Nagycsaládban élni jó :)

Lassan egészen profi leszek tetőügyben, bár nem szeretnék. Bekövetkezett a rémálmom, amire igaziból nem számítottunk, csak egy ilyen "annyira bénák nem lehettek, akik a tetőt csinálták, hogy ezt is kihagyják" ötlet volt a felméréseknél. De mégis annyira bénák voltak. Az van, hogy a belső párazáró réteg is hiányzik (az ellenléc, a szigetelés, a páraáteresztő fólia és társai mellett). Vagyis egy toldott-foldott kátránypapírvalami van, de ez kevés.

Ami azt jelenti a mi esetünkben, hogy a tetőtér teljes belső burkolatát is cserélni kell, mert a párazárót csak alulról lehet betenni.

Nem tudom, mit mondjak. Megoldásokon agyalunk. Pénzt és időt kéne megtakarítani..

A gyerekek meg a messzi Mosonmagyaróváron hedonoznak a nagyszülőknél. Vagyis a nagyok. Mert Ábel itt van velünk, és szörnyen érzi magát egyedül, a tesói nélkül. Ma már beszélt velük telefonon, az némileg megnyugtatta. Ő vuki nyelven beszél, a nagyok meg pont úgy, mint a csillagok háborújában, ismétlik, hogy szerintük mit is mondott. Cukik nagyon. Ez a pici egyáltalán nem élvezi, hogy csak ő van...

A nagyoknak jó. Réka kapott legyezőt a mamától, amire már nagyon régen vágyott. Mondta, hogy nagyon szép volt a lila, de amikor kinyitotta a pirosat, háááát! "Anya, ha meglátod, azonnal meg fogsz érteni!" Hihetetlen, hogy mennyire nagyosan, választékosan és érthetően beszél Réka. Itthon, mikor ugye 100 kívánság van, és mindent olyan gyorsan kell elmondani, nem is tűnik fel, de most telefonban... Szóval nagyon élvezetes volt hallgatni :)
Nándi élvezi, hogy tágak a határai a kütyühasználatnak, és egészen a határokig elmegy. Ennek ellenére ma délben azt mondta, mikor ebédnél ki kellett kapcsolni a gépet, hogy "hiába rosszabb otthon, akkor is hazamegyek".
Misinek nagyon hiányoztunk, hiányzunk, de a papa a legjobb barátja. Vittünk Misinek bicót, mert papa is mindig biciklivel megy mindenhova, és most kalandoznak, aminek többnyire a végén mindig van valami finom dolog is. És hát ott vannak a pipik, a nyuszi,  nagy kert, a papa ötletei a gyerekkorából, aminek köszönhetően van kard és nyíl és falovacska is, meg valódi kőfejtő, igazi gyerekparadicsom van.

Szóval mindenkinek jó és hiányzunk egymásnak, és remélem, hogy mire hazajönnek, már nagyon látványos lesz a haladás, hogy lássák, nem hiába voltak távol. ű

Nem is tudom, akarok-e írni arról, hogy tető-ügyben miken mentünk keresztül a napokban... Az elektronikus naplónak köszönhetően csaknem megbolondultam, mindenki mást mondott. A legszebb az volt, mikor azt mondták, hogy a gipszkarton falat nem csinálhatjuk meg mi, valaki olyan kell, akinek van végzettsége hozzá, mert nem lehet naplózni. 4 nagy listára küldtem ki a kérésemet, egy válasz sem jött. Rengeteg festő, kőműves és egyéb csinál gyönyörű gipszkarton álmennyezeteket és szobrokat akár, de végzettség nélkül. Úgyhogy ytong fal lesz. Kőműves van. Akár minden lábujjamra is.

