Nagycsaládban élni jó :)

Cirkuszban jártunk, évente egyszer szerveznek a nagycsaládosoknak kedvezményes áron, hát elmentünk. És azt mondtam, hogy milyen már, hogy nem tud együtt lenni a család, jöjjön Ábel is, aztán majd ha nem bírja, valamelyikünk kijön.
Két és fél órás előadás volt egy szünettel, a címe az Univerzum fényei. És Ábel bizony végig bírta, sőt, nem csak bírta, jól érezte magát. Igazán jó műsor volt egy 8 hónaposnak. Voltak fények dögivel, meg mozgás, nagy állatok, lovak, a kutyák is nagyok voltak, és persze az elefántok... A szünetben aludt egyet, aztán nézte tovább az előadást. Pont a végére fogyott el a türelme, annak ellenére, hogy iszonyú meleg volt. Szóval jó volt. A nagyok meg maradéktalanul élvezték.
Az egészet csak az rontotta el, hogy minősíthetetlenül viselkedtem. 20 percet álltam egy sorban kezemben Ábellel és a 3 időnként eltűnő másik gyerekkel, ahova küldek az információnál, hogy aztán azt mondja a pénztáros, hogy a másikba kell állnom. És ott újra végigállni a sort. Azért, hogy a kifizetett, beborítékolt jegyeket a kezembe nyomják, kb 10 másodperc alatt. És elborult az agyam, és veszekedni kezdtem. Aztán persze remegve a dühtől beálltam a sor végére, aztán egy másik anyuka odajött, hogy álljak be eléjük nyugodtan. Akkor bocsánatot kértem. Tudom, hogy igazam volt, és nem mondtam csúnyákat, csak fel voltam háborodva, és felemeltem a hangom, de akkor sem lehet így viselkedni másokkal. Szóval szánom-bánom...

Mindegy, jó kis cirkusz volt, most folytatjuk itthon a magunk kis cirkuszát. Egészen profi vagyok a tavalyi év után abban, hogy hogyan is kell az igényeinket a lehetőségeinkhez igazítani, és remélem, jó kis ünnepünk lesz így is. Csak arra vágyok, hogy együtt legyünk, ne kelljen csinálni semmit, és társasozni, játszani, közösen mesét nézni, olvasni szeretnék. Igazi békés, boldog karácsonyt. Az, hogy mennyi süti lesz, mit eszünk és milyen rend lesz körülöttünk, és sikerültek-e a tuti ajándékok, azt hiszem, most már csak 100adlagos dolgok.

Elszántam magam, hogy márpedig ma írok, és azóta azon agyalok, hogy mi is foglalkoztat engem mostanában.
Elsőnek egy család jutott eszembe, ahol a nagyfiút ma műtötték daganattal... Aztán rögtön utána a mi ehhez képest piti kis ügyünk Ábel szívével, mert hirtelen nagyon elkezdett hízni, és nekem semmi sem jó, de a dokinéni megnyugtatott már. És megyünk GOKI-ba, ami nem tudom, jó-e, mindenesetre utána okosabbak leszünk. A lényeg, hogy látom, hogy jól van.
Egyébként vicces ez a méregetés, mert tényleg csak arra jó, hogy elbizonytalanítsa az ember lányát, és minden bokorban rémeket lásson. Azért egy hét alatt 35 dekát hízni, mikor egyébként ez a havi adag, nem olyan megnyugtató.

Aztán rengeteg agyalás van még az intézményesült gyerekeken. Vagyis Misin nem annyira, mert ő nagyon a helyén van. Pont ma mesélte, hogy nem is akar iskolás lenni. Év elején gyakran kérdezte, hogy mikor mehet ő is. Mondtam neki, hogy két év múlva, erre ő nagy lelkesen, hogy holnapután? És én mindig elmagyaráztam, hogy most nagyközépsős, aztán nagycsoportos lesz, és utána. Alig járok én oviba, vagy Heniék viszik-hozzák Misit, vagy Gergő, és most elkapott az óvónéni, és nagyon kiadósan meg is dicsérte. Hogy milyen hatalmasat fejlődött, milyen okosügyes, és még a hitbeli dolgokban is milyen jól képben van. Visszarázódott itthon is abba, hogy azzal tűnik ki, hogy megcsinálja, amit kérek, és fürdik aztán a dicséretben. Szóval Misi pipa.

