EQ király és kommunikáció királylány

Azt hiszem a Gyerekekre hangolva c. könyvben olvastam, hogy minél magasabb valakinek az érzelmi intelligenciája, annál több szeretetnyelvet használ.
Már amikor amikor rájöttem, hogy Nándi leginkább az ajándékozásra bukik, megállapítottam, hogy elég jól kezeli a többi szeretetnyelvet, mert alaposan megvezetett. Ráadásul profin vonta meg tőlünk az összes szeretetét, miután mi nem töltögettük őt ajándékokkal. Az elmúlt hónapokban teljesen a helyére került a gyerek, nem mondom, hogy nincsenek időnként veszekedések és sírások, de határozottan kiegyensúlyozott kisfiú lett belőle, az intézményben is kevesebb konfliktussal. És hát hihetetlen, hogy mennyire igyekszik kifejezni nekünk, hogy ő is szeret minket. Például ül a kanapén, játszogat, és kijelenti, hogy nagyon szépek vagyunk. És ügyesek is. És hogy nagyon szeret minket. Jön, simogat, megölel minden átmenet nélkül, és elhalmoz puszikkal. Nándi puszijai amúgy is nagyon különlegesek, mert nem arcra ad puszit, hanem ahol éppen eléri az embert. Most így öt évesen gyakran kapok a fenekemre puszit :) Vagy a kezemre, karomra, vállamra, hátamra, ha ülök.
Aztán ha kér valamit, már nem csak odaröffen, hogy hol van a limonádém, hanem azt mondja, hogy drága, aranyos, édes anyukám, kérek szépen limonádét. Najó, ez onnan van, hogy a sok adjál már, meg akarok, szomjas vagyok és társai után mindig mondom nekik, hogy ha akarsz valamit, inkább úgy kérd, hogy drága aranyos... stb, mert akkor tuti adok, nem halogatom. Dehát ezt mondom a többinek is, mégis, csak Nándi használja.
Ő az, aki rendszeresen napos, segít a terítésben, és ha nem arról van szó, hogy összepakolni a szobát, hanem hogy hozzon oda egy könyvet vagy zsebkendőt, 90%-ban számíthatok rá, hogy nem azt mondja, hogy éppen most fáradt el annyira, hogy muszáj leülnie. Azt mondjuk annyira nem érzékelem, hogy minőségi időt szánna ránk, de azért gyakran hűségesen kivárja az asztalnál a közös vacsorák végét, ami nekünk, felnőtteknek fontos. Azt nem számolom, amikor ő akar velünk autózni, mert azt gondolom, hogy az inkább neki kell. Viszont ezt a többit, ezt én lehet, hogy tévesen, de igenis tudatosnak érzékelem. Hogy látja, hogy ez nekünk jó, és csak azért csinálja, hogy nekünk jó legyen. Talán simán eszébe jut, hogy szeret minket, és akarja, hogy örüljünk, és azért.
Réka is csinálja ezt, de nem ilyen széleskörűen, és kicsit azért is, hogy ő töltődjön. Pl. azt csinálja, hogy jön sokatmondó mosollyal az arcán, belefészkeli magát az ölembe, hogy ugye milyen jó voltam, odaadtam a csokimat a Misinek. De ez többnyire inkább azért van, hogy megdicsérjem, megszeretgessem, nagyon ritkán fordul elő, hogy csak azért, hogy én örüljek. Misinél meg még nem veszek észre ilyen tudatos szeretet-kinyilvánításokat. Jó, mondjuk ha látványosan rossz kedvem van, akkor jönnek, és szeretgetnek, de ez meg inkább a mi példánk másolása.

