Nagycsaládban élni jó :)

Nagyon koncentráltan igyekszem szeretni az összes gyereket most, ami időnként határozottan megerőltető, néha nem is megy, mert időnként úgy értelmezik, hogy akkor nekik mindent lehet, és néha képtelen vagyok legyőzni magam. Néha azonban elég jól sikerül.
Tegnap is olyan jól ment, már hazafelé Rékából kitört egy panaszáradat, amire időben rájöttem, hogy nem arról szólt, hogy meg kell oldani egy helyzetet, hanem olyan női módon csak el akarta mondani, hogy mi fáj, és már jobb is lett neki tőle. Aztán a vacsora is olyan ideális lett... Vagyis nem is. Jut eszembe, egy darabig nagyon jó volt a hangulat, de aztán csak eljutottak a határig, aztán át is lépték: Réka biztatására Misi felállt a székre, letolta a gatyáját, és a fenekét mutogatta. Itt azért közbeléptem, és eltávolítottam őket a vacsoraasztaltól. Ábelt meg fürdeni Gergővel, és Nándival beszélgettünk úgy igazán kettesben, amíg befejezte a vacsit, és őt is felhajtottam esti készülődni, na és akkor jött vissza Misi.
Hogy most ő jön. Üljünk le az asztalhoz, és beszélgessünk, csak mert látta, hogy milyen jó is volt ez a Nándival, megkívánta ő is. Nehéz beszélgetni csak úgy rendelésre, főleg, ha az ember mást csinálna, de azért kapásból eszembe jutott, mennyire vágyódtam én is erre, mikor anyukám beült a nővéremhez. Szóval erőt vettem magamon, és próbáltam 100% lenni. Kérdezgettem erről-arról, majd Misi is kedvet kapott a kérdőjelekhez, és megtudakolta, mi mit csináltunk otthon Ábellel egész nap. Nagyjából 3 mondatban foglaltam össze, mert elég unalmas egy ötésfél évesnek, amit Ábel szörnyen élvez órákon át, de a végére Misi így is lecsuklott fejjel "aludt". És fel sem akart ébredni. Úgy kellett felcipelni az ágyába. Aztán megbánta, ráfogta a többiekre, hogy felébresztették, és újra jött beszélgetni. És nemsokára eszébe jutott, milyen vicces volt, hogy felcipeltem, és újra megkérdezte, hogy mi mit csináltunk Ábellel... Figyelmeztettem, hogy mégegyszer nem tudom felvinni, erre kijelentette, hogy majd apa, én csak meséljem, mit is csináltunk. És hát persze, hogy lekonyult a feje.

Lehet, hogy a kommunikáció lényegéről még van tanulnivaló, de azért az igazi lényeg biztos megvolt.

Az évnyitó igazgatói beszédének nagy része arról szólt, hogy az új gyerek közétkeztetésről szóló törvény miatt lehet, hogy nem eszik majd szívesen a kölykök az ennivalót, mert félévtől szigorú változtatások lesznek, amit fokozatosan vezetnek be szeptembertől. Próbáljunk mi is otthon változtatni, beszélni erről, hogy meg kell enni, stb.

Az óvodában még tovább mentek, eljött annak a cégnek a vezetője a központi szülőire, amelyik az oviba - és egyébként az iskolába is - viszi az ebédet. Nem is tudom, hogy fogalmazzak... Azt hiszem, ha csak ilyen menza-vezetők lennének, nem lenne kérdés, hogy éhes marad-e a gyerek a befizetett pénz ellenére. Eddig is tudtam, hogy jó kaját kapnak, szeretik a gyerekek és sosem maradtak éhesek, még ha utálták is az aznapi menüt. Most már azt is tudom, hogy azért, mert biztos van valami olyan, amit meg tudnak enni. Mert figyelnek rá.

Úgy kezdődött, hogy a néni aggodalmasan magyarázta, hogy miben fog változni az ennivaló a törvény miatt. Hogy egy héten csak kétszer lehet felvágott pl. a 10 evésből reggelire és uzsira. Vagy hogy a cukrot és sót mennyire le kellett csökkenteni. Kicsit sopánkodott is, merthogy a jó házikoszt, amit eddig adtak, most változni fog. Elmesélte, hogy mindenféle szendvicskrémeket találtak ki, ő is, amik megfelelnek a törvényi előírásoknak, és jóknak tűnnek. És kaptunk is belőle kóstolót. Nagyon finomak voltak, tele zöldséggel, különlegesek és ízletesek! Répás sajtkrém, fahéjas-almás túrókrém, , volt valami halas is, meg még vagy 5 féle... Mondta, hogy megadja szívesen a recepteket, hogy csináljunk mi is otthon, hogy a gyerekek szívesen egyék.
A koronát nálam az tette fel, mikor már így csacsogás szinten beszélt róla, hogy kötelező barna kenyeret adni nem tudom, hányszor, és hogy azt milyen sok gyerek nem szereti - és ő maga sem, szóval megérti őket -, és emiatt még arra is figyelnie kell, hogy ne reggelire adja, mert akkor a gyerek egész délelőtt éhes, ha nem eszi meg, és üres gyomorral kell tanulnia. Hanem délután uzsonnára, mert akkor már úgyis nemsokára hazaér, és kap valamit, ha nem eszi meg.

