Aki boldog akar lenni, ne házasodjon!

Ezt hallottam ma a Házasság világnapja alkalmából. A folytatás pedig úgy hangzott, hogy az házasodjon, aki boldoggá akarja tenni a társát. Azt hiszem, ezzel nagyon egyet tudok érteni...

Nagyon sok válásról, válságos családról kapok mostanában hírt, emiatt rengeteget gondolkozom a jó házasság titkán. Azon, amit nincs későn elkezdeni 10 meg 15 év után sem. Ami nem ahhoz kell, hogy jól megalapozza az ember a leendő házasságát, vagy amit az elejétől úgy kell csinálni, hanem bármikor bele lehet kezdeni. Akkor is, ha érzi, hogy baj van. De nem tudom a titkot.

Biztos nem a szerelmen múlik, nem is a "kémián", nem az együtt töltött időn, a napi fél óra beszélgetésen és a heti egy randin. Ezek segítenek csak abban, hogy tudatos legyen az ember. Azt hiszem, a jó házasság döntés kérdése. Közös döntésé, de olyan közös döntésé, amit lehet, hogy előbb hoz meg az egyik fél, mint a másik. Néha jóval előbb.

Mielőtt összeházasodtunk Gergővel, minden nap átgondoltam, hogy azokat a dolgokat, amik idegesítenek benne, amikről le kell mondanom, azok hiányát el tudom-e fogadni egy életen keresztül. Még az esküvő előtti este is kétségeim voltak, hogy helyes-e a döntés, de onnantól fogva, hogy az igent kimondtam, aláírtam azt is, hogy ezeket igenis, el kell viselnem. És nagyon sok olyan sóhajom volt azóta, hogy hát, igen, ezt is aláírtam 2001. augusztus 18-án. Gergőnek is. Vannak hibáink, amiket nem tudunk levetkőzni, és sok sóhajt okoznak a másiknak, és amit aztán humorral próbálunk elviselhetővé tenni. De nagy kincs az, hogy tudunk magunkon nevetni! Biztos, hogy ez is kell a jó házassághoz.
Humor... A Szaffiban volt az a gróf, vagymi, akinek a fején volt egy csap, amit mindig kinyitottak, ha mérges volt, kiment a gőz, és azonnal megnyugodott. Hát, azt hiszem, a humor az a szelep, amit nekünk a Jóisten adott, hogy kiengedjük a gőzt, mielőtt felrobbanunk a méregtől. Csak nem nyúlunk a szelephez, hogy kinyissuk. Annak a grófnak is a titkárja nyitotta mindig a csapot, sosem ő. Talán ugyanígy feladatunk, hogy a többi ember, a társunk mérgét kiengedjük azzal, hogy észnél vagyunk, és tudjuk a másiknak a vicces oldalt megmutatni.

Persze van, amikor az ember úgy érzi, elveszítette minden humorérzékét, mert olyan komoly a helyzet. De ha nem felejtem el azt, hogy a másik SOHA nem akar engem bántani, hogy SEMMIT ne vegyek magam elleni támadásnak, akkor sikerül elhallgatni. Lehet, hogy abban a pillanatban, mikor kicsúszott a száján, bántani akart, azt akarta, hogy fájjon, de valószínűbb, hogy nem gondolkozott. De az is biztos, hogy a következőben már megbánta. És az is, hogy ha abban a pillanatban elhallgatok, és később akarok csak beszélgetni, és közölni azt, hogy ez most rossz volt, akkor nem fogunk egymás torkának esni, hanem bocsánatot kér.
Megbocsájtás... Az egyik legfontosabb. Tudni bocsánatot kérni és megbocsájtani, kicsit-nagyot egyaránt. Ismerek valakit, úgy kér bocsánatot, hogy azt mondja: nem haragszom ám. Fantasztikus. Az ember zsebében nyílik a bicska, mi az, hogy nem haragszik, én haragszom! De a felesége tudja, hogy ez a bocsánatkérés, és el is fogadja, és megbocsájt. Kiborítónak találtam, de most már értem, hogy csinálja. Annyira mindegy, kinek van igaza, a lényeg a békesség.  Mert haraggal nem lehet jó döntéseket hozni. Nehéz időszakokban állandóan bocsánatot kérek, olyankor is, amikor mindketten tudjuk, hogy tutira igazam van. Megéri a békességet, én és az Isten tudjuk, hogy nekem van igazam, a többi nem számít. És ha fontos a dolog, és sokminden múlik rajta, úgyis újra elővesszük a kérdést, és akkor jobban használnak az észérvek, ha nem küzdöttünk már rajta napokat. De tényleg, ha belegondolok, ha bárki bocsánatot kér tőlem, azonnal elkezdem keresni magamban is a hibát, akkor is, ha addig csak a másikat hibáztattam.

