Nagycsaládban élni jó :)

Arra vetemedtem, hogy napi fél órát kell a gyerekeknek gyakorolni valamit reggeli után. Kicsit írjanak - bármit -, kicsit számoljanak, egyik nap ezt, másik nap azt. Van szabadságuk, hogy mit, Nándi pl. ilyeneket ír, hogy gól, meg les, meg Ronáldó. Néha megingok, hogy tényleg kell-e ez, de ma jött egy komoly megerősítés.

Nándinak kivonásokat mondtam, és jelezte, hogy a 20-as számkör dedós - valóban, Misi is mondta a válaszokat -, neki 100-ig vonjunk ki. Jó, hát akkor 63-20 az mennyi? 47, jött a válasz, erre Réka elkezd nevetni, hogy jaaaaj, Nándi, a 47 az 63 MEG 20.

Szóval jobb, ha gyakorlunk...

Vagy 20 év után újra nézek a foci vébét. Nincs tévénk, de G. addig ügyeskedett, amíg sikerült neki a TV-goval felvarázsolni az alap csatornákat az egyik számítógépre, és 6-kor ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is ott ül a banda és nézi a meccset. Igény lett rá, mert a Közösség sportja a Foci. Legalábbis azé, ahova Nándi tartozni akar. Fociztak az oviban is, élvezték is, de nem ez volt az élet értelme. Most már igen.
És akkor Misi sem maradhat le, és ha már, akkor Ábelt is beveszik, túrtunk neki icipici mezt, tanítják rúgni a bőrt. Kellett mez, "emberölő" labda, sportszár, sípcsontvédő, kisstoplis cipő, mert a pálya az műfüves... Szegény Misi várja a cipőt, mert úgyis belenő azonnal, amit Nándi levet, csaknem egyformák már, nem vettünk neki külön, ősszel megörökli. Ők a tornateremben fociznak, oda nem vehet fel stoplist, csak azért, hogy a kertben villoghasson, nem ruházunk be. És rendkívül hálásak vagyunk azért, hogy a "menő" márka a Kipsta, mindenkinek az van, úgyhogy CSAK azt szabad venni, azért így lényegesen barátibb a jelmez, amiben időnként alszanak is. Mezből is most a "brazilos" a menő, köszönjük Lidl! Jövőre gondolom "barszás" kell majd, de addig gyűjtünk.

Már tudjuk azt is, hogy Nándi lesz a világ legjobb focistája. Kérdeztem, melyik csapatban fog játszani, mondta, hogy a "barszában". Hát persze... De miért nem magyar csapatban? ÁÁÁÁÁ! azok nagyon bénák! - mondta, pedig sosem látott még magyar focit. Oké, igaza van, a pletyka ezúttal igaz.
Végül megbeszéltük, ha ő - és Bálint barátja, aki a másik legjobb focista lesz a világon - magyar csapatban fognak játszani, akkor végre felível majd a magyar futball, és mindenki a magyaroknak drukkol majd, úgyhogy már magyar focista akar lenni. Büszkén hordják a valakitől örökölt magyar mezt is címerrel, meg minden, hol a Misi, hol a Nándi. Nándi egyébként védekezni tud jól, nagyon ügyes hátvéd, nem ijed meg senkitől, és véresen komolyan veszi a feladatát. Misinek a labdaérzéke jó, és erőseket tud rúgni.

Egyébként teljesen értem a szerelmet. Nem a foci szépsége miatt, bár nem egy rossz sport, hanem az edzőik miatt. Én is szívesen lennék gyerek abban a csapatban. Februárban kezdett nyaggatni Nándi, hogy szeretne focira járni, addig önvédelemre járt, ami egyidőben van. Végül engedtem, de nem voltam hajlandó beruházni a jelmezre, amíg el nem mentünk az első focikupára, utána hívták meg papáék egy focicipőre. Utolsók lettek, kegyetlenül kikaptak 1 kivétellel mindenkitől, egy döntetlent sikerült összehozniuk. Csupa első osztályos volt a csapatban, az egyik ellenfél kb. 3-szor akkora volt, mint Nándi, és ez nem túlzás. Mindegy, a lényeg az, hogy úgy jöttek le a pályáról, mintha ők nyerték volna a kupát. És ez az edzőn múlik.  Most sporttábort tartanak éppen, ugyanezek a fiatal, egyetemista fiúk. Csak múlt hétre gondoltuk Nándit befizetni, de addig könyörgött, hogy mennyire jól érezte magát, hogy végül csak megkérdeztük, hátha mehet még egy hetet. És nagy örömére mehetett, úgyhogy most métáznak, fociznak, floorballoznak, kidobóznak, vízibombával dobálják egymást, kirándulnak, biciklis napot tartanak, és még ki tudja mit. Boldogan és önfeledten, és nem hiányzik a katonázás, az alvás, a pihenés, a semmi.