Nándinak is megjött a negyedéves értékelője, és bár a magatartásnál a változó van még aláhúzva, azért októberben jó volt beleírva a tájékoztatóba, és Kati néni is mondta, hogy a gyerekekkel már tök jól kijön. Órákon sincs gond egészen a negyedik óra végéig. Az ötödik és hatodik órákban azonban már nem lehet vele bírni. Nem is értem... Vagy inkább azt nem, hogy miért is van hat órája egy első osztályosnak... Mindegy. Mindenesetre volt már rá példa, hogy kiküldték az osztályból, ami ismerve Kati nénit igen nagy rosszaságot rejt maga mögött. Nagyon szégyellte magát, remélem, odafigyel. Az a baj, hogy sokszor elfelejti, hogy miért is szóltak rá, kapott büntit. Csak a bünti marad meg, meg hogy rossz volt. Csak ebből aztán nem fog tanulni. Azért jönnek a dicséretek is, mert a helyét nagyon megtalálta. Ma pl. "korrepetált" egy kislányt az osztályból, akinek nehezen megy a matek, nagyon jószívű, ha nem fociskártyákról van szó, és igyekszik jelentkezni is.
Van egy szuper napközis tanító bácsi, aki egyrészt halálosan türelmes, másrészt jó fej is, harmadrészt FÉRFI, ami Nándinak nagyon jót tesz. Kati néni csupa virág, kedvesség és odafigyelés, ami nagyon jó, mert lehet imádni, de még jobb így, hogy délután van valaki más, aki meg lehet példakép, és nem lehet zavarba hozni fosmeghajtásos kismalacokkal.
A matek jól megy, az olvasással sincs gond, az írással annál több. Azért olvasható. Egyenlőre... Nem mindig érti Nándi, hogy mi a baj azzal, ha máshogy kunkorítja a betűket. Voltunk benn nyílt órán, úgy tűnik, unatkozik, elkalandozik, vagy nem érti, bizonyos dolgokkal miért is kell annyit foglalkozni. A leckéjét itthon villámgyorsan megcsinálja, nagyon kötelességtudó. Egy időben iszonyú sok írást adott fel a tanító néni, A4-es oldalt, ami borzasztó szerintem. Mondtam Nándinak, hogy csak minden második sort csináljunk meg. Befejezte, aztán egy kis idő múlva láttam, hogy szöszmötöl, és az utolsó vonalig mindent megcsinált. Még akkor is, ha sírt közben, annyira utálta. Egyébként szerintem ezért is ír olyan rondán, mivel ilyen sok volt feladva, egyszerűen nem volt szívem a rondákat kiradírozni és újra íratni vele, csak mondtam, hogy a következő szebb legyen...

Réka nagyon hullámzó. Biztos azért is, mert ő a legidősebb, és többet várok tőle, de elég nehéz. Nagyon szétszórt, figyelmetlen, és ez most már nagyon erősen látszik a jegyein is. Matek 2-3-as, tollbamondás vagy 1, vagy 3, néha becsúszik egy-egy jobb jegy. Az elméleti nyelvtannal nincs semmi baj, de a helyesírás mindig lerontja. A durva az, hogy ír egy katasztrofális egyes tollbamondást, előtte egy héttel meg már alig volt hiba a füzetében... Szóval nem tudom, mivel függ össze, és hogy lehet ezen javítani. Mindenesetre gyakorolgatunk, csak ez is olyan nehéz, mire hazaérnek, fáradt, még figyelmetlenebb, meg rögtön ott van az is, hogy anya foglalkozik vele, és akkor rátesz még egy lapáttal. Szerdán meg pénteken hozom el őket  2 körül. Rékának este 6-ig tart, hogy megírja a lecóját. A napköziben végezni szokott egy óra alatt. Nem tudom.
Persze van sikerélménye is, mert ének, rajz, tesi, hittan ötös, az olvasás és a környezet is négyes - bár ezek is lehetnének simán ötösök - csak ez a két fránya nehéz tárgyunk van.
Egyébként meg annyira aranyos kislány még mindig. És mindig az jut eszembe, hogy ezek tényleg az utolsó pillanatok. 9 éves lesz.

