Nagycsaládban élni jó :)

Amikor úgy érzem, hogy összecsapnak a hullámok, akkor mindig eszembe jut az elhanyagolt kis blogocska. És most úgy érzem, hogy kicsit kezd sok lenni. Ha ennék csokit, valószínűleg sokkal derűlátóbb lennék, és ha nem beszélgettem volna valakivel, aki hű-hának értékelte a mostani élethelyzetünket, akkor talán bele sem gondoltam volna. És ha nem gondolok bele, akkor tök jól megy a jelen pillanatnak élés, a csak azzal foglalkozás, ami abban az órában van éppen. Nincs holnap, nincs jövő hét, semmi, csak az, ami éppen a feladat, azt jól megélni, szeretettel, lehetőleg türelemmel, és így nincs is semmi. Nem mindig sikerül, sokszor megszökök a dolgaim elől, és inkább játszok egyet a facebookon a pet rescue sagával...

Egyrészt egy hónapja fáj a derekam, feküdtem majdnem három hetet, most már kezd jobban lenni. Kezdődő gerincsérv illetve 3 ércsomó a gerincemben. Tulajdonképpen a pihenés nagyon jól esett, a kiszolgáltatottság, meg a háztartás elmaradása jóval kevésbé. Ma pl. 6-ot mostam, és van még ennyi...

Szerdán kiderült, hogy Ábel műtétére idén sor kerül, előjegyzésbe vették. Tudtuk, hogy műtik, de most kézzelfogható távolságba került, és így egy kicsit ijesztőbb. Megvan az előnye is, hogy most, és nem később, és persze a hátránya is. Jelenleg elképzelhetetlennek tartom, hogy bármilyen módon ágyban tartsam akár csak 2 órán keresztül is, és ebben benne van a napközbeni alvása is... Azért egy 4-5 évessel könnyebb ebből a szempontból.

A legnehezebb most Nándi. Több piszkozatom is van a gyerekek idétlen mániáiról, írtam is az ajtócsukogatásról, még régen, és hát ott van a párosszámozás, a kedvec hely, a mindenféle rítusok. Nándinál ez sajnos olyan szintre ugrott, hogy pszichológustól kellett segítséget kérnünk, és egy jelentős javulás után, mikor már kezdtünk megnyugodni, a múlt hét végén visszaesett a kezdeti állapotra. Pszichiáterhez és gyógyszeres kezelésre kell mennünk. Betegesen kezet mos ugyanis, és ez nem szimpla tisztaságmánia, hanem mondjuk 70-szer mos kezet egy nap, pl. azért, mert kézmosás közben hozzáért a "piszkos" csapban levő szappanhoz. Kezet mos azért, mert Misi megsimogatta a kutyát, hozzáért a kanapéhoz, majd Nándi hozzáért a kanapéhoz. Gyakorlatilag úgy jár, mint egy sebész, maga előtt tartja ökölben a kezét, nehogy hozzáérjen valamihez. Máskor pedig az udvaron boldogan túrja a port, homokozik, botozik... Szóval abszolút érthetetlen.

Szóval ezek vannak. Jó, hogy 4 hónap bizonytalanság után Gergőnek ismét bejelentett munkahelye van, és itthonról dolgozik. Jó, hogy vége a sulinak, nagy felszabadulás volt. Biztos estére már jobb lesz, de most, hogy Ábel taknyos, fogzik, a nagyok fél10 felé csendesednek el, és nincs közös időnk Gergővel, minden sokkal szürkébb. Ráadásul fogyókúrázok az egyes pont miatt. Túl vagyok már azon, hogy hogy nézek ki és mennyire vagyok elégedett a külsőmmel, most már arról van szó, hogy egyáltalán bírom-e a feladataimat, ha nem adom le a felesleget. Szóval a csokihiány is rontja a helyzetet. Még jó, hogy van kinek odaadni ezt mindet, hogy semmi nincs hiába, és minden a javunkra válik. És hogy elég, ha a következő óra jól sikerül.

