Nagycsaládban élni jó :)

A várakozásból leginkább a magány és a félelem maradt meg. Egyiknek sem volt valódi indoka, mégis volt, és mindkettő el is múlt. Emlékszem arra, hogy még csodálkoztam is rajta, hogy a rettegést elvágták a köldökzsinórral együtt. Kint volt, sírt, és már semmi nem számított.
Aztán az őrzőben nagyon hiányzott, de a szobában velünk lehetett, és néztük, és dajkáltuk, és egyikünk sem tudta mondani, hogy szép. Csak hogy aranyos, és édes, és hogy mennyire jó, hogy itt van. Ezt másnap mertük csak bevallani egymásnak, mikor már tényleg szép lett. Mit szép, gyönyörű! Érdekes, hogy a képeken nem látszott, hogy leginkább a teknősre hasonlított a Doktor Bubóból. A képeken is gyönyörű, ahogy most is.

Aztán emlékszem a reményre, mikor az első éjszaka nem hozták, csak hajnalban. Hogy hátha lesz egy gyerekem, aki tud aludni éjjel. És persze aztán az átnyögdécselt éjszakák és végnélküli hajnalozások is élénken élnek bennem... Meg a testvérek öröme, az, hogy mennyire helye lett azonnal a családban.
Mennyire jó volt a nyugalom ezzel a harmadik Misivel, hogy megvan a rutin, hogy megvan a rugalmasság, az elfogadás, hogy jó minden, akárhogy is van. Megvan a tudás, hogy minden nehézség elmúlik, ahogy minden pillanat is: nem csak remény és hit, hanem bizonyosság. A születésével indult a blog is.

Aztán jött az anyajegy, a félelem, az aggódás, a műtét. Az öröm, hogy tudtam annyira vele lenni, hogy elaludt a műtét közben. A percek, mikor vittem az alkoholos üvegcsét a szövettanra, benne azzal a darabkával a gyerekemből, ami akár meg is ölheti. Mandula alakban vágták ki, a fehér bőrén a sötét kerek folt pont olyan volt, mint egy gonosz szem. Nem akartam ránézni, de muszáj volt.
Aztán a megkönnyebbülés, mikor két nap múlva jött a telefon, hogy semmi baj, csak egy másik anyajegy nőtt az eredeti alá. Pedig két hét múlvára ígérték az eredményt. Azóta is hálás vagyok annak a doktornőnek, aki ismeretlenül is tudta, hogy mit élhetek, élhetünk át, és felhívott, nem hivatalosan.

És emlékszem az első nyárra, babakocsizásokra és a teraszon a járókában hempergésre, hogy az volt jó, ha volt körülötte nyüzsi. Egy csomó járókája volt életvédelmi okokból... Egyszer Nándi rá is ugrott a hasára, mikor a földön feküdt, akkor is volt egy körünk az ügyeleten. Nándi nagyon féltékeny volt rá, nagyon fájt neki, hogy lett Misi, legalább annyira, mint amilyen jó testvérek és barátok lettek mostanra. Aztán lett az ügyesmisi, aki megtanult ülni meg mászni meg állni, és kiugrott a kiságyból, és megint aggódhattunk érte, mert útközben elkapta a kiságy sarkát is. Aztán májciszta derült ki, és akkor azért aggódtunk. Meg mert neki is lilult a szája, mint Nándinak... Misivel mindig aggódunk valamiért.

És a nagy zabálásokra is emlékszem, amiket csapott már picin is. Benyomott 9 hónaposan két teljes nagy szelet lekváros (cukor nélkül direkt neki tettem el még nyáron) kenyeret héja nélkül. És számolás és mérték nélkül evett mindent, már nekem kellett odafigyelni, hogy ne adjak annyit, amennyit kér. És utálta, hogy ő mást eszik, mint mi, nem akarta a pépeket, és még két évesen sem ette meg a krumplipürét, mert az bébikoszt, és ő nagyfiú már. Hiába ettük mi ugyanazt.

