Nem tölt el jóérzés

Az elmúlt hetekben sokat dolgoztunk. Az egyesületben több lehetőséget kaptunk rá, hogy rászoruló családokat segítsünk. Nagy mennyiségű élelmiszert oszthatunk és oszthattunk szét, amit több helyről kaptunk, nagyrészt mi magunk "koldultuk" össze nagyáruházakban a vásárlóktól. Volt, aki egy kiló sót hozott, más lisztet, csokit, kakaót, szaloncukrot, rizst, tésztát, konzerveket. Nagyon sok volt, órákig készítettük a csomagoka.
Az utolsó zacskókat még osztom. Valahogy rám maradt. Talán mert tavaly is, talán mert én látom át, talán mert én vagyok a legrugalmasabb időben, vagy mert én szerveztem le a gyűjtést, nem tudom. Természetes volt.
Megbeszéltük, kik milyen támogatást kapjanak a tagok közül. Megszavaztuk a vezetőséggel. Két napig nem aludtam miatta. Nem tudtam, mert azon gondolkoztam, hogy akiket kihagytunk, mert vagy nem tudtunk róluk semmit, mert sosem láttuk, vagy úgy láttuk, hogy nincsenek anyagi gondok, vajon tényleg nem szorulnak-e rá. Meg azon, hogy akiknek juttatunk, vajon megbecsülik-e majd. Tévedtünk-e? Vizet hordtunk-e a tengerbe? Vagy kihagytunk valakit, akinek ez a 4 ezer forintnyi élelmiszer jelentette volna azt, hogy vehet valami játékot a gyerekeknek?
Aztán osztottunk, jöttek az apukák, anyukák, és köszönték. Nekem.

Nem töltenek el jó érzéssel a köszönömök.  Nem jó odaadni ezeket. Jó érzés volt összegyűjteni, jó volt kapni, ahogy kilónként, 100 forintnyi lisztenként adták össze az emberek a Tescoban, jó volt, hogy milyen sokan gondolnak arra, hogy szebbé tegyék mások karácsonyát. Hogy kevés volt a 300 köszönőkártya, mert többen hoztak valamit. Jó érzés az is, hogy örömet okozunk, karácsonyokat teszünk szebbé, és ettől nem számított az sem, hogy néhányan miket mondtak.
Egyszerűen nem bírom viszont a köszönömöket. Nem jár nekem semmi, nem én adtam. Igen, része voltam, ott voltam, összekötöttem őket, de nem jár érte ekkora hála. Olyan jó lenne továbbítani azoknak, akik adták, odaállítani sorban azt a 10 embert, akinek köszönheti azt a bizonyos csomagot, 3 kiló lisztet, két kiló cukrot, két szelet csokit, egy liter olajat, májkrém konzervet és a többit, amit a kezében tart, hogy ők találkozzanak...
Jó lenne annak pár bunkónak megmutatni, hogy nem adjuk el, hogy jó helyre kerül, hogy nem élősködőknek adjuk. Megmutatni az ostoba lánclevél íróknak és továbbküldőknek, akik arra biztatnak, ne adjunk, mert a gonosz multik szervezik ezeket a gyűjtéseket a forgalmuk növelésére. Lehet, hogy néha tévedünk, nem vizsgáljuk mindenki bankszámláját, de a jószándék bennünk van. Elmondani nekik, hogy ez az anyuka egyedül neveli a három gyerekét, segítség nélkül, ezeknek a szülőknek meg nincs munkájuk, ezeknek kikapcsolták az áramot, nekik korlátozták a vizet, nekik pedig allergiás gyerekeknek kell megvenni kétszerannyiért az ennivalót... Aki kicsit jobb módú, és úgy ajánlottuk fel, visszautasította, vagy úgy fogadta el, hogy továbbadja rosszabb sorsú szomszédnak, családtagnak. Szeretném, ha mindeki, aki beszólt, vagy csak csúnyát gondolt, vagy továbbküldött egy ilyen levelet, belenézne annak a kisfiúnak a szemébe, aki nekem szegezte a kérdést, hogy tavaly hozzájuk is ment a Mikulás, nem csak a nagycsaládosba, idén miért nem? Vagy egy olyan édesanyával is találkoztam, aki konkrétan úgy köszönte meg, hogy legalább van mit az asztalra tenni enni. Nem kisebbség, diplomás édesapa, gyesen az anyuka. És nem lesz karácsonyfa, nem lesz ajándék, öröm az, hogy van mit enni azok szeretetéből, akik egyesével adták a fél kiló tésztát, a paradicsompürét meg a löncshús konzervet. Rendszeresen találkoztam vele, és nem tudtam róla, pedig igyekszem, hogy legyen rá szemem. Vajon hány hasonló édesanyával találkozom nap mint nap, akiről nem tudom ezt?

