Mi van velünk?

Mindig meglepődök, hogy még mindig vagytok ti, olvasók, mintegy 800.000-szer kattintottatok egy-egy írásomra eddig a 8 év alatt. Köszönöm :) De nem tudok már ide írni. Több oka is van. Az egyik, hogy nagyon sok az ismerős, aki idetalált, ilyen-olyan okból, a gyerekeim pedig nagyok. Persze, kiskorukban is vannak személyiségi jogaik, de mintha ezek sokkal erősebbek lennének most, hogy már önálló életük is van, és nem minden percük fonódik az enyémhez. Aztán megkaptam azt a kritikát is - amit én is éreztem -, hogy a címnek már nincs köze a tartalomhoz, mármint ahhoz, hogy nagycsaládban élni jó. Nem is vagyunk átlagos nagycsalád. Tehát maradt volna az, hogy
1. puszta tényekről írok - erre én képtelen vagyok.
2. magamról írok - mostanában nem vagyok én. Az egyesületben elindult a héten egy önismereti dráma csoport, és 3 tárgyat kellett vinni az első alkalomra. A jegygyűrűm vittem, a gyerekem MÁK kártyáját, egy kis zacskó szemetet és játékot - az itthoni káosszal való küzdelmem jelképeként, és egy vallásos témájú regényt. Ami engem meghatároz, az jelenleg ennyi.
3. a belső vívódásaimról írok - ez annyira érint másokat, a családomat, környezetemet, gyerekeimet, hogy őszintén csak névtelenül és beazonosíthatatlanul tudok írni róla.

A fentiek következményeként elkezdtem írni egy másik blogot, másik néven. Azt is elég hektikusan, pedig van elhatározásom, hogy írok naponta, de általában csak hetente lesz belőle.

Azért megpróbálok puszta tényeket írni.
- megnőttek. Réka kamaszodik, ennek minden szépségével együtt. Asszem, mindent elmond, ha leírom, hogy a márciusi magatartása 3-as volt, és van már intője is... Persze biztosan rengetegen örülnének neki, ha leírnám a kis küzdelmeinket, hogy hogy kezelem ezeket, néha jól, néha rosszul, mert szenzációs tapasztalataim vannak. És igen, sorstársa vagyok mindenkinek, akinek van kamaszodó gyereke, és igen, nálunk is pontosan ugyanaz van, mint nálatok. De nem írhatom le úgy, hogy a lányom ezzel bármikor találkozhasson. De öröm látni, ahogy nyílik, önállósodik, lovagol, saját élete és titkai vannak, és közben ugyanúgy gyerek, ahogy volt. Bezárt ajtó mögött pónizik, gyurmázik, játszik, de közben hallgatja a rock rádiót, reggel pedig veszekszem vele, hogy vegye át a kivágott hátú pólóját valami olyanra, ami miatt nem rakják ki a suliból.
- autisták. Ez most éppen egy olyan teher, amibe úgy érzem, belerokkanok. Nem látok túl a következő napon. Nándi gyógyszert szed, olyan súlyosakká váltak a kényszerei (segített a gyógyszer), éjszaka nem tud aludni, és nem látom, hogy hol lesz ennek a menetnek vége. Ábel pedig próbál egyensúlyozni, boldogulni abban a rettenetes óvoda nevű helyben, ahol néha megharapják, néha fojtogatják, és örvénylenek körülötte a kiszámíthatatlan gyerekek. Isten kezébe próbálom tenni őket, de piszkosul nehéz lemondani az irányításról. Pedig én nem tehetek semmit, mindent megtettem már, ami emberileg lehetséges. És közben a különtanárok el vannak ájulva, hogy milyen okos, mennyi esze van Nándinak, látom, ahogy fejlődik, változik, keresi a helyét, ahol gyökeret verhet a fantasztikus humorával és marslakó világlátásával. Ábel pedig a világ legcukibb kisfiúja, bohóckodik, énekel, utánozza a nagyokat, ugrál, kacag, bújik, és a szeme sem áll jól. Mindig valamiben sántikál.
- elhanyagoltak. Misi éppen agyrázkódással van kórházban. Nem azért, mert elhanyagoltuk, nem figyeltünk rá kevésbé, de majdnem nem vittem el, úgy tűnt, jól van, órákkal a baleset után szántam el magam, hogy mégis beviszem. Akkor még nem tartották bent, de azóta is fájt a feje, tegnap, egy hét után végül bevittem, és most már ott tartották. Viszont nagyon kevés rá az idő, nagyobbként kezeljük, mint  a kora, és sokat kell tűrnie. Felelősnek érzi magát, hogy ő az egyetlen, aki jó tanuló, aki ügyes, aki szófogadó, aki segít, és sokszor úgy érzi, neki kell tartani bennünk a lelket. És vele vagyunk a legszigorúbbak. Azért szerencsére tud lázadni is. És mindenki szereti, minden szülinapi bulira meghívják, okos, versenyekre jár, focizik, a családon kívül nagyon megvan a helye a világban. Tegnap egy kisfiúval összebarátkozott a kórházban, ott ültem, hallgattam őket, és hatalmas élmény volt hallgatni őket. Nem kellett beleszólni, magyarázkodni, konfliktusokat elsimítani, csak nevetni velük együtt.
- kitartóak. Mármint mi az emberrel. Jóban-rosszban, még mindig, most már 15 éve házasságban. Mint a hattyúk.

Szóval ezek vannak velünk. Éves átlagban. A napi dolgokról már szerintem nem fogok itt írni.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

8 megjegyzés:

swatwork írta...

Ha a másik blogod zárt, kérhetek meghívót? ivetabt@hotmail.sk

a mesélő írta...

Kikocs én is szeretnék amoda, én nem vagyok se rokon se imerős, csak valaki aki régóta olvas:)) hatarszelihuncut@gmail.com

Beus írta...

Kikocs! Én is csatlakozom az előttem írókhoz,szeretnék meghívót, ha lehetséges... dallosbalazs1977@freemail.hu

kikocs írta...

A másik blog teljesen nyitott, bárki számára elérhető, de linket nem teszek közzé. Gondolom megtalálják majd, akiknek hasonlóak a problémáik, és segíti őket az, amit leírok. Bocsánat... :(

Névtelen írta...

Nagyon sajnálom, hogy már nem olvashatok itt rólatok, de teljesen érthető, és igazad van, hogy befejezed ebben a formában.
Sok erőt kívánok neked, nehéz sorsot kaptál ebben az életben, de a Jóisten azért adta, mert elbírod, és valamiért csak mert....
Iszonyú sok okos dolgot tudnék még írni, de lehet, hogy elég lesz egyelőre ennyi is. :-)

Isten Veled!

jutkaditka írta...

Sajnálom, de megértelek! Minden jót kívánok a további életetekre! Biztosan megtérül a kitartó munkád a gyerekeiddel! Szerintem remek anya vagy!

Agnes Szaszovszky írta...

Kedves Kikocs! Isten áldjon titeket!
Ági

Krisztácska írta...

Kedves Kikocs!

Köszönöm, hogy olvashattalak!
A blogodnak élet szaga volt, annak minden szépségével, nehézségével...szeretem, ahogy írsz.

Kívánom, hogy kikerekedjen -minnél előbb- egy könnyen guruló, gömbölyű élet mindannyiótok számàra!
🌞

Megjegyzés küldése