Nehéz, nehéz döntés

Nem tudom, jó döntés volt-e, helyes döntés volt-e, az biztos, hogy nagyon nehéz volt meghozni, sok gyötrődés és könny van mögötte. Mindent a műtétnek rendeltünk alá, mindent megtettünk, hogy ott lehessen, hogy végre meggyógyuljon Ábel, a gyerekek nem mentek iskolába, bezárkóztunk, én nem mentem el az orvosi vizsgálataimra, Misi a nyílt napra, a pszichológusokhoz, Gergő a megbeszélésekre, anyukámékhoz és még sorolhatnám... Mindent, mindent lemondtunk, alárendeltünk, háttérbe tettünk. Mind a hatan mint a gitár húrjai, feszesen pendültünk a héten, és nem mindig összhangban...

Igyekeztem nem félni, aggódni, sikerült is. Aztán csütörtökön délután sóhajtottam egy nagyot, hogy itt az ideje, hogy elkezdjem szervezni a jövő hetet és szembenézzünk a nehézségekkel. Első lépésként felhívtam az anyaszállót, hogy megkérdezzem, tudnak-e fogadni engem, mibe kerül, stb. Ott mondta a hölgy, hogy látogatási tilalom van, emiatt csak a szoptatós anyákat vehetik fel, és azok sem lehetnek a gyerekek mellett, csak szoptatni mehetnek fel. 16-18 óráig viszont lehet látogatni, ennyi jut a nem szoptatós anyáknak.
Azzal szembesültem, hogy ha hétfőn beviszem Ábelt, akkor a papírok elintézése után integetek neki, aztán 4-6 között meglátogatom, újra integetek, és aztán amikor ott lesz felvágott mellkassal, félig gyógyultan, megint csak integetek neki... Két héten keresztül. Rosszabb esetben akár három. Arról az Ábelről van szó még mindig, aki szegény mamát, akivel rendszeresen találkozunk, és többször volt már nála korábban, mostanában cipővel dobálja az ajtónál, hogy haza akar menni, ha ott hagyom nála. (Így már egészen le is szoktunk erről.)
Összeomlottam. Már a telefonban elkezdtem bőgni, aztán Gergőnek, meg csak úgy magamban, aztán reménykedni kezdtem, hogy nem eszik olyan forrón a kását, hátha a gyakorlat más, csak telefonban mondanak ilyeneket. De aztán újabb telefonok, ismerős megkérdezése után kiderült, hogy bizony nem, ez a kása bizony forró, és forrón kell lenyelni. Ábelt ott kell hagyni, ha most bemegyünk, és nem csak az intenzíven lesz nékülünk.

Lehetetlen helyzet. Vagy lemondjuk a műtétet, vagy ott hagyjuk magára. Melyik a kisebb rossz? Mivel ártok neki többet? Ha most lemondjuk, hogy állnak majd hozzá? Mikor kerül újra sorra? Mire van nagyobb szüksége? Hogy fogják viselni a tesók, hogy még marad a feszültség?
A legnehezebb számomra maga a döntés volt. Sokkal könnyebb számomra kimondani egy rossz helyzetre, hogy legyen meg a Te akaratod, és próbálni örömmel megélni, vagy legalább hűséggel, ha az öröm nem megy, és bízni benne, hogy valami jó születik majd belőle. De itt és most döntést kellett hozni, az ÉN akaratomat ráerőltetni a családra. Mi fontosabb? Ki hogy sérül? Sérül? Vagy ez csak az én agyszüleményem? Menjünk oda hétfőn, állítsuk a kórházat kész tények elé, és hátha engednek? Ha nem, akkor meg hazajövünk? Mi van, ha hétfőre feloldják a zárlatot, és minden menne az eredeti terv szerint?

Ábel mellett döntöttünk és a korrektség mellett. Nem adtuk, és lemondtuk a műtétet. Még pénteken, úgyhogy valaki biztos kapott egy szívrohamot, hogy három nap múlva be kell feküdni, de legalább túl lesznek rajta, és műtéti üresjárat sem lesz. Remélem, valakinek segítettünk.
A sebész először próbált hatni ránk, hogy nem vagyunk jó fejek, és hogy fontos Ábelnek is a műtét, de aztán elsírtam magam, és bőgve magyaráztam neki, hogy mennyire szerettük volna, de nem vagyunk rá képesek. Hogy Ábel nem alkalmas erre, lehet, hogy más gyerekek igen, két évesen is, de ő biztos nem. Azt hiszem, megértette, és nem úri huncutságnak gondolja a döntésünket.

Úgyhogy most várunk. MOndtam, hogy minket hívhatnak bármikor, egyik napról a másikra is, szóval azt hiszem, összekészítek egy kórházi csomagot, mint szülésnél, aztán várjuk, hátha egyszer csak hívnak. Újjászületni. Most így lesz. Ebből hozzuk ki a legjobbat.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

8 megjegyzés:

Agnes Sz írta...

Te jó Ég! Hát szerintem egészen biztosan jól döntöttetek. Nagyon sajnálom a sok áldozatot, amit hiába hoztatok mindannyian. Sokat gondolok rátok így ismeretlenül is, sok mindenben igyekszem példát venni rólad.
Szeretettel:
Ági

Catherine írta...

Te ismered legjobban Ábelt és a többieket a családban. Biztos vagyok benne, hogy jól döntöttél.

Vivien Vincze írta...

Istenem..., ismerős húrokat pendítettél meg nálam, amíg olvastalak végig összeszorult a gyomrom és a torkom, hogy mi lesz ennek a vége és megkönnyebbültem, hogy nem mentetek... Mindezt azért írom így, mert az én kisebbik 3,5 éves gyerekem pont ilyen mint Ábel és 2 évesen is ilyen volt :) , tönkremenne, ha egy ilyen komoly és nehéz helyzetben ott kellene maradnia egyedül a kórházban... Szorítok nektek nagyon és ölellek sokszor...

gabi79 írta...

Jól döntöttél! Végigizgultam az írást, remegve olvastam, hogy mi lesz. A fiammal 4x voltunk kórházban, ebből 2x 1 napos műtét volt, de én így is belehaltam mindegyikbe. Ő se, és én sem bírnám ki, hogy ne legyek ott mellette.

Névtelen írta...

Jól döntöttél, és figyeld meg, jönni fog az a telefon!!!!!

a mesélő írta...

Aki anya az ért, nyilván egy orvos nem érzi amit Te és amit Ábel, nála a szakmai szempontok jobban számítanak. Jó lesz ez így. Gondolok rátok!

Szitya írta...

Ó, hát persze! Hogyan máshogy dönthettetek volna?! Ha jól értem, nem pár héten múlik Ábel állapota. Nagyon szurkolok nektek!

Bogesz írta...

A hideg futkározik rajtam, el nem tudom képzelni ezt a hatalmas döntési nehézséget!
Bízom benne, hogy nem kell sokat várnotok!

Megjegyzés küldése