Nagycsaládban élni jó :)

Tegnap eltelt Misi névnapja. Kérdeztük tőle, mit szeretne, mondta, hogy semmit. Csokit sem? De, csokit azt igen. Úgyhogy kapott tábla csokit, és nagyon boldog volt, hogy ő rendelkezhet vele. :)
Számosan hívták a családból, annak ellenére, hogy a Mihály napról a naptárban mindenkinek nehezen jut eszébe a mi kis Misink. A telefonérettségét mindenesetre még kétségbe vonom. A beszélgetések nagy része ugyanis így zajlott:

én suttogva: Mondjad, hogy szia papa/mama/dédi/stb.
Misi: - Szia papa/mama/dédi/stb.
hívó: - Isten éltessen/Boldog névnapot Misi!
Misi: - KAKIIII! - kuncog
Hívó: - Mondjad Misike mégegyszer, nem értem! (de igen, jól értetted!)
Misi: - Kakifing! Pukiii! - röhög
hívó: - .... ( majd változatos terelés más téma irányában)
Misi: - Most leteszeeeem, sziaaa!

Nándi még költött egyet hozzá: Isten éltessen bokáig, füled érjen kakáig...

Tegnap elmentünk orvoshoz ugye, Nándi elég vacakul volt, meg is állapította a dokinéni, hogy valamiféle gyulladás lehet odabent a krupp maradványaként, de várjunk még.  Megbeszéltük, hogy a héten biztos nem megy oviba a gyerek, Nánditól azt is megkérdeztem, akar-e menni almát szüretelni, mert az kint van, mehetett volna. Nem akart. Délben le is fektettem őket a betegségre hivatkozva. És mikor felkelt egyáltalán semmi baja nem volt. Nem köhög, nem taknyos, nem rosszkedvű, nem hisztis, nem fáradt.
Egyrészt a doktornénink nagyon jó, és lehet, hogy elég, ha meghallgatja a Nándit, és az meggyógyul.
Másrészt valószínűleg tényleg igazam volt, és lelki eredetű a betegsége.
Harmadrészt ma reggel kiderült, hogy Réka osztálya hittanon azért imádkozott, hogy meggyógyuljon a Nándi. Na, azért nem kell elérzékenyülni, hogy milyen odaadó testvér, azért ezt kérte, mert idézem "borzasztóan zavar, hogy itthon van a Nándi, amikor nekem iskolába kell mennem!"
Hát, ez nem jött be, Nándi marad. Hétfőn mennek együtt. Rékának meg kitalálok valami kárpótlást. Szegénynek. Még mielőtt ő is pszichoszomatikus lesz.

Megint olyan minden pillanat, mint egy-egy teljes nap, mindegyikről akár külön lehetne írni, és mindegyik elsuhan, mielőtt el tudnám kapni a végét, hogy megörökítsem.

A két fiúnak kruppos éjszakája volt a múlt héten, Nándinak kedd éjjel, Misinek péntek éjjel, ez utóbbi volt a durvább, Misinél egyébként az első volt. De mindkettőnél megúsztuk a kúpot, a 8 fokban alvás megtette a hatását. Másnap aztán ugye természetesen alig maradt valami, az viszont nem javult. Ma éjszaka rondább lett a köhögés, Nándit alig tudtam felkelteni reggel, úgyhogy dokinéni, de még mindig nincs gond, jól jártam el. Azért recepttel jöttünk haza, és ha lázas is lesz, akkor megkapja. De asszem délben kialudta. Misinél is van némi hurut, de ő nem valószínű, hogy rosszabbul lesz.

Aztán voltunk ribizlibokrokat ültetni közösségileg, meg szalonnátsütni is, meg telnek, telnek az iskolás napok, számomra döbbenetesen gyorsan haladnak. Most kezdik írni a számokat, tegnap és ma ll betűket kötöttek össze, és vagy 10 betűt olvasnak. Gyűlnek a mosolygók, Réka egyre magabiztosabban írja az íráselemeket, amiket kell, néha kapható egy-két gyakorló sorra is, és már a szorgalmikat is megcsinálja néha. Eleinte ezektől elzárkózott. Most már néha az írásra is kap mosolygót, gondolom látja a tanító néni a belefeccölt energiát. Tegnap elmaradt az olvasásgyakorlás, és mégis ment neki, ebben elég ügyes, minden olvasnivaló mellett ott a mosolygó.
Én bajban vagyok, sosem volt még elsős gyerekem, az én saját emlékeim a saját iskoláskoromról egészen más hozzáállást mutatnak, mint amit Réka képvisel. De azt hiszem, megdicsérem magam, mert elég jól veszem az akadályokat. Elfogadok mindent olyannak, amilyen, nem akarom, hogy másmilyen legyen, rábízom a megoldásokat, nem erőltetem az én jobb és egyszerűbb módszereimet, hagyom, hogy kérjen, nem kiabálok, nem veszekszem, csak ha pl. összefirkálja direkt az iskolás füzetét. Volt rá példa. Hatott is a kiabálás. Jó módszert dolgoztunk ki az itthoni házifeladatra, igaz, nagyon sok időt kell vele eltölteni, a napköziben bőven elég rá az egy óra, csak hanyag munkát végez, szívem szerint tépném ki a lapot, elfelejti megcsinálni a feladatok egy részét, vagy hibás. Itthon 2, sőt néha három óra is rámegy, de nem feszül meg. És jó neki, hogy vele foglalkozom. Egy kis tanulás, egy kis játék, ügyesen beosztjuk, csak oda kell figyelnem, meg ne csússzunk. Egy-két napot van napköziben hetente, és van, hogy ottmaradunk játszani a fiúkkal, amíg a többiek be nem mennek az udvarról a tanuló órára. Akkor indulunk mi is haza.
Jár végülis szolfézsra, és van furulya is, tele vagyok kétellyel, erről lehet, hogy írok még majd... Sőt, valószínű. De még nem szóltak, hogy inkább ne járjon :)