További kínokat álltunk ki a napló készenlétbe helyezésével, amit józan paraszti ésszel elvileg meg kellene tudni csinálni, de nem lehet, és ezt mindenki tudja, mert tanfolyamokon tanítják. 345 db különböző segédlet van fent, de magyarázni nem magyaráznak, hogy mi mit jelent, mik a lényeges hiányosságok, miket kötelező feltölteni. Kérdést írásban tehetsz csak fel, sem személyes, sem telefonos ügyfélszolgálat nincs, csak automata. A kérdésre a honlap tájékoztatása szerint 3 napon belül válaszolnak, vagy megmondják, hogy mikor fognak. (Nekem válaszoltak 1 nap alatt, de a kérdéseimnek csak a felére.)
A fő probléma az volt, hogy kiderült, hogy nincs záradékolt engedélyezési dokumentációnk, mivel pont a digitális engedélyezésre váltáskor kaptuk meg az engedélyt, és nemes egyszerűséggel nem küldék ki a papír alapúakat sem. A másik gond az volt, hogy nem tudtuk feltölteni dokumentumokat a rendszer és a net önfejűsége miatt, viszont 5 munkanapos átfutást írtak, és az keddre jött ki, mi meg hétfőn akartunk kezdeni, muszáj volt beküldeni a kérelmet. Emiatt tövig rágtam a körmöm, és lélekben lemondtam arról, hogy kezdjük a munkát. Egészen szerda éjjelig bírtam a terhelést, és tudtam rezignáltan tudomásul venni az újabb és újabb akadályokat, amikor azonban realizáltam, hogy az önkormányzatnál péntek délelőtt talán még meg tudom szerezni a szükséges papírokat - természetesen csütörtökön este el akartam kísérni a gyerekeket anyuékhoz, ami így ugrott -, de csütörtökön áramszünet miatt semmi nem lesz és hétfőtől igazgatási szünet, így lehet, hogy nem lesz bent senki pénteken sem ügyfélszolgálati időben - volt már rá példa - , és akkor csak három hét múlva indíthatjuk el a naplót, tehát nem lesz építkezés... Na, akkor azt mondtam, hogy oké, hogy legyen meg a Te akaratod, de most azonnal akarom tudni, hogy mi is az. Mert én elviselem, hogy itt lesz az építőanyag még októberig, és hogy vissza kell pakolni az emeletre, aztán újra le, de ezt a bizonytalanságot nem.
Jó fej volt a Mindenható, vette az adást, fél óra pánik után a szuperjó építészünk végre visszahívott este 10kor, és jól megnyugtatott. Aztán ma délután elfogadták a készenlétbehelyezési kérelmünket,  a hiányok ellenére, és idevezérelt a Jóisten egy srácot az ácsunk révén, aki azért jött, hogy feltegyük neki a kérdéseinket, mi meg leültettük a gép elé, megcsináltattunk vele mindent, és mostantól semmi, de semmi dolgunk az építési naplóval, csak a végén lezárni, és megkérni a használatbavételi engedélyt. (És beszerzni az önkormányzattól a záradékolt engedélyezési tervet...) És bár utólag szégyellem a pánikomat, hiszen anélkül is rendben lett volna, de azért csak felfedeztem abban is az isteni akaratot, mert ha nem pánikolok, nem írok sms-t az ácsnak, ő nem küldi ide a srácot, és sokkal tovább tart a napló átadása.

Úgyhogy minden a helyére került. Hétfőn kezdik a munkát, TÉNYLEG! az ismerősöm szerzett egy másik csapatot, akikkel megcsinálnak minden munkát,  van felelős műszaki vezető is, csomó szerződésünk, és becsszóra ígérték, hogy iskolakezdésre meglesz, ha nem lesz nagyon esős az idő. Nem hiszek benne, hogy zökkenőmentes lesz, de reménykedek, hogy legalább sulikezdésre jó lesz minden. És imádkozunk az esőmentes, nem meleg időért.

Réka híján három gatyásom van csak itthon, és megint és újra rá kell csodálkoznom, hogy ezek milyen máshogy működnek így egymás között, ha senki nem szól bele az életükbe.
Volt némi konfliktus az elején, mert...

