Nagycsaládban élni jó :)

Réka híján három gatyásom van csak itthon, és megint és újra rá kell csodálkoznom, hogy ezek milyen máshogy működnek így egymás között, ha senki nem szól bele az életükbe.
Volt némi konfliktus az elején, mert...

Szóval pszichológusi javaslatra engedélyeztem a napi egy óra gépezést a nyárra. Ami többnyire túlcsúszott, hogy Ábel tudjon aludni. Szóval amíg Ábi aludt, addig lehetett katonázni (Age of Empires), telefonon játszani, mesét nézni. És valami félrecsúszott az életben, mert nagy lelkesedéssel újságoltam a gyerekeknek, hogy elmegyünk a Balatonra két napra, erre rezignáltan közölték, hogy nem akarnak. Mert ott nem lehet katonázni.
Pszichológusi vélemény ide vagy oda, azonnal letiltottam minden számítógépezést. Mondtam nekik, hogy ez nem büntetés, hanem nevelés, nagyon sajnálom, hogy így kellett tennem, de egészséges kisfiúk szeretnek mást is csinálni, és nem a számítógépezés határoz meg mindent. És majd iskolaidőben hétvégén lehet majd egyszer játszani. Balatonhoz pedig nem mentünk, elmentünk helyette a gödi strandra. És jó döntés volt, mert bár többnyire jól érezték magukat, csak előjött az, hogy de a számítógép, és ezért kár lett volna öt órát autózni, a kétszer fél is bőven elég volt.

Nos, némi elvonásitünetes piszkálódás után sikerült rendezni a soraikat, és visszatalálni a való világba. Szoktak ők játszani együtt, de valahogy Réka is mindig ott van, és csak beleszól, de most, hogy nem volt itt, meg még ugye Ábelt is be lehetett vonni, egészen másmilyenek. Órákon keresztül játszanak ugyanazzal, teljes egyetértésben, azokon a dolgokon, amikből Réka jelenlétében konfliktus lenne, nagyokat röhögnek, birkóznak, versengenek, de az sem sír, aki nem győz. És persze, ha Ábelt is be tudják vonni, akkor ő a hímestojás, tanítják erre a férfitempóra, ami olyan jól megy kettejüknek. Bunyózás közben odatartja mondjuk a fenekét Nándi, hogy "csapjál rá Ábel!", és ő persze hatalmas lelkesedéssel és széles vigyorral paskolja meg az ellenséget, hogy az színpadiasan elterüljön, és nagy kacagás legyen belőle.

Most elmentek a mamáékhoz, ahol majd biztos lehet nekik gépezni, az nem az én dolgom, mi pedig pakoljuk le a bútorokat, hogy pénteken kezdődhessen a munka. Azt már csak félve merem elmesélni, hogy kiderült, hogy a gipszkarton fal beállítását nem csinálhatjuk meg mi saját magunk, hiába csinált már apósom csomót, mert nincs okj-s gipszkartonépítő végzettségünk. Fizetnünk kell valakinek a e-napló miatt...

Réka táborban van, életében először. Nem is akart menni nagyon, vagyis hol akart, hol nem, aztán beteg lett, ha nem is nagyon, és felmerült, hogy marad, ha már úgysem akar menni. Egy órával később, hogy ezzel szembesült, könnyes szemmel jött oda hozzám, és suttogva mondta, hogy ő borzasztóan szeretne menni a hittantáborba.
Felhívtam a táborvezetőt meg a tábor orvosát, és arra jutottunk, hogy tulajdonképpen nem is volt lázas, nem levert, nem elesett, csak köhög, gyógyszert kapott rá, menjen akkor mint a többiek. Úgyhogy tegnap reggel leadtam a gyereket, kicsit nehéz szívvel ugyan, részben mert életében először, részben mert ugye nem fertőz meg senkit...

