Három éve találtuk ki, hogy itt az ideje, hogy a leányt külön válasszuk a fiúktól a nagyobb béke érdekében. Két nagy szobánk van, egy 30 és egy 20 nm-es, egyik a gyerekeké, a kisebb a mienk. Az udvar felé van ablakuk, így nem lehet őket csakúgy elfelezni, azt találtuk ki, hogy kutyaólat csináltatunk mind a kettőre az utca felé, akkor nagyobbak is lesznek a szobácskák.
Nagyon jó építész nagyon jó tervet csinált, két éve meg is kaptuk az építési engedélyt. Amikor bekopogott Ábel. Pedig megvolt a pénz rá, meg minden, de azt mondtuk, így most inkább ne. Majd jövőre. Aztán jött az a a bizonyos nehéz időszak, mikor nem fizették ki Gergőnek a munkáját, utánam fizetni kellett a járulékokat, autót kellett venni, és millió más dolog, gyakorlatilag nullára elfogyott a pénzünk. Borzasztóan nehéz volt azt mondani, hogy oké, akkor most sem, elengedni, Isten akaratát látni benne, nem bizonytalan megoldásokat keresni. A bizalom meghozta gyümölcsét, a pénzek szépen visszacsorogtak, adójóváírásból, plusz munkából, ebből-abból, újra együtt volt. Hívtuk az ácsokat árajánlatért, kiderült, hogy tragikus állapotban van a tető, nem véletlenül penészedik, van huzat az ablaktól legtávolabbi sarokban, nem véletlen fagy rá a pára az ablakra. Szerkezetileg rosszul van megcsinálva, hiányzik a páraáteresztő fólia, a távtartó. Három ács egymástól függetlenül mondta ugyanazt... Nem annyiba fog kerülni, mint eredetileg gondoltuk, de ha már hozzányúlunk, rendesen meg kellene csinálni, akkor már szigeteltessünk is, annak visszajön az ára, és hosszas gondolkozás - és számolgatás - után a cserepet is cseréltetjük. Végül a pénzügyi része is megoldódott, kaptunk kölcsön pénzt, hurrá!
Végül egy olyan ácsot választottunk, akit ismerünk. Ő egyébként egy brigáddal szokott együtt dolgozni ilyen nagyobb munkák esetén, megbeszéltük áprilsiban, hogy akkor július közepén kezdünk. Erre terveztük az egész nyarat. Június végén kiderült, hogy inkább július végén, megbeszéltük a júli 28-at, vagy legkésőbb augusztus 4-et. Elég hamar jött az infó, hogy inkább augusztus lesz, sóhajtottam egyet, és így rendeltem meg végül mindent, fizettem ki az anyagokat. És kezdtem összepakolni. Már a fél ház a garázsban van, az egész tetőteret, gyakorlatilag a cuccaink 70%-át be kell dobozolni, zsákolni, mindenünk az emeleten van.
Szóval már félig összepakolva, mikor felhívtam tegnap az ácsot, hogy akkor ugye 4-én jönnek, ahogy megbeszéltük. Erre ő, hogy én azt üzentem neki az ismerősünk révén, hogy csak augusztus közepén jöjjenek, mert MI nem érünk rá. Hát, nem kicsit akadtam ki. Nem egyszerű megszervezni, hogy üres legyen a tetőtér, és azt sem, hogy hatan addig hol legyünk, amíg a munka belső teret is érintő része folyik. A gyerekeknek felügyeletet szervezni, nekünk a munkát, miegyebet így időzíteni, esküvőre megyünk majd augusztus közepén, akkor vagy 10-en fognak itt aludni, mert a komplett család meg van hívva... Szóval az egész rendszer összeomlott egy pillanat alatt. Számítottam én csúszásra, de azt gondoltam, a július 15-től az augusztus 4. bizony már elég sok csúszás még az építőiparban is.
Augusztus közepe. Az 15. péntek. Hétfő 18., de mivel szerda 20., biztos nem kezdik el a munkát, mert egy kicsi pihi jár, vagymi. De ha mégis, akkor is, iskolakezdésre nem fejezik be, és én nem akarom, hogy őrületből menjenek a gyerekek a suliba.