Misi hétfőn kezdi az ovit, ha senki nem lesz rosszabbul, Nándi az epret választotta neki jelnek. Szerintem lányos, én a körtére szavaztam volna, de Nándi ragaszkodott hozzá, Misi meg nem akart ebben az összeesküvésben részt venni. Nem akar ovis lenni.

Nándinak nagyon nehéz mostanában oviba menni, szeretne itthon maradni velem, én ennek is betudom a mostani betegség-rosszabbodást. Nem sír, csak alig akar elengedni, velem akar lenni. Viszont délben boldog kisfiú vár, már átöltözve, lelkesen mesélve. Nagyon jó neki, hogy nem ő a rossz, van kit szidni, és nem kell neki rosszalkodni, harcolni. Merthogy ő ugye rossznak érezte magát, mondták rá a gyerekek, és ezért úgy is kellett viselkednie. Most nem kell. Megkönnyebbült. Még azt is megbeszéltük, hogy segítünk a kisfiúnak okos ovisnak lenni, mert ő még nem tudja, hogy hogy kell itt viselkedni.

Na, ezek a dolgok, amik vannak a házunk táján a gyerekekkel. Meg még százezer másik.

Reggel most már háromnegyed hatkor kelek, hogy veszekedés nélkül induljunk útnak reggel, és minden és mindenki elkészüljön. A veszekedést nem mindig ússzuk meg, de határozottan több a nyugis reggel, mint a türelmetlen. Előre félek, és nem merem megnézni, mikor fog belépni a FlyLady (nem repülő asszony, hanem Finally Love Yourself betűszó) programba a napi 15 perc torna. Ettől rettegve, és a kontrollfüzet kitöltésén elakadva toltam el egy héttel. Meg hogy ebbe a felöltözős-mosogatófényesítős-napi kétszerkétpercpakolós-beágyazós rutinba belejöjjek. Na, mindegy, nemsokára azt fogom olvasni a reggeli motivációs hírlevelemben - mert azt is kapok ám! -, hogy 15 percet tornázzak. Na, nem a tornával van a baj, hanem hogy 1. napi, 2. 15 perc. A két perc koncentrált pakolásnak sem merek nekilátni, csak hajnalban és este, mikor már alszanak. Vagy elfelejtem. Hiába nézem meg a már kitöltött kontrollfüzetemet. Egy pillanat múlva már sehol nincs az agyamban. Az orromra kéne ragasztani, de akkor meg állandóan szem előtt lenne, tereptárggyá válna, nem venném figyelembe. Mindegy, marad a reggel. Úgyhogy fél 6-kor fogok kelni, hogy fussak egyet. Más tornát jelenleg nem tartok kora reggel elképzelhetőnek, ez is necces lesz, mert a fiúk gyakran felébrednek velem. Na, ez még a jövő, és olyan dolgokkal birkóztam meg az elmúlt pár hétben, amit nem néztem volna ki magamból, szóval menni fog, csak most éppen előre félek, nehogy megijedjek majd.