Kicsit kezd hosszú lenni ez a sóhaj, a lényeg, hogy ma konzultáltunk a tábor doktornénijével -  jól van Réka, semmi baja -, és hosszasan méltatta a lányom. Hogy milyen illedelmes, hogy mindent megköszön 100-szor, hogy milyen kedves és udvarias, mintha egy meséből lépett volna ki. Annyira jó volt ilyeneket hallani róla! Olyan sokat veszekszünk, olyan sok a szentbeszéd, a konfliktus, a vita olyan dolgokon, amiket egyszerűen csak el kellene fogadni. Nagyon jó volt visszahallani, hogy azért az a sok mag, amit kéretlenül is szórtam, talajt is ért, és legalább másoknak látszik, hogy az én lányom egy rendes gyerek.

Hála érte. Talán legközelebb, erre gondolva le tudom nyelni a 3. mondatot, amit már nem kellene kimondanom...

Három éve találtuk ki, hogy itt az ideje, hogy a leányt külön válasszuk a fiúktól a nagyobb béke érdekében. Két nagy szobánk van, egy 30 és egy 20 nm-es, egyik a gyerekeké, a kisebb a mienk. Az udvar felé van ablakuk, így nem lehet őket csakúgy elfelezni, azt találtuk ki, hogy kutyaólat csináltatunk mind a kettőre az utca felé, akkor nagyobbak is lesznek a szobácskák.

Nagyon jó építész nagyon jó tervet csinált, két éve meg is kaptuk az építési engedélyt. Amikor bekopogott Ábel. Pedig megvolt a pénz rá, meg minden, de azt mondtuk, így most inkább ne. Majd jövőre. Aztán jött az a a bizonyos nehéz időszak, mikor nem fizették ki Gergőnek a munkáját, utánam fizetni kellett a járulékokat, autót kellett venni, és millió más dolog, gyakorlatilag nullára elfogyott a pénzünk. Borzasztóan nehéz volt azt mondani, hogy oké, akkor most sem, elengedni, Isten akaratát látni benne, nem bizonytalan megoldásokat keresni.  A bizalom meghozta gyümölcsét, a pénzek szépen visszacsorogtak, adójóváírásból, plusz munkából, ebből-abból, újra együtt volt. Hívtuk az ácsokat árajánlatért, kiderült, hogy tragikus állapotban van a tető, nem véletlenül penészedik, van huzat az ablaktól legtávolabbi sarokban, nem véletlen fagy rá a pára az ablakra. Szerkezetileg rosszul van megcsinálva, hiányzik a páraáteresztő fólia, a távtartó.  Három ács egymástól függetlenül mondta ugyanazt... Nem annyiba fog kerülni, mint eredetileg gondoltuk, de ha már hozzányúlunk, rendesen meg kellene csinálni, akkor már szigeteltessünk is, annak visszajön az ára, és hosszas gondolkozás - és számolgatás - után a cserepet is cseréltetjük. Végül a pénzügyi része is megoldódott, kaptunk kölcsön pénzt, hurrá!
Végül egy olyan ácsot választottunk, akit ismerünk. Ő egyébként egy brigáddal szokott együtt dolgozni ilyen nagyobb munkák esetén, megbeszéltük áprilsiban, hogy akkor július közepén kezdünk. Erre terveztük az egész nyarat. Június végén kiderült, hogy inkább július végén, megbeszéltük a júli 28-at, vagy legkésőbb augusztus 4-et. Elég hamar jött az infó, hogy inkább augusztus lesz, sóhajtottam egyet, és így rendeltem meg végül mindent, fizettem ki az anyagokat. És kezdtem összepakolni. Már a fél ház a garázsban van, az egész tetőteret, gyakorlatilag a cuccaink 70%-át be kell dobozolni, zsákolni, mindenünk az emeleten van.

Szóval már félig összepakolva, mikor felhívtam tegnap az ácsot, hogy akkor ugye 4-én jönnek, ahogy megbeszéltük. Erre ő, hogy én azt üzentem neki az ismerősünk révén, hogy csak augusztus közepén jöjjenek, mert MI nem érünk rá. Hát, nem kicsit akadtam ki. Nem egyszerű megszervezni, hogy üres legyen a tetőtér, és azt sem, hogy hatan addig hol legyünk, amíg a munka belső teret is érintő része folyik. A gyerekeknek felügyeletet szervezni, nekünk a munkát, miegyebet így időzíteni, esküvőre megyünk majd augusztus közepén, akkor vagy 10-en fognak itt aludni, mert a komplett család meg van hívva... Szóval az egész rendszer összeomlott egy pillanat alatt. Számítottam én csúszásra, de azt gondoltam, a július 15-től az augusztus 4. bizony már elég sok csúszás még az építőiparban is.