Múltkor jöttünk haza Rékával, valamit vettünk a "szegény gyerekeknek". Réka mondta, hogy de jó lenne, ha ahogy hazaérünk, ott lenne egy szegény a ház előtt, és odaadhatná neki azonnal. Megdöbbent, amikor elmeséltem neki, hogy amikor a nagycsaládosban játszik a gyerekekkel, azoknak a fele szegény. Hogy az osztályában is van szegény gyerek, akivel naponta játszik, nem véletlen küldözgetem be vele X-nek a müzliszeletet, a narancsot meg az almát, és miért vagyok szomorú, mikor nem adja oda, hanem hazahozza. Hogy az, hogy az a gyerek azt mondja, hogy ő nem szokott kapni, az azt jelenti, hogy nincs rá pénzük. Ugyanígy nincs szemünk rá nekünk, felnőtteknek. Akiknek nehéz az élet, annyira szégyellik ebben a pazarló világban, annyira nem mernek kérni, nem mernek odaállni, hogy ijesztő. És azt nem is mondtam neki, hogy sokak szemével nézve mi is szegények vagyunk.

Többször találkoztam olyannal is, aki egyszerűen nem alkalmas erre a világra, és két hét után nem azért nincs pénze, mert egyébként nem lenne elég odafigyelve, hanem azért mert nem tudja beosztani. Mert látja, hogy mindenki hogy él, nem érti, hogy neki miért nem telik péksütire, rendelt pizzára, taxira, drága telefonra, díszkivilágításra, minden nap húsra, 25 fokos lakásra. Legszívesebben beíratnám őket valami tanfolyamra, ahol megtanítják őket élni a lehetőségekkel, de nem lehet, mert nem értik azt sem, hogy ők is rosszul csinálják, nem csak a rendszerben van a hiba. És valahol igazuk is van. És azoknak is, akik nem akarnak olyan családokat támogatni, akik nem merítik ki a lehetőségeket, és ha van, azonnal elköltik a pillanatnyi vágyakra, nem gondolva a holnapra. De a gyerekek tehetnek erről? Lehet úgy segíteni a gyerekeken, hogy kihagyjuk a szülőket?
És az apák, akik elhagyják az 1-2-3-4 (!!!) gyereküket, mert megutálják az asszonyt (még ha az esetleg méltó is rá), és azt mondják, nem adok semmit ennek a nőnek? Hogy lehet azt gondolni, hogy a nőnek adja, és nem arra, hogy a gyereket eltartsa? Hogy lehet azt mondani, hogy ő majd félretesz a jövőre, mikor az a gyerek most éhes, most fázik, most nem érti, miért nincs karácsony náluk? Milyen kifogás ez?

Nem szeretek így adni. Jobb névtelenül, arctalanul, senkiként, odaadni a magam kiló lisztjét, tábla csokiját, fél kiló szaloncukrát valakinek, aki majd továbbadja. Nem szeretem, hogy nem tudom mindenki életét problémáját megoldani. Nem szeretem, hogy az a feladatom, hogy örüljek annak, hogy egy picit tudtam segíteni, egy picit hozzá tudtam tenni, és nem szeretem, hogy el kell fogadnom, hogy ennyi, és nem tehetek hozzá többet. Pedig el kell, mert nem vihetem ezt a vállamon. Esetleg meghallgatom a történetet, amit nem mondanak el senkinek, de ha már én tudom, hogy baj van, kibukik, és jó elmondani. Örülök, hogy elmondják, ez valódibb segítségnek tűnik, mint az a jelkép, amit a kezükbe nyomok egy aláírásért cserébe. Nem szeretem, hogy nekem köszönik meg. Nem szeretnék ebbe belefásulni.

Holnap, vagyis ma délután újra megyünk gyűjteni, "koldulni", most a METRO-ba. Megint dönteni kell, kik kapjanak majd mit, megint nem alszom. Egy másik helyről is kapunk élelmiszercsomagokat, amit kioszthatunk, 20 családnak segíthetünk ezzel is. Hatalmas lehetőségek, mikor belevágtunk az egyesületesdibe, nem is számítottam rá, hogy ilyen sokat tudunk majd segíteni. Örülök is. És veszem már előre a nagy levegőket a köszönömökhöz.