Egyébként nem is akartam erről betűt vetni, csak eszembe jutott, mert a háromnegyed hatos kelés és szigorúan felépített reggeli rutin ellenére sikerült ma reggel Réka tízóraiját itthon hagyni.
Először szörnyű lelkiismeretfurdalásom lett. Aztán eszembe jutott, hogy olyan háromnegyed hét magasságában, mikor felmentem a táskájáért pont azért, hogy belerakjam a tízórait, akkor micsoda zokogást és visongatást csapott, mert ő nem olyan kenyeret kapott, amilyent a fiúk. Mert elfogyott. Mert a fiúk korábban lejöttek, mert nem kellett imádkozni érte, hogy kijöjjenek az ágyból. (Sőt, azért imádkoztam nekik, hogy még egy picit maradjanak, de nem tették. ) És felfalták mind a hat szelet toastkenyeret lekvároskenyérnek. Amit ő úgysem evett volna, a hagymáskenyérre pedig nem akartam lekvárt tenni. És én igazán nagy gonddal készítettem neki tízórait, olyant, aminek biztos örül. És a nagy harcban - amiben úgy rémlik így 15 óra távlatából, hogy nem nagyon vettem részt - aztán itthon is maradt, és csak akkor vettem észre, mikor hazaértünk Misivel, hogy ott az asztal sarkán, ahova a nagy reklamálás után letette.
Szóval a hanyaganyás feledékenységes lelkifúr után közvetlenül jöttek a gondolatok, aztán pedig az, hogy felhívom a sulit, hogy adjanak neki valamit. Aztán hogy felhívom az apját, hátha el tud ugrani a szünetben egy kiflivel a sulihoz (10 perc metróval). Közben az újabb gondolatok, hogy kb minden második tízórait érintetlenül hoz haza, a többit meg félig megrágva, reggelizett, és fél 12kor ők ebédelnek elsőnek. És hogy a táskáját is én pakoltam be. És hogy ez lehet, hogy jó lecke lesz, hogy ezekért a dolgokért ő felelős. Közben el is értem az apját, aki ebben megerősített. Úgyhogy a lelkifúr vegyült némi daccal a részemről. De azért izgultam, mikor érte mentem. Meg is kaptam:
- Nem tetted el az uzsonnámat! Az ebédlőben kellett reggeliznem! - huhh, kapott valamit enni a gyerek.
- éééén??? Te nem tetted el! A kezedben volt - és közben fúrt, fúrt a lelkiizé.
De hatékony voltam, mert elgondolkozott.  És a táskáját sem pakoltam ma be, pedig hamarabb ágyba kerültek volna.
Asszem holnap mindketten jobban figyelünk.

A folytatást mindenki ismeri. Lustanyut olvastam, érintett egy témát, amiről már régóta gondolkozom. Most leírom, aztán majd meglátjuk, hogy hogy gondolom majd 8-10 év múlva, mikor nekem is lesznek nagy gyerekeim.

Elég sok kisgyerekem és nehézségem van ahhoz, hogy meginogjon bennem eme ősi bölcsesség hitele. Viszont még sosem volt nagy gyerekem, és így azért nem vallana túl nagy körültekintésre, ha azt mondanám, ez hülyeség, és tuti nem így van. Lustanyuval sem értek egyet abban, hogy kinek mi a nehézség. Azt hiszem, aki ilyen sokat dilemmázik a gyerekek kicsi korában azon, hogy mikor mit szúr el, meg hogyan kellene annak legalább ugyanolyan nagy lesz a lelki élete akkor, mikor látja azokat a dolgokat, amikre nincs befolyása. Hogy hogy lehetne mégis. És még akkor is lehet elszúrni, sőt. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogok rálegyinteni, hogy hát, én mindent megtettem, amikor kicsi volt, megalapoztam, most már ez van, változtatni nem fogok tudni. Valószínűnek tartom, hogy szenvedni fogok, mint a kutya.
A jegyesoktatáson egyébként azt kaptuk útravalónak, hogy mindig legyünk ott, ha valamit mondani akarnak, legyen rá alkalom, hogy meghallgassuk őket, ha lehet, kritika nélkül, és akkor nem lesz gond. Már egész kicsi kortól. Anyósom is gyakran mondja ezt, és hát ő is négy normális gyereket nevelt fel, akik közül egy sem kallódott el. Vagyis egy ott van még, aki még kallódhat, mert most 16, de szerintem nem fog. Aztán ott van az otthoni példa, ami szintén ezt erősíti, bár anyukám nem fogalmazta meg így nekem, mindig csak azt szokta mondani, hogy hát csináltuk. Valószínű nem tőle örököltem az őrlődő személyiségvonásaimat :). Szóval ezzel próbálok alapozni, több-kevesebb sikerrel, majd meglátjuk, hogy sikerült. De nem erről akartam írni.

