Kisgyerek kis gond...

A folytatást mindenki ismeri. Lustanyut olvastam, érintett egy témát, amiről már régóta gondolkozom. Most leírom, aztán majd meglátjuk, hogy hogy gondolom majd 8-10 év múlva, mikor nekem is lesznek nagy gyerekeim.

Elég sok kisgyerekem és nehézségem van ahhoz, hogy meginogjon bennem eme ősi bölcsesség hitele. Viszont még sosem volt nagy gyerekem, és így azért nem vallana túl nagy körültekintésre, ha azt mondanám, ez hülyeség, és tuti nem így van. Lustanyuval sem értek egyet abban, hogy kinek mi a nehézség. Azt hiszem, aki ilyen sokat dilemmázik a gyerekek kicsi korában azon, hogy mikor mit szúr el, meg hogyan kellene annak legalább ugyanolyan nagy lesz a lelki élete akkor, mikor látja azokat a dolgokat, amikre nincs befolyása. Hogy hogy lehetne mégis. És még akkor is lehet elszúrni, sőt. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogok rálegyinteni, hogy hát, én mindent megtettem, amikor kicsi volt, megalapoztam, most már ez van, változtatni nem fogok tudni. Valószínűnek tartom, hogy szenvedni fogok, mint a kutya.
A jegyesoktatáson egyébként azt kaptuk útravalónak, hogy mindig legyünk ott, ha valamit mondani akarnak, legyen rá alkalom, hogy meghallgassuk őket, ha lehet, kritika nélkül, és akkor nem lesz gond. Már egész kicsi kortól. Anyósom is gyakran mondja ezt, és hát ő is négy normális gyereket nevelt fel, akik közül egy sem kallódott el. Vagyis egy ott van még, aki még kallódhat, mert most 16, de szerintem nem fog. Aztán ott van az otthoni példa, ami szintén ezt erősíti, bár anyukám nem fogalmazta meg így nekem, mindig csak azt szokta mondani, hogy hát csináltuk. Valószínű nem tőle örököltem az őrlődő személyiségvonásaimat :). Szóval ezzel próbálok alapozni, több-kevesebb sikerrel, majd meglátjuk, hogy sikerült. De nem erről akartam írni.

Hanem arról, hogy szerintem - úgy, hogy még sosem volt nagy gyerekem - miért is éli meg úgy az ember, hogy nagy gyerek nagy gond. És bár lenne inkább kicsi, és az milyen jó volt. Arra a részre most nem térek ki nagyon, hogy az idő múlása hogy megszépíti a dolgokat, és hogy eltünteti a nehézségeket, de erről is tudnék oldalakat írni, és biztos ez is közrejátszik, most mégsem erre gondolok.
Azért azt aláírja mindenki, hogy baromi nehéz a kicsi gyerekkel. Rengeteg idő, energia, és még több idő, és hulla az ember, és tudja, hogy most alapoz meg mindent, és nehéz döntéseket hozni, és fáradt, és fáradt, és fáradt, és mégis mindig ott kell lenni, és helyt állni 100%-osan, mert ha 10% kiesik, már lehet, hogy megvan a baj, leesik, megvágja, összetörik, ráesik. De mégis, akármi van, akármennyit kiabálunk, veszekszünk, akármennyire fárasztó, és ki kell tenni mindent, az utolsó cseppet is, akkoris adnak puszit, megölelnek, megölelhetjük őket, és látjuk, hogy bíznak bennünk, és szeretnek, és tudják, hogy szeretjük őket, és szükségük van ránk, mind a 100%-unkra. És ez segít, hogy odategyük tényleg mind a 100-at, sőt, 110-et, ha kell, mert nézzük, ahogy alszanak, vagy játszanak egymással, vagy megölelnek minket, és úgy érezzük, hogy megy ez még akár 200%-on is.

Aztán ahogy majd megnőnek, gondolom nem kell majd mindig a 100% sem. Egészen egyszerűen azért, mert nincsenek velünk.  De mi meg adnánk. Egyre kevésbé vagyunk részesei az életüknek, egyre kevesebb a visszajelzés, a puszi, az ölelés, a beszélgetés, a közös időtöltés, kényszeredett a segítség, hiányzik a bármi. És nagyon nehéz elhinni azt, hogy még mindig szükségük van ránk. Rossz, hogy a Robi véleménye jobban számít, mint a mienk, főleg, ha szerintünk az hülyeség. Hogy a napi száz puszi és folyamatos nyakbanlógás a reggeli búcsúpuszira és az esti jóéjtre korlátozódik, és esetleg az is egyre kötelességtudóbb. Érti az ember, hogy ciki, ha elkíséri az orvoshoz, de azért még mindig pontosan ugyanúgy aggódik érte, mint amikor 3 éves volt, és vajon mindent elmondott-e.
A gondok nem kisebbek, nem is nagyobbak, egyszerűen mások, újak. Csak talán még nehezebben éljük meg, mert nincs ott az a feltétlen elfogadás közben, amitől mégis van valami visszajelzés közben, mint a kisgyereknél, hogy "Szeretlek én anya, akkor is, ha elszúrod. Nem tudod annyira elszúrni, hogy ne szeresselek, és hogy ne tudjam a szívem mélyén azt, hogy szeretsz. Még ha az ellenkezőjét is mondom." És talán mi mindig lassabban szokunk a csökkenő mennyiségű szülőségünkhöz. Tudjuk, hogy kevesebb kell, de nem tudjuk, mennyivel. Az sem jó, ha ők diktálnak, mert nem felnőttek, de azt meg már nem fogadják el, ha mi diktálunk. És ez egy állandó konfliktus.