Hát, lehet ezt így is csinálni, szívvel-lélekkel, szeretetből - ugyanúgy kevés pénzből, mint mások.

Nem is tudom, mit és mikor írtam utoljára Ábel szívéről. Júniusban megkaptuk papíron és szóban is, hogy meg kell műteni 6 hónapon belül, tehát ebben az évben. Azért a papíron ott volt, hogy ha esetleg mégsem műtik, akkor 6 hónap múlva kontroll... Ez a GOKI, a szívkórház, a saját doktorbácsi a Madarászban azért 2-3 havonta ellenőrzi. Pont ma voltunk. Úgy szokott lenni, hogy mire megyünk, már pont aggodalmaskodni szoktam. Mert mindig van olyan, hogy nem eszik rendesen, vagy nagyon sokat izzad, vagy fáradtnak tűnik, sokat alszik, túl száraz a pelus, vagy hurutos betegség, vagy valami, amire figyelni kell, és ami teljesen magyarázható normális élettani dolgokkal is, de azt mondták, hogy tartsuk szemmel...

Szóval most is így mentem oda, mert túl vagyunk egy antibiotikum kúrán, és még mindig hurutosan köhög, és egy hete tök nyűgös, és mindig izzad, és mintha fáradtabb is lenne, olyan kis nyomi... Jó lenne, ha látná valami szakember. Vártam a megnyugvást, ami mindig ilyenkor szokott jönni, de nem jött. Elvileg jó hír, hogy nem műtik meg ebben a naptári évben tutira. Egyszerűen nem fér bele a műtéti rendbe. Elvileg örülök minden napnak, amivel okosabb, ügyesebb és egyszerűbben lefoglalható lesz, mikor pár napot nyugton kell maradni, mert egy jóóó nagy mellkasi sebe lesz. De az elviekkel szemben a gyakorlatban most nem nyugodtam meg.

Már az is elkezdett aggasztani, hogy elmaradtak a kedves kis megjegyzések, amik a szívuh-ot szokták kísérni, csak száraz adatok voltak, de azt betudtam annak, hogy Ábi rosszul viselte ezúttal a vizsgálatot. Aztán az is, hogy átküldött EKG-ra minket a szomszédba, és addig felhívta a GOKIban azt, aki műteni fogja, hogy beszéljen vele. Ez nem volt a tervben, arról volt szó, hogy majd én hívom fel, hogy el ne felejtsenek minket... Mivel Ábel az EKG-t sem bírta túl jól, ezért csak félmondatokat csíptem el, nem értettem a szakszavakat, de minden mondat második fele úgy folytatódott, hogy "de végülis". Úgy éreztem, hogy szeretné, hogy megvizsgálja Ábit a gokis néni is, de az meg nem. Annyiban maradtunk végül, hogy januárban megyünk újra hozzá, és akkor nagyon-nagyon ragaszkodni fog, hogy az első negyedévben kerüljön sorra, ne csússzunk el nyárig, mert én még annak is örültem volna eredetileg.

Többször kérdeztem tőle, hogy akkor most minden változatlan, se jobban, se rosszabbul nincs? És mindig azt felelte, hogy nincs rosszul (nem rosszabbul, csak nincs rosszul). És megduplázta a vízhajtó adagot is arra hivatkozva, hogy már nagy, de hát csak egy kg-al több, és három hónappal öregebb, mint mikor beállították neki... Ha nem hallottam 15-ször azt, hogy ezzel nincs mit tenni, meg kell műteni, akkor egyszer sem, a ráérünk szó vagy a lehet még várni pedig egyszer sem hangzott el, ezek korábban visszatérő motívumok voltak.

Ennek a doktorbácsinak a hangulatait érzékelem. Nem biztos, hogy megismerném az utcán, ha szembejönne, pedig voltunk már párszor, de pl. biztos voltam benne, hogy ő vizsgálta Nándit másfél évesen, mikor kékült a szája: a rendelőben levő hangulatra, fílingre, légkörre emlékszem. Hogy azonnal megnyugodtam, és elhittem neki, hogy nincs baj. És ezzel nem volt most valami rendben. Ezek miatt én most azt gondolom, hogy a protokollt nézve valahol a határon innen vagyunk még, amikor már muszáj műteni, de a szélén.

Úgyhogy most nem tudok megnyugodni, amúgy is feszesre vagyok húzva egy csomóminden miatt. Most azt találtam ki, hogy elmegyünk pár hét múlva privátban egy másik kardiológushoz, aki sebész is, hogy mondjon egy másodvéleményt. Hogy ne az legyen, hogy időhiány miatt egyszer csak rosszul lesz, és akkor meg már sürgősen kelljen műteni, meg agyon gyógyszerezni.

Na, szóval itt tartunk. Majd lesz valahogy. Kapaszkodok a keresztbe, milyen jó, hogy ez van, milyen mélyre lehetne zuhanni...