Megnyugodtam. Sokszor érzem magam szaranyának mostanában, de most kicsit jobb.
Őrangyalost játszunk nagyböjt alkalmából. Kihúzzuk egymás nevét reggel, napközben annak vagyunk az őrangyala, akinek a nevét kihúztuk. Jót teszünk vele, keressük a kedvét, szóval örömet szerzünk neki. Este pedig megbeszéljük, megpróbáljuk kitalálni, ki is volt az őrangyalunk.
És Réka és Nándi is azt hitte, hogy én vagyok az, pedig Misié voltam. Mivel nem tettem a párnája alá semmilyen meglepetést, ezért 6 óra felé hőzöngve jött ment, hogy micsoda őrangyala van neki, de amikor vacsi közben elmondtam neki, hogy mi mindent csináltam máshogy, mint egyébként tettem volna, akkor azt mondta, hogy ugye holnap is én leszek neki megint, és vagy egy percet lógott szó nélkül a nyakamban, ami mostanában igazán nagy szó tőle.

Szóval annyira mégsem bénázok el mindent.

Anyukámék Mosonmagyaróváron, Gergő szülei Kaposváron, mi Dunakeszin. Ez úgy elég rendesen meghatározta, hogy mennyit tudtunk találkozni velük. Már csak azért is, mert azokat az alkalmakat is el kellett osztani, amikor úgy döntöttünk, hogy nyakunkba vesszük az országot. Nyilván megvannak ennek is az előnyei, fokozott önállóság, jó kis nyaralások... És a hátrányai is. Ugyanezek gyakorlatilag. Azért lényegesen egyszerűbb meghallgatni egy véleményt egyszer, és úgy csinálni, ahogy akarjuk, mint 10-szer. És ha évente 10 napot találkozunk, nem baj, ha órákat megy a minimax, és az sem, ha reggel-este csak nutellás kenyeret esznek, ebéd előtt tömi meg valaki őket túrórudival, vagy nem kerülnek ágyba időben. És hát mi is nagyon kimerítőek vagyunk így hatan, de még öten, vagy négyen is... Hangosak, elevenek, rendetlenek, szóval fárasztóak nekik is, öröm, ha megérkezünk, és öröm, ha hazaindulunk :)

Pár hete már mindennapos téma itthon, de most már nagyon konkrét jelei vannak, hogy ez változni fog, mégpedig gyökeresen. Gergő szülei eladták a házukat. A legkisebb sógorom is leérettségizik idén, a többiek pedig itt vannak mind már Pesten, mit csináljanak az "öregek" Kaposváron, úgy döntöttek, vesznek itt egy kis házat és közel költöznek. Egészen konkrétan úgy néz ki, hozzánk legközelebb, de még semmi nem biztos.

Hihetelen ajándék lesz, hogy a gyerekek átmehetnek a mamához, süt nekik krumplislángost, vagy buktát, vagy hogy mi elmehetünk egy színházba, vagy egyszerűen csak csinálhatunk velük egy közös ebédet, ha eszünkbe jut. Nekem sem volt így nagyszülőm, és azt hittem, kimarad ez a gyerekeim életéből is. Nem tudok ezzel a csodával betelni, annak ellenére, hogy biztos lesznek ennek nehézségei is.

