Nagycsaládban élni jó :)

Csaba testvér gondolatait már máskor is közzétettem itt. Ma megint nagyon jókor, nagyon időben talált meg egy beszéde. Amit ez a gondolatsor mond nekem, aszerint próbálom rendezni úgy általában az életem. Próbálom az én kis környezetemet szebbé tenni, mindig felállni, mindig menni tovább, bízni és küzdeni azokért, akiket rám bíztak. És a rám bízottakon nem csak a szűk vagy tág családomra gondolok.
Most éppen megint a földön voltam, és talpra rántott. Templomi prédikáció, így nem hívőknek sokat kell elvonatkoztatni, de érdemes rászánni a 18 percet. Nem tűnik annyinak.

Ide katt, ha érdekel.

Gergő e-maileket olvasott, ahogy fiúk egymás között, kapott valami bikinis fenékszépségversenyes levelet, megnyitotta, Misi ott ült mellette, gyorsan becsukta.
- Apa! Neee! Hadd nézzem! Nagyon szeretem nézni a bugyis fenekeket!

Az iskola mellett van egy középiskola is, hordákban mennek a parkolóban a nagylányok, gyakran előttünk, mi meg araszolunk mögöttük, szoktam is morogni, mert van járda is. Nándi egyszer le is tekerte az ablakot, és kikiabált nekik... Egyik nap Nándi elgondolkozva megszólalt:
- Olyan rondák ezek a lányok!
- Miért rondák? - már készültem rá, milyen épületes beszélgetés lesz ebből, agyonfestett, kicicomázott lányok voltak.
- Vagy nem is tudom... Kicsit rondák. A fenekük szép, azt szeretem nézni.

"Teniszezünk" Nándival. Nándi nagylelkűen felajánlja a helyét kereső Misinek:
- Te leszel a bíró.
... Eltelik egy-két perc, Misi:
- Mit kell bírnom?

Megvolt a nagy komoly genetikai tanácsadás, és a legkisebbünk teljes terjedelmében bemutatta a fütyijét. Szóval bejött a statisztika, leszámolok a kislányruhákkal, és végre lesz hely a szekrényben. A névvel viszont komoly bajban leszünk. Gergő előterjesztette a Han Solot is, apukám a Tódort javasolta, esetleg Izidort, kezdek belefáradni, pedig még hol vagyunk a szülőszobától.
Persze minden rendben, semmi gond, tökéletesen egészségesnek látszik, és hatalmasat nőtt 5 nap alatt (vagy legalábbis máshogy mérték :) ).

A lelkemnek nagyon jót tett egyébként ez az ultrahang. Kicsit a helyére rakta a dolgokat bennem, és sokkal inkább emberkének tekintem ezt a szegény kis negyediket, mint eddig. Amikor elkezdte rugdosni az uh fejet, és kirajzolódtak a kis talpai, akkor valahogy átkattant ez az egész, és azóta sokkal jobb, valódibb, vagy nem is tudom, hogy írjam le. Remélem, nem múlik el. Elég nehezen kezelem lelkileg ezt a terhességet, nem tudom megfogalmazni, hogyan, pedig próbáltam párszor. Fizikailag legalább nincsenek különös problémák.
Mindegy, a lényeg, hogy fiú, válogathatom a ruhácskákat. A tesztoszteronszinttel és kakafing korszakokkal meg majd valahogy elbánunk. És milyen jó, hogy van nekem egy Rékám is. Imádom a fiúkat, előre ezt a kicsit is, tényleg örülök neki, hogy fiú, szerintem könnyebb lesz így az élet, de akkor is azt mondom, hogy minden anyának jár egy lány. Legalább egy.

Mármint ez a negyedik. Nem mutogatta a lába közét, pedig meg is fenyegettem, hogy a magánuh árát levonom a zsebpénzéből. De már most sem hallgat rám. Mondjuk még van egy esélye, mert jövő héten el kell mennem kedden genetikai tanácsadásra, és ott kinéz egy potya ultrahang. Majd jól bekólázok meg csokizok előtte, hátha akkor mozog majd annyit, amennyit kell, és be lehet lesni a lába közé.