Aztán az is kell egy jó házassághoz, hogy tiszteljük a másikat. Lehet, hogy furán látom a világot, de nekem legjobban manapság azt hiszem, a tisztelet hiányzik belőle. Nem tiszteljük az időseket, a szüleinket, a másik embert a villamoson, a kollégánkat, a másik munkáját. Gond nélkül gyaloglunk át a frissen felmosott vizes kövön, ugráltatjuk az eladót, meg sem köszönve a fáradtságát, dobjuk el a szemetet az utcán, veszekszünk a tanárokkal - azért kapja a fizetését az a másik, hogy elvégezze a dolgát. Igen, de ő is ember. Ahogy a társunk is. Néha teljesen elképedek rajta, hogy hogyan beszélnek emberek a társukról nagy társaságban, gyakran úgy, hogy ő is ott van. Hogy lehet ezt kezelni? Meg lehet ezt beszélni? El lehet ezt viselni valahogy? Hogy lehet erre reagálni valakinek, aki nem is ismeri igazán őket? Igen, én is panaszkodok néha a barátnőimnek, ők is nekem. De nem megalázom, nem gúnyt űzök belőle, neadjisten: nyilvánosan...
Tisztelet... Férfiak és nők vagyunk. Két fél, együtt egy egész. A nagy emancipációban elfelejtünk nők lenni, és azért várjuk a tiszteletet, hogy tudunk férfiként viselkedni. Amitől ők feleslegesnek érzik magukat, és nem tisztelni akarnak érte minket, hanem legyűrni a vetélytársat. Megmutatni, hogy ők a jobbak. És ebben a férfi-nő harcban nem győzhet senki, mert ez olyan, mintha a madár és a hal vetélkedne, hogy ki a jobb. Van repülőhal és van búvármadár, de azért mégis... Vagy talán jobb példa a gomba meg a moha, ami együtt zuzmó, és életet visz oda is, ahol egyébként más nem marad meg, de külön erre nem képesek.
Egyébként nem kérdés, tudunk szinte mindent, amit a másik nem, lehetünk búvármadarak vagy repülőhalak. De jó az nekünk? És főleg, jó az a világnak? Míg mi, nők vetélkedünk a fiúkkal, olyan sokminden elveszik a világból, amire csak mi vagyunk képesek. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy elfelejtettük átadni a gyerekeknek, és olyan fura lett minden.

Szóval dönteni kell, és örülni a másik örömének, és megtanítani a másikat is erre, ha éppen bele van fásulva, vagy úgy gondolja, hogy minden jó úgy, ahogy van. Nem tudom, hány évbe telt nekem rájönni arra (Gergőnek megtanítani nekem), hogy igen, századszor és ezredszer is el kell mondani, hogy mi okoz örömet, és nem megbántódni rajta, hogy 99-szer és 999-szer is elfelejti, hanem örülni, ha egyszer eszébe jut. Mert nem azért felejti el, mert nem vagyok fontos neki, hanem mert nem nőből van. És amikor 2 év után hoz egy csokor szalmavirágot, pedig nincs is szülinapom, akkor - miután legyűröm a gyanakvást, hogy valami rosszat csinált - együtt nevetni vele, szívből, hogy azért szalmavirág, hogy most évekig le legyen tudva a virág-kérdés. És tudni, hogy ez nem az én vágyaim degradálása, hanem öngúny részéről. És amikor ránézek a szalmavirágra, ez a közös nevetés és az ajándék öröme jusson eszembe, és ne a két év, amikor nem kaptam virágot.

Döntés. Talán ezen múlik.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

9 megjegyzés:

Ágnes írta...

Fontos!Szíven ütött! Köszönöm!

Kriszti írta...