Szóval most teljes káosz, kapkodok fűhöz-fához, próbálom megoldani ezt a helyzetet. Ezzel a jóemberrel már nem akarok dolgoztatni. Egyértelmű, hogy az ismerősömnek hiszek - őt valóban ismerem -, nem csapna be. Ráadásul mikor felhívtam a jóembert, hirtelen azt sem tudta, ki vagyok, sem névről, sem dátumról, sem címről, csak az ismerősöm nevéről, pedig találkoztunk, itt volt, mindenben közösen egyeztünk meg. Ha pedig ekkorát tudott hazudni, hol a biztosíték arra, hogy nem csap be, nem tűnik el félbehagyva a melót egy másikért? Ha már kétszer megtette velem, miért ne próbálná meg harmadszor is? És egyébként is, úgy vagyok vele, hogy eleget fizetek azért, hogy ne nézzenek hülyének. 700.000 forint csak a munkadíj a 8-10 napos melóért. Ennyiért megérdemlem, hogy emberként kezeljen, ha a puszta ember mivoltomért nem is.
Szóval itt tartunk most. Az aktuális, jelenleg leglogikusabb terv az, hogy az ismerősöm megcsinál egy tetőkiemelést, beteszi a gyerekszobához az ablakot a kutyaóllal, akkor legalább a gyerekszobát el tudjuk választani, nyugodtan elindítjuk az iskolát, és egy másik csapat pedig megcsinálja szeptember vége felé a többit. Akkor már nem kell leköltözni, csak a jó időért imádkozni, hogy ne ázzunk be.
Vagy lehet, hogy holnap változik minden. Meglátjuk.
A tető-ügy
Utolsó
Tegnap realizáltam, hogy Ábel többet nem fog szopizni. Ma reggel pedig azt, hogy a mindennapok sodrása között elfelejtettem élvezni azt az a pillanatot, amikor ez megtörtént. Nem is emlékszem rá, hogy mikor cicizett utoljára. Valamikor az elmúlt egy hétben. Mióta áprilisban azt mondta a doktorbácsi, hogy akkor lenne nyugodt, ha idén megműtenék, már nem kínálgattam, éjszaka is addig kínáltam neki a vizet, amíg nagyon nem sírt. Szép lassan akartam elválasztani, hogy ne legyen trauma még ez is, ha hirtelen behívnak. Hát, nem lesz. 15 hónapig szopizott, ezzel harmadik a sorban, Nándi volt a legkevesebbet függő, ő 13 hónaposan döntött a tápszer mellett. Kicsit aggaszt, hogy Ábel azt sem fogadja el, tejterméket sem eszik nagyon, de mindegy, jó ez így biztos, kicsit soványabb, mint a többi volt, de szép, okos és ügyes.
Nem tudom, változik-e. Meglátjuk. Béke van bennem.
Gyakorlás nyáron
Arra vetemedtem, hogy napi fél órát kell a gyerekeknek gyakorolni valamit reggeli után. Kicsit írjanak - bármit -, kicsit számoljanak, egyik nap ezt, másik nap azt. Van szabadságuk, hogy mit, Nándi pl. ilyeneket ír, hogy gól, meg les, meg Ronáldó. Néha megingok, hogy tényleg kell-e ez, de ma jött egy komoly megerősítés.
Nándinak kivonásokat mondtam, és jelezte, hogy a 20-as számkör dedós - valóban, Misi is mondta a válaszokat -, neki 100-ig vonjunk ki. Jó, hát akkor 63-20 az mennyi? 47, jött a válasz, erre Réka elkezd nevetni, hogy jaaaaj, Nándi, a 47 az 63 MEG 20.
Szóval jobb, ha gyakorlunk...
Foci
Vagy 20 év után újra nézek a foci vébét. Nincs tévénk, de G. addig ügyeskedett, amíg sikerült neki a TV-goval felvarázsolni az alap csatornákat az egyik számítógépre, és 6-kor ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is ott ül a banda és nézi a meccset. Igény lett rá, mert a Közösség sportja a Foci. Legalábbis azé, ahova Nándi tartozni akar. Fociztak az oviban is, élvezték is, de nem ez volt az élet értelme. Most már igen.