Najó, elájulok, félbehagyom...

Nekiindultunk. Elég rossz anya-gyerek aránnyal, a kettőnkre 7 gyerek jutott, 6 szabadlábon, egy a hátamra kötözve. A fóti Somlyó-hegyi tanösvényt céloztuk meg, 3 és fél km, két óra alatt bejárható minden zegével-zugával együtt.

Aha, másoknak. Délben indultunk neki, nagy vidáman, megjegyezve, hogy eltúloztuk a kajamennyiséget, főleg én, mivel a hátamon gyerek volt, hátizsák helyett válltáskában vittem a legszükségesebbeket. Elvileg kék lepkéket és számokat kellett volna látnunk, néha láttunk is, akkor örültünk, de végülis egyébként is örültünk, és sokszor megbeszéltük, hogy milyen jó ez a lazaság, hogy egy km alatt megállhattunk háromszor pihenőre, mert nem sietünk, mert ráérünk, mert azért vagyunk ott, hogy jól érezzük magunkat. És szép az ősz, és jó a levegő, és kellemes az idő, csak a gyerekek hangosak különösen a nagy őszi csendben. Szóval mentünk. Láttunk irdatlan sok galagonyát, csipkebogyót, etettünk lovat és simogattunk is, aztán a bozótosból erdő lett, és rengeteg csudajól mászható fa, a lehető legtöbbet ki kellett próbálni, aztán feltűnt, hogy egy ideje nem láttunk már kék lepke-jelzést, de akkor a gyerekek már egy meredek lejtő felénél csúsztak nadrágféken, és nem volt megállás. Nem tudom, hogy jutottam le Ábellel a hátamon, vagyis tudom, mert én is fenéken csúsztam. Aztán lent az lejtő aljában megbeszéltük, hogy ez tuti nem a tanösvény része, vajon hol lehetünk, és merre tovább. Minden filmben van valaki, aki az ehhez hasonló szituációban kétségbeesetten sikoltozni kezd, hogy meg fogunk halni, nos, ez a mi esetünkben Nándi volt. Tőle meglepő módon teljesen kétségbeesett és zokogni kezdett, hogy ittmaradunk éjszakára, és éhenhalunk, mert el fog fogyni az ennivalónk, és megfagyunk majd, és egyébként is sötét lesz. Komoly meló volt lenyugtatni, igazán csak akkor sikerült, mikor már láttuk a házakat, akkor újra megkérdezte, hogy tényleg vannak-e itt barátaim, akik tudnak segíteni visszamenni az autóhoz.
Persze a mai világban elég volt a Heni okostelefonja, meg némi józan paraszti, és fél 5-re ki is keveredtünk a Somlyóról, utolsó morzsáig kiürített hátizsákokkal és jóleső fáradtsággal. Utána még csaptunk egy kis afterpartyt nálunk, de senkit nem kellett altatni. Engem sem kell majd.

Minden nap fogalmazom, hogy mit írok, néha annyira egyben van az, amit posztolni szeretnék, hogy meglepődök pár nappal később, hogy nincs a bejegyzések között. Valahogy sose jutok el oda, hogy írjak is. Estére már nincs agyam. Vagy csomó dolgom van. Vagy mindkettő. Pedig azt hittem, hogy ahogy babázok, majd megint írom a sok kis csodát, ami történik velünk, és történik is, de mégsincs nyoma. Pedig olyan jó fejek, meg nem is dilemmázom kevesebbet... Talán csak az alázat meg az elfogadás több bennem, hogy egyre kevesebb dologra van ráhatásom, és nem olyan erős a kényszer, hogy még este 11-kor nekiálljak leírni, amin pörög az agyam. Pedig milyen jó lenne, mert néha olyan jó beleolvasni, hogy volt régebben.