Holnaptól meg már mama és papa is itt laknak a közelben, újabb izgalmak kezdődnek.

Amikor úgy érzem, hogy összecsapnak a hullámok, akkor mindig eszembe jut az elhanyagolt kis blogocska. És most úgy érzem, hogy kicsit kezd sok lenni. Ha ennék csokit, valószínűleg sokkal derűlátóbb lennék, és ha nem beszélgettem volna valakivel, aki hű-hának értékelte a mostani élethelyzetünket, akkor talán bele sem gondoltam volna. És ha nem gondolok bele, akkor tök jól megy a jelen pillanatnak élés, a csak azzal foglalkozás, ami abban az órában van éppen. Nincs holnap, nincs jövő hét, semmi, csak az, ami éppen a feladat, azt jól megélni, szeretettel, lehetőleg türelemmel, és így nincs is semmi. Nem mindig sikerül, sokszor megszökök a dolgaim elől, és inkább játszok egyet a facebookon a pet rescue sagával...

Egyrészt egy hónapja fáj a derekam, feküdtem majdnem három hetet, most már kezd jobban lenni. Kezdődő gerincsérv illetve 3 ércsomó a gerincemben. Tulajdonképpen a pihenés nagyon jól esett, a kiszolgáltatottság, meg a háztartás elmaradása jóval kevésbé. Ma pl. 6-ot mostam, és van még ennyi...

Szerdán kiderült, hogy Ábel műtétére idén sor kerül, előjegyzésbe vették. Tudtuk, hogy műtik, de most kézzelfogható távolságba került, és így egy kicsit ijesztőbb. Megvan az előnye is, hogy most, és nem később, és persze a hátránya is. Jelenleg elképzelhetetlennek tartom, hogy bármilyen módon ágyban tartsam akár csak 2 órán keresztül is, és ebben benne van a napközbeni alvása is... Azért egy 4-5 évessel könnyebb ebből a szempontból.

A legnehezebb most Nándi. Több piszkozatom is van a gyerekek idétlen mániáiról, írtam is az ajtócsukogatásról, még régen, és hát ott van a párosszámozás, a kedvec hely, a mindenféle rítusok. Nándinál ez sajnos olyan szintre ugrott, hogy pszichológustól kellett segítséget kérnünk, és egy jelentős javulás után, mikor már kezdtünk megnyugodni, a múlt hét végén visszaesett a kezdeti állapotra. Pszichiáterhez és gyógyszeres kezelésre kell mennünk. Betegesen kezet mos ugyanis, és ez nem szimpla tisztaságmánia, hanem mondjuk 70-szer mos kezet egy nap, pl. azért, mert kézmosás közben hozzáért a "piszkos" csapban levő szappanhoz. Kezet mos azért, mert Misi megsimogatta a kutyát, hozzáért a kanapéhoz, majd Nándi hozzáért a kanapéhoz. Gyakorlatilag úgy jár, mint egy sebész, maga előtt tartja ökölben a kezét, nehogy hozzáérjen valamihez. Máskor pedig az udvaron boldogan túrja a port, homokozik, botozik... Szóval abszolút érthetetlen.

Szóval ezek vannak. Jó, hogy 4 hónap bizonytalanság után Gergőnek ismét bejelentett munkahelye van, és itthonról dolgozik. Jó, hogy vége a sulinak, nagy felszabadulás volt. Biztos estére már jobb lesz, de most, hogy Ábel taknyos, fogzik, a nagyok fél10 felé csendesednek el, és nincs közös időnk Gergővel, minden sokkal szürkébb. Ráadásul fogyókúrázok az egyes pont miatt. Túl vagyok már azon, hogy hogy nézek ki és mennyire vagyok elégedett a külsőmmel, most már arról van szó, hogy egyáltalán bírom-e a feladataimat, ha nem adom le a felesleget. Szóval a csokihiány is rontja a helyzetet. Még jó, hogy van kinek odaadni ezt mindet, hogy semmi nincs hiába, és minden a javunkra válik. És hogy elég, ha a következő óra jól sikerül.