Igazad van.Szerintem (24 év házasság után) döntésnél azt nem tudjuk bekalkulálni, hogy nagyon sokat változik, fejlődik (érik?) mindkét fél.Mi azt látjuk magunk körül, hogy nagyon nem mindegy hogy ezek a változások és az életkörülmények alakulása+ a tolerancia mit ad ki.Jó ha mindig jóról és rosszról is tudunk beszélgetni, akár vicces formában is, és igen az igazi szeretet alapon hozott "döntés" -hez ragaszkodunk.

superwomanatwork írta...

Nagyon szépen leírtad :-)

Szitya írta...

Szép volt, kikocs!!! És milyen érdekes... néha én is szoktam mondani Zolinak, hogy biztos ez is meg az is "benne van a szerződésünkben" (pl., hogy ő csak bepakol a mosogatógépbe, de el nem indítja... :-) )
A döntés mellett nyilván ott van egy kicsit a szerencse-faktor is. Szerintem.

Erika írta...

Csak kiegészíteném az alázattal. Bár sokan összetévesztik a megalázkodással, de valójában az alázat az a tulajdonság, ami nélkül mindazt amit leírtál lehetetlen megvalósítani.

kikocs írta...

Erika igen, az alázat és nem megalázkodás...

Ágnes, örülök! Néha jól jön más szájából hallani azt, amit valahol úgyis tudunk. Erőt ad :) Hajrá!

Kriszti, neked is igazad van!

Szitya, én nem tudom szerencsének hívni, de talán tudod is :) Szerintem választási lehetőségeink vannak, és dönthetünk. Ha a szeretet törvényét betartjuk, akkor csak jól, mert azon a döntésen áldás lesz. :) De persze lehet hívni szerencsének is, tényleg, vérmérséklet és főleg hit kérdése. Azt, hogy Gergővel mi hogy találkoztunk, képtelen vagyok puszta szerencsének tekinteni. Mi ugye a fősulin találkoztunk, Győrben, ő kaposvári, én mosonmagyaróvári. Az időzítést nem írom most le, mert hosszú, de az is szenzációs "véletlensorozat". Mindketten jelentkeztünk Pécsre is, de mindketten elbénáztuk a felvételit lustaságból. És ha ez még nem lett volna elég, és Győrt és a rendelkezésre álló három évet is elbaltázzuk, a szüleinek volt egy nyaralási joga Mosonmagyaróvárra, egy olyan panzióba, amivel a szüleim vállalkozása révén, amiben dolgoztam, rendszeres kapcsolatban voltam. :) És egy vicc a végére, ami most derült ki, mikor a negyediknek nézegettük az utónévkönyvet, az ő vezetékneve egy ritka keresztnév is, aminek a névnapja az én születésnapomon van :D
Elképzelhetőnek tartom, hogy vannak más pasik is, akikkel ugyanígy összesodort a sors, a boldog jövő lehetőségével, de őket nem választottam. Azt nem gondolom, hogy csak egy darab Igazi van. Hú, de filozofikus hangulatban vagyok ma... :)

Heni írta...

Az előző válaszod utolsó mondata az, amin ma gondolkodtam. Miszerint nem biztos az, hogy az igazival házasodunk össze, de mindenképp sorsszerű, hisz így alakult. Hiába tudjuk utólag, ez vagy az volt az igazán jó társ, valamiért elsodort mellőle az élet, mással kötött össze.
Erre is azt mondom: így van rendjén. Minden mozaik a helyén van.

Orbis írta...

Azt hiszem, eléggé hasonlóan gondolkozunk ebben a kérdésben. Néha eszembe jut, hogy ha én ezt előre tudom... olyankor mindig megpróbálom azokat a dolgokat végiggondolni, amik nagyon hiányoznának, sőt nélkülözhetetlenek lennének valaki másban. És a tisztelet... igen, engem is nagyon zavar, mikor valaki a társát szidja, vagy lekezelően beszél vele mások előtt, de azt hiszem erről egyszer már beszélgettünk.
És az egyik kedvenc idézetem jutott eszembe az egyik rész olvasásánál:
"Ne adj igazat.
Neked túl sokba kerül;
nekem meg épp van."
:)

Adrienn Fodorn Takcs írta...

Erről az első barátom anyukájának egy mondata jutott az eszembe.
"Elhatározás kérdése."
Akkor nem értettem. Mostanra már értem...

Megjegyzés küldése