Hanem arról, hogy szerintem - úgy, hogy még sosem volt nagy gyerekem - miért is éli meg úgy az ember, hogy nagy gyerek nagy gond. És bár lenne inkább kicsi, és az milyen jó volt. Arra a részre most nem térek ki nagyon, hogy az idő múlása hogy megszépíti a dolgokat, és hogy eltünteti a nehézségeket, de erről is tudnék oldalakat írni, és biztos ez is közrejátszik, most mégsem erre gondolok.
Azért azt aláírja mindenki, hogy baromi nehéz a kicsi gyerekkel. Rengeteg idő, energia, és még több idő, és hulla az ember, és tudja, hogy most alapoz meg mindent, és nehéz döntéseket hozni, és fáradt, és fáradt, és fáradt, és mégis mindig ott kell lenni, és helyt állni 100%-osan, mert ha 10% kiesik, már lehet, hogy megvan a baj, leesik, megvágja, összetörik, ráesik. De mégis, akármi van, akármennyit kiabálunk, veszekszünk, akármennyire fárasztó, és ki kell tenni mindent, az utolsó cseppet is, akkoris adnak puszit, megölelnek, megölelhetjük őket, és látjuk, hogy bíznak bennünk, és szeretnek, és tudják, hogy szeretjük őket, és szükségük van ránk, mind a 100%-unkra. És ez segít, hogy odategyük tényleg mind a 100-at, sőt, 110-et, ha kell, mert nézzük, ahogy alszanak, vagy játszanak egymással, vagy megölelnek minket, és úgy érezzük, hogy megy ez még akár 200%-on is.

Aztán ahogy majd megnőnek, gondolom nem kell majd mindig a 100% sem. Egészen egyszerűen azért, mert nincsenek velünk.  De mi meg adnánk. Egyre kevésbé vagyunk részesei az életüknek, egyre kevesebb a visszajelzés, a puszi, az ölelés, a beszélgetés, a közös időtöltés, kényszeredett a segítség, hiányzik a bármi. És nagyon nehéz elhinni azt, hogy még mindig szükségük van ránk. Rossz, hogy a Robi véleménye jobban számít, mint a mienk, főleg, ha szerintünk az hülyeség. Hogy a napi száz puszi és folyamatos nyakbanlógás a reggeli búcsúpuszira és az esti jóéjtre korlátozódik, és esetleg az is egyre kötelességtudóbb. Érti az ember, hogy ciki, ha elkíséri az orvoshoz, de azért még mindig pontosan ugyanúgy aggódik érte, mint amikor 3 éves volt, és vajon mindent elmondott-e.
A gondok nem kisebbek, nem is nagyobbak, egyszerűen mások, újak. Csak talán még nehezebben éljük meg, mert nincs ott az a feltétlen elfogadás közben, amitől mégis van valami visszajelzés közben, mint a kisgyereknél, hogy "Szeretlek én anya, akkor is, ha elszúrod. Nem tudod annyira elszúrni, hogy ne szeresselek, és hogy ne tudjam a szívem mélyén azt, hogy szeretsz. Még ha az ellenkezőjét is mondom." És talán mi mindig lassabban szokunk a csökkenő mennyiségű szülőségünkhöz. Tudjuk, hogy kevesebb kell, de nem tudjuk, mennyivel. Az sem jó, ha ők diktálnak, mert nem felnőttek, de azt meg már nem fogadják el, ha mi diktálunk. És ez egy állandó konfliktus.

És ráadásul hiába, hogy ők már csak 20%-ot kérnek a gondoskodásunkból (legyen enni, inni, öltözni, lakni), attól mi még mindig 100%-ig apák és anyák maradunk. Még ha a 20%-ot is igyekszünk adni magunkból, igény szerint. És ez nehéz. Baromi nehéz. Erre megy a 100, a 110, a 200%, hogy úgy szeressük őket, ahogy nekik a legjobb. Csak most már üres tankkal. Igaz, hogy végre van időnk arra, hogy szeressük magunkat, hogy olvassunk, fodrászhoz és tornázni járjunk, van élet a háztartáson túl is, de talán ráébred az ember, hogy mégsem az kell, hogy magunkat szeressük, hanem az, hogy ők, azok a ronda nagy buta és szemtelen kamaszok szeressenek minket úgy, hogy 2 évesen. Mert nekünk még mindig azok az édes kisgyerekek.

Van egy nagy hátránya a kis korkülönbségnek a magasabb gyerekszámmal kombinálva. Az, hogy szinte nullára redukálódik az az időszak, amikor nincs olyan gyerek, aki nem úgy kezdi a játékot, hogy a házban fellelhető ÖSSZES játékos dobozt kiborítja a földre, majd két meglelt kinccsel átmegy a másik szobába, mert ott még van hely játszani is. Természetesen a példáját az összes többi is követi.

Azt mondják, a három gyerek azért nem jó, mert a kettő ki tudja zárni a harmadikat. Nos, nekünk ez annak idején négyen is sikerült, mindenesetre Misi támogatásáért időnként komoly harc folyik a két nagyobb között. Nándival sokkal jobban kijönnek, Réka viszont határozottan jobban érvel. Egy múltkori szövetkezés során a következővel próbálta a saját oldalára állítani. A hanghordozást és hangsúlyokat kéretik hozzáképzelni.

- Misi! Itt van a Réka! Én vagyok az! Hát elfelejtetted a puha meleg Rékádat?