És nagyon lassan kezdett beszélni, már aggódtam is érte, hogy mi lesz vele így, mert semmit nem mondott, pedig a tesók így meg úgy... És azért is, hogy lassabb mindenben, mint a többiek, és hogy biztos azért, mert nem foglalkozom vele annyit, és szegény, szegény legkisebb. De bizony arra is emlékszem, hogy kikövetelte ő magának a figyelést, ha ketten voltunk, mert a többiek oviban, nonstop foglalkoztatás volt, egy tányért nem lehett elmosni mellette. Vonatoztunk vég nélkül. A tesókkal viszont mindig szívesebben volt, van, mint felnőttel.

Aztán emlékszem arra is, hogy már kicsinek is mindig hagyni kellett, hadd bőgjön egy kicsit, utána már meg lehetett vigasztalni, de ami benne volt, annak ki kellett jönnie. Micsoda altatások voltak így! Ezt most is megtartotta, ha jön a hülye, annak mennie is kell, ha beleszakadunk, akkor sem lehet elkerülni. És közben a rengeteg vidámság, a világ legboldogabb kisfiúja, aki mindenben talál magának örülnivalót. A próbálgatások, hogy ő is mindent, amit a nagyok, a hatalmas figyelem és koncentráció, és az akarat, az akarat, az akarat...

És aztán A baleset, ami miatt másfél éves korától egyszerűen kimarad minden, mert minden elé odatolakszik ez a fránya május 5-e, ami közel van mindenhez, ami eszembe juthatna. Még mindig nem voltam képes feldolgozni, és előbb-utóbb azt hiszem, le kell írnom majd, mi is történt azokban a napokban, egy év elteltével még mindig olyan, mintha tegnap lett volna. Aztán a gipszes napok, az a hihetetlen önfegyelem és kitartás, amivel tanított minket az Életre: türelemre, kitartásra, kihozni a legjobbat abból, ami jutott, és nem vágyni többre, mint amit lehet. Alig kellett nemet mondani neki. Ahogy táncolt ülve, és megtanult gipszben járni, pedig mondták, hogy nem fog, hogy motorozott, és ripityára törte az egészet. Hogy hetekig nem mertem, csak inget adni rá, mert nem akartam a fején semmit áthúzni. Aztán a nyár, a barnára sült Misi, az esküvő, hogy végigtáncolta velem az egészet, és boldog, és békés, és minden jó neki, mindenben partner a tesóknak, csak velünk dacolgat. De mindent megbocsájtunk, mert él, mert van, mert velünk van. Két születésnapja van. Az egyiket, a harmadikat ma ünnepeljük.

Isten éltessen Misike!

A februári szorgalmi feladat a tudatos autóhasználatról szólt a kislábnyom versenyen. Arra biztatott, hogy tartsunk autómentes napokat, írjuk le a tapasztalatokat, próbáljuk ki, mi nehéz, mi volt a vártnál könnyebb. Hát, mi most egy egynapos autószervíz miatt rákényszerültünk egy autómentes hétköznapra. Hétvégén szoktunk ilyent tartani egyébként is, mikor eldönthetjük, mit csinálunk. Én azt gondolom, hogy elég tudatosan, átgondoltan autózunk, mégis több mint 1000 km-t megyünk átlagosan egy hónapban, meg is írtam a szorgalmit ennek jegyében. Bár, amikor beküldtem, nagyon úgy éreztem, hogy csak a bizonyítványomat magyarázom. Lehet, hogy magyarázom, de akkor is jogos. Ennél tudatosabbak már csak az életmódváltással lehetnénk, költözéssel pl. Vagy ha nagyobbakra cserélnénk a gyerekeinket. Vagy iskolát váltanánk.

Összességében mondhatom, hogy elég szörnyű volt. Pedig könnyített volt a pálya, Rékát ugyanis elvitte az osztálytárs anyuka, és még a hittanra is odahozta egy másik. De kezdem az elején.