Ábel már fél éves is elmúlt, és már ő is kis keresztény. Jó kis családi buli volt, Heni barátnőmék lettek a keresztszülők. Előtte egy hónappal, mikor elkezdtük szervezni, kérdeztem Gergőtől, mi lenne, ha megszöknénk, és titokban megkereszteltetnénk a babát, de rávilágított, hogy milyen jó szokott lenni, meg hogy a két család gyakorlatilag csak keresztelőkön és esküvőkön találkozik, én igazat adtam, és rengeteg segítséggel végül megoldódott minden. Nem idegeskedtem, minden úgy puffant, ahogy esett, és tényleg jó volt. A gyerekek pedig tobzódtak a mamákban, kettő is volt itt három napig, maga volt nekik a kánaán.
Pontosan ezzel párhuzamosan kezdett el Ábi mászni - egyébként már 5 hónaposan kúszott azzal a sajátos breakelős technikával, amivel Nándi is, négykézláb előrevetődött, majd felhúzta a lábait, és újra -, majd felállt először rajtam, és pár napja már a kiságy rácsába kapaszkodva is. Ülni még nem tud, úgyhogy ahogy feláll, nagy boldogan és rettenetesen büszkén vigyorog meg sikoltozik, aztán egy idő után változik a hangszín: némi kétségbeséssel vegyül. Aztán teljessel. Mert leülni még nem tud, elesni meg nem akar. Úgyhogy most tanítjuk leülni. Nem hajlandó. Kifeszíti magát, ha meg lenyomom nagy nehezen, és próbálok valamit a kezébe adni, hogy lássa, milyen jó már, hogy két kézzel tud játszani, méltatlankodva elejti, és azonnal kapaszkodik, hogy újra felálljon. Aztán meg kétségbeesik, mert már fáradt, és kezdődik minden elölről. Ha hasra teszem, akkor is visszamegy és áll fel. Szeret állni. Önállóan sem ül fel egyébként, kicsit féloldalasan támaszkodik, egy mozdulat lenne, de nem.
Egyébként cuki. Már gyanakvóbb, nem mosolyog azonnal mindenkire, de azért még mindig nagyon kedves.  Hatalmasakat kacag, ha csiklandozzuk, meg rikoltozik, sikít, kiabál, gagyog, gőgicsél, szóval beszáll az itthoni bábeli zűrzavarba. De a nagyon erős kiabálástól fél és sírva fakad. Főleg a tesókétól. Vicces, mert ha én ordítok, akkor mosolyog, azért, mert amikor a kezemben van, és kiabálok a tesókkal, mindig mosolygok rá, hogy ne ijedjen meg, és valószínűleg azt hiszi, így van rendjén. És ő is fél tőlem, ha fürdőköpenyben vagyok. Teljesen kikészült. Jaj, és mentünk kirándulni egyik nap, hűvösebb volt, mindenkin volt sapka, csak rajtam nem. Gyanakodva nézett mindenkit, nagyon aggódott, és nagyon sokáig nem mosolygott vissza a tesókra sem.
Tesókkal is jó fej nagyon, tűri az ide-oda rángatást, mondjuk ha megharapják, azt nem szereti, meg néha elég neki a nyüzsiből. Persze akkor mindig a nagyoknak esik rosszul, hogy őt miért nem szereti az Ábel... Nehezen értik meg, hogy ők sem értékelnék, ha pónizás/autózás közben egyszer csak felkapná őket valaki...
Enni nem eszik. Néha próbálkozom bébikajákkal, de csak az kéne neki, amit mi eszünk. Szedi a maradékot az asztal alól, néha engedem, hogy megnyalja, ami a mienk, adok neki pár szem rizst, falat husit. Abból kéne még neki. Almára már rá sem néz, pedig nagyon finom bio almát szerzett neki a húgom egy ládányit. Banán néha még pár falat, kölesgolyó, a rizspépjeimet néhány kanál után rámköpte, a krumplitól, répától öklendezett. És én ennek a gyereknek szenvedtem nyáron a befőzéssel, hogy legyen neki rendes gyümölcs... Ehh... Mindegy, tej van, próbálkozom, meg konzultálok majd a védőnővel, hogy mennyire lehet bevadulni manapság hozzátáplálásügyileg.
Alvásról... Lehet, hogy jobb, ha nem ejtek szót. A legújabb, hogy 3 óra felé reggelt kukorékol, és újra a hasamon alszik még kis rövideket, ahogy hasfájósan, de főleg szeretne felállni a polcba meg a falvédőbe kapaszkodva. És természetesen rajtam. Amíg halkan csinálja még tudok néhány percet aludni. Most átállítottuk az órát, kíváncsi vagyok, kettőkor kezdi-e. Nem, nem vagyok kíváncsi. Aludni szeretnék. Pont ma állapítottam meg, hogy milyen régen mondta valaki azt, hogy "de jól nézel ki". Mindenkitől csak azt hallom, hogy elég fáradtnak tűnsz :) Hát, nem véletlen. De azért szörnyen élvezem. Jó fejek.

