Egyébként

Anyósom kommentelt az előző bejegyzéshez, hogy majd meglátjuk, hogy visszatekintve ez az időszak lesz életünk legszebb része. És már megint maximálisan igazat kell adnom neki. De gondolom, mikor azt mondom majd, hogy életem legjobb, leginkább gondtalan része az volt, mikor még picik voltak a gyerekek, akkor nem konkrétan azokra az időszakokra fogok gondolni, amikor pár hetes gyerekem volt, és együtt bőgtem vele, mert nem tudtam rájönni, mit akar. Vagy azokra az időszakokra, amikor jött a foguk. És egészen biztosan nem erre a 6 hétre, amikor Misinek gipszben van a lába. Bár elég biztos vagyok benne, hogy lesz majd még olyan is, amikor még ezt az időszakot is visszasírom. Anyósomnak nagyon nagyon gyakran van igaza :)

De egyébként igen. Ha belegondolok, hogy hogyan telt ez az elmúlt 6-7 év, mióta bennem vagy velem gyerekek élnek, ez életem legszebb időszaka összességében. A gyerektelen életem is nagyon jó volt. Voltam boldog akkor is, kamaszként is,  amikor éppen nem volt rajtam a világfájdalom, a férjemmel kettesben is. Vannak nagyon jó emlékeim, amik egy életen át el fognak kísérni: egy családi nyaralás, egy színjátszó tábor, egy másik nyaralás, mikor körbementünk Gergővel a Balaton körül, vagy az első évfordulónkon a libegőzés, a nászutunk, és a többi. És mindegyiknek van olyan momentuma, ami akár el is ronthatta volna az egészet, ha arra koncentrálunk, hogy leégtem, meg hogy egy szemhunyást sem aludtunk, mert egy általános iskolás táborral együtt voltunk elszállásolva, vagy hogy rettegtem az alagutakban.

Mióta meg gyerekem van, az egész életem egy ilyen nászút, vagy balatoni körút. Egy hatalmas életreszóló élmény. Vannak benne nem könnyű részek, de egyáltalán nem mérgezi meg a többit.
Ha valaki olyan kérdezi meg, hogy mi van velünk, akivel ritkán találkozunk, annak biztos azt mondom, hogy jól vagyunk, hogy boldogok vagyunk, a gyerekek milyen ügyesek és okosak, és hogy irigylésreméltó vagyok. És így is gondolom. Najó, ha konkrétan rákérdez, bevallom, hogy nem mindig egyszerű, de ettől függetlenül jó nekem nagyon.  És így is gondolom. Valóban leírthatatlanul boldog vagyok, még ha most rám is borult egy nagy rakás ezaz. Ha egy pillanatra megállok, és megkérdezem magamtól, még mindig csöppet sem érzem magam boldogtalannak. Néha egy-egy dolog miatt szomorúnak, kétségbeesettnek, idegesnek, magányosnak. De ezek csak pillanatnyi érzések, amik talán már egy óra múlva elmúlnak. Olyan, mint az, hogy ha a tengerben fürdök, leégek. De megéri.

Olvastam egy Wass Albert novellát pár hónapja. A novellában, mikor meghal az ember, oda kerül vissza térben és időben, ahol legboldogabb volt az életében. A novella hőse, egy idős férfi - akinek egyébként felesége és gyerekei voltak -, egy fiatalkori szerelméhez tér vissza, ott van a kedves kutyája meg lova is. Mentségére szóljon, hogy egykori hazájába, ahonnan száműzték. Számomra elképzelhetetlen lenne bármilyen mennyország a gyerekeim nélkül.
Na, majd meglátjuk, hogy hogyan gondolom ezt majd 70 évesen :)

Na, gyorsan eljutottam már megint Makótól Jeruzsálemig... :)