Reggeli feledékenység

Reggel most már háromnegyed hatkor kelek, hogy veszekedés nélkül induljunk útnak reggel, és minden és mindenki elkészüljön. A veszekedést nem mindig ússzuk meg, de határozottan több a nyugis reggel, mint a türelmetlen. Előre félek, és nem merem megnézni, mikor fog belépni a FlyLady (nem repülő asszony, hanem Finally Love Yourself betűszó) programba a napi 15 perc torna. Ettől rettegve, és a kontrollfüzet kitöltésén elakadva toltam el egy héttel. Meg hogy ebbe a felöltözős-mosogatófényesítős-napi kétszerkétpercpakolós-beágyazós rutinba belejöjjek. Na, mindegy, nemsokára azt fogom olvasni a reggeli motivációs hírlevelemben - mert azt is kapok ám! -, hogy 15 percet tornázzak. Na, nem a tornával van a baj, hanem hogy 1. napi, 2. 15 perc. A két perc koncentrált pakolásnak sem merek nekilátni, csak hajnalban és este, mikor már alszanak. Vagy elfelejtem. Hiába nézem meg a már kitöltött kontrollfüzetemet. Egy pillanat múlva már sehol nincs az agyamban. Az orromra kéne ragasztani, de akkor meg állandóan szem előtt lenne, tereptárggyá válna, nem venném figyelembe. Mindegy, marad a reggel. Úgyhogy fél 6-kor fogok kelni, hogy fussak egyet. Más tornát jelenleg nem tartok kora reggel elképzelhetőnek, ez is necces lesz, mert a fiúk gyakran felébrednek velem. Na, ez még a jövő, és olyan dolgokkal birkóztam meg az elmúlt pár hétben, amit nem néztem volna ki magamból, szóval menni fog, csak most éppen előre félek, nehogy megijedjek majd.

Egyébként nem is akartam erről betűt vetni, csak eszembe jutott, mert a háromnegyed hatos kelés és szigorúan felépített reggeli rutin ellenére sikerült ma reggel Réka tízóraiját itthon hagyni.
Először szörnyű lelkiismeretfurdalásom lett. Aztán eszembe jutott, hogy olyan háromnegyed hét magasságában, mikor felmentem a táskájáért pont azért, hogy belerakjam a tízórait, akkor micsoda zokogást és visongatást csapott, mert ő nem olyan kenyeret kapott, amilyent a fiúk. Mert elfogyott. Mert a fiúk korábban lejöttek, mert nem kellett imádkozni érte, hogy kijöjjenek az ágyból. (Sőt, azért imádkoztam nekik, hogy még egy picit maradjanak, de nem tették. ) És felfalták mind a hat szelet toastkenyeret lekvároskenyérnek. Amit ő úgysem evett volna, a hagymáskenyérre pedig nem akartam lekvárt tenni. És én igazán nagy gonddal készítettem neki tízórait, olyant, aminek biztos örül. És a nagy harcban - amiben úgy rémlik így 15 óra távlatából, hogy nem nagyon vettem részt - aztán itthon is maradt, és csak akkor vettem észre, mikor hazaértünk Misivel, hogy ott az asztal sarkán, ahova a nagy reklamálás után letette.
Szóval a hanyaganyás feledékenységes lelkifúr után közvetlenül jöttek a gondolatok, aztán pedig az, hogy felhívom a sulit, hogy adjanak neki valamit. Aztán hogy felhívom az apját, hátha el tud ugrani a szünetben egy kiflivel a sulihoz (10 perc metróval). Közben az újabb gondolatok, hogy kb minden második tízórait érintetlenül hoz haza, a többit meg félig megrágva, reggelizett, és fél 12kor ők ebédelnek elsőnek. És hogy a táskáját is én pakoltam be. És hogy ez lehet, hogy jó lecke lesz, hogy ezekért a dolgokért ő felelős. Közben el is értem az apját, aki ebben megerősített. Úgyhogy a lelkifúr vegyült némi daccal a részemről. De azért izgultam, mikor érte mentem. Meg is kaptam:
- Nem tetted el az uzsonnámat! Az ebédlőben kellett reggeliznem! - huhh, kapott valamit enni a gyerek.
- éééén??? Te nem tetted el! A kezedben volt - és közben fúrt, fúrt a lelkiizé.
De hatékony voltam, mert elgondolkozott.  És a táskáját sem pakoltam ma be, pedig hamarabb ágyba kerültek volna.
Asszem holnap mindketten jobban figyelünk.