Szóval pszichológusi javaslatra engedélyeztem a napi egy óra gépezést a nyárra. Ami többnyire túlcsúszott, hogy Ábel tudjon aludni. Szóval amíg Ábi aludt, addig lehetett katonázni (Age of Empires), telefonon játszani, mesét nézni. És valami félrecsúszott az életben, mert nagy lelkesedéssel újságoltam a gyerekeknek, hogy elmegyünk a Balatonra két napra, erre rezignáltan közölték, hogy nem akarnak. Mert ott nem lehet katonázni.
Pszichológusi vélemény ide vagy oda, azonnal letiltottam minden számítógépezést. Mondtam nekik, hogy ez nem büntetés, hanem nevelés, nagyon sajnálom, hogy így kellett tennem, de egészséges kisfiúk szeretnek mást is csinálni, és nem a számítógépezés határoz meg mindent. És majd iskolaidőben hétvégén lehet majd egyszer játszani. Balatonhoz pedig nem mentünk, elmentünk helyette a gödi strandra. És jó döntés volt, mert bár többnyire jól érezték magukat, csak előjött az, hogy de a számítógép, és ezért kár lett volna öt órát autózni, a kétszer fél is bőven elég volt.

Nos, némi elvonásitünetes piszkálódás után sikerült rendezni a soraikat, és visszatalálni a való világba. Szoktak ők játszani együtt, de valahogy Réka is mindig ott van, és csak beleszól, de most, hogy nem volt itt, meg még ugye Ábelt is be lehetett vonni, egészen másmilyenek. Órákon keresztül játszanak ugyanazzal, teljes egyetértésben, azokon a dolgokon, amikből Réka jelenlétében konfliktus lenne, nagyokat röhögnek, birkóznak, versengenek, de az sem sír, aki nem győz. És persze, ha Ábelt is be tudják vonni, akkor ő a hímestojás, tanítják erre a férfitempóra, ami olyan jól megy kettejüknek. Bunyózás közben odatartja mondjuk a fenekét Nándi, hogy "csapjál rá Ábel!", és ő persze hatalmas lelkesedéssel és széles vigyorral paskolja meg az ellenséget, hogy az színpadiasan elterüljön, és nagy kacagás legyen belőle.

Most elmentek a mamáékhoz, ahol majd biztos lehet nekik gépezni, az nem az én dolgom, mi pedig pakoljuk le a bútorokat, hogy pénteken kezdődhessen a munka. Azt már csak félve merem elmesélni, hogy kiderült, hogy a gipszkarton fal beállítását nem csinálhatjuk meg mi saját magunk, hiába csinált már apósom csomót, mert nincs okj-s gipszkartonépítő végzettségünk. Fizetnünk kell valakinek a e-napló miatt...

Réka táborban van, életében először. Nem is akart menni nagyon, vagyis hol akart, hol nem, aztán beteg lett, ha nem is nagyon, és felmerült, hogy marad, ha már úgysem akar menni. Egy órával később, hogy ezzel szembesült, könnyes szemmel jött oda hozzám, és suttogva mondta, hogy ő borzasztóan szeretne menni a hittantáborba.
Felhívtam a táborvezetőt meg a tábor orvosát, és arra jutottunk, hogy tulajdonképpen nem is volt lázas, nem levert, nem elesett, csak köhög, gyógyszert kapott rá, menjen akkor mint a többiek. Úgyhogy tegnap reggel leadtam a gyereket, kicsit nehéz szívvel ugyan, részben mert életében először, részben mert ugye nem fertőz meg senkit...

Kicsit kezd hosszú lenni ez a sóhaj, a lényeg, hogy ma konzultáltunk a tábor doktornénijével -  jól van Réka, semmi baja -, és hosszasan méltatta a lányom. Hogy milyen illedelmes, hogy mindent megköszön 100-szor, hogy milyen kedves és udvarias, mintha egy meséből lépett volna ki. Annyira jó volt ilyeneket hallani róla! Olyan sokat veszekszünk, olyan sok a szentbeszéd, a konfliktus, a vita olyan dolgokon, amiket egyszerűen csak el kellene fogadni. Nagyon jó volt visszahallani, hogy azért az a sok mag, amit kéretlenül is szórtam, talajt is ért, és legalább másoknak látszik, hogy az én lányom egy rendes gyerek.

