Volt egy mondat

Gyakran csak akkor vesszük észre, hogy valamink volt, amikor már nincs. Még akkor is, ha az nagyon feltűnő. Begyűjtöttük Rékát 1-kor, és 13.15 perckor már át is gondoltam, hogy szerda reggel óta nem hangzott el a "ne ordíts!" mondat, a két napban viszont nem is gondoltam rá, hogy milyen csend van. Azóta viszont visszaállt a régi rend, és kétpercenként. A két napos nagy csend után olyan volt időnként, mintha pöröllyel ütnék a fejemet, de igen jól szórakoztunk, végigtársasoztuk hármasban az egész délutánt. Ábel meg időnként rémülten pislogott, de úgy tűnik, gyorsan visszaszokott a zajhoz, egyszer sírt fel álmában egy különösen hangos sikítva röhögés közben, de egyébként simán aludt.

Meg is állapítottam, hogy milyen hálás lehetek érte, hogy Ábel igen hamar rájött, hogy ezt a hangerőt ő túlordítani nem tudja, ezért nem hangosan, hanem végtelenül szomorúan sír, ami talán még hatékonyabb módszer is. És ez azzal jár, hogy első gyerekünk, aki egyáltalán nem alszik a kiságyában, mert félek tőle, hogy nem hallom meg, ha sír éjszaka, én fáradt vagyok, a bébiőr meg nem is kapcsol be, amíg be nem hergeli magát, annyira közel meg nem akarom tenni hozzá...

Szóval ez van, nagyon kíváncsi vagyok rá, Nándi milyen állapotban jön haza (fél 10-kor ér be a vonatjuk...), eddig két együttműködő, kisimult gyerekem van, meg egy harmadik miniatűr, akinek tökmindegy. Kicsit tartok tőle, hogy neki kissé kevésbé tett jót az alkalmazkodós tömegtábor és rengeteg inger és nemalvás, mint a többieknek a 100%-os figyelem. De csodák még vannak. Meglátjuk.