Megnyugodtam. Sokszor érzem magam szaranyának mostanában, de most kicsit jobb.
Őrangyalost játszunk nagyböjt alkalmából. Kihúzzuk egymás nevét reggel, napközben annak vagyunk az őrangyala, akinek a nevét kihúztuk. Jót teszünk vele, keressük a kedvét, szóval örömet szerzünk neki. Este pedig megbeszéljük, megpróbáljuk kitalálni, ki is volt az őrangyalunk.
És Réka és Nándi is azt hitte, hogy én vagyok az, pedig Misié voltam. Mivel nem tettem a párnája alá semmilyen meglepetést, ezért 6 óra felé hőzöngve jött ment, hogy micsoda őrangyala van neki, de amikor vacsi közben elmondtam neki, hogy mi mindent csináltam máshogy, mint egyébként tettem volna, akkor azt mondta, hogy ugye holnap is én leszek neki megint, és vagy egy percet lógott szó nélkül a nyakamban, ami mostanában igazán nagy szó tőle.

Szóval annyira mégsem bénázok el mindent.

Anyukámék Mosonmagyaróváron, Gergő szülei Kaposváron, mi Dunakeszin. Ez úgy elég rendesen meghatározta, hogy mennyit tudtunk találkozni velük. Már csak azért is, mert azokat az alkalmakat is el kellett osztani, amikor úgy döntöttünk, hogy nyakunkba vesszük az országot. Nyilván megvannak ennek is az előnyei, fokozott önállóság, jó kis nyaralások... És a hátrányai is. Ugyanezek gyakorlatilag. Azért lényegesen egyszerűbb meghallgatni egy véleményt egyszer, és úgy csinálni, ahogy akarjuk, mint 10-szer. És ha évente 10 napot találkozunk, nem baj, ha órákat megy a minimax, és az sem, ha reggel-este csak nutellás kenyeret esznek, ebéd előtt tömi meg valaki őket túrórudival, vagy nem kerülnek ágyba időben. És hát mi is nagyon kimerítőek vagyunk így hatan, de még öten, vagy négyen is... Hangosak, elevenek, rendetlenek, szóval fárasztóak nekik is, öröm, ha megérkezünk, és öröm, ha hazaindulunk :)

Pár hete már mindennapos téma itthon, de most már nagyon konkrét jelei vannak, hogy ez változni fog, mégpedig gyökeresen. Gergő szülei eladták a házukat. A legkisebb sógorom is leérettségizik idén, a többiek pedig itt vannak mind már Pesten, mit csináljanak az "öregek" Kaposváron, úgy döntöttek, vesznek itt egy kis házat és közel költöznek. Egészen konkrétan úgy néz ki, hozzánk legközelebb, de még semmi nem biztos.

Hihetelen ajándék lesz, hogy a gyerekek átmehetnek a mamához, süt nekik krumplislángost, vagy buktát, vagy hogy mi elmehetünk egy színházba, vagy egyszerűen csak csinálhatunk velük egy közös ebédet, ha eszünkbe jut. Nekem sem volt így nagyszülőm, és azt hittem, kimarad ez a gyerekeim életéből is. Nem tudok ezzel a csodával betelni, annak ellenére, hogy biztos lesznek ennek nehézségei is.

Másrészről meg vagyok döbbenve: mindketten ott nőttek fel, ott van rengeteg barátjuk, ismerősük, rokonaik, a közösségi háló, amiben megtartanak és megtartatnak. Ahol tudják, hogy ki szerel autót, intézi el a bankot, csinálja a jó sütit, ismer valakit, mittudomén. Mindenre van egy név (szoktunk rajta viccelni, hogy hány osztálytársa lehet apósomnak), én csak "hazajárok" oda 15 éve, de én is ismerek már sok ilyen nevet, és számtalan dolgot intéztek el nekünk, amit itt csak rosszul sikerült volna. Vagy konkrétan rosszul sikerült, és Kaposváron hozták helyre... Hihetetlen, hogy ezeket a szálakat így el lehet vágni, otthagyni hatvanegynéhány évet, és mindent. És hogy az egyik hazamenés eltűnik nekünk is. Nem fogunk hazamenni, ha idejönnek lakni: meglátogatjuk őket, vagyis elmegyünk mamáékhoz.
Szülőként viszont értem. Most még cipelem magammal a gyerekeimet, akárhová megyek, és ez a természetes, de ők csak vendégek, és el fognak menni, ahogy én is eljöttem otthonról. És belegondolva igen, mekkora hülyeség, hogy mind elmennek nagyjából egy helyre, én meg ott ülök kétszáz kilométerre és azt várom, hogy mikor jönnek haza. Mindezt azért, mert van egy múltam, amit itt éltem, és a múltam miatt nem veszek részt a gyerekeim és unokáim jelenében... Saját boldog jelent pedig bárhol lehet teremteni. Szóval azt hiszem, igazuk van.
Ettől függetlenül ez baromi nehéz lehet. Nagyon remélem, hogy sikerül olyan helyet találni, ami valódi otthon lesz nekik. Megérdemlik.