Másrészről meg vagyok döbbenve: mindketten ott nőttek fel, ott van rengeteg barátjuk, ismerősük, rokonaik, a közösségi háló, amiben megtartanak és megtartatnak. Ahol tudják, hogy ki szerel autót, intézi el a bankot, csinálja a jó sütit, ismer valakit, mittudomén. Mindenre van egy név (szoktunk rajta viccelni, hogy hány osztálytársa lehet apósomnak), én csak "hazajárok" oda 15 éve, de én is ismerek már sok ilyen nevet, és számtalan dolgot intéztek el nekünk, amit itt csak rosszul sikerült volna. Vagy konkrétan rosszul sikerült, és Kaposváron hozták helyre... Hihetetlen, hogy ezeket a szálakat így el lehet vágni, otthagyni hatvanegynéhány évet, és mindent. És hogy az egyik hazamenés eltűnik nekünk is. Nem fogunk hazamenni, ha idejönnek lakni: meglátogatjuk őket, vagyis elmegyünk mamáékhoz.
Szülőként viszont értem. Most még cipelem magammal a gyerekeimet, akárhová megyek, és ez a természetes, de ők csak vendégek, és el fognak menni, ahogy én is eljöttem otthonról. És belegondolva igen, mekkora hülyeség, hogy mind elmennek nagyjából egy helyre, én meg ott ülök kétszáz kilométerre és azt várom, hogy mikor jönnek haza. Mindezt azért, mert van egy múltam, amit itt éltem, és a múltam miatt nem veszek részt a gyerekeim és unokáim jelenében... Saját boldog jelent pedig bárhol lehet teremteni. Szóval azt hiszem, igazuk van.
Ettől függetlenül ez baromi nehéz lehet. Nagyon remélem, hogy sikerül olyan helyet találni, ami valódi otthon lesz nekik. Megérdemlik.

Nem volt - egészen mostanáig - olyan gyerekem, amelyik előbb bólogatott volna, mint ahogy rázta a fejét. Mindegyik nagyon hamar megtanult nemet inteni, és rendszeresen gyakorolta is. Ábel pedig boldogan bólogat, szinte akármit kérdezünk tőle.
Azzal kezdte, hogy evés közben kérdeztem tőle, hogy fini, Ábel? És vigyorogva bólogatott. Nem mindig, csak olyankor, mikor tényleg ízlett neki. Van, amit nem szeret nagyon, akkor sem rázza a fejét, csak nem nyitja ki a száját. Ha erősködök, összeszorítja az egész arcát és megpróbálja eldugni a száját.
Aztán ma például azzal szórakoztatta a vacsoránál a családot, hogy minden kérdésre bólogatott széles vigyorral. Persze, hogy kérdés volt, hogy hülye vagy baba? :D
És persze, ha mondom neki, hogy nem, akkor a válasz bólogatás. De igen.

Nem egy sírós gyerek, és nem is akaratos. Még mindig a szánalomra gyúr, bár már jóval hangosabb. A fegyverem hogy hihetetlen módon el tud keseredni, mikor nem az történik, amit ő szeretne. Az első sokk az volt, mikor mindig fel akart menni a lépcsőn, és elővettem a lépcsőrácsot, lezártam, átvittem Ábelt a nappaliba, letettem, és folytattam a dolgom. Egyszer csak olyan keservesen kezdett sírni, hogy rohantam oda, mi történt vele. Ott ült a rács előtt magába roskadva, és zokogott, néztem, mivel sérthette meg magát, de nem maradt más, mint hogy a lépcsőrács miatt. Nagyon szeretett volna lépcsőzni. És ugyanígy összeomlik, ha  elveszünk tőle valamit, ami neki nagyon tetszett, vagy becsukjuk az orra előtt az ajtót, vagy valamit meghiúsítunk, amibe már nagyon beleélte magát. És úgy sír, mint amikor fáj neki valami, nem úgy, mikor például enni kér, vagy azt, hogy vegyük fel (vagyis inkább azt szereti, ha leülünk hozzá), szóval nem követelőzve, hanem csak elkeseredik, és siratja a nem megvalósult álmát, vagy nem tudom. Szóval hihetetlen egy figura.

