A gipszen túl

Most jutott eszembe, némi vendéglátás kapcsán, hogy mind a 65 állandó olvasóm - és az a további x ember, aki még naponta idekattintgat -, vélhetően körömrágva várja, hogy mi is történt Misivel szerda óta. És aludni sem tud azóta valószínűleg.

Nos, a megszabadulás nem hozta azt a hatalmas megkönnyebbülést, amit én vártam. Az utóbbi hetek egyik legnehezebb napja volt a szerdai, amit az tett nagyon könnyen elviselhetővé, hogy amíg én a három gyerek visításából kihámozott kéréseket teljesítgettem, időnként a tökéletes és teljes káoszra vetettem fáradt szemeimet, hogy szembesüljek vele, hogy igen, még ez is rám vár.  Már csak azért is, hogy még rosszabbul érezzem magam. De az a káosz percről percre csökkent. Természetesen nem magától. Hanem mindenféle számvetések után hívtunk valakit, aki ellenszolgáltatás fejében felszámolta. A koszt és a káoszt is. Hálás köszönet neki, simán kiperkáltam a pénzt, megérte.

Misinek szerdán nem lehetett a lábára nézni. Hozzáérni még annyira sem. Teljesen sokkolva volt, hogy az ő balesetes lábára már nem vigyáz a gipsz. Mondogatta, hogy ő izgul, és vigyáz rá. Nem akart csinálni semmit. Estefelé már ráállni azt igen, de azt meg inkább mi nem akartuk. Merthogy a doktor bácsi azt mondta, hogy ha lehet, akkor először úgy mozgassa ki, hogy nincs rajta teher, mert az ízületek be vannak merevedve, és fájhat, bedagadhat neki, és akkor egyre kevésbé lesz kedve. Mivel hajlítani nem volt hajlandó, gyógytornásszal nem akartuk rögtön kínozni, irány a strand, hiszen víz alatt nem lesz rajta teher. Másnap. Azt már akkor várja meg. Úgyhogy fürdőztünk csütörtökön és pénteken is. Nagyon sokat segített. Már csütörtök este rá lehetett nézni, sőt, meg is lehetett simogatni a lábacskát. (A 6 hét alatt elhalt bőrréteget, ami pikkelyekben jelentkezett, azért némi ordítás árán leáztattuk még szerdán egy kád vízben, hihetetlenül nézett ki...) Játszottunk mindenfélét, cápásat, kalimpálóst, lábhajlítóst, úszóst, csúszdázott, lépcsőzött, ugrált a víz alatt, lépcsőről a kezembe, mára már guggol is, és kicsit mereven és sántikálva, de ügyesen jön-megy, biztonsággal, a kezünket sem kéri, sőt! Teljesen Tudomka lett belőle újra. Mindent tud. Jobban. Már a vízicsúszda lépcsőjén sem botlábbal igyekezett felfelé. Egyébként még tegnap is többnyire mindent úgy csinált, mintha még rajta lenne a gipsz.

A strandon az volt egyébként a rossz, hogy Misi tavaly a medence széléről ugrált be a vízbe, úszott karúszóval, hihetetlen kis vízicsibe volt ő is. Most az első egy óra az visítással telt, hogy nehogy a 100%os testkontaktus megszűnjön. Még jó, hogy nem voltak sokan, mert az a kevés ember is nagyon nézett minket, és az úszómesterek is mindig ott ólálkodtak körülöttünk. De legalább hajlította a lábát, hogy azzal is ránk fonódjon...
Ma már viszont nagyon élvezte ő is, a gyerek medencében délután már egyedül is elpacsált, ha a közelében voltam, dobálhattuk egymásnak a mély vízben, és nem sírt, ha vizes lett az arca.

Szóval most már látszik, hogy nem jön azonnal a megváltás, még hetek fognak eltelni, mire hasonlít majd az élet a korábbira. Misi nem Nándi. Valahogy le kell építeni az anyásságát is, felépíteni a biztonságérzetét, elhitetni vele, hogy képes azokra, amikre korábban. És utána valahogy rendbehozni a nagyok lelkét is. Nem lesz egyszerű feladat, de minden adott hozzá. Úgyhogy meglesz ez.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

2 megjegyzés:

Bence,Bálint és Ági írta...

Kedves Kikocs!
Benéztem hozzád,ha nem gond,és úgy gondoltam,ha lesz egy kis szabadidőm,visszaolvaslak.
Köszönöm a Katánál hagyott szavaidat:-)
Ha kérnél meghívót a blogunkhoz,szívesen küldök,mert a mienk zárt.
Ide kérnék egy email címet:
bagnes1981@freemail.hu
Ági.

mikebubu írta...

Nagyon örülök, hogy jól vagytok.
Nehéz időszakon vagytok túl, és tele vagy optimizmussal. Ez most nekem is segít.
És külön örültem a "dobáltuk a mély vízben" mondatnak. Kismillió helytelenítő pillantást kaptam már azért, amiért a kicsi gyereket mély vízbe visszük. És most olyan jó, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek:)

Megjegyzés küldése