Pár napig itthon...

Hazaküldtek minket, nem férünk bele a holnapi napba. Holnap délben kell telefonálnunk, hogy mi is lesz, előreláthatólag a hét elején. Köszönet minden imáért, ránkgondolásért, nagyon éreztük. 

A nap úgy kezdődött, hogy tegnap későn értem haza, és nem volt kedvem összepakolni a kórházi cuccot. Megírtam a listát, néhány dolgot összeszedtem még napközben, de nem volt kedvem, na. Beállítottam az órát fél 6ra, hogy majd reggel. 
Csak nem mentettem el. 
Úgyhogy Réka ébresztett minket fél 7-kor. Még az iskolából is majdnem elkéstek... Én viszont tök nyugodt voltam, Réka még mondta is, hogy jó, hogy dolgom van, mert különben mindig azt kérdezgetném tőle, hogy bepakolta-e a táskáját, meg evett-e reggelit, meg a többit :) És nagyon igazságtalan lettem volna, mert az volt, hogy Ábel teljesen ellenállt mindennek, krokodilkönnyeket hullatva zokogott a földön, és nem volt hajlandó kilépni magából. Nem lehetett sem megvásárolni, sem kizökkenteni az általam ismert és elfogadható módszerekkel. Így hagytam, hadd sírjon, majd abbahagyja. Nem úgy Réka, aki előhozott egy ajándékot, amit ő készített Ábinak a kórház idejére - maga készítette papírtasak benne egy-két gumicukorral. Mit mondjak, komolyabb tételt állítottam korábban Ábi elé az együttműködés áraként, de azt semmibe vette. Van azonban, ami mindent megér. Szóval sikerült mindent fél óra alatt - ami a kórházi csomag nélkül is csaknem egy óra szokott lenni.
Berongyoltunk, kihánytuk az iskolásokat az iskola előtt, és mentünk a kórházba. 

Nagyon örülök, hogy végül sikerült Isten kezébe letenni azt, hogy mi fog történni, és nem próbáltam megoldani. Anélkül, hogy bárkivel beszéltem volna, mindenki hiperszuper kedves és együttműködő volt, senki nem akarta megmondani a tutit. Szóltak előre a vizsgálatokról, megvárták türelmesen, amíg magyaráztam Ábinak, és láttam rajta, hogy meg is értette.  Igazi, valódi földön járó angyalok voltak...
Egy tünemény volt, mindenki el volt ájulva tőle. Volt, aki meg is kérdezte, hogy még milyen tünetei vannak, azon kívül, hogy kivételesen együttműködő gyerek :) 

Ábi nagyon félt. Mondta is többször, hogy fél. Beszéltünk róla, hogy mik lesznek, nézegettük a kártyákat ugye, de nem tudtunk pontosan semmit. Felmentünk az osztályra, és ott igazi angyalokat találtunk. Mindenben segítettek. Elmondtam, megértették, tudomásul vették, betartották. 

A legnagyobb para a vérvétel volt, mivel Ábinak nincs vénája - a nyári szentlászlós történet miatt öt vérvételen vagyunk túl - és öt kémcsövet kellett megtölteni cseppenként vérrel. Az ár egy óriás kindertojás volt, ami hatalmas vágy volt, és az egyetlen kapocs Ábi és a kórház között. Mivel ő többnyire nem mesét néz, hanem a youtube-on olyan videókat, amin kindertojásokat bontogatnak.Akárhogy is, keményen megfizette az árat, de akkor sem rugdosott, nem állt ellen, csak sírt, nem-et hajtogatta. Illetve sírva nevetett, mikor végre csepegtek a katicák. Nem kellett lefogjam sem a kezét, sem a lábát. 
Aztán valahogy ez, hogy ez a vágy teljesült, és valóra vált, és pont az történt, amit megbeszéltünk, elkezdte oldani a rongybabaságot, és egyre lazábban, egyre könnyebben vette az újabb és újabb tapogatásokat, műszereket és mindent. 

Elaludt az ultrahang vizsgálat alatt, némán tűrte, hogy percekig hallgassa  a doktorbácsi az egyébként nagyon különleges és egyedi szívhangját, mozdulatlanul feküdt az EKG alatt, és tűrte, hogy a röntgenen állítgassák, hogy milyen irányba és hogyan forduljon a lába, mennyire húzza ki magát. Majdnem megkérdeztem, hogy ezt hány kétévessel tudták még megcsinálni, de végül kibírtam, hogy ne :) Röntgenezték már gyerekemet, ott az volt a cél, hogy ne mozduljon abban az egyetlen másodpercben :) 

A túlterheltség miatt végül csak háromnegyed ötkor vizsgálta meg Ábit kardiológus - akinek négykor telt le a munkaideje. Ekkor tudtam meg csak azt, hogy mi is lesz velünk, lesz-e másnap műtét, illetve hogy hazamehetünk-e. Egészen addig ugyanabban a bizonytalanságban voltunk, mint akár egy héttel ezelőtt.
Néha egy-egy villanásra eszembe jutott, hogy megkérdezek valakit, hogy mi van már, vagy elkezdődött bennem egy kis türelmetlenség, de sikerült ezt is rábízni Istenre, hogy fordítsa jóra. 
Ennek következtében volt időm a késő délutáni nyugodtabb időszakban leülni az egyik nővérrel, és átbeszélni lépésről lépésre azt, hogy mi lesz majd, hogy az előttünk álló pár napban fel tudjunk rá készülni, illetve megkérdezni, hogy milyen rugalmasságra számíthatok, és kik azok, akikhez fordulnom kell.

Végül hétkor indultunk haza, és Ábel maradni akart volna inkább. Csudajó napja volt, és kijelentette, hogy jó a kórház. Erről álmodni sem mertem reggel, mikor rongybabaként nyöszörögve vittük be az ajtón. 

És most itthon. Meglátjuk, mikor jön a folytatás - talán jövő hét elején -, de már semmi aggodalom nincs bennem. Készen vagyunk. Mindketten.

-----------

Friss hír. Reggelre Ábelnek hasmenése lett. Hála érte, hogy nem fértünk bele a mai keretbe... 

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

6 megjegyzés:

Anett írta...

Menny(e)i csoda! Megérdemled, mert tudsz bízni! Halleluja!
Természetesen továbbra is veletek egységben!
Anett

Catherine írta...

Nagyon örülök, hogy nektek is jó tapasztalataitok vannak. Ott tényleg különleges emberek dolgoznak. Mert különleges gyerekeket kell meggyógyítaniuk. Kívánom, hogy minden a legjobban alakuljon a továbbiakban is!

jutkaditka írta...

Szuper hírek! Ügyes a kis Ábel, és persze ezt nagyrészt Neked köszönheti! Csodálatos anyuka vagy!

noracska írta...

Istennek legyen hála!!

Viki írta...

Juhúúú, ez jó hír! (Gergőt nem értem utol tegnap, de Anyu mondta, hogy épp értetek ment) A hasmenés, meg reméljük, hogy csak az átélt izgalomtól lett ;)

Ági írta...

Drága csillag, nagyon ügyes volt!!

Megjegyzés küldése