És akkor Misi sem maradhat le, és ha már, akkor Ábelt is beveszik, túrtunk neki icipici mezt, tanítják rúgni a bőrt. Kellett mez, "emberölő" labda, sportszár, sípcsontvédő, kisstoplis cipő, mert a pálya az műfüves... Szegény Misi várja a cipőt, mert úgyis belenő azonnal, amit Nándi levet, csaknem egyformák már, nem vettünk neki külön, ősszel megörökli. Ők a tornateremben fociznak, oda nem vehet fel stoplist, csak azért, hogy a kertben villoghasson, nem ruházunk be. És rendkívül hálásak vagyunk azért, hogy a "menő" márka a Kipsta, mindenkinek az van, úgyhogy CSAK azt szabad venni, azért így lényegesen barátibb a jelmez, amiben időnként alszanak is. Mezből is most a "brazilos" a menő, köszönjük Lidl! Jövőre gondolom "barszás" kell majd, de addig gyűjtünk.
Már tudjuk azt is, hogy Nándi lesz a világ legjobb focistája. Kérdeztem, melyik csapatban fog játszani, mondta, hogy a "barszában". Hát persze... De miért nem magyar csapatban? ÁÁÁÁÁ! azok nagyon bénák! - mondta, pedig sosem látott még magyar focit. Oké, igaza van, a pletyka ezúttal igaz.
Végül megbeszéltük, ha ő - és Bálint barátja, aki a másik legjobb focista lesz a világon - magyar csapatban fognak játszani, akkor végre felível majd a magyar futball, és mindenki a magyaroknak drukkol majd, úgyhogy már magyar focista akar lenni. Büszkén hordják a valakitől örökölt magyar mezt is címerrel, meg minden, hol a Misi, hol a Nándi. Nándi egyébként védekezni tud jól, nagyon ügyes hátvéd, nem ijed meg senkitől, és véresen komolyan veszi a feladatát. Misinek a labdaérzéke jó, és erőseket tud rúgni.
Egyébként teljesen értem a szerelmet. Nem a foci szépsége miatt, bár nem egy rossz sport, hanem az edzőik miatt. Én is szívesen lennék gyerek abban a csapatban. Februárban kezdett nyaggatni Nándi, hogy szeretne focira járni, addig önvédelemre járt, ami egyidőben van. Végül engedtem, de nem voltam hajlandó beruházni a jelmezre, amíg el nem mentünk az első focikupára, utána hívták meg papáék egy focicipőre. Utolsók lettek, kegyetlenül kikaptak 1 kivétellel mindenkitől, egy döntetlent sikerült összehozniuk. Csupa első osztályos volt a csapatban, az egyik ellenfél kb. 3-szor akkora volt, mint Nándi, és ez nem túlzás. Mindegy, a lényeg az, hogy úgy jöttek le a pályáról, mintha ők nyerték volna a kupát. És ez az edzőn múlik. Most sporttábort tartanak éppen, ugyanezek a fiatal, egyetemista fiúk. Csak múlt hétre gondoltuk Nándit befizetni, de addig könyörgött, hogy mennyire jól érezte magát, hogy végül csak megkérdeztük, hátha mehet még egy hetet. És nagy örömére mehetett, úgyhogy most métáznak, fociznak, floorballoznak, kidobóznak, vízibombával dobálják egymást, kirándulnak, biciklis napot tartanak, és még ki tudja mit. Boldogan és önfeledten, és nem hiányzik a katonázás, az alvás, a pihenés, a semmi.
Holnaptól meg már mama és papa is itt laknak a közelben, újabb izgalmak kezdődnek.
Nem könnyű
Amikor úgy érzem, hogy összecsapnak a hullámok, akkor mindig eszembe jut az elhanyagolt kis blogocska. És most úgy érzem, hogy kicsit kezd sok lenni. Ha ennék csokit, valószínűleg sokkal derűlátóbb lennék, és ha nem beszélgettem volna valakivel, aki hű-hának értékelte a mostani élethelyzetünket, akkor talán bele sem gondoltam volna. És ha nem gondolok bele, akkor tök jól megy a jelen pillanatnak élés, a csak azzal foglalkozás, ami abban az órában van éppen. Nincs holnap, nincs jövő hét, semmi, csak az, ami éppen a feladat, azt jól megélni, szeretettel, lehetőleg türelemmel, és így nincs is semmi. Nem mindig sikerül, sokszor megszökök a dolgaim elől, és inkább játszok egyet a facebookon a pet rescue sagával...