De szerintem fiú. Azért még nem kezdem el sírva kidobálni a lányruhákat a szekrényből, de elkezdem nézegetni a fiúneveket, különben nem biztos, hogy a szülőszobáig dűlőre jutunk. Merthogy lánynak valószínűleg Ági lett volna, de erre én most nagy oddsot fizetnék.
Ugyanis van az én saját statisztikám. Miszerint a 18. heti ultrahangon ha a csöppeknek a lábuk rövidebb a terhességi kor szerinti ideálisnál, akkor azok fiúk. Így volt ez Nándinál, Misinél és még számtalan sok ismerősömnél is. Ugyanez fordítva már nem tuti, mármint hogy a hosszú lábú az leányzó, de a rövid, az fiú és kész.
Aztán hallottam egy másikat is nemrég. Eszerint az 1 alatti MoM az fiú, az efeletti pedig lányra utal. Hát, itt is vannak áthajlások, de most megnézegettem a régi leleteket, és Réka feletti volt, viszont mindkét fiúval beutaltak genetikai tanácsadásra, mert túl alacsony volt az AFP-m. És most is. A nagy leletnézegetés közben előkerültek Misi 4D-s képei, és akkor is tudnám, hogy ő az, ha nem lenne rajta dátum, meg nem csak róla lenne ilyen kép. Neki is nagyon tetszettek :) Ilyenekkel foglalkozom tanulás helyett. Pedig holnap vizsga reggel. Sóóóhaj. Megyek is. És szokom közben, hogy fiú.

Nándi iskolás lesz. Nagyon úgy néz ki. Legalábbis úgy készülnek az óvónők, a pszichológus, meg tulajdonképpen mi is. Én személy szerint borzasztóan sokat agyalok rajta, hogy kell-e iskolába mennie ennek a mi középsőnknek, vagy próbáljuk meg azt a bonyolult utat, ami idéntől azoknak jár, akik még egy év ovit szeretnének a gyereküknek. Aztán, amikor Gergővel beszélgetünk erről, mindig pár mondat után egyértelmű lesz, hogy iskolában a helye. Gergő egyébként valahogy úgy fogalmazott, hogy teljesen mindegy, hogy 6 vagy 8 évesen megy iskolába, Nándival lesznek gondok. És igaza van.  Amik aggasztanak, azok nem olyan dolgok, amiket levetkőz majd attól, hogy érik az idegrendszere, azok egyszerűen a jelleméhez tartoznak, attól Nándi a Nándi, hogy nem beszél, nem kérdez, csak jobban tudja. Hatalmas a tudásvágya. Unatkozik az oviban, 20-as számkörben gyakorlatilag összead, kivon, még ha nem is olyan tempóban, mint Réka, és nagy vágya, hogy tudjon olvasni. Sok betűt ismer, de az, hogy ezeket hogy kell összeolvasni még nem állt össze a fejében. Issza a tudást mindenről, ami érdekli. Iskolába nem vágyik, de már az oviban sem akar maradni, mert unalmas. A templomban nem bír ki fél órát sem az ölemben. Sőt, negyedet sem, viszont képes másfél órát elrajzolgatni meg feladatmegoldózni. Szóval nagy talány nekem ez a gyerek, mindig lenyűgöz, ahogy a világot látja, és elképeszt az empátiája.

A dolgot bonyolította, hogy amíg Réka esetében a világ legjobb tanító nénijének mondta mindenki Ildikó nénit - igazuk is volt -, most olyan a negyedikesek osztályfőnöke, akire inkább csak hümmögtek. Hogy szétszórt, hogy szigorú, hogy fura a stílusa. Szóval én még jobban dilemmáztam, hogy mi sül ki belőle, ha összevegyítjük Nándit egy ilyen tanító nénivel. Aztán kiderült, hogy az iskola már eleve úgy készül, hogy 2 osztályt indít, és a másik osztályfőnök egy olyan valaki lesz, akit ismerünk, és jó fejnek tűnik.

Szóval ezek az előzményei a mai nyílt napnak. Mivel Rékához is be lehetett menni, így Gergőstül, de Nándi nélkül mentünk, én a régebbi tanító nénit néztem meg - mivel ő volt a kétesélyes számomra -, Gergő a másikat, és egy-egy órát pedig mindketten Rékánál voltunk bent. Rékáról és az iskoláról majd máskor...
Szóval bementem a fogalmazás-órára, és értem, hogy akinek baja van a tanító nénivel, miért van. És nekem is voltak fura dolgok. A gyerekek viszont szemmel láthatólag nagyon szerették. És negyed óra múlva látszott, hogy a Nándinak pont egy ilyen tanítónéni való. Neki inspiráló ez a fajta szigorúság, ő tudja jó helyre tenni ezt a stílust, neki való a sok önálló munka - egyénileg vagy csapatban, mindegy. Aztán volt beszélgetés is, és úgy tűnt, mintha nagyon szeretné, hogy megértsük, és elfogadjuk őt úgy, ahogy van, de nem volt nehéz. Lelkes, és hisz abban, ami csinál, és azt hiszem, ez kell ahhoz, hogy át is tudja adni. Úgy látszott, összefüggéseiben tanít, vagy szeretne tanítani, nem a tankönyvet, hanem hogy a tanultakat tantárgytól függetlenül is össze tudják kötni, tudják használni a gyerekek. Ismereteket és tudást, nem anyagot ad le. Kicsit még vannak fenntartásaim, nem látom, hogy ez első osztályban hogy néz ki, de igaziból azt hiszem, megnyugodtam, akkor is, ha Nándinak kell iskolába mennie. És nem fogunk tanító nénit választani. Ahogy Rékánál, elmondok egy imát, hogy úgy történjen, ahogy lennie kell. Ott lesz az a négy nap, meg a családi felvételi, amikor látják majd Nándit, és azt, hogy ki tud jobban beszélni az ő nyelvén. És majd ott lesz, ahol a legjobb helye lesz.

