Milyen jó lenne

folytatásként írni arról, hogy ez a nagy remény hogyan vált valóra. A hála és dicsőség marad, de valami egészen másért, amit még nem tudok, hogy mi lehet.
Volt magántanulás és hullafáradtság, küzdelmek és remények, beszélgetések tanárokkal, igazgatóval, gyógypedagógussal, és ezer pszichiáterrel, fejlesztővel. Még a Köznevelési Kerekasztalnál is ott ültem az egyik munkacsoportban kéthetente, és próbáltam jobbá tenni a világot a gyerekeim és a hozzánk hasonló családok számára.
És fogyott a remény. Benne van nyilván az is, hogy akinek nehéz eset gyereke van, az bizony sokszor nehezen tartja meg a derűjét, és sokat gondolkozik a nehézségeken. Én is rájöttem, hogy nem nézegetem a szép dolgokat, nem keresem a jót, csak fogadom az újabb terheket, és egyre kevésbé zavar, hogy már ki sem látok alóla.

Szóval a magántanulóság alatt elfogyott az összes reményem, hogy a tanító nénivel valaha együtt fogunk tudni működni az életben Nándi érdekeit nézve. Aztán év végén kiderült, hogy egy jogi ok miatt egy évet csúszik a lehetősége annak, hogy a gyerekeim az iskolában kapjanak fejlesztést, odafigyelést, bármit.  Ezzel egyidőben - ugyanazzal az okkal - kiderült az is, hogy Ábinak nincs ovija, kb. 2 nappal azelőtt tudták meg ők is, mielőtt mentem a befogadó nyilatkozatért, amit a Szakértői kért, így természetesen nem fogadták be. A 13. kerületben találtunk olyan intézményt, ahol szívesen fogadták, kocsival csak 10 km, most próbálom beszoktatni, nagyon hosszú menetre számítok, ma próbáltam először egy órára otthagyni, úgy érzem, megrágtak és kiköptek. Már rágja a körmét, álmában sír, hogy nem mentem érte. Kiváltottuk nekik a rokkant parkolási igazolványt is, azért kemény  szembenézni azzal, hogy ez okkal jár, bár élvezzük a lehetőségeket, egyszer már parkoltam járdán is, ahol nem lehetett volna (alvó gyerek volt a kocsiban, és 100m-re volt a legközelebbi hely, nekem meg be kellett szaladni a táskámért, amit ottfelejtettem egy boltban...)
Még maradt remény az idei tanévre, voltak ígéretek, ötletek, de aztán az utolsó héten kiderült, hogy Rékáék mégis 32-en lesznek, év végén még arról volt szó, hogy újra szétszedik az összevont osztályt, és két 18 fős lesz újra, de páran elmentek, és mégsem jött annyi új, így maradtak.  Réka tavaly két jegyet rontott az év elejihez képest, naponta sírt, hogy mennyire nehéz neki figyelni, hogy íratnak vele, mert nincs idő feleltetni, hiába a papírkája, a beszélgetések a tanárokkal... És igazgatóhelyettes lett Nándi napközis tanítóbácsija, aki A Biztos Pont volt neki. Az új napközisnek ő örül, én már óvatos vagyok a reményeimmel.

Az elmúlt 10 napban bőgtem jópár órát, dühöngtem is, üldögéltem összezuhanva, meg imádkoztam persze. Réka most egy alapítványi iskolában van próbakéthéten. Egy nap telt el, annyit látunk, hogy nagyon más világ, mint amiben eddig mozogtunk. Nem rossz, csak nagyon látszik az, hogy a korlátok, amik sokszor nehézzé teszik az életünket, mennyire megvédenek minket. A legrosszabb, hogy nem vagyok benne biztos, hogy jól tudunk dönteni ebben a helyzetben.

Olyan sokmindent elrontottam az évek során, hibáztam, tévedtem, mulasztottam. Mindig bennem volt, hogy "lesz még tavasz", lehet, hogy egy év múlva, de lehetett mindent újra kezdeni, vártam a lehetőséget a javításra. Életemben talán most először engedtem el ezt a reményt. Nem várom a tavaszt, az új lehetőségeket, csak majd lesz valahogy, átvészeljük, túléljük, bármi jön. Valahogy. Úgy érzem, ha a legtöbbet teszem, ami tőlem telik, akkor sem tudom jobbá tenni a gyerekeim világát. Hónapok munkáját teszi tönkre napok alatt néhány jóindulatú, magabiztos segítő, akik hitük szerint jobban ismerik a gyerekeimet mint én.
Szóval nem várom a tavaszt, nem hiszek benne, hogy múlik rajtam bármi. Alázatot tanulok, és próbálom elhinni, hogy ha Jézus fel tudott támadni, akkor tud a mi életünkben is csodát tenni. Milyen hülyeség, hogy a feltámadást könnyebb elhinni...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

9 megjegyzés:

swatwork írta...

Továbbra is csak sok erőt tudok neked kívánni, hitet és kitartást, mert igen, vannak azok a helyzetek, amikor az ember már abban sem biztos, hogy a nap reggel felkel. Pedig igen. Bízzunk benne, hogy ha bármilyen kicsi pozitív változás is, de lesz nálatok is és újra meg fogod látni te is azt a bizonyos reggeli napot. ♥

Szitya írta...

Uhh, Kikocs, még sosem olvastalak ennyire elkeseredettnek. Nem jó, nagyon nem jó. Kívánom, hogy az Élet eléd tegye azt, amit már nemis remélsz, és lesz nálatok is napsütés is, télen is meg nyáron is, hiszed majd újra, hogy a dolgok jóra fordulnak!
Szeretettel:
Szilvi

a mesélő írta...

Muszáj,hogy jobb legyen nektek, mert megérdemlitek! Ki kell,hogy süssön a nap! Gondolok rátok!

Catherine írta...

Szerintem nézd meg ezt a helyet, gondolkodj el rajta, hogy nektek beválna-e. A gyerekeim volt iskolaigazgatója csinálja.
http://wmn.hu/2016/08/18/tanulas-osztalyzatok-es-hazi-feladat-nelkul-heureka-az-iskolan-kivuli-iskola/

kikocs írta...

Köszönöm nektek. Péntek óta még rosszabb, volt egy beszélgetésünk az óvónénikkel is...
Cat, az van, hogy ha át kell menni a Dunán, akkor akár a szomszédos ország is lehetne... Így is nagyon kemény, hogy négyen háromfelé mennek, pedig Réka viszonylag önálló. Ilyen jellegű "napközis tanulócsoport" (lehet menni egész napra, csak délelőtt és csak délután is) van Dunakeszin is, hasonló lelkesedéssel, talonban van, mint lehetőség.

Névtelen írta...

Ne haragudj, régóta olvaslak ismeretlenül, most úgy gondoltam leírom, ha nem érdekes, elveted. De nehogy kimaradjon egyetlen lehetőség sem, amelyik segíthetne nektek. Talán egy rápillantást megér. Veresegyházon többfajta segítő iskola egyben. Most készülő új iskolaépület.
http://veresegyhazegymi.hu/index.php/iskolankrol
Szeretettel:Sz. Kriszti

Agnes Sz írta...

Kedves Kikocs! Köszönjük, hogy leírtad! Így legalább tudjuk, miért imádkozzunk.
Szeretettel:
Ági

sztyor írta...

Hogy vagytok azóta?

zsuzsi83 írta...

Hogy vagytok?

Megjegyzés küldése