Egyrészt egy hónapja fáj a derekam, feküdtem majdnem három hetet, most már kezd jobban lenni. Kezdődő gerincsérv illetve 3 ércsomó a gerincemben. Tulajdonképpen a pihenés nagyon jól esett, a kiszolgáltatottság, meg a háztartás elmaradása jóval kevésbé. Ma pl. 6-ot mostam, és van még ennyi...
Szerdán kiderült, hogy Ábel műtétére idén sor kerül, előjegyzésbe vették. Tudtuk, hogy műtik, de most kézzelfogható távolságba került, és így egy kicsit ijesztőbb. Megvan az előnye is, hogy most, és nem később, és persze a hátránya is. Jelenleg elképzelhetetlennek tartom, hogy bármilyen módon ágyban tartsam akár csak 2 órán keresztül is, és ebben benne van a napközbeni alvása is... Azért egy 4-5 évessel könnyebb ebből a szempontból.
A legnehezebb most Nándi. Több piszkozatom is van a gyerekek idétlen mániáiról, írtam is az ajtócsukogatásról, még régen, és hát ott van a párosszámozás, a kedvec hely, a mindenféle rítusok. Nándinál ez sajnos olyan szintre ugrott, hogy pszichológustól kellett segítséget kérnünk, és egy jelentős javulás után, mikor már kezdtünk megnyugodni, a múlt hét végén visszaesett a kezdeti állapotra. Pszichiáterhez és gyógyszeres kezelésre kell mennünk. Betegesen kezet mos ugyanis, és ez nem szimpla tisztaságmánia, hanem mondjuk 70-szer mos kezet egy nap, pl. azért, mert kézmosás közben hozzáért a "piszkos" csapban levő szappanhoz. Kezet mos azért, mert Misi megsimogatta a kutyát, hozzáért a kanapéhoz, majd Nándi hozzáért a kanapéhoz. Gyakorlatilag úgy jár, mint egy sebész, maga előtt tartja ökölben a kezét, nehogy hozzáérjen valamihez. Máskor pedig az udvaron boldogan túrja a port, homokozik, botozik... Szóval abszolút érthetetlen.
Szóval ezek vannak. Jó, hogy 4 hónap bizonytalanság után Gergőnek ismét bejelentett munkahelye van, és itthonról dolgozik. Jó, hogy vége a sulinak, nagy felszabadulás volt. Biztos estére már jobb lesz, de most, hogy Ábel taknyos, fogzik, a nagyok fél10 felé csendesednek el, és nincs közös időnk Gergővel, minden sokkal szürkébb. Ráadásul fogyókúrázok az egyes pont miatt. Túl vagyok már azon, hogy hogy nézek ki és mennyire vagyok elégedett a külsőmmel, most már arról van szó, hogy egyáltalán bírom-e a feladataimat, ha nem adom le a felesleget. Szóval a csokihiány is rontja a helyzetet. Még jó, hogy van kinek odaadni ezt mindet, hogy semmi nincs hiába, és minden a javunkra válik. És hogy elég, ha a következő óra jól sikerül.
Őrangyalok
Megnyugodtam. Sokszor érzem magam szaranyának mostanában, de most kicsit jobb.
Őrangyalost játszunk nagyböjt alkalmából. Kihúzzuk egymás nevét reggel, napközben annak vagyunk az őrangyala, akinek a nevét kihúztuk. Jót teszünk vele, keressük a kedvét, szóval örömet szerzünk neki. Este pedig megbeszéljük, megpróbáljuk kitalálni, ki is volt az őrangyalunk.
És Réka és Nándi is azt hitte, hogy én vagyok az, pedig Misié voltam. Mivel nem tettem a párnája alá semmilyen meglepetést, ezért 6 óra felé hőzöngve jött ment, hogy micsoda őrangyala van neki, de amikor vacsi közben elmondtam neki, hogy mi mindent csináltam máshogy, mint egyébként tettem volna, akkor azt mondta, hogy ugye holnap is én leszek neki megint, és vagy egy percet lógott szó nélkül a nyakamban, ami mostanában igazán nagy szó tőle.