És mindent eltűr, bármit csinálhatnak vele a tesók. Akkor van elemében, ha velük lehet, sokszor csak ül valami kacattal a kezében, és nézi, ahogy nyüzsögnek, máskor megpróbál bekapcsolódni, ezt néha hagyják, néha nem. És persze van, amikor meg ő a fő attrakció, viszik, nyúzzák, tekerik, emelgetik, lóbálják, sétáltatják, nem is tudom, mikor a legboldogabb... De mindig boldog. Most is, a kötelező olvasás megy már, mindenki az ágyában, és ő oldalazva megy az ágyak mellett oda-vissza, kukucskál, hogy tudna csatlakozni hozzájuk.

Valaki mondja meg nekem, hogy mi történik a nadrágok térdével!
Komolyan nem hiszem el, hogy minden nadrágnak tátongani kezd azonnal, hogy a mi gyerekeinkre kerülnek. Gyakorlatilag nincs nadrágja Misinek, akkor sem, ha ő kap új gatyát. Kétszer kimosom, és lyukas. És Rékának is. Mert ha csak a fiúknak, akik térden csúsznak egész nap, oké. De még neki is?
Szereztem be foltokat. Két hét múlva a foltok is kilyukadtak.
Szereztem be új nadrágokat. Két hét múlva mindegyik lyukas lett. Hihetetlen.

Megyek foltozni... Lehet, hogy tüskéket is varrok a térdekre, hátha akkor nem csúsznak négykézláb, és akár három hétig is kibírja egy naci...

Sokszor írtam az elmúlt csaknem öt évben, hogy mennyire nagyon utálok szerepjátékokat játszani a gyerekekkel, pónizni például, meg barbizni, de az autózással is ugyanígy vagyok. Pedig tudom, hogy ez milyen fontos, meg szégyellem is, de egyszerűen nem tudom élvezni. Úgyse tudok semmit jól csinálni, ráadásul mindenki mindenkivel összeveszik, ha én is ott vagyok. Sokkal szívesebben hallgatom, hogy ők játszanak hármasban,  nagyon jó volt, hogy belenőttek, és azt sem bánom, hogy fenekestül felforgatják a szobát egy-egy kiadós szerepjáték-party alkalmával.

Most pedig annak örülök, hogy belenőttek a társasjáték korba. A fő előnye, hogy le vannak írva a szabályok. Amikor le van írva, hogy a legfiatalabb játékos kezd, vagy a leghosszabb hajú, na ott egészen biztos vagyok benne, hogy az alkotóknak több gyerekük van. És hihetetlen, hogy mekkora békességben tud indulni egy játék, ahol meg van határozva, ki kezd. És olyan jó, hogy szabálytisztelő gyerekeim vannak, és még jobb, hogy ha Misinek mégis elfogy a türelme, és elkezdi nem betartani a szabályokat, akkor a két nagy elnézően kezeli, és ők rendesen (vérre) játszanak tovább. És elképesztő, hogy eljutottunk oda, hogy szeretnek nyerni, de tudnak csak a játékért játszani, és nincs sértődés, ha valaki veszít, csak kér visszavágót. Jó, az azért egész szélsőségesen megvan, mikor mondjuk a játék felénél látszik, hogy valakinek esélye sincs, pl. a létrás játékban valaki lecsúszik a létrán, a másik meg már túl van ezen, vagy amikor a Szuperfarmerben mindig elviszi a róka az összes nyulat, és nem tud bárányt szerezni, a többiek meg már tehénre számolgatják az állatokat... De valljuk be, ez felnőttként is elveszi a játék örömét. Mondjuk volt már olyan, nem is egyszer, hogy aztán nyert valaki, aki fel akarta adni, na, ott aztán volt boldogság! Azt hiszem, ez arra is tanulság, hogy érdemes küzdeni néha lehetetlen helyzetekben is.
És persze az egész társasozás tanulságos abban, hogy nem minden az, hogy én legyek a jobb. Hogy abban is van öröm, ha csak játszunk. Réka volt a legnehezebb eset ebben, szerintem több ezerszer mondtam már el neki, hogy akkor is nyerünk, ha jól érezzük magunkat együtt. Néha volt, hogy láttam, ahogy nyeli vissza a könnyeit, és úgy mondta.  Nagyon sokszor előfordult az is, hogy megsajnált, mert vesztésre álltam, és próbált a javamra csalni. Egyrészt ilyenkor mondtam legtöbbször, hogy nekem a játék a lényeg, hogy vele lehetek, nem a nyerés, másrészt meg annyira meghatódok minden ilyen alkalommal, hiszen tudom, hogy mennyire szeret nyerni, de még a nyerésnél is jobban akarja, hogy nekem jó legyen.
Vele már nagyon jól lehet társasozni, egy csomómindenben nem is hagyom magam - többnyire azért hagyom őket nyerni, de főleg segítek nekik -, és mostanában néha már azt is mondom, hogy a magam erejéből akarok győzni, nem azért, mert valaki segít. Römiben pl. ma már többször megvert, pedig se nem segítettem, se nem hagytam magam. Azt hiszem, legjobban kártyázi szeret, mindegy, milyen kártyáról van szó. Jó kis anyanapunk volt ma, reggel hőemelkedése volt meg nagyon náthás, hát itthon tartottam. Egész nap társasoztunk.