Többiek nem is tudom. Réka felemásan, suli nem úgy megy neki, ahogy én szeretném, és ahogy ő szeretné. Elkönyvelte magát rossz tanulónak, amiből nehéz kirángatni, mert nem az. Egy hármasa volt év végén, nyelvtanból. Szerintem ez nem rossz tanuló bizonyítványa. Nem hülye, csak például helyesírásnál azt olvassa vissza, amit írni szeretett volna, és nem azt, amit leírt. Tudja, hogy dupla mássalhangzó lett volna, csak nem veszi észre, hogy nem azt írta. Matekból amit meg lehet tanulni, azt tudja, amin gondolkozni kell, azt nem. Szövegértésből egyszerűen nem értettem, hogy kaphat mindig négyest, hiszen csaknem szóról-szóra mondja vissza a meséket, történeteket egy olvasás után. Most már értem. Túl akar lenni a feladaton, a szövegértés feladatok pedig apró részletekre mennek rá, amihez ki kellene újra keresni a vonatkozó részt, ő pedig úgy gondolja, hogy tudja. És tényleg, csak nem pont úgy, ahogy a feladat kéri.
Ábelnek ő az igazi pótanyukája, teljesen rá lehet bízni. És már tud látványosan unatkozni is, meg a felnőttek megdicsérik, hogy milyen jól lehet vele beszélgetni, szóval igazi nagylány. Néha meg is ijedek, aztán mikor négykézláb csúszik a játszótéren, akkor megnyugszom, hogy van még nekem kislányom.

Nándinak a suli része megy, a fegyelemmel vannak gondok, rendetlenkedik, bohóckodik órán. Próbálunk mindenfélét, szerintem van javulás. Lesz fogadóóra, majd kiderül, tanító néni is úgy gondolja-e. Legutóbb azt mondta, a negyedik óráig bírja. Utána elszabadul. Mondjam, hogy van hat órájuk is? Mindegy, így döntöttünk, tudtuk, hogy nem lesz egyszerű. De szeret iskolába járni, és szívesen tanul, ez a lényeg. Most betegek voltak mind, Nándin kívül, és nagyon nem akart megbetegedni és itthon maradni. Szóval alapvetően rendben van, a többit megoldjuk. Csuda egy pofa egyébként, nagyon bírom. Mindig remélem, hogy mások is észreveszik, milyen eredeti egy alak, és ettől elfogadhatóbb az, hogy más területen is a határokon jár.

