Jaj, a hátam...

Az úgy volt, hogy szombaton részt vettünk az iskolai zarándoklaton. Nem. Igaziból úgy kezdődött, hogy sok sok véletlen folytán elfeküdtem a gerincemet, és huzatot kapott a derekam, amitől beállt a lumbágóm. Isiásszal együtt. És itt jött az, hogy szombat reggel felébredtem, és éreztem, hogy ha most megtehetném, akkor a nap nagy részét inkább pihenéssel, és nem túrázással tölteném. De akárhogy gondolkoztam és forgattam a derekam, arra jutottam, hogy lehet, hogy jobb, ha elmegyünk mind, ez az optimális megoldás, a Jóisten csak nem szúr ki velem, ha már zarándokolni megyek.
Szóval a Jóistent számításba vettem, csak azt nem, hogy az ördög viszont nem alszik.

Mert kizárólag a busszal érkezőket szondázta meg az igazgató bácsi, hogy a rövidebb 5.5 km-es túrát vagy a 7km-es nehezebbet választják-e. És a kisgyerekesek mind autóval érkeztek. És úgy döntöttek, hogy hosszabb nehéz lesz csak, mert alig páran választották a buszon a rövidebbet. Aztán hallottam olyant is, hogy a rövidebben mentünk, de akárhogy is, becsúszhatott valami gikszer, úgyhogy a két és fél éves, és ruhástul vagy 20 kilós Misivel együtt 4 órát gyalogoltunk. Aki még azért délben tud aludni. Mert a cipelésre felkészültünk az ergoval, de arra nem, hogy ilyen sokat kell majd vinni. A két és fél órára tervezett sétából olyan fél órát gondoltam, hogy vinni kell a seggét. Ami egyébként be is jött volna, mert összesen kicsit több mint egy órát kellett vinni. Viszont ebben a bő egy órában már óhatatlanul nekem is sorra kellett kerülni, hátfájás ide vagy oda, vagy ottmaradunk az ordító Misivel az erdő közepén, ki tudja hol. Bár megmondom őszintén, a nagyobb súly ellenére könnyebb volt vinni, mint a hátizsákot, nem véletlen hívják ergonak a hordozónkat... És jó meleg is volt a derekamnak :)
Nándi végigrohangálta az egészet, ő többet is ment, mert előre-hátra futkosott. Jó sokat aggódtam, mert ismerem az ötleteit és az azokhoz való ragaszkodást, és nem szerettem, mikor nem láttam. Pedig bőven volt olyan, hogy ő az első 100 ember között ment, mi pedig a 300.-ak voltunk... Ráadásul ő aludt el utoljára az autóban is. Kis vasember. Talált magának 10 éves nagylányokat, akik gondját viselték, nagyon boldog volt :)
Réka nyafogott ugyan sokat, de becsülettel végiggyalogolta az utat velünk. Néha vele kapcsolatban az az érzésem, hogy már csak megszokásból siránkozik. Jutalmul választhatott egy mesét, amit még eddig nem látott, és megnéztük vasárnap. Kétszer is.
Nekem egy olyan pillanat volt, mikor magam miatt megijedtem. Miután felmentünk egy elég meredek részen - Nándi rohamtempót diktált, mert lemaradt a nagylányoktól -, megálltunk, leültem, és utána alig tudtam felállni, és továbbmenni. De aztán nemalvóördög ide vagy oda, a Jóisten tényleg nem hagyott cserben, én nem ültem le többet, és este még ki is tudtam szállni egyedül az autóból. És aztán a vasárnapot szigorúan végigfeküdtem (percekbe telt, míg fel tudtam kelni, így sokszor meggondoltam), és még tegnap is szinte egész nap ágyban voltam, szedem a gyulladáscsökkentőt, most már gyógyulok.  Ma erőszakkal vissza kell tartani magam a napok óta földön heverő vackok elpakolásától, mert a hajolgatás bizonyára néhány újabb fekvéssel töltendő napot eredményezne. :) Megvár az holnap is...

Viszont így most kiélvezem, hogy nem kell autóznom, mert Gergő intéz mindent, és legálisan fekhetek, pihenhetek. El is határoztam, hogy benevezünk a betlehemkészítő versenyre az iskolában, egy ilyen betlehemmel. Már a fejeket kettő híján elkészítettük Rékával :) Kíváncsi vagyok, hol akadok majd el. Van rá 5 hét, remélem végzünk...