pillanatkép

Néha elhatározom, hogy most aztán írni fogok, de olyan szinten csúszik ki az idő a kezeim közül, mint talán még soha, pedig csúszott már jópárszor. Fogalmazgatom naphosszat, hogy hogy fogom majd megírni ezt vagy azt, aztán fél 10 van, végre alszanak, és azon kapom magam, hogy még pakolok, meg teregetem a reggel óta bennmaradt ruhát, én, akinek fektetés után ott esett ki minden a kezéből, ahol éppen volt. Mert ha már alszanak, akkor az végre felnőtt idő, és nincs olyan fontos dolog, ami nem vár meg holnap. Eljutottunk addig, hogy van, mert holnap sem lesz időm. Nem pihenek gyakorlatilag már semmikor, alig netezek, csak ha nagyon muszáj, amikor valamivel párhuzamosan lehet csinálni, mondjuk szoptatás meg altatás közben. Néha még akkor sem, amit lehet, halasztok, és reménykedek, ha elfeledkezek róla, akkor esetleg megoldódik magától. Napszámra nem beszélünk Gergővel, mert ő meg dolgozik akkor is, ha hazajött, két mondat, ül le a gép elé, és folytatja, ahol abbahagyta odabent. Déli alvás nincs, még déli pihenés sem. Miután megbolondultak a mesenézéstől, meg főleg Nándi a katonázástól (Age of empires, amit profi módon játszik), hétvégeken másfél órára redukáltam a teljes mennyiséget, ezzel magamat is megszabadítva minden kiszámítható nyugalomtól.

És most meg azon kaptam magam, hogy mindjárt öt hónapos Ábel, és még egy hónapfordulós beszámolót sem írtam... Pedig igazán nagyfiú lett. És mindjárt itt az iskola, és van egy hihetetlen nagyfiú Nándink, akivel éppen azt próbáljuk, hogy ahelyett, hogy rászólnék, puszit adok neki, mert annyira stresszeli a rászólás, mert stresszeli az iskolakezdés, és hogy kap-e majd sok feketepontot... Réka meg kész nő, és a boltban elkapott egy ismeretlen ismerős, hogy együtt táboroztak, és mennyire helyén van ez a kislány, és annyira jól esett, mert olyan sok küzdelmünk van, és nem mindig látom, hogy beérnének azok, amiket százszor el kell mondani. Misi meg egyedül lesz óvodás, nagyközépsős, izgul is miatta, meg várja is, és új óvónéni is lesz, és végre bepótoljuk a szülinapi buliját is szombaton délelőtt.

És nem is tudom, hogy várom-e a sulikezdést, ami azt is jelenti, hogy ősz lesz, meg hogy végre kiderül, hogy ki hogy működik az iskolában, hogy jók-e a logisztikai terveink. De igaziból akármilyen kevés időm van, úgy szeretem, hogy itthon vannak, meg nem lesz kevesebb időnk, mert Ábel kedvenc szórakozása az, hogy nagy kerek szemekkel bámulja, hogy hogyan játszanak a nagyok, és időnként röhög rajtuk. Mert ebben a nagy fárasztó, pihenésnélküli folyamatos tevés-vevésben az ad nagy erőt, hogy rámosolygok erre a kis hét kiló húszdekás kezet és lábat növesztett parízerre, és még akkor is visszamosolyog, ha éppen sír. Mindig és mindenkire mosolyog, válogatás nélkül örül minden kis apróságnak, és végtelenül kedves. Hetek óta hangosan is tud kacagni, ha csikizzük, és dumál, meg buborékokat fúj, és főleg dumál és mosolyog. Nagyon jó gyerek. És nagyon jó neki puszit adni, és nagyon jó, hogy nem hámozza ki magát az ölelésből, mert sürgős fáramásznivalója van. Mostanra viszonylag kiszámítható a napirendje is, alszik két kisebbet és egy nagyobbat napközben, közötte 2 órákat van ébren, és EGYEDÜL ALSZIK EL! Ez nekem nagy szám... Éjszaka kicsit összevisszábban intézi a dolgokat, de azt már megszoktam, hogy nekünk csak így megy. Legalább nappal rendben vagyunk. Ügyesen forog oda-vissza, sokat hasal, játszik, fog, és mindent szopogat. És mosolyog. Persze fényképezőgép érzékeny, de ma pont sikerült rávenni, hogy legyen mosolygós kép. Nagyon keveset fotózunk. Hiányozni fog az is, ha nagyobb lesz, meg ezek a beszámolók is. Van fogadalmam, hogy szeptembertől összeszedem magam... Nem vagyok benne biztos, hogy sikerül, de igyekszem majd. Sok vágyam van, amit szeptembertől időzítek. Remélem, elfelejtek néhányat, és magától megoldódik...



  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

3 megjegyzés:

myway08 írta...

Ez az örök dilemma, ami a gyereklétszámmal, és ált a korkülönbségből eredő különböző igények egy ember által történő (anya) kielégítésével állandóan ott tombol bennem is. Hogy ha a kicsinek (és ezáltal aljas és önző mód magamnak is) akarnék valami déli pihenőidőt biztosítani (ráadásul mióta dolgozom, ez a túlélés alapvető feltétele lenne), akkor marad a többinek a tévé/xbox... ami legalább egy helyben tartja őket, legalább talán semmi életelleneset nem csinálnak, de az agressziós szintjük emelkedik, és különben is.

Kata anya írta...

Nagyon édes Ábel!!!!
Imádom,hogy itthon vannak mind 3-an de vannak tervek már,hogy mivel ütöm el az időt szeptembertől! ;) :)

Idakerámia írta...

Annyira édes! Nagyon jó fotók! A cumis kép is humoros Nándival.

Megjegyzés küldése