Szüléseim krónikája

Az előző bejegyzés kapcsán többen is írták, hogy nem értik ezt a nagy orvoskeresgélést, és ügyelet, meg minden. Nem olyan egyszerű elmagyarázni, hogy miért is ragaszkodok mégis hozzá, hogy ne csak beessek valahova a 38. héten, hogy szedjék ki belőlem a gyereket.
Kezdem az elején.

Mikor Rékát szültem, SZTK jártam rendelésre. Ott volt egy tüneményes idős dokibácsi, akit a 36. héten kértem meg, hogy amikor arra sor kerül, vezesse le a szülést. Ott ült velem a vajúdás utolsó 7 órája alatt (a 26-ból) és odafigyelt, meg minden, nem rajta múlt, hogy császár lett. Utána is bejött, látogatott, megkérdezte, hogy vagyok, akkor is, mikor nem volt ügyeletes. Kapott borítékot, valóban hálás voltam, voltunk. Volt miért. Még akkor is, ha még mindig gondolkozom rajta, hogy mi lett volna, ha ez vagy az máshogy történik akkor és ott.
Érdekes ez az egész hálapénz dolog. Már nem is hívják hálapénznek, hanem paraszolvenciának. Nem tudom, mi a pontos fordítása ennek a - gondolom latin - kifejezésnek, én szívesebben hívom hálapénznek. Nem igazán vagyunk híve, ritkán adunk, olyankor, amikor olyan "szolgáltatást" kapunk, ami nincs benne a munkaköri leírásban. Például ha a gyerekorvost felhívhatom hétvégén, vagy rendelési időn kívül is. Ugyanez a nőgyógyásszal, szülésznővel, bejön, amikor nem kellene dolgoznia, a szabadidejét áldozza. Nem gondolom, hogy magától jár, akkor adom, ha pluszt kapok. Misi balesetekor nem kapott pl. az orvos, pedig odafigyelve, rendesen ellátta, kedves is volt, de a nővérkéknek vettünk ajándékcsomagot, ők - egy kivétellel - erőn felül odatették magukat.

Természetes volt, hogy mikor Nándival teherbe estem, megint ehhez az idős dokihoz mentem, megint SZTK, azonban ő már a 6. héten arról beszélt, hogy tuti császár lesz, és kezdett kicsit szétszórt is lenni, egyre többször mondott ellent önmagának, így félidőtájt új orvos után néztem, aki vállalja azt, hogy legalább megpróbáljam természetesen világra hozni Nándit. Nagyon akartam átélni a szülést, és még akkor is négy gyereket terveztünk, azt mondták akkor, háromnál több császár nem lehet. Ezért hajlandó voltam magánrendelésre is járni. Nagyon természetes, nagyon szabadon hagyós doki volt, legalábbis úgy tűnt. Később kiderült, hogy inkább figyelmetlenségről, lazaságról van szó. A 42. héten, mikor Nándi még mindig húzta a lóbőrt odabent,  kértem egy ultrahangot (én), ami alapján kiderült, hogy a heg már annyira vékony, hogy nem lehet szó arról, hogy indítsák, vagy tovább várjunk, bele kellett törődnöm a programcsászárba. Egy világ omlott össze bennem, máig nem tudtam feldolgozni, hogy nem szülhettem természetesen. Tudom, hogy sokan ezt nem értik meg, és én is tudom az eszemmel, hogy a lényeg az a három kis szuszogó, akik ott hortyognak a szomszéd szobában, az, hogy vannak, és hogy egészségesek, és a negyedik is ugyanilyen lényeg lesz, de ettől még utálom, hogy nem tudtam szülni. Ez nem észérv kérdése.

Nándinál reggel 8-ra kellett a kórházba érni, egy pár percet még késtünk is, mint kiderült, rosszul informált a doki, azt hiszem, ha azt mondom, hogy 9.02-kor látta meg a legidősebb fiunk a napvilágot, azzal elmondtam, hogy milyen rohamtempóban történt az előkészítés és a többi. Volt, ami elmaradt a rutinból, amitől én az elkövetkező 2 napban borzalmasan szenvedtem. Nem kaptam elég infúziót sem, amitől nagyon rosszul voltam a műtét alatt, a szívem állandóan kihagyott (van némi szívproblémám is), percenként az ájulás kerülgetett. Ez így együtt nagyjából folyamatos halálfélelmet eredményezett. Nem volt jó. Kapott ugyan a doki borítékot 30 ezer forinttal a varratszedésnél, nem mertem megtenni, hogy nem adok, nem is tudom most már a mai eszemmel, hogy miért nem, de a neki szánt összeg felét kivettük, és a csecsemősöknek vett belőle Gergő mindenfélét, mert ők segítettek át azon a két szörnyű napon.