És ráadásul hiába, hogy ők már csak 20%-ot kérnek a gondoskodásunkból (legyen enni, inni, öltözni, lakni), attól mi még mindig 100%-ig apák és anyák maradunk. Még ha a 20%-ot is igyekszünk adni magunkból, igény szerint. És ez nehéz. Baromi nehéz. Erre megy a 100, a 110, a 200%, hogy úgy szeressük őket, ahogy nekik a legjobb. Csak most már üres tankkal. Igaz, hogy végre van időnk arra, hogy szeressük magunkat, hogy olvassunk, fodrászhoz és tornázni járjunk, van élet a háztartáson túl is, de talán ráébred az ember, hogy mégsem az kell, hogy magunkat szeressük, hanem az, hogy ők, azok a ronda nagy buta és szemtelen kamaszok szeressenek minket úgy, hogy 2 évesen. Mert nekünk még mindig azok az édes kisgyerekek.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

14 megjegyzés:

Gaby Erika írta...

Csak olvasom és olvasom soraidat és magamra gondolok, magamat és gyermekeimet látom magam előtt. Igazad van, csak annyit tennék hozzá hogy mikor már nagyok kevesebb törődést igényelnek, ahogy te írtad 20%-ot, a többi 80% viszont tömény aggódás értük, mert nem vagyunk mindig mellettük és nem tudjuk mi van velük. Míg kicsik és itt vannak anyu szoknyája mellet, szemelőt vannak, nem azt mondom, hogy könnyebb, de jobb. Mikor már nagyok és nem tudom merre járnak, mi van velük, az rossz lesz.

Kata anya írta...

Kis túlzással mondhatom,hogy a gondolataimat írtad le!Igen!Iszonyatosan sokat szoktam ezen Én is töprengeni.Tudom,hogy nehezen fogom megélni azt ha gyerekek kamaszok lesznek.Nekem lelkileg erre fel kell készülnöm és nem csak bele "csöppeni" a helyzetbe.
Én szeretem ezt a 100-200%-t adni,persze iszonyat nehéz de szeretem ha mellettem vannak ha szükségük van rám ha puszilgatjuk egymást ha ölelgethetem és ölelgetnek!!!!!
És hiszem,hogy meg kell alapozni a gyermek kamasz korát és a kamasz szülő viszonyát is!!!!

Csipkerózsika írta...

Hidd el igaz az öreg közmondás..:)/legnagyobb 13éves/
Talán az a legnehezebb mikor nagyobbá válnak, hogy el tudd engedni őket, de mindig ott legyél mikor szükségük van rád. Már nem mondhatod meg nekik ,hogy mit csináljanak, de észrevétlenül tereld őket a jó úton. Mikor iskolába bántják őket, /gyerekek, tanárok/ és bizonytalan vagy hogy most hogyan is legyen, nehogy még nagyobb kárt tegyél..
..és végig izgulod egész életedet , hogy jó útravalót adj nekik, értékes emberekké váljanak..stb
Szóval nem egy kispályás "foglalkozás" a szülői, de semmi kincsért nem adnám őket az tuti..:)

Szitya írta...

Kikocs!
Olyan jó, hogy ezt leírtad! és olyan jól!!! Köszönöm és puszi!
Szilvi

ilgya írta...

Úgy megállítanám egy kicsit az idő kerekét.....most is elég kihívás a nevelésük,de lesznek még álmatlan éjszakáink......
jó volt olvasni ismételten téged!!!♥

Dius írta...

Nagyon tetszett ez az írás. Anélkül, hogy bármit is sugallnék, szeretném megérni, olvasni, hogy mondjuk úgy öt v. tízévenként újra leírod, hogy mit gondolsz erről. :)

Én azt tapasztalom, hogy könnyebb a kicsi gyerekek többszáz százalékos anyjának lenni, mint a nagyobb gyerek "kis százalékigényű" anyjának lenni. :) És igen, ahogy fogy a százalékpont, úgy nőnek és sokasodnak a gondok, a problémák. :)
De attól még ez így kerek. :)

Csilla írta...