Hála érte. Talán legközelebb, erre gondolva le tudom nyelni a 3. mondatot, amit már nem kellene kimondanom...

Három éve találtuk ki, hogy itt az ideje, hogy a leányt külön válasszuk a fiúktól a nagyobb béke érdekében. Két nagy szobánk van, egy 30 és egy 20 nm-es, egyik a gyerekeké, a kisebb a mienk. Az udvar felé van ablakuk, így nem lehet őket csakúgy elfelezni, azt találtuk ki, hogy kutyaólat csináltatunk mind a kettőre az utca felé, akkor nagyobbak is lesznek a szobácskák.

Nagyon jó építész nagyon jó tervet csinált, két éve meg is kaptuk az építési engedélyt. Amikor bekopogott Ábel. Pedig megvolt a pénz rá, meg minden, de azt mondtuk, így most inkább ne. Majd jövőre. Aztán jött az a a bizonyos nehéz időszak, mikor nem fizették ki Gergőnek a munkáját, utánam fizetni kellett a járulékokat, autót kellett venni, és millió más dolog, gyakorlatilag nullára elfogyott a pénzünk. Borzasztóan nehéz volt azt mondani, hogy oké, akkor most sem, elengedni, Isten akaratát látni benne, nem bizonytalan megoldásokat keresni.  A bizalom meghozta gyümölcsét, a pénzek szépen visszacsorogtak, adójóváírásból, plusz munkából, ebből-abból, újra együtt volt. Hívtuk az ácsokat árajánlatért, kiderült, hogy tragikus állapotban van a tető, nem véletlenül penészedik, van huzat az ablaktól legtávolabbi sarokban, nem véletlen fagy rá a pára az ablakra. Szerkezetileg rosszul van megcsinálva, hiányzik a páraáteresztő fólia, a távtartó.  Három ács egymástól függetlenül mondta ugyanazt... Nem annyiba fog kerülni, mint eredetileg gondoltuk, de ha már hozzányúlunk, rendesen meg kellene csinálni, akkor már szigeteltessünk is, annak visszajön az ára, és hosszas gondolkozás - és számolgatás - után a cserepet is cseréltetjük. Végül a pénzügyi része is megoldódott, kaptunk kölcsön pénzt, hurrá!
Végül egy olyan ácsot választottunk, akit ismerünk. Ő egyébként egy brigáddal szokott együtt dolgozni ilyen nagyobb munkák esetén, megbeszéltük áprilsiban, hogy akkor július közepén kezdünk. Erre terveztük az egész nyarat. Június végén kiderült, hogy inkább július végén, megbeszéltük a júli 28-at, vagy legkésőbb augusztus 4-et. Elég hamar jött az infó, hogy inkább augusztus lesz, sóhajtottam egyet, és így rendeltem meg végül mindent, fizettem ki az anyagokat. És kezdtem összepakolni. Már a fél ház a garázsban van, az egész tetőteret, gyakorlatilag a cuccaink 70%-át be kell dobozolni, zsákolni, mindenünk az emeleten van.

Szóval már félig összepakolva, mikor felhívtam tegnap az ácsot, hogy akkor ugye 4-én jönnek, ahogy megbeszéltük. Erre ő, hogy én azt üzentem neki az ismerősünk révén, hogy csak augusztus közepén jöjjenek, mert MI nem érünk rá. Hát, nem kicsit akadtam ki. Nem egyszerű megszervezni, hogy üres legyen a tetőtér, és azt sem, hogy hatan addig hol legyünk, amíg a munka belső teret is érintő része folyik. A gyerekeknek felügyeletet szervezni, nekünk a munkát, miegyebet így időzíteni, esküvőre megyünk majd augusztus közepén, akkor vagy 10-en fognak itt aludni, mert a komplett család meg van hívva... Szóval az egész rendszer összeomlott egy pillanat alatt. Számítottam én csúszásra, de azt gondoltam, a július 15-től az augusztus 4. bizony már elég sok csúszás még az építőiparban is.