Misinél megint ingyen jártam terhesgondozásra, ami kicsit csalás, mert Gergő munkahelyének egyik juttatása Medicover egészségügyi ellátás volt, ami komoly luxus volt még az előző magánrendeléshez képest is. Utánanéztem mindenhol, fórumokat indítottam, kerestem bármilyen módot, hogy megpróbálhassak természetesen szülni, egy orvost sem találtam, aki vállalná. Túl nagy a kockázat. Még csak nem is találtam senkit, aki hallott volna róla, hogy két császár után természetesen... Akkor már itt laktunk Dunakeszin, Vácra lennék hivatalos. Terhesgondozás Medicoverben, essek be a kórházba a 38. héten, és mondjam, hogy császározzanak meg? Mindezt úgy, hogy bennem van a második műtét halálfélelme? Többször akartam végrendelkezni, levelet írni a gyerekeknek, hogy majd ha nagyok lesznek, tudják, hogy milyen nagyon szerettem őket... Borzasztó lelki életem volt, biztos a hormonok sem segítettek. Közben szörnyen egyedül is éreztem magam, Gergő akkor kezdett itthoni munkákat vállalni, a családban sem volt már csoda, hogy baba lesz, úgy éreztem időnként, tök egyedül várom a Misit. Az egyik barátnőmnek a fogadott orvosánál sikerült közben érzéstelenítés nélkül (rosszul sikerült megszúrni, csak nem hitték el neki) császárral szülnie... Hosszas vívódások után végül úgy döntöttem, hogy kerítek egy nagyon megbízható dokit, akárhol, aki megműt, ha lehet EDÁ-val. Merthogy az első műtét azzal volt, a második spinállal, és az EDA után hamarabb fel lehet kelni. Nekem meg van némi klausztrofóbiám, ami mondjuk elég erősen előjött, amikor nem tudtam mozogni, a legkeservesebb mindig az a néhány óra volt, amíg nem tudtam, nem volt szabad mozogni. Így kerültem a Péterfybe, ahol még Gergő is bent lehetett velem a műtőben. Elég rossz kórházi körülmények között, de sokkal jobb műtét során született meg Misike. Erről meg már írtam.

Olvastam régen a szüléstörténeteket, meg persze hallgatom őket, hiszen ha két anya összejön, az egyik közös téma a szülés, egy-két órányi beszélgetés alatt tuti előjön, néha fél óra is elég hozzá. Vagy 10 perc, ha fél év alatti a baba. És a nagy tudatosságban az asszonyok tudják azt, hogy szeretnének háborítatlanul szülni, ha lehet, oxitocin meg mittudoménmi nélkül, kádban, vagy labdán, bordásfalon, széken, érzéstelenítve vagy akárhogy. Mert úgy volt a legjobb éppen akkor. És persze, ha nem sikerül, az sem baj, mert nem az a lényeg, utólag már teljesen mindegy (bár nem mindenkinek), de ha több gyerek van, mindig van egy sorrend. Ez volt a szebb/jobb/könnyebb szülés, ezért vagy azért, és van az anyának egy elképzelése, hogy miért is. Egy császárt nem nagyon lehet széppé tenni. Legalábbis nekem, akinek ez lelki és fizikai tortúra, semmiképpen. De elviselhetővé talán igen. Nekem a "háborítatlan" szülés - mivel az altatást nem választhatom - most azt jelenti, hogy megbízható orvos, EDÁ-val érzéstelenítve egy olyan műtőben műt, ahol ott ülhet a fejemnél a férjem. Mert eddig ez volt a legelviselhetőbb. És ezért hajlandó vagyok fizetni, és utazni is. Mert így érzem biztonságban magunkat.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

11 megjegyzés:

Anikó írta...

Azért ezeket megélni, nem volt semmi. Egy anya életében ezek nagyon fontos dolgok, egész életre kihatnak, mégha hosszútávon a három szuszogó a fontos,meg a pocaklakó most már. Akkor az ember ugyis olyan kiszolgáltatott.
Engem csak ez a hálapénz zavar. Olyan megalázó, mikor az lenne a természetes, hogy támogassák a nagyedik császáros kismamát, testileg, lelkileg és a szülésen bent legyen az apuka is.
Bár én nem szültem császárral, így csak kivülről látom a dolgokat, de teljesen átérzem a helyzetedet. Jó babavárást neked, teljes irigy vagyok, pedig én is átéltem már négyszer ezt, de ez olyan jó!!!:-)

Szitya írta...