Jó lesz ez, akárhogy is lesz. Jó, hogy Misi pont Réka tanítónénijéhez fog kerülni. Nem kell majd aggodalmaskodni, sőt, ha még mindig ugyanolyan lesz a világ, mint most, akkor ez a pici csöpp, aki egyenlőre még azt sem tudjuk, hogy fiú vagy lány, szóval ő is hozzá fog járni. És ha minden jól megy, holnap ilyenkor legalább már azt tudom, hogy 2 lányom, vagy 3 fiam lesz...

Elöljáróban: nem vagyok vékony, nem vagyok csinos. Szép az igen, ezt sokszor hallom itthon. Nem járok fodrászhoz, ha mégis, könyörögve kérem, hogy úgy vágja le a hajam, hogy ne látsszon rajta, ha sokáig nem jutok el újra. Nem érdekel különösebben, hogy milyen ruha van rajtam, lényeg, hogy ne fázzak és ne legyek toprongyos. Itthon csak ne fázzak, jó a toprongy is.

Szóval ilyen vagyok. De egy dolgot szeretek ezekben a külsőségekben, szép melltartókra mindig vágytam. Bugyik nem, csak a felső. Mikor Rékát vártam, eltettem megboldogult lánykorom 70B-s példányait, és aztán mindig sóvárogva néztem őket, hátha egyszer újra jók lesznek. Nem lettek. A B még csakcsak, szabástól függően, de a 70... És szép és jó melltartót csak aranyáron. Maradt a praktikus, meg hát amúgy is, vagy terhes voltam, vagy szoptattam 7 éven át.
Aztán egyszer, tavaly tavasszal bementem egy turkálóba, ahol akkor borították ki a gyakorlatilag sosem hordott, márkás példányokat. 3500 volt egy kiló. Egy halommal vettem annyiért, amennyiért egyet sem kaptam volna újonnan. Lett fekete, fehér, piros, rózsaszín, hímzett, tarka, egyszerű, csicsás, minden amit csak szerettem volna, még több is. Nem is tudtam mindet hordani, mert volt, ami nem lett tökéletes, de majd fogyok, jó lesz, aaaaannyira szééép! Majdnem poszt is született belőle, úgy feldobódtam. (Meg azért is akartam leírni, hogy megörökítsem, Réka velem volt, és azzal szórakozott, hogy a 120 H-s melltartónak keresett gyerekeket, amik ugyanúgy néztek ki, és azokkal szerepjátszott... )

Amikor a negyedik érkezése hírére elkezdtem kapni innen-onnan a babás dolgokat, a legnagyobb sokként a tesómtól kapott szoptatós melltartók értek. Erről teljesen elfelejtkeztem. Ott ültem, kezemben a marék csudapraktikus pamut fehérneművel, és rossz volt rájuk nézni. Amikor Rékával megvettem az elsőt annak idején, még örültem is neki, milyen kényelmes, milyen praktikus, de hét év alatt azért elmúlt ennek a varázsa.

Aztán leszámolást tartottam a fehérneműs fiókomban, mivel alig fért el benne a sok cucc. Kilakoltattam - szentül megígérve, hogy visszatérhetnek majd - azokat, amikhez legalább a júliusi súlyom kell majd. Vagy kevesebb.
Végül tegnap kénytelen voltam letenni az utolsó kedves darabot is a tavaly szerzettekből - mit letenni, úgy vakartam le magamról sűrű fogadkozással, ahogy hazaértem délben a suliból, és vágtam a sarokba, hogy ezt többet soha nem veszem fel -, és előkaparni a többit. A régieket és kapottakat. Úgyhogy most sóhajtozok, és tökéletesen illik a hangulatomhoz ez az idő. Biztos lehet venni gyönyörű színes és tiritarka szoptatós meg kismama melltartókat, de valószínűleg inkább ablakot cserélünk, arra költjük a pénzt. Aztán meg úgyis megvárnak fiókban a rózsaszínek és pirosak és tarkák, csillogósak és egyszerűek. Lesz még rá időm bőven hordani azokat is.