Na,akkor most bőgök..Gyönyörű,amit leírtál!Benne van minden..

kikocs írta...

Köszönöm, hogy írtatok, különösen kíváncsi vagyok most a véleményekre.
Érdekes, ahogy a kisebb gyerekesek jól egyetértenek, a nagyobbasoknak vannak kétségeik :)
Arra lennék kíváncsi, hogy akinek már van nagyobb gyereke, nem érzi úgy, hogy ha a gyerektől jönne sok-sok szeretet-visszajelzés, és szükségem van rád, és segít, ha segítesz, akkor könnyebb lenne az aggódásokat, lelki-válságokat, és a többit elviselni, megélni?

És én is nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy ezt hogy fogom később gondolni :)

Bence,Bálint és Ági írta...

Nagyon jól megfogalmaztad ezt a bejegyzést.Mintha magamat hallanám:)
Tényleg benne van minden:)

Erika írta...

Nem hiszem,hogy könnyebb,mert a nagygyerek nincs mindig a látóterünkben.Más utakon jár,előbb-utóbb teljesen el kell engednünk a kezét.De az aggodalom megmarad. 18-20 éves,mindegy,szeretném mindig tudni merre jár, mit csinál,ami lehetetlen.Főleg,hogy a 18 évesem úgy döntött a saját lábára áll.Muszáj nem a sarkában lenni és bízni benne:tud jól dönteni.16 évest rengeteg beszélgetéssel terelgetni úgy,hogy mindennek ellenáll ami a szülőktől jön.A többiek kicsik még,hullámhegyek-hullámvölgyek jönnek mennek.Szeretem nevelni a gyerekeimet,még ha néha(mindig)a hajam hullik is ki tőlük.Szerintem ennél csodálatosabb dolog nincs amit csinálhatnék.

Réka írta...

Kikocs! AZ a szerencse,hogy az ember a sorsát percről perce éli meg és nem egyszerre kapja a nyakába...és épp annyira fogunk belenőni a 20%-nyi szeretetadásba,mint ahogy az is természetes,hogy már nem csecsemő,hanem iskolás nagylány.....én legalábbis ebbe kapaszkodok,hogy nem fog fájni,mert napról-napra változik...de ha így egybe nyomom le akkor itt ülök és bőgök!

Névtelen írta...

Hello Kikó!

újabban újra van időm gép elé ülni, mert bár nem hittem volna, hogy ilyen korán, de bekövetkezett: Ferkó öt hónapos korára "összenőttek" Borival annyira, hogy nem nekem kell szórakoztatnom őket. Nagyon jól eljátszanak egymással. Bori irányít, Ferkó mászik utána: kis cukrok! Újra megy az ebédfőzés, mosás-takarítás, minden! :-) De nem ezt akartam mondani..
Szóval elolvastam ezt az írásodat(plusz kommentek), elgondolkodtam, és rá kellett jönnöm, hogy én még soha nem gondolkodtam el ezen. Azt hiszem azért, mert leginkább Réka hozzászólásával értek egyet: én inkább a MOST-ra és a most-ot közvetlenebbül követő dolgokra koncentrálva élek és azzal a bizalommal, ahogy az eddigiekbe is belenőttünk, a többi is ilyen természetes lesz, mikor lépésről-lépésre bekövetkezik. Én azt vallom, hogy kár lenne abba ölni az energiáinkat, hogy a még be nem következet (lehet nem is fog) dolgokon őrlődünk, inkább élvezzük, hogy még kell nekik az ölelésük, még ha rettenetesen fárasztó is, hogy ez miért pont hajnali negyed ötkor jut eszükbe ;-)
Viki

kikocs írta...

Viki, nem őrlődök, ezen pont nem, nem tudom, hogy miért tűnt annak. Csak egy gondolat volt, amit leírtam. Mert a most nekem gyakran nehéz, és néha kicsit zavar, hogy lelegyintik az én nehézségeimet. Attól még nekem MOST nehéz, hogy MAJD más nehézségek lesznek, és azzal fenyegetnek, hogy majd még nehezebb lesz. És olyan sokszor talált már meg ez, hogy egyszerűen ébredtek bennem gondolatok.

Rékacs, szerencse :D Nagy szerencse. Észre sem vesszük majd, és már benne leszünk.

Erika, igen, nincs csodálatosabb. :)

Réka írta...

Kik! Amúgy az tényleg annyira bicskanyitogató,mikor az emberlánya panaszra nyitja a száját az épp aktuális és hihetetlenül megoldhatatlannak gondolt gondjairól és az a válasz..
"Ó és mi lesz majd ha kamasz lesz! NA az majd, tényleg nehéz lesz!"
Anyád!!!!-válaszolnám rá.....de általában épp anyám mondja:)

Megjegyzés küldése