Én is teljesen megértelek; ráadásul olyan jól leírtad az egész folyamatot. És az, hogy annyira vágytál a természetes szülésre olyan nagyon átélhető számomra. Nekem kétszer megadatott és amikor harmadjára (az Ikrekkel) nem, hát igazán lelki beteg lettem és hosszú heteken át álmodtam újra a szülésemet úgy, hogy az utolsó ultrahangnál azt mondja a dokinőm, hogy "jól fekszenek, mehet a sima szülés", és álmomban megszültem őket egymás után, szépen...
Tehát, együttérzésem a tiéd. Mondanám, hogy a dokinőm elérhetősége is, de szerintem túl nagy merészség nőgyógyászt ajánlani...
Szeretettel,
Szilvi

Betti írta...

Először is nagy szeretettel gratulálok a negyedikhez!
Megértem az érzéseidet. Igen, mindenki azt mondja, hogy a gyerekek a fontosak, de azt gondolom, hogy igenis minden nőnek hihető nagy vágya a természetes szülés. Persze, hogy nem kérdés az egészséges világrajövetel - ha választani kell egy problémás "sima" szülés, vagy egy gond nélküli császár között, nyilván mindenki az utóbbit választaná, ha tehetné. De a vágy, a hiányérzet, ha nem teljesül, teljesen érthető és jogos.
Az meg főleg, hogy ilyen előzmények után biztonságra vágysz! Remélem sikerül jó orvost találnod és megnyugodhatsz! Minden rendben lesz!

Kata anya írta...

Szerintem érthető,hogy biztonságban szeretnéd érezni magad.
Bennem is egy világ dőlt össze amikor kiderült,hogy császározni fognak Csengével.Már vajúdtam vele és a szülőszobában voltunk de nem volt jó a szívhangja és végül a fogadott orvosom császárt javasolt.Akkor peregtek a perceg,mintha 5 perc alatt történt volna minden(persze tudjuk,hogy ez a műtét nem 5 perc).Nem volt gond műtét közben csak később a sebemmel.Csongornál már a természetes szülésről álmodtam,hátha...aztán mégsem sikerült.Egyrészt harántfekvéses volt a másik az akkor már szépen begyógyult hegem.Szabolcs pedig nem volt kérdéses.De amikor Őt vártam a dokim már nem dolgozott.Valamiért nem akartam orvost fogadni.Jól tettem.Szerencsére az ügyeletes doki nagyon értette dolgát,kedves volt.Csak pozitív emlékek vannak.Istenre bíztam magam,hogy minden rendben lesz.Előzőleg őszintén szólva a fogadott orvosom nem erőltette meg magát:/
Fontosnak tartom a bizalmat az orvosunkkal és amit csinál azt szívvel lélekkel tegye ne csak fél vállról vegye a munkáját,hiszen Ők emberekkel/várandós anyákkal foglalkoznak és egy csodát segítenek világra hozni.És akárki akármit mond a császár az mégis csak egy műtét,hasfalat,izmokat vágnak fel.

4Gyerek írta...

Óriási a dilemma. És megértelek. Részben. Mert nekem sikerült elkerülni a csaszit. Igaz legelőször szinte nem, utoljára meg pengeélen táncoltam.
Kívánom, hogy tavaszig, míg karjaitokban lehet a pocibébi, a lehetőségekhez mérten nyugiban teljen az idő, hogy megtaláld a számodra (!) a helyzethez mérten a legtökéletesebb megoldást. És bízom benne, hogy lesz ilyen.
A többit meg már úgy is megírták itt előttem.

myway08 írta...

és lehet ám fokozni, bábabarátnőm szokott ott lenni császárnál, előzetes megbeszélés szerint, ő csinál mindent, és a babát is ő látja el, majd odaadja a babát, doki az apának szőrkontaktusra :) ha érdekel, írj rám, adok telszámot, ha nem is ő, de biztos tud maga helyett ajánlani. Sőt talán orvost is mond, ott aholl Neked jó.

Heni írta...

Szaniszló doki Vácon. Nem pénzéhes, és nem is pánikol be a problémáktól. Mert olyan is van ám.
Én is hozzá megyek műttetni magam, még idén.

