Megnyertem egy csatát

Tudom, hogy ezzel még nem dőlt el a háború, de eléggé felvillanyoz ez a győzelem.

Két fronton viselek háborút az életünket újra és újra eluraló káosszal szemben. Leginkább és legjobban saját magammal állok harcban, és próbálom rászorítani magam különböző módokon arra, hogy relatív rend legyen körülöttünk. Az állóháborúból már sikerült talán kilépni, de minden egyes házért kemény közelharcot vívok.
A másik vonal, amire egyenlőre nem is csoportosítok nagyobb erőket, csak folyamatos inztenzitású bombázással igyekszem megfélemlíteni az ellenfelet, az a gyerekek frontja. Néha elérek kisebb sikereket, de valójában mióta gyerekünk van, együtt pakolunk, könyörgés, parancsolgatás és fenyegetőzés árán. 10db felnőtt által elrakott játékra esett maximum 1 db gyermek által elrakott. És ez tényleg a maximum. Azt mondták az okosok, jól van ez így is, de szerintem meg nem. Kiborít a borogatás: hogy 100 apróságot kell szétszórni, hogy kettőt kiválasszon közülük, vagy hogy 1000-et, hogy ne találja meg, mert nem ő rakta el. A nagy lapos ládákban való tárolás egy jó lépés volt, mert tudnak benne kotorászni, nem kell kiborítani mindent, fogunk még beszerezni néhányat, már látszik, az ágy alatt aztán jól lehet is ezeket tárolni.
A legjobb húzásom azonban hosszú idő óta a lányom versenykészségének meglovagolása volt. A versenyeztetés két gyerek között - legalábbis az enyéim között - nagyon veszélyes, nem is próbáltam, mert sírás lett volna belőle. Az órával versenyzés sem ment, mármint hogy csapatként tegyenek a rendért - pár játék elrakása után valaminél leragadtak és játszani kezdtek.

És jött a tökéletes ötlet, amivel két legyet is ütöttem egy csapásra, ugyanis azt találtam ki, hogy velünk, szülőkkel versenyeznek. Akinek a szobája rendesebb, az mondja meg, hogy mi lesz este. Tovább maradhatnak fenn, vagy kérhetnek egy édességet, diavetítőzést, több esti mesét, ilyesmi.  Szóval mi is motiválva vagyunk, mert ha nem akarunk megengedni ilyesmit - márpedig nem akarunk túl gyakran, akkor bizony muszáj összepakolni, porszívózni. 10 napja csináljuk, volt már, hogy csak azért nem pakoltunk össze nálunk, hogy legyen sikerélményük, volt, hogy láttuk, hogy olyan lelkesen rakják a rendet, hogy negyed órával tovább maradhattak fenn, vagy kaptak egy-egy gumicukrot, annak ellenére, hogy nem ők nyertek. Hogy lássák, az igyekezet is számít.
Ők mondják meg, hogy kié a rendesebb szoba, és becsületesen megítélik, általában ők veszítenek. Mondjuk Nándi már próbálkozott azzal, hogy áthozott a mi szobánkba játékot, és szétszórta, de mikor rávilágítottam, hogy ha lehet ilyent, simán kiboríthatom akkor én is az összepakolt autókat, elgondolkozott, azóta nem fordult elő.

Szóval jelenleg a három gyerek gyakorlatilag minimális noszogatással pakol, a helyére rakják a dolgaikat a szobájukban, kezdenek ráébredni, hogy mi a rend fogalma, nem elég, ha nincs a szoba közepén, vagy fel van hányva a polcra. Mivel ők pakolnak, tudják, mi hol van, és emiatt kevesebbet is dobálnak szét, és azért is nagyobb a rend napközben is, mert tudják, hogy nekik kell összerakni.

Szóval nyertem egy csatát. Meglátjuk, meddig tudom tartani a frontot.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

4 megjegyzés:

Hajnalka írta...

Ez egy jó nagy csata :) Nagyon jó ötlet volt mindkét felet motiválni :DDD sok sikert:)

Gaby Erika írta...

Nagyszerű ötlet! Lássuk meddig tart ki a gyerekek lendülete! :)

Bartos Erika írta...

Annyira jó vagy, hogy meg ne halljam még egyszer Tőled a "szaranya" kifejezést! :o) Én nagyon vizuális típus vagyok, gurultam (sajnos még nem fogytam eleget!) a nevetéstől! Szuper ötlet! Elolvasom a heti bejegyzéseidet, mert rengeteg munkám volt és lemaradtam a bloghétről! HAJRÁ KIKOCS!
Erika

Szitya írta...

Ez tetszik nekem, nagyon!! Szerintem kipróbálom!
Üdv,
Szilvi

Megjegyzés küldése