Gergő és a fiúk negyed8-kor mentek el itthonról, egy biciklivel hárman, mert egy háromévessel és egy érdeklődő ötévessel kétesélyes elérni egy vonatot, aminek az állomása egy kilométerre van. Főleg, hogy a fent nevezett gyermekkorúaknak nincs közlekedési kultúrájuk. A biciklit le lehet ugyan zárni, de a gyerekülések miatt inkább - miután Rékát pár perccel később elvitték - kigyalogoltam az állomásra, és hazahoztam. Fél 9 előtt pár perccel telefonált Gergő, hogy lerakta a gyerekeket. Végre. Hogy katasztrofális volt a buszon, mert Misi hisztizni kezdett, és nem lehetett kezelni. Persze kapta a jó tanácsokat, és persze volt, aki látványosan előrement a buszban, hogy ne kelljen hallgatnia. Aztán Misi - pont mikor az előbb említett eltávozott - levette az egyik cipőjét, majd közölte, hogy teljesen megnyugodott, és onnantól semmi baja nem volt. A saját munkahelyére ezek után fél10-kor ért be...
Én dolgoztam is itthonról, meg barátnőztem is, és kihasználva a lehetőséget, még az oviba is elvitettem magam. Úgyhogy azt az egy órás utat is sikerült 10 perc alatt abszolválni. Najó, egyedül kevesebb lett volna, mert begyalogoltam volna a 30-as buszig, az 20 perc, kicsit mondjuk kell rá várni és 10 perc alatt ott is van, szóval kb 40 percből megoldottam volna.

Onnan aztán hazafelé már neccesebb volt. Csütörtökön Rékának hittan van, úgyhogy megkértem az egyik osztálytárs anyukáját, hogy vigye át Rékát is, mert oda is együtt járnak. Rendes volt, áthozta. Mi a fiúkkal buszoztunk egyet, majd sétáltunk másfél kilométert. A játszóterezés volt a cél, de a templomot a másik irányból közelítettük meg, mint ahol a csúszda van, úgyhogy mikor odaértünk be kellett raknom őket a kerítésen, úgy már úgy érezték, ott vannak :) Rossz napot választottunk ugyanis az autószerelésre - délelőtt az ovival lesétáltak a Duna-partra...

Jó időt futottunk, amivel azt nyertük meg, hogy jó sokat várhattunk, amíg vége lett a hittannak, csaknem két órát játszóztak a fiúk, mondjuk jó a társaság, sok volt a gyerek, szinte mindenki ismerős, jól elvoltak, talán maradtak is volna még. A hittanon az elsősök ráadásul nyilaztak és szögeltek az udvaron, úgyhogy lehetett szájat is tátani bőven :) Gergő is megjött erősítésnek, én is elintéztem még két dolgot, aztán 6kor indultunk haza. Ez volt a legrosszabb része a napnak. Legalábbis nekem, Gergőnek talán a reggeli buszozás. Réka végig nyavalygott, hogy fáradt, Misi is elirigyelte tőle, úgyhogy ő is elkezdett egy idő után. Mondjuk valahol jogos. Ugyanis egy rövid villamosozás után még két és fél km sétát kellett legyűrni a már alapjáraton ilyentájt lefekvéshez készülődő gyerekseregre. Valahogy átvészeltük a veszélyes átjárót, érzékelték a gyerekek, hogy itt nem lehet szórakozni, fegyelmezettek voltak, de a biztonság kedvéért nem az út mellett mentünk tovább, hanem inkább a töksötét patakparton. Na, ettől borult ki Réka igazán. Hiába adtam neki oda a zseblámpát, és magyaráztuk neki, hogy itt van biztonságban, szörnyen szenvedett. Misi ekkor már az apja nyakában ült, szerencsére elég messze előrementek ahhoz, hogy ne halljam, mit nyafog. Természetesen Nándi volt az, aki végig élvezte a gyaloglást, mindent megnézett, ami csak elsuhant eddig mellettünk - a villamos végállomáson az ütközőt, ami úgy néz ki, mint egy óriás fényképező, az óriásplakátokat, autókat, házakat, lámpákat. Neki tetszett a sötétben gyaloglás is, csak az lett volna jobb, ha neki is jut egy lámpa.