Augusztus közepe. Az 15. péntek. Hétfő 18., de mivel szerda 20., biztos nem kezdik el a munkát, mert egy kicsi pihi jár, vagymi. De ha mégis, akkor is, iskolakezdésre nem fejezik be, és én nem akarom, hogy őrületből menjenek a gyerekek a suliba.
Szóval most teljes káosz, kapkodok fűhöz-fához, próbálom megoldani ezt a helyzetet. Ezzel a jóemberrel már nem akarok dolgoztatni. Egyértelmű, hogy az ismerősömnek hiszek - őt valóban ismerem -, nem csapna be. Ráadásul mikor felhívtam a jóembert, hirtelen azt sem tudta, ki vagyok, sem névről, sem dátumról, sem címről, csak az ismerősöm nevéről, pedig találkoztunk, itt volt, mindenben közösen egyeztünk meg. Ha pedig ekkorát tudott hazudni, hol a biztosíték arra, hogy nem csap be, nem tűnik el félbehagyva a melót egy másikért? Ha már kétszer megtette velem, miért ne próbálná meg harmadszor is? És egyébként is, úgy vagyok vele, hogy eleget fizetek azért, hogy ne nézzenek hülyének. 700.000 forint csak a munkadíj a 8-10 napos melóért. Ennyiért megérdemlem, hogy emberként kezeljen, ha a puszta ember mivoltomért nem is.

Szóval itt tartunk most. Az aktuális, jelenleg leglogikusabb terv az, hogy az ismerősöm megcsinál egy tetőkiemelést, beteszi a gyerekszobához az ablakot a kutyaóllal, akkor legalább a gyerekszobát el tudjuk választani,  nyugodtan elindítjuk az iskolát, és egy másik csapat pedig megcsinálja szeptember vége felé a többit. Akkor már nem kell leköltözni, csak a jó időért imádkozni, hogy ne ázzunk be.
Vagy lehet, hogy holnap változik minden. Meglátjuk.

Tegnap realizáltam, hogy Ábel többet nem fog szopizni. Ma reggel pedig azt, hogy a mindennapok sodrása között elfelejtettem élvezni azt az a pillanatot, amikor ez megtörtént. Nem is emlékszem rá, hogy mikor cicizett utoljára. Valamikor az elmúlt egy hétben. Mióta áprilisban azt mondta a doktorbácsi, hogy akkor lenne nyugodt, ha idén megműtenék, már nem kínálgattam, éjszaka is addig kínáltam neki a vizet, amíg nagyon nem sírt. Szép lassan akartam elválasztani, hogy ne legyen trauma még ez is, ha hirtelen behívnak. Hát, nem lesz. 15 hónapig szopizott, ezzel harmadik a sorban, Nándi volt a legkevesebbet függő, ő 13 hónaposan döntött a tápszer mellett. Kicsit aggaszt, hogy Ábel azt sem fogadja el, tejterméket sem eszik nagyon, de mindegy, jó ez így biztos, kicsit soványabb, mint a többi volt, de szép, okos és ügyes. 

Arra vetemedtem, hogy napi fél órát kell a gyerekeknek gyakorolni valamit reggeli után. Kicsit írjanak - bármit -, kicsit számoljanak, egyik nap ezt, másik nap azt. Van szabadságuk, hogy mit, Nándi pl. ilyeneket ír, hogy gól, meg les, meg Ronáldó. Néha megingok, hogy tényleg kell-e ez, de ma jött egy komoly megerősítés.

Nándinak kivonásokat mondtam, és jelezte, hogy a 20-as számkör dedós - valóban, Misi is mondta a válaszokat -, neki 100-ig vonjunk ki. Jó, hát akkor 63-20 az mennyi? 47, jött a válasz, erre Réka elkezd nevetni, hogy jaaaaj, Nándi, a 47 az 63 MEG 20.

