolt napirendet, és működik. Ritkán kell felemelnem a hangomat. Általában rugalmasabb vagyok, de most mindig arra hivatkozom, hogy sokan vagyunk, és nem lehet. És ezt elfogadják, mert tényleg így van, és élvezzük ennek az előnyeit is. Főleg a gyerekek. Azért mi, felnőttek nem annyira :)
Amit kihagytam a napirend tervezéskor, az a plusz egy öltözés a séta után. És az ezzel járó plusz egy mosás. Mert olyan koszosan és sárosan jövünk haza, hogy még nekem is át kell öltözni. Ma például a patakhoz mentünk, és találtak egy fatörzset és gátat keresztben a két part között, és azon mászkáltak át. Időnként belecsúszva a vízbe. És építették tovább a gátat. Még a gumicsizmák is tele voltak. A bejárati ajtó előtt vetkőztettem mindenkit, zsilipelve juthattak be a lakásba. de legalább a kullancs-ellenőrzés is megvolt egy füst alatt. A tegnapi reptéri séta kevesebb sárral járt ugyan, de ugyanúgy öltözéssel, illetve még mindig dobálom ki titokban a mindenféle "kincseket", amiket összegyűjtöttek: vállfa letörött kampóját, rozsdás vasdarabot, sáros törött műanyag akármit és társaikat. Ha esetleg keresik, majd mondom nekik, hogy ha a helyére rakták volna, meglenne. De nem hiszem, hogy fogják. Ami valódi játék nekik, egy rossz időjárás állomás. Vagy rádió. Vagy nem tudom mi. De valamit működik. Remélem nem bomba időzítője :)
Az útra, forgalomba nem merek menni velük, így marad a kertek alatt csalinkázás. Így elég a türelem mind az ötükre, csak arra kell vigyáznom, ne menjenek be a másfél méter magas napraforgó közé, mert ott nem találnám meg őket.
Na, megették a napi betevő fagyijukat, bekapcsolok nekik egy mesét, mert a déli altatással nem is kísérletezek. Öt 7 éven aluliból egy biztosan akad, aki nem akar aludni, és a többinek is lehetetlenné teszi a pihenést. Ezért semmi kedvem veszekedni. Inkább megírom a mese alatt a nagyon fontos levelet, amit kell. Mert közben nagyon zajlik az élet az egyesület háza táján is, szeretnék arról is írni. Már látszik, hogy tökéletes ellenszer lesz zöldülés ellen. :)
Egy régi nyáreleji délelőtt...
Ez egy régi program volt, csak most kerültek elő a képek. Az Állatsziget tanévzáró buliján jártunk, ahol egy meglehetősen szuper délelőttöt töltöttünk. Végigcsináltuk az akadálypályát, gyűjtöttük a pecséteket, hogy aztán forgathassák a szerencsekereket. A végén még Misinek - aki akkor még gipsszel nyomta - is volt olyan pálya, ahol megmutathatta mit tud: hason kellett átkúszni a kifeszített madzagok alatt. Annyira belejött, hogy egy idő után ki sem akart jönni, oda vissza kúszott, pedig ugyancsak forró volt a padló :)
Réka lovagolt is, a fiúk nem akartak.
Nagy nehezen összegyűlt az összes pecsét, forgattak is szerencsekereket, Panni nyert igaziból: kutyatálat, nyakörvet, és egy kb 10 évesre való pólót kaptunk. És azon sem sírt sokáig Réka, hogy a tombolán nem nyertünk, mert kezdődött a bűvész műsora, ami nekünk, szülőknek is igen nagy élmény volt. Nagy Molnár Dávid volt a bűvész neve, határozottan szórakoztató volt, nagyon tudott a gyerekekkel bánni, és nem voltak átlátszóak a trükkök. Csak azok, amiket akarta, hogy átlátszóak legyenek. :) Szóval jót mulattunk. Rékát pedig nyuszivá is varázsolta. Nagyon aranyos volt, mesélte utólag, hogy nagyon izgult, hogy mi lesz, ha tényleg elvarázsolja, milyen érzés lesz nyuszinak lenni :D
Egy-két dolog
Réka esténként hiányolta az ágyát. Gergő végül egy nappal előbb jött értünk, és mikor aznap este Réka szomorkodott, mondtam neki, hogy hazamehetünk már holnap este is. Kicsit hallgatott, gondolkozott, majd megszólalt:
- Á, anya, inkább ne! Hagyjuk, hadd örüljön kicsit apa a szüleinek!
Úgyhogy ma jöttünk haza. 60 kiló ruha társaságában. Vagyis igaziból több, mert azt is hazahoztuk amit vittünk, ez ezen felül. A használtruha nagyker, ahonnan beszerezni szoktam, ugyanis megtámogatta a nagycsaládos egyesületet egy nagy zsák gyerekruhával, amit már nem tud eladni. Meg én is túlzásba vittem. Elég nehezen fértünk el hazafelé :) Mindenesetre nem bírtam magammal, és az egyik zsákot, amit magunknak hoztam, átnéztem. És volt benne Bob mesteres hosszú ujjú póló, meg traktoros thermo nadrág, és hozzá való pulcsi is. Úgyhogy Misi mindet fel is vette. És nem lehetett róla levenni. Igaz, hogy nyárhoz képest hideg van, de attól rosszul lettem, hogy ránéztem.
Nándiról pedig végre kiderült, hogy azért nem eszik husit most már hosszú hetek, talán hónapok óta, mert állatból van. Eddig csak azt mondta, hogy nem ízlik neki, "ronda íze van". Amiről nem tudja, hogy husi, pl. a virsli, parízer, azt megeszi. Amikor a töltöttpaprikára azt mondtam, hogy ez főleg rizs, simán megette, és repetázott is. Elég szomorú vagyok, mi komolyan húsevők vagyunk, és nem igazán tudom, hogyan pótoljam a fehérjeszükségletet. Főleg, hogy a hüvelyeseket egyszerűen nem szereti. Mondjuk sírva elmegy az asztaltól, hogy "ez nem a kedvencem", és ha 3 napig nem adok mást, három napig nem eszik. Nem vagyok képben egyáltalán. Na, majd lesz megoldás.