Lehet, hogy ha nagyon ügyesek vagyunk, és minden pöccre megy, akkor megoldhattuk volna úgy is, hogy én hazajövök a fiúkkal, meg Gergő is melóból, és rögtön visszamegyek Rékáért, talán még vissza is értem volna a hittan vége előtt, akkor este csak ketten jöttünk volna haza, és a fiúk megspóroltak volna úgy másfél km-t. De Misit úgyis Gergő vitte, Nándi meg élvezte tiszta erőből. Szóval végülis kipróbáltuk, hogy tényleg úgy van, ahogy gondoltuk. Igaz, hogy kényelemből autózunk, és vannak olyan körülmények, amik miatt biztosan hajlandók lennénk ezt csinálni rendszeresen is, de hogy teljességgel alkalmatlanok lennénk a jelen adottságainkkal az autómentes életre akár egy-egy autómentes hétköznap bevezetésével, arra a mai nap bizonyító erejű volt számunkra...

Na, erre mondaná a Gergő, hogy ne mondjam mégegyszer, hogy nem az olvasottságra hajtok, gyerekek és kutyák... :) De két hetesen már szebbek, mint 4 naposan, bár még elég kis bambák. Van már fülük, és az egyik már napok óta ugat is, ha valami nem tetszik neki, sőt, szörnyen remegő farokkal négylábra is állnak...  Három hagyta magát lefotózni is. Tiszta olyanok, mint a tengerimalacok.

- Anya! A Búzaszemeknek (másik osztály) jobb. Jobb a tanító nénijük.
- Igen?
- Igen, láttam!
- És mitől jobb a tanító nénijük?
- Attól, hogy a másik buszban odafelé és visszafelé is az emeleten ülhettek.

Heni bejegyzését olvasva eszembe jutott, hogy nem írtam még a tavalyi nagysikerű patak-takarításunk folytatásáról. Pedig megér egy posztot.

Úgy kezdődött, hogy nagyon fáradt voltam. Vagyis ez állandó, szóval vagyok. Kimerít a folyamatos fejfájás (mostanában jobb azért, de van), a betegségekkel való küszködés, meg a gyerekekkel is mindig van valami, és hát azért dolgozom most már én is, még ha mivel pénzt nem kapok érte, ez sokak számára nem valódi munka. Pedig az.
Lényeg a lényeg, hogy nagyon nem akartam belevágni. Hiába biztattam magam, hogy tavaly is milyen jó volt, nem akartam csinálni. Főleg, mivel idén kevesebb és nem olyan látványos a szemét, és éppen ezért eredetileg egy kis környezetvédelmi délelőttöt terveztem. Játékokkal, jutalmakkal a szemétszedés mellé a gyerekeknek. Fel is dobtam a városrész facebook oldalán meg a levlistán az ötletet, és nulla jelentkezés jött segítőnek, a tavalyiak sem hívtak vissza... Teljesen elkenődtem, és semennyire sem akartam csinálni semmit, az idő meg csak telt.

Aztán hittanon azt kaptuk házi feladatnak, hogy szeressük a legkisebbet, azt, aki legjobban rászorul a környezetünkben. És egyik reggel, amikor biztos volt, hogy senkivel nem fogok találkozni, otthon leszek folyton, az jutott eszembe, hogy most akkor rendhagyó módon ez a mi  patak-partunk lesz az én legkisebbem, ma őt fogom szeretni, és bizony belevágok. Elhatároztam, hogy nem szervezek játékot, csak az lesz, ami tavaly, kitakarítjuk, aztán megyünk haza. Azért ott motoszkált bennem, és megemlítve a játékot is küldtem el végül az e-maileket, és nekiláttam itthon takarítani. Még rosszul is éreztem magam, hogy a fene egye meg, most már nem visszakozhatok, ha csak egyvalaki is igent mond, muszáj végigvinni az egészet, pedig mennyire nincs hozzá kedvem.

Időnként benéztem a postafiókomba, meg csörgött a telefon, és ahogy telt az idő, egyre jobban állt össze a kép.
A várostól kaptunk 20ezer forintot, amiből jutalmakat tudunk venni.
Az egyik anyuka, akinek papírboltja van (Cetli papírbolt, Budapest, Dunakeszi u. 9. megérdemlik a reklámot!!!) felajánlotta, hogy szponzorálja a hulladékból készült alkotások versenyét.
A Bauhaus nem csak zsákot és kesztyűt, hanem gyerek baseball sapkákat, kötényeket, nyakbalógósokat és aranyos kitűzőket is küldött.
És persze idén is lesz lekváros és zsíros kenyér szörppel.