Misi most nagyon anyás. Nem szeret annyira oviba járni. Új óvónéni van, aki nagyon aranyos, de most mindkét óvónéni szigorú, és ő "egyedül" van, tesók nélkül, szóval nehéz neki. Újra be kell szoknia, vagy nem tudom. Neki sikerült alaposan belehúznia a betegségbe, így összesen majdnem három hetet lesz itthon az őszi szünettel együtt, boldog is volt nagyon. Sokszor gondolom, hogy milyen jó, hogy született Ábi, mert olyan óriási már a Misi, és olyan rossz lenne, ha ilyen nagy fiam lenne a legkisebb. És neki is. Ő nagyon vágyik arra, hogy NAGY legyen, és több dolgot nem engednék neki még valószínűleg, mert kicsi, de jót tesz neki, hogy kimehet bringázni egyedül az utcánkba, vagy a szántóföldre játszani. Belegondolok, hogy Rékát ki mertem volna-e engedni ennyi idősen... Hát, biztos nem!  Szeret társasozni, és jó is vele játszani, nem kell hagyni magam mondjuk dominóban, csak néha segítek neki. És nem borul ki, ha veszít. Tud kacagni rajta, ha leütik a bábuját a kinevet a végénben. Azon meg mi, hogy az autóversenyes társason a kisodródós mezőkre ha mi lépünk, akkor 6-8-szor maradunk ki, ha meg ő, akkor csak egyszer. És olyan édesen tudja mondani, hogy "most úgy játsszunk, anya, hogy most csak egyszer maradok ki, jó? Majd legközelebb, oké?" Jó, hogy megnőttek, és lehet velük társasozni. A társasjáték azért jó, mert le vannak írva a szabályok. Nem tudnak összeveszni rajta. (Máson igen, de legalább a szabályon nem.)

Nándi osztályában is fociskártya cserebere van. Nekünk meg nincs. Minden gyerek kapott két csomaggal, mikor Réka hazahozta az őrületet, azzal boldogok voltak, Réka cserélgette azt a 10-et az iskolában, egyiket a másikra, a fiúk meg széthányták a magukét.

Na, de most! Az iskolában bizony előkerült. Nándi nagyon szomorúan jött haza, miután bevitte a megmaradt kettőt, hogy neki túl kevés van, nem tud cserélgetni. Vártam, hogy mi lesz a folytatás, kell-e vennünk - elég nagy áldozatokra képes vagyok most, hogy Nándi jól érezze magát az osztálytársai között, különben megveri őket, hiába ő a legkisebb -, de nem jött elő újra.
Tegnapig.
Tegnap délben ugyanis Nándi szégyenlősen mesélte el, hogy Katinéni nagyon megdicsérte, mert rajzolt magának fociskártyákat, és oda is adta a tanító néninek. Emlékbe, ami Nándi szeretetnyelvét ismerve hatalmas dolog. A Zozó adott neki kölcsön egyet, hogy le tudja fénymásolni, de Nándi ebből csak a másolást értette, úgyhogy gyártásba kezdett. És sikere volt. Aztán egész este fociskártyákat rajzolt, nem pálcikaemberekkel, hanem husisokkal. A nagyon értékes fociskártyák csokipapír hátuljára vannak rajzolva. A terve az, hogy csinál sokat, becsomagolja egy "szalvétába vagy vécépapírba", és árusítani fogja. Réka, a menedzser és marketinges, az ő ár-javaslata ötezer forint.

Meglátjuk. Mindenesetre az ilyenek miatt mondom mindig, hogy Nándi különleges kisfiú.

Nándiék legújabban tanult íráseleme a két pohár egymás mellett, vagymi. Sehogy sem sikerült a háziban megcsinálni, nagyon soványak lettek, meg hegyesek is, ő írja, én radírozom, mérgelődik, én sajnálom, próbálom vezetni a kezét, mondom neki, hogy kövérebbet, nem megy. Egészen elkeseredetten nézi, nézi, aztán felderült az arca: 
- Hiszen ezek fenekek! 
- Jé, tényleg, pont olyanok - nevetgélek rajta én is.
És Nándi nekigyűrkőzik, és gyönyörű, kerek "fenekeket" ír onnantól. Asszem, csak a megfelelő asszociációt kell megtalálni neki.

Update:
Ugyanez fordítva, mármint a két kapu egymás mellett: vulkánfenék. 

Csomót gondolkoztam rajta, mióta beadtuk a kérelmet az emelt családi pótlékhoz, hogy Ábel vajon tényleg jogosan tartós beteg, vagy nem is. Mert azért nehezen mondaná róla valaki, hogy beteg, nemhogy szívbeteg. 5 hónaposan csaknem 7 és fél kiló, gyönyörű, hurkás, karpereces baba. Békés, nem sírós, mosolyog mindenre és mindenkire, folyton mozgásban van, négykézláb hintázik, már kúszik... Szóval külső szemlélőnek - még tulajdonképpen a belsőnek is - nehéz elhinni, hogy nincs vele rendben valami. És ez azért nagyon jó, hogy néha el lehet feledkezni róla.