Szóval jobb, ha gyakorlunk...

Vagy 20 év után újra nézek a foci vébét. Nincs tévénk, de G. addig ügyeskedett, amíg sikerült neki a TV-goval felvarázsolni az alap csatornákat az egyik számítógépre, és 6-kor ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is ott ül a banda és nézi a meccset. Igény lett rá, mert a Közösség sportja a Foci. Legalábbis azé, ahova Nándi tartozni akar. Fociztak az oviban is, élvezték is, de nem ez volt az élet értelme. Most már igen.
És akkor Misi sem maradhat le, és ha már, akkor Ábelt is beveszik, túrtunk neki icipici mezt, tanítják rúgni a bőrt. Kellett mez, "emberölő" labda, sportszár, sípcsontvédő, kisstoplis cipő, mert a pálya az műfüves... Szegény Misi várja a cipőt, mert úgyis belenő azonnal, amit Nándi levet, csaknem egyformák már, nem vettünk neki külön, ősszel megörökli. Ők a tornateremben fociznak, oda nem vehet fel stoplist, csak azért, hogy a kertben villoghasson, nem ruházunk be. És rendkívül hálásak vagyunk azért, hogy a "menő" márka a Kipsta, mindenkinek az van, úgyhogy CSAK azt szabad venni, azért így lényegesen barátibb a jelmez, amiben időnként alszanak is. Mezből is most a "brazilos" a menő, köszönjük Lidl! Jövőre gondolom "barszás" kell majd, de addig gyűjtünk.

Már tudjuk azt is, hogy Nándi lesz a világ legjobb focistája. Kérdeztem, melyik csapatban fog játszani, mondta, hogy a "barszában". Hát persze... De miért nem magyar csapatban? ÁÁÁÁÁ! azok nagyon bénák! - mondta, pedig sosem látott még magyar focit. Oké, igaza van, a pletyka ezúttal igaz.
Végül megbeszéltük, ha ő - és Bálint barátja, aki a másik legjobb focista lesz a világon - magyar csapatban fognak játszani, akkor végre felível majd a magyar futball, és mindenki a magyaroknak drukkol majd, úgyhogy már magyar focista akar lenni. Büszkén hordják a valakitől örökölt magyar mezt is címerrel, meg minden, hol a Misi, hol a Nándi. Nándi egyébként védekezni tud jól, nagyon ügyes hátvéd, nem ijed meg senkitől, és véresen komolyan veszi a feladatát. Misinek a labdaérzéke jó, és erőseket tud rúgni.

Egyébként teljesen értem a szerelmet. Nem a foci szépsége miatt, bár nem egy rossz sport, hanem az edzőik miatt. Én is szívesen lennék gyerek abban a csapatban. Februárban kezdett nyaggatni Nándi, hogy szeretne focira járni, addig önvédelemre járt, ami egyidőben van. Végül engedtem, de nem voltam hajlandó beruházni a jelmezre, amíg el nem mentünk az első focikupára, utána hívták meg papáék egy focicipőre. Utolsók lettek, kegyetlenül kikaptak 1 kivétellel mindenkitől, egy döntetlent sikerült összehozniuk. Csupa első osztályos volt a csapatban, az egyik ellenfél kb. 3-szor akkora volt, mint Nándi, és ez nem túlzás. Mindegy, a lényeg az, hogy úgy jöttek le a pályáról, mintha ők nyerték volna a kupát. És ez az edzőn múlik.  Most sporttábort tartanak éppen, ugyanezek a fiatal, egyetemista fiúk. Csak múlt hétre gondoltuk Nándit befizetni, de addig könyörgött, hogy mennyire jól érezte magát, hogy végül csak megkérdeztük, hátha mehet még egy hetet. És nagy örömére mehetett, úgyhogy most métáznak, fociznak, floorballoznak, kidobóznak, vízibombával dobálják egymást, kirándulnak, biciklis napot tartanak, és még ki tudja mit. Boldogan és önfeledten, és nem hiányzik a katonázás, az alvás, a pihenés, a semmi.