Társasjáték nagyhatalom vagyunk egyébként, nagyon sok játékunk van. Azért is, mert ha meg akar minket ajándékozni valaki karácsonyra, azt szoktam mondani, valamilyen társasjátékot adjon, vagy könyvet. Az ajándék mindannyiunknak, és már a gyerekek is sokan vannak ahhoz, hogy egyesével megajándékozgassák őket. Kész anyagi csőd, én már csak tudom... Van vagy 20-25 féle játékunk, a 300 játék egy dobozban címűt mondjuk nem tudom, mennyinek számoljam :) Minddel játszunk.
A 3-4 éveseknek való játékokat már továbbadtuk az unokaöcsinek - volt belőle vagy 4-5 féle -, majd visszajönnek, ha Ábi belenő, most nagyosban nyomjuk. Misi is simán játszik nem egy és nem kettő olyannal, amit 7-8 éves kortól ajánlanak. Például a Szuperfarmer most az abszolút kedvence mindenkinek. A szabályokat úgy egész nagy vonalakban írja csak le, ami ugyan nehézségeket okozott az elején, de mostanra már olyan rutinosak vagyunk, hogy kitalálunk magunknak újakat. Az egy hátránya, hogy maximum négyen lehet játszani. Lehet, kéne vennünk mégegyet :) Szinte minden nap játszunk vele. De játszik Misi a Mamutvadásszal is, meg az Aranyásókkal is. Eleinte mondjuk röhögtünk sokat, mert mindig elárulta, hogy szabotőr vagy nem, és húzhattunk újra. A legnagyobb kedvencei mondjuk a Yuriger autós társasjáték, meg a KikiRiki, és nagyon szeretünk dominózni is. Meg persze Solózni. Ugye ő az, aki legkevésbé tartja a szabályokat, de pontosan tudja, hogy most átlépi a határokat, egyezkedik, meg vigyorogva csal, a kedvencem, mikor a Yurigerben kisodródásnál, ha én lépek bele, akkor 5-6 dobásból is kimaradok, ha ő, akkor csak egy :)
Nándi kedvence a sakk, suliban is jár szakkörre, a vágya, hogy kupát nyerjen, de vele már tök jól lehet játszani Scrabble juniort is, valószínűleg jövőre beszerzek felnőtteknek valót is, meg a Gazdálkodj felelősent, pedig az egy órás legalább. Ja, és nagy kedvenc a Tick-tack bumm junior is. A vége mindig az, hogy kakipisi, és röhögésbe fullad, de addig is jó. Ők meg valószínűleg pont ezért élvezik :) Szerintem már a nagyossal is tudnának játszani, tervezem, hogy megcsinálom hozzá a szótagkártyákat, úgyis a bomba a lényeg...