Ildó írta...

Egyértelműen a Péterfybe menj.
Én kellőt szültem ott, hüvelyi szüléssel és nem csalódtam. Császárnál ott lehet az apuka és a kezébe adják, h tegye a mellére, a bőrkontaktus miatt. Remek dokik vannak ott, ha nem is fogadott a dokid, hanem ügyeletes, akkor is rendesek. A szülésznék is aranyosak, és segítőkészek. Van már új műtőjük és szülőszobájuk is én pl rózsaszínben szültem. Nekem lelkiismeretes (katolikus) dokim van, igaz drága, de szerintem elvállalná a csak megcsászároz és nem kell hozzá járnod magánra. Ha érdekel keress rá: dr. Végh György.

Ildó írta...

kettőt szültem, bocsánat elírtam.

kikocs írta...

Köszönöm a megértéseteket. Jól esett asszem leírni.

Ildó, ő volt a dokim :) De 15ezer egy magánrendelés most nála, ahogy olvastam, a 10szeresét meg illene adni? Nem fér bele. És rossz az, hogy azt írják, elvárja, hogy kapjon. Hadd legyen a hálám jele, ha adok. Mikor Misit szültem, az volt, de nem tudtam, mennyit szeretne kapni. Most tudom, hogy mit vár, nem tudok annyit adni, akkor hogy köszönöm meg? Szóval ez a dilemma :) Félek így odamenni, gyakorlatilag szívességet kérni... Nehéz. Futok egy kört most annál, akit találtam, ha nagyon nem jön be, átgondolom újra, hogy megkeressem-e újra, és megbeszéljem nyersen az anyagi oldalt. Amitől nagyon fázom :)

Viki írta...

A császár miatti csalódottságot és hiányérzetet én is átéltem, és csak a második gyermekem sikeres megszülése tudta rendbe tenni bennem az első császár miatt érzett szomorúságot. Pedig nagyon kellemes és villámgyors műtétem volt, legtovább úgy éreztem azt tartott, mire összhangban kerültünk annyira az altató orvossal, hogy tudtam úgy időben szólni neki az alig egy perces tolófájásaim között, hogy két fájás között végre sikerült a gerincembe bedöfnie a tűt. Elég vicces volt, ott állt készenlétben, arra várva, hogy "NA MOST"! ;) A második babánál viszont nálam az volt az alapfelállás, hogy egy nappal se hordhatom túl, ha természetes úton szeretném megszülni, illetve egy módon kaptam erre engedményt a dokimtól, (szombat volt a terminus), ha péntek reggel befekszem a kórházba, és ott megfigyelés alatt tartanak max. hétfő-keddig(h nem vékonyodik-e el a régi heg). Menthetetlen kórházfóbiás lévén, annyira berettentem, hogy csütörtökön megszültem Ferkót természetes úton 3 óra alatt! És bár volt egy pont, amikor a dokim száján kicsúszott ott a szülőszobán, hogy nála császáros nő többet nem szül természetes úton(halálosan aggódott, hogy jól bírja -e a hegem - mégis maximálisan támogatott a szándékomban), de szerintem nem gondolta komolyan, mert a 4 hetes kontrollon (2 kontrollom is volt a harmadfokú gátsérülésem miatt a magánrendelőjében, amiért nem kért pénzt) már azzal bocsátott el, hogy a harmadikat már gond nélkül megszülöm! ;))) Mindkét szülésemnél este-éjszaka jött, egy amúgy végigdolgozott nap után, a terhesgondozás során mindig odafigyelt, hogy nekem ne kerüljön túl sokba, a magánrendelőjében csak a legritkább esetben találkoztunk, (ott is számlát ad, ami egészségpénztárban elszámolható) és főleg e-mailben tartottuk a kapcsolatot (mindig aznap válaszol). Szóval számomra nem volt kérdés, hogy honorálom ezt az odafigyelést egy olyan összeggel, amit én gondolok. Mi 120 ezret osztottunk szét közte és a szülésznő között, utóbbi szintén a szabadnapján jött be csak az én kedvemért. Én egyik alkalommal se gondolkodtam el azon mennyit illene adni, csak azon, hogy én mennyit tudok és gondolok adni az adott helyzetben. Olyan dokihoz, aki elvár egy bizonyos összeget, én nem is mennék, egyszerűen, nem érezném jól magam nála.

Megjegyzés küldése