Azért anyaként jóval nehezebb. Mert amikor meleg volt, és csak feküdt, meg nem akart enni, akkor nagyon nehéz volt eldönteni, hogy ez most a meleg, vagy a szíve nem bírja. És vállalni a döntés következményeit. És az sem mindig vicces, hogy negyedik gyereknél szereztünk be mérleget, mert figyelni kell a csökkenéseket. És amikor egy pár napig nem mozdul, neadjisten csökken a tömege, sokkal nehezebb meggyőzni magam, hogy csak sokat mozog, vagy régebben evett, vagy most kakilt, és nagy megkönnyebbülés, mikor végre megindul felfelé. És az sem jó érzés, amikor odabújok hozzá, és nem úgy dobog a szíve, hogy dobb-dobb, hanem sutty-sutty, és ha sír, és szaporán ver, akkor egész máshogy állok hozzá, mint mondjuk Misinél, annak ellenére, hogy mondták, hogy nem kell kímélni. És más dimenzió az is, hogy a lázas betegséget vajon elkapja-e a tesótól, vagy nem. Ahogy az is más dimenzióba került, hogy a hidegfronttól nyűgös, ahogy Misi is, és az tök normális volt, de Ábel talán azért, mert a hidegfront a szívbetegeknek nehezebb. Óhatatlanul figyelem, ha túl sokat alszik, és figyelem, ha túl keveset, és nem is tudom, hogy igaziból mi is a normális alvásmennyiség, biztosan pont az, amennyit alszik, mert hát babából van. De néha elővesz, hogy mi van, ha nem veszem észre időben, ha gond van? Miért kérdezgetik mindig meg, hogy milyen messze lakunk, milyen gyorsan érünk be? Miért kapom meg az sztk kardiológus privát mobilszámát kérés nélkül, és anélkül, hogy egy fillért adtam volna neki?
Kicsit kisebb adag volt a gyógyszer, amit most kevertek ki, és nem tudtam megnyugodni, fel kellett hívnom őket, hogy biztos megfelelő mennyiségű hatóanyagot raktak-e bele. Mert minden alkalommal legalább 10 percet számolják, hogy hány tablettát is kell porrá törni, és szétadagolni 100 pici tasakba, és én nem értem, hogy mit jelentenek a különböző római számok és latin kifejezések, azon a fene dobozon meg nincs rajta, hogy benn van-e a 2 mg hatóanyag egy adagban. Úgyis van, hogy elmarad a déli, mert pont úgy alszik nagyot, és alvó gyereknek nem lehet kanállal orvosságot beadni, meg nem is 8 óránként adom, mert nem tudom éjjel kanállal kikeverni és beadni. Ártok? Meg kellene erőszakolni magunkat?
És szerintem néha sápadt a gyerek, pedig lehet, hogy egyszerűen csak hófehérke a csokibarna nagytesók mellett, de állítom, hogy néha sápadt, és karikák vannak a szeme alatt, és ahogy kutakodva figyelem, csak néz rám, és mosolyog, és biztos rossz neki, de mosolyog, végtelenül kedvesen, türelemmel és teljes bizalommal, és olyankor mindig tanulok tőle.

Szóval igen, beteg. Mert hiába nem aggodalmaskodok szüntelenül, sőt, meg is tudok feledkezni arról a lyukról. Hiába nem tekintünk rá úgy, mint egy beteg gyerekre, hiába nem néz ki úgy, mint egy beteg gyerek, azért nem tud olyan lenni az életünk, mintha teljesen egészséges lenne. Lehet, hogy nem kerül havonta 7300 forintba a betegsége - ennyivel több a családi pótlék -, de amikor megláttam, hogy a kártya, amit igazolásként kaptunk a tartós betegségről az utazási kedvezményekhez, jövő szeptemberig érvényes, az jutott először eszembe, hogy hátha már nem kell helyette újat kérni. Most éppen egészen biztos vagyok benne, hogy nem kell majd műteni. Úgy legyen.