Biztos benne van az is, hogy társasozásra szinte bármikor kapható vagyok, és ha velem akarnak játszani, akkor már tudják, hogy így szólítsanak meg. De akkor is örülök neki, hogy van ilyen altertnatíva. Nekem a társasozás mindig ünnep volt, évközben nem játszottunk, de most is, ha hazamegyünk, minden este tábla felett üldögélünk, beszélgetünk meg jól érezzük magunkat. Örülök, hogy ez valahogy továbbment.

És ha valaki társasjátékot szeretne venni, és jó használtan is, van egy tutijó eladó a béta vaterán (lehetne a neve béna vatera is, elég béna) tarkakocka, de ez csak a töredéke, nekem küldött e-mailben listát még... Az e-mail címet is megtudom adni, ha kéri valaki.

Most már biztos, hogy megműtik Ábel szívét, és az is, hogy nyitott szívműtét lesz, az kérdéses még, hogy kisműtét vagy nagyműtét, az utóbbi esélyesebb. Azt mondják, a kockázat 6 kiló felett szinte elenyésző, Ábel pedig már 9 kg, szóval hurrá. Azt is mondják, hogy ez a műtét, ha rutinnak nem is nevezhető, mert szívről van szó, de gyakori dolog, és a lényeg, hogy teljes gyógyulást hoz. Az időpont is kérdéses, egyenlőre júniusig biztos nem, szóval nem válik valóra az álmom, szeptemberben valószínűleg nem szüntethetjük meg a tartósbetegséget. Jól van, szépen fejlődik, kigyensúlyozott, a mérleg maximum a túlzott jókedv irányába billen el.

Voltunk a GOKI-ban, sokmindent elmagyaráztak, és most már értem, hogy miért nem tud meggyógyulni a takonyból sem, és húzódik el minden olyan sokáig nála. Bár, ha belegondolok, sokkal egészségesebb, mint Misi volt ennyi idősen...
Nőtt a lyuk, egy csomó szívzöreje van az alapon kívül, kicsit nagyobb a mája, a szíve. Úgy hangzik a szívdobogása, mint amikor a ctg-n hallgattam, meg az ultrahangon, simán füllel is jól hallani. Csudájára járnak, az orvostanhallgatókkal mindig meghallgattatják. :) Az egy hónapos kora óta szedett gyógyszerén kívül kap most már vízhajtót, káliumot is heti háromszor. Szegény a káliumtól nagyon szenved, só ugye, cukorral keverve, persze, hogy öklendezik, akármivel is próbálom beadni, kiérződik. Legjobban az vált be, ha azonnal megitatom utána vízzel. Alapvetően szereti egyébként bevenni ezeket, kanálban oldom fel neki anyatejjel az amúgy is laktózzal kevert gyógyszert, naponta háromszor, de hétfőn, szerdán és szombaton a reggeli undormány után délben nem tátja a száját, csak gyanakodva néz, kidugja picit a nyelvét, hogy milyen ízű, és ha finomnak találja, akkor hajlandó bekapni. Szóval cuki.

Amikor kimondták, hogy biztos műtét, majdnem elsírtam magam, de mostanra elfogadtam. Igyekszem nem gondolni rá, hogy milyen pici, és milyen nagy dolog vár rá. A lényeg, hogy meggyógyul és rendben lesz. Szeretnék túl lenni rajta hamar, de örülök a haladéknak is. Ha nem sír, gyorsabban gyógyul, és van időm még, hogy éjszakára elválasszam, és van ideje, hogy megtanulja átaludni az éjszakát. Mert éjszaka nem lehetek vele majd, és jelenleg ugye jónak mondható az az éjjel, amikor csak 3-szor kel fel, és csak cicivel alszik vissza.
Szóval keresem mindenben a jót, és rendben lesz minden. Várunk. És várakozás közben élvezzük a cuki Bábit :)