Ábelnek énekelgetek, hogy elaludjon a saját ágyában. Ma este a "Sárgul már a fügefa levele..." kezdetű népdal jutott eszembe, azt énekeltem, mikor harmadszor is a végére értem, Misike megszólalt:
- Ez nem csak arra jó, hogy Ábel elaludjon tőle. Ez olyan, mintha a szívemben szólna.

Eddig is szerettem, de azt hiszem, mostantól ez lesz a kedvenc népdalom...

Tegnap délben ültem a padon a portán, bemondták a gyerekeket, és nem jöttek. Esett az eső, Misi fel alá mászkált, aztán Nándi megérkezett és nem válaszolt egy kérdésre sem, mert belemerült az új olvasókönyvébe. Jöttek az ismerős szülők, beszélgettünk, gyerekeket küldtünk be, hogy szóljanak már, mert biztos nem hallatszik a hangszóró, és tényleg, de fél óra alatt meglett mindenki...

És akkor arra gondoltam, hogy olyan, mintha ez a 11 hét nyár és nyári szünet nem is lett volna. Hogy örökké és minden nap ott ülök  a portán és várom a gyerekeket, hogy jöjjenek.
Azt hiszem, visszazökkentünk a hétköznapokba.

Mindent elmondok, ha közlöm, hogy kb 10 cm eső esett az elmúlt 24 órában, és a tetőnk fele még hiányzik? Szegény ács kétszer volt kint, hogy mentse, ami menthető, bőrig ázott, most már talán újabb vizek nem lesznek, mi meg fűtünk és ventillátorozunk nyitott ablak mellett, hogy száradjon minden. És közben szakadatlanul zuhog...

Jó: megtaláltam az élelmiszermoly invázió gócpontját (egy marék kiszóródott mogyoró a nasis szekrény alján, ahova mostanában nem nyúltunk), és likvidáltam. És három újabb egércsapdát szerzett be Gergő.

... indulnak holnap iskolába. És tulajdonképpen hálás vagyok ezért. És próbálom legyűrni magamban az elkeseredettséget a káosz miatt, ami körülvesz minket, és amit nagyon nem akartam, sem a nyár utolsó napjaira, sem semmikor.

A tető még nincs kész, még egy hét kb, és vannak még dolgok, amiket bent is meg kellett volna csinálni, de a majd kategóriába estek rajtuk kívül álló okok miatt. Csütörtök este a fiúk a saját szobájukban, a saját ágyukban aludtak. És bizony Ábel is, aki ezennel kikerült a szülői ágyból, és nagyos ágyat kapott. És átalussza benne az éjszakát. Teljesen természetesnek vette, hogy mostantól máshogy van, ahogy azt én jól kifundáltam.
A többi bútor viszont az én kripliségem miatt csak szombaton került fel - fél napokat töltöttem mindenféle orvosnál meg ügyintézéssel a héten, de úgy néz ki, most már megmaradok, csak egy újabb gerincsérv kezdeményem van, ezúttal feljebb, a köhögés hozta ki. Hip-hip hurrá! Még jó, hogy az előző lerobbanásom miatt most szerdára kaptam kontroll időpontot május óta (haha, most már értem a Jóisten humorérzékét, akkor kicsit kiakadtam rajta), így viszonylag gyorsan orvoshoz kerülök ezzel is.
A lényeg, hogy lassan de biztosan szivárgunk a káoszból a rendezettség felé. Mivel macskánk már nincs, elleptek minket az egerek, és ez garantálja, hogy az alsó szinten is minden szekrényt és zugot ki kell majd takarítani záros határidőn belül - ahogy fent végzek, lent meg a csapdák az egérállománnyal.

Ma délben sikerült megszereznem az iskolakezdéshez szükséges írószereket meg cuccokat is, majd észleltem, hogy a tolltartót elfelejtettem megrendelni, és pont ez történt azzal is, hogy ki akartam mosni az iskolatáskákat. Nem szeretem, hogy ennyire hanyagul vágtunk neki az évnek, bár lehet, hogy jó ez így, kicsit sokkolta a gyerekeket, hogy holnapután már rendes tanulás lesz, pedig beszéltünk róla. De hátha tovább tartott a felhőtlenség. Nem is tudom egyébként, hogy örülök-e neki, hogy itt az új tanév, vagy sem. Szétestünk, meg könnyebb lesz napközben, nem kell főzni mindig, meg csend is lesz és nem minden rajtam múlik, ez jó. De olyan jó nekik, mikor szabadok, és ez meg hiányozni fog, és nehéz lesz a folyamatos logisztika újra, meg a tanulás miatti nyaggatás, meg úgy szerettek menni a mamához... Mindegy, most ez jön. Nem mondom, hogy lelkes vagyok, de lesz még nyár. És hátha szép ősz lesz, meg jó tél sok hóval, jön a karácsony, a szülinapok, aztán újra tavasz, ami pikkpakk eltelik, és jön a nyár  megint. És, jaj, Réka felsős lesz, úgyhogy nem is siettetem az időt, hanem örülök inkább minden napnak, amíg még szóba áll velem.