Szóval annyira mégsem bénázok el mindent.
Kézzelfogható nagyszülők
Anyukámék Mosonmagyaróváron, Gergő szülei Kaposváron, mi Dunakeszin. Ez úgy elég rendesen meghatározta, hogy mennyit tudtunk találkozni velük. Már csak azért is, mert azokat az alkalmakat is el kellett osztani, amikor úgy döntöttünk, hogy nyakunkba vesszük az országot. Nyilván megvannak ennek is az előnyei, fokozott önállóság, jó kis nyaralások... És a hátrányai is. Ugyanezek gyakorlatilag. Azért lényegesen egyszerűbb meghallgatni egy véleményt egyszer, és úgy csinálni, ahogy akarjuk, mint 10-szer. És ha évente 10 napot találkozunk, nem baj, ha órákat megy a minimax, és az sem, ha reggel-este csak nutellás kenyeret esznek, ebéd előtt tömi meg valaki őket túrórudival, vagy nem kerülnek ágyba időben. És hát mi is nagyon kimerítőek vagyunk így hatan, de még öten, vagy négyen is... Hangosak, elevenek, rendetlenek, szóval fárasztóak nekik is, öröm, ha megérkezünk, és öröm, ha hazaindulunk :)
Pár hete már mindennapos téma itthon, de most már nagyon konkrét jelei vannak, hogy ez változni fog, mégpedig gyökeresen. Gergő szülei eladták a házukat. A legkisebb sógorom is leérettségizik idén, a többiek pedig itt vannak mind már Pesten, mit csináljanak az "öregek" Kaposváron, úgy döntöttek, vesznek itt egy kis házat és közel költöznek. Egészen konkrétan úgy néz ki, hozzánk legközelebb, de még semmi nem biztos.
Hihetelen ajándék lesz, hogy a gyerekek átmehetnek a mamához, süt nekik krumplislángost, vagy buktát, vagy hogy mi elmehetünk egy színházba, vagy egyszerűen csak csinálhatunk velük egy közös ebédet, ha eszünkbe jut. Nekem sem volt így nagyszülőm, és azt hittem, kimarad ez a gyerekeim életéből is. Nem tudok ezzel a csodával betelni, annak ellenére, hogy biztos lesznek ennek nehézségei is.
Másrészről meg vagyok döbbenve: mindketten ott nőttek fel, ott van rengeteg barátjuk, ismerősük, rokonaik, a közösségi háló, amiben megtartanak és megtartatnak. Ahol tudják, hogy ki szerel autót, intézi el a bankot, csinálja a jó sütit, ismer valakit, mittudomén. Mindenre van egy név (szoktunk rajta viccelni, hogy hány osztálytársa lehet apósomnak), én csak "hazajárok" oda 15 éve, de én is ismerek már sok ilyen nevet, és számtalan dolgot intéztek el nekünk, amit itt csak rosszul sikerült volna. Vagy konkrétan rosszul sikerült, és Kaposváron hozták helyre... Hihetetlen, hogy ezeket a szálakat így el lehet vágni, otthagyni hatvanegynéhány évet, és mindent. És hogy az egyik hazamenés eltűnik nekünk is. Nem fogunk hazamenni, ha idejönnek lakni: meglátogatjuk őket, vagyis elmegyünk mamáékhoz.
Szülőként viszont értem. Most még cipelem magammal a gyerekeimet, akárhová megyek, és ez a természetes, de ők csak vendégek, és el fognak menni, ahogy én is eljöttem otthonról. És belegondolva igen, mekkora hülyeség, hogy mind elmennek nagyjából egy helyre, én meg ott ülök kétszáz kilométerre és azt várom, hogy mikor jönnek haza. Mindezt azért, mert van egy múltam, amit itt éltem, és a múltam miatt nem veszek részt a gyerekeim és unokáim jelenében... Saját boldog jelent pedig bárhol lehet teremteni. Szóval azt hiszem, igazuk van.
Ettől függetlenül ez baromi nehéz lehet. Nagyon remélem, hogy sikerül olyan helyet találni, ami valódi otthon lesz nekik. Megérdemlik.