Holnaptól meg már mama és papa is itt laknak a közelben, újabb izgalmak kezdődnek.

Amikor úgy érzem, hogy összecsapnak a hullámok, akkor mindig eszembe jut az elhanyagolt kis blogocska. És most úgy érzem, hogy kicsit kezd sok lenni. Ha ennék csokit, valószínűleg sokkal derűlátóbb lennék, és ha nem beszélgettem volna valakivel, aki hű-hának értékelte a mostani élethelyzetünket, akkor talán bele sem gondoltam volna. És ha nem gondolok bele, akkor tök jól megy a jelen pillanatnak élés, a csak azzal foglalkozás, ami abban az órában van éppen. Nincs holnap, nincs jövő hét, semmi, csak az, ami éppen a feladat, azt jól megélni, szeretettel, lehetőleg türelemmel, és így nincs is semmi. Nem mindig sikerül, sokszor megszökök a dolgaim elől, és inkább játszok egyet a facebookon a pet rescue sagával...

Egyrészt egy hónapja fáj a derekam, feküdtem majdnem három hetet, most már kezd jobban lenni. Kezdődő gerincsérv illetve 3 ércsomó a gerincemben. Tulajdonképpen a pihenés nagyon jól esett, a kiszolgáltatottság, meg a háztartás elmaradása jóval kevésbé. Ma pl. 6-ot mostam, és van még ennyi...

Szerdán kiderült, hogy Ábel műtétére idén sor kerül, előjegyzésbe vették. Tudtuk, hogy műtik, de most kézzelfogható távolságba került, és így egy kicsit ijesztőbb. Megvan az előnye is, hogy most, és nem később, és persze a hátránya is. Jelenleg elképzelhetetlennek tartom, hogy bármilyen módon ágyban tartsam akár csak 2 órán keresztül is, és ebben benne van a napközbeni alvása is... Azért egy 4-5 évessel könnyebb ebből a szempontból.

A legnehezebb most Nándi. Több piszkozatom is van a gyerekek idétlen mániáiról, írtam is az ajtócsukogatásról, még régen, és hát ott van a párosszámozás, a kedvec hely, a mindenféle rítusok. Nándinál ez sajnos olyan szintre ugrott, hogy pszichológustól kellett segítséget kérnünk, és egy jelentős javulás után, mikor már kezdtünk megnyugodni, a múlt hét végén visszaesett a kezdeti állapotra. Pszichiáterhez és gyógyszeres kezelésre kell mennünk. Betegesen kezet mos ugyanis, és ez nem szimpla tisztaságmánia, hanem mondjuk 70-szer mos kezet egy nap, pl. azért, mert kézmosás közben hozzáért a "piszkos" csapban levő szappanhoz. Kezet mos azért, mert Misi megsimogatta a kutyát, hozzáért a kanapéhoz, majd Nándi hozzáért a kanapéhoz. Gyakorlatilag úgy jár, mint egy sebész, maga előtt tartja ökölben a kezét, nehogy hozzáérjen valamihez. Máskor pedig az udvaron boldogan túrja a port, homokozik, botozik... Szóval abszolút érthetetlen.

Szóval ezek vannak. Jó, hogy 4 hónap bizonytalanság után Gergőnek ismét bejelentett munkahelye van, és itthonról dolgozik. Jó, hogy vége a sulinak, nagy felszabadulás volt. Biztos estére már jobb lesz, de most, hogy Ábel taknyos, fogzik, a nagyok fél10 felé csendesednek el, és nincs közös időnk Gergővel, minden sokkal szürkébb. Ráadásul fogyókúrázok az egyes pont miatt. Túl vagyok már azon, hogy hogy nézek ki és mennyire vagyok elégedett a külsőmmel, most már arról van szó, hogy egyáltalán bírom-e a feladataimat, ha nem adom le a felesleget. Szóval a csokihiány is rontja a helyzetet. Még jó, hogy van kinek odaadni ezt mindet, hogy semmi nincs hiába, és minden a javunkra válik. És hogy elég, ha a következő óra jól sikerül.