Nem volt - egészen mostanáig - olyan gyerekem, amelyik előbb bólogatott volna, mint ahogy rázta a fejét. Mindegyik nagyon hamar megtanult nemet inteni, és rendszeresen gyakorolta is. Ábel pedig boldogan bólogat, szinte akármit kérdezünk tőle.
Azzal kezdte, hogy evés közben kérdeztem tőle, hogy fini, Ábel? És vigyorogva bólogatott. Nem mindig, csak olyankor, mikor tényleg ízlett neki. Van, amit nem szeret nagyon, akkor sem rázza a fejét, csak nem nyitja ki a száját. Ha erősködök, összeszorítja az egész arcát és megpróbálja eldugni a száját.
Aztán ma például azzal szórakoztatta a vacsoránál a családot, hogy minden kérdésre bólogatott széles vigyorral. Persze, hogy kérdés volt, hogy hülye vagy baba? :D
És persze, ha mondom neki, hogy nem, akkor a válasz bólogatás. De igen.

Nem egy sírós gyerek, és nem is akaratos. Még mindig a szánalomra gyúr, bár már jóval hangosabb. A fegyverem hogy hihetetlen módon el tud keseredni, mikor nem az történik, amit ő szeretne. Az első sokk az volt, mikor mindig fel akart menni a lépcsőn, és elővettem a lépcsőrácsot, lezártam, átvittem Ábelt a nappaliba, letettem, és folytattam a dolgom. Egyszer csak olyan keservesen kezdett sírni, hogy rohantam oda, mi történt vele. Ott ült a rács előtt magába roskadva, és zokogott, néztem, mivel sérthette meg magát, de nem maradt más, mint hogy a lépcsőrács miatt. Nagyon szeretett volna lépcsőzni. És ugyanígy összeomlik, ha  elveszünk tőle valamit, ami neki nagyon tetszett, vagy becsukjuk az orra előtt az ajtót, vagy valamit meghiúsítunk, amibe már nagyon beleélte magát. És úgy sír, mint amikor fáj neki valami, nem úgy, mikor például enni kér, vagy azt, hogy vegyük fel (vagyis inkább azt szereti, ha leülünk hozzá), szóval nem követelőzve, hanem csak elkeseredik, és siratja a nem megvalósult álmát, vagy nem tudom. Szóval hihetetlen egy figura.

És mindent eltűr, bármit csinálhatnak vele a tesók. Akkor van elemében, ha velük lehet, sokszor csak ül valami kacattal a kezében, és nézi, ahogy nyüzsögnek, máskor megpróbál bekapcsolódni, ezt néha hagyják, néha nem. És persze van, amikor meg ő a fő attrakció, viszik, nyúzzák, tekerik, emelgetik, lóbálják, sétáltatják, nem is tudom, mikor a legboldogabb... De mindig boldog. Most is, a kötelező olvasás megy már, mindenki az ágyában, és ő oldalazva megy az ágyak mellett oda-vissza, kukucskál, hogy tudna csatlakozni hozzájuk.

Valaki mondja meg nekem, hogy mi történik a nadrágok térdével!
Komolyan nem hiszem el, hogy minden nadrágnak tátongani kezd azonnal, hogy a mi gyerekeinkre kerülnek. Gyakorlatilag nincs nadrágja Misinek, akkor sem, ha ő kap új gatyát. Kétszer kimosom, és lyukas. És Rékának is. Mert ha csak a fiúknak, akik térden csúsznak egész nap, oké. De még neki is?
Szereztem be foltokat. Két hét múlva a foltok is kilyukadtak.
Szereztem be új nadrágokat. Két hét múlva mindegyik lyukas lett. Hihetetlen.

Megyek foltozni... Lehet, hogy tüskéket is varrok a térdekre, hátha akkor nem csúsznak négykézláb, és akár három hétig is kibírja egy naci...