A legnagyobb hálával viszont Timinek és egy másik ismerősömnek tartozom, akik a kérésemere azonnal ontották a környzetettudatos ötleteket a játékok és tudáspróba terén. Így most az lesz, hogy minden gyerek, aki jön szemetet szedni, kap majd egy térképet, amin be van jelölve, hol vannak elrejtve a feladatok, külön az ovisoknak, külön az iskolásoknak. Minden feladat megoldásáért jutalom jár, ha még szemetet is hoznak be mellé. Ezen kívül lesz még egy-két játék a gyűtjőponton is. Az út mellett takarító férfiakat meg talán sörrel tudjuk jutalmazni :)

Szóval, ha valakinek van kedve április 1-jén, vasárnap délelőtt 10 órától jönni, és szedni a szemetet meg játszani, itt talál részleteket. Még ha kicsit keresni is kell utána :) Feltétlen hozzatok pályaművet is! :)

És környzetettudatos játék ötleteket folyamatosan várok. A nagycsaládosoknak is szeretnénk egy ilyent szervezni, lesz egy Dunakeszi Önkéntes Köztisztasági Nap május 5-én, annak a keretében. Ott kifejezetten illegális szemétlerakókat akarnak felszámolni majd, a patakot nem lehet akkor már pucolni, mert nagy a növényzet. Álmodtunk egy nagyot, még a végén valóra válik...

..., miért van az, hogy 4 nappal ezelőtt ugyanebben a 19 fokban, ami most van a lakásban, dupla vastag zoknival egy pólóban, egy vékony pulcsiban és egy vastag pulcsiban teljesen átfagytam, és most miért elég egy rövidujjú.
Akárhogy is, éljen a tavasz, élvezzük tiszta erőből! :)

Ha fényképezős lennék, akkor most az lenne a bejegyzés címe, hogy TÁDÁÁÁÁM! És itt díszelegne egy fénykép a nappalink plafonjáról, ahonnan lóg egy lámpa. Nem egy foglalat és benne egy (energiatakarékos) égő, hanem lámpa, ernyővel. Az első.

Négy és fél éve lakunk itt, azóta képtelenek voltunk, hogy vegyünk magunknak lámpákat. Nem is a pénzhiány, nem is az időhiány, egyszerűen döntésképtelenség. Többször voltunk is nézni egy időben, de sosem vettünk meg egyet sem.
Apósom egyszer hozott nekünk ufó lámpákat, ötöt. Azokat fel is rakta a megfelelő helyekre, vagy ő, vagy Gergő, már nem is emlékszem. Aztán az egyik eltörött, a másik tönkrement... Maradt azokon a helyeken is újra a foglalat.
Több, mint 2 éve, mikor lent a roncs hajópadlót cseréltük járólapra, apukám azt mondta, hogy ő fizeti a kőműves munkadíját, kb. 60ezer forintot, csak vegyünk már ezen a megmaradt pénzen lámpákat. Halogattuk. Már el sem mentünk boltba, csak időnként viccelődtünk rajta Gergővel, hogy milyen bénák vagyunk. Egészen addig, amíg idén karácsonykor nem akart apu megint adni pénzt, hogy vegyünk lámpákat... Jó nagy röhögés lett belőle, hogy bizony azt a pénzt ő már odaadta, csak.

Ez a lámpánk sem úgy lett, hogy mi megvettük. Az öcsémék, akiknek csupán nyár óta van saját otthonuk, lecserélték az egyik régit, és elhozták nekünk. Kaptunk rá szép masnit, és hát jellemző ránk, hogy bizony masnival együtt szerelte fel Gergő, hogy szép legyen. Meg hogy emlékeztessen. A gyerekek csodájára jártak, mindenkinek többször fel meg le kellett kapcsolni, hogy tényleg világít, és olyan, mint máshol.
De úgy érzem, még mindig nem szégyelltük el magunkat, és még mindig nem beszélgetünk arról, hogy ideje lenne elmenni lámpákat venni...

Szörnyűek vagyunk.