Augusztus közepe. Az 15. péntek. Hétfő 18., de mivel szerda 20., biztos nem kezdik el a munkát, mert egy kicsi pihi jár, vagymi. De ha mégis, akkor is, iskolakezdésre nem fejezik be, és én nem akarom, hogy őrületből menjenek a gyerekek a suliba.
Szóval most teljes káosz, kapkodok fűhöz-fához, próbálom megoldani ezt a helyzetet. Ezzel a jóemberrel már nem akarok dolgoztatni. Egyértelmű, hogy az ismerősömnek hiszek - őt valóban ismerem -, nem csapna be. Ráadásul mikor felhívtam a jóembert, hirtelen azt sem tudta, ki vagyok, sem névről, sem dátumról, sem címről, csak az ismerősöm nevéről, pedig találkoztunk, itt volt, mindenben közösen egyeztünk meg. Ha pedig ekkorát tudott hazudni, hol a biztosíték arra, hogy nem csap be, nem tűnik el félbehagyva a melót egy másikért? Ha már kétszer megtette velem, miért ne próbálná meg harmadszor is? És egyébként is, úgy vagyok vele, hogy eleget fizetek azért, hogy ne nézzenek hülyének. 700.000 forint csak a munkadíj a 8-10 napos melóért. Ennyiért megérdemlem, hogy emberként kezeljen, ha a puszta ember mivoltomért nem is.

Szóval itt tartunk most. Az aktuális, jelenleg leglogikusabb terv az, hogy az ismerősöm megcsinál egy tetőkiemelést, beteszi a gyerekszobához az ablakot a kutyaóllal, akkor legalább a gyerekszobát el tudjuk választani,  nyugodtan elindítjuk az iskolát, és egy másik csapat pedig megcsinálja szeptember vége felé a többit. Akkor már nem kell leköltözni, csak a jó időért imádkozni, hogy ne ázzunk be.
Vagy lehet, hogy holnap változik minden. Meglátjuk.

Tegnap realizáltam, hogy Ábel többet nem fog szopizni. Ma reggel pedig azt, hogy a mindennapok sodrása között elfelejtettem élvezni azt az a pillanatot, amikor ez megtörtént. Nem is emlékszem rá, hogy mikor cicizett utoljára. Valamikor az elmúlt egy hétben. Mióta áprilisban azt mondta a doktorbácsi, hogy akkor lenne nyugodt, ha idén megműtenék, már nem kínálgattam, éjszaka is addig kínáltam neki a vizet, amíg nagyon nem sírt. Szép lassan akartam elválasztani, hogy ne legyen trauma még ez is, ha hirtelen behívnak. Hát, nem lesz. 15 hónapig szopizott, ezzel harmadik a sorban, Nándi volt a legkevesebbet függő, ő 13 hónaposan döntött a tápszer mellett. Kicsit aggaszt, hogy Ábel azt sem fogadja el, tejterméket sem eszik nagyon, de mindegy, jó ez így biztos, kicsit soványabb, mint a többi volt, de szép, okos és ügyes. 

Arra vetemedtem, hogy napi fél órát kell a gyerekeknek gyakorolni valamit reggeli után. Kicsit írjanak - bármit -, kicsit számoljanak, egyik nap ezt, másik nap azt. Van szabadságuk, hogy mit, Nándi pl. ilyeneket ír, hogy gól, meg les, meg Ronáldó. Néha megingok, hogy tényleg kell-e ez, de ma jött egy komoly megerősítés.

Nándinak kivonásokat mondtam, és jelezte, hogy a 20-as számkör dedós - valóban, Misi is mondta a válaszokat -, neki 100-ig vonjunk ki. Jó, hát akkor 63-20 az mennyi? 47, jött a válasz, erre Réka elkezd nevetni, hogy jaaaaj, Nándi, a 47 az 63 MEG 20.

Szóval jobb, ha gyakorlunk...