Rékával viszont nagyon jól lehet tudni, hogy éppen hányadán állunk. Úgy látszik, elég hatékonyan megtanultam és alkalmazom az úgybeszélést, és mivel érzelmileg meglehetősen túlfűtött valaki vagyok, szinte mindig van valami olyan érzelmem, amit megpróbálok kifejezni, megértetni velük. Rékára pedig ragadt a példa, ráadásul nőből van, és természetesnek tartja, hogy beszélünk arról, amit érzünk. Nagyon akarja kifejezni magát. Például amikor mesélte a múltkori balhét, mondta, hogy nagyon haragudott a arra, aki elárulta a titkát. És amikor azt mondta a kislány, hogy elfelejtette, akkor úgy fogalmazott, hogy "minden más lett, és azonnal elmúlt a haragom". Másnap, mikor álcában autóztunk az iskolába, mondta, hogy "most már máshogy látom, de ebben a ruhában maradok".
Kezd leszokni arról, hogy hozzánk vágja, hogy "úgy érzem, engem senki sem szeret", helyette kiabál, hogy "nagyon mérges vagyok rád, mert lekapcsolod a villanyt!". Volt már nem egyszer, hogy utólag meg is fogalmazta, hogy "amikor azt mondom, hogy utálsz, akkor csak rossz, hogy olyant kell csinálnom, amit nem akarok." És ilyeneket mond, hogy "Mindenkit nagyon szeretek a családban, még a Nándit is, akkor is, ha azt mondom neki, hogy utálom." Elmeséli, hogy úgyanolyan rossz volt neki, mintha ő kapott volna hiányt az iskolában, pedig az xy kapott. Elmondja, hogy úgy érzi, hogy a fiúkkal többet foglalkozunk, mint vele, pedig igaziból tudja, hogy neki is kijárt ez, sőt még több, amikor ő kicsi volt, de mégis olyan érzés, és ez zavarja őt. Néha már kissé ijesztő is, hogy ilyen felnőttesen meg tudja fogalmazni az érzéseit.
Szóval szinte használati utasítást ad magához a leány, a feladat csupán annyi, hogy olyan megoldásokat keressünk, amik mindenki számára élhetőek. Mondjuk ez sem egyszerű, de legalább néhány zsákutca ki van küszöbölve.

Mit nem adnék érte, ha ezek megmaradnának a kamaszkorban is, bár ki tudja, lehet, hogy nem olyan jó, ha tudjuk, mit gondol a kamaszgyerek :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Nem akarom, hogy meghalj!

Réka kezdte, Nándi csatlakozott, Misi persze hogy nem maradhatott ki. Nem tudom, hogy jutott eszébe, de hirtelen megint előjött. Villanyoltás után hármas kórus csimpaszkodott rám zokogva azzal, hogy milyen rossz lesz nekik, amikor én meghalok majd.
Most már negyedik éve jön elő időről-időre a téma, úgyhogy megvannak a válaszaim, de azért ez sok(k) volt. Ott ordítottak hatalmas krokodilkönnyekkel mindhárman, én pedig próbáltam elbagatellizálni ezt a halál témát, hogy nem olyan rossz dolog ez annak aki meghal, csak azoknak, akik itt maradnak, nehéz, stb. És közben arra gondoltam, hogy hogy fogom ugyanezt előadni, ha szemtől szembe találkozunk a dologgal, és éppen ittmaradt helyzetben vagyok. Meg hogy azért annyira ne tüntessem fel jónak, hogy Nándi esetleg ki akarja próbálni. Egyszer csak Réka:
- És ha meghaltok, akkor ami most a tietek, az a mienk lesz?
- Igen - kapaszkodtam bele a más témába - a ház, a pénzünk, a kincsek, amiket most nem kaptok meg.
- És ha felnőttek leszünk, rögtön összeházasodhatunk a Dáviddal? - és már nem is sírt.
- Igen, össze.
- És az iPad is a mienk lesz? - Persze ez Nándi volt.
- Igen, az is - nem, mert az céges, de nem kötöttem az orrára, helyesen, mert már Nándi sem sírt. Úgyhogy Misi is jónak látta abbahagyni.

Egy pár percig úgy tűnt, hogy akkor akár meg is halhatok. (Aztán végül visszatértünk az eredeti témához.)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Miniatűr intrikusok

Mióta visszamentek a szünetről, hallgatom a különböző iszapbirkózásokról és tolltépésekről szóló híreket, néha csak érintőlegesen említ valamit Réka, máskor közvetve jutnak el hozzám a hírek, és volt, hogy csak találgatni tudtam, hogy mi történhetett az iskola kapui mögött. Igaz, elég alacsony a létszám, 18-an vannak az osztályban, és ebből 10 lány van, de bőven elég ahhoz, hogy vihart kavarjanak a biliben. Ahogy apukám szokta mondani, ahol egynél több nő van, ott már békesség nem lesz. Az az érdekes, hogy a szülők nagy részét ismerem, határozottan normálisnak tartom, szoktunk beszélgetni, többnyire nem csupán felületesen, hanem komolyan is. És tényleg normálisak. Erre meg azt mondta Gergő, hogy úgy látszik, ez nem kultúra, hanem csupán életkorfüggő.

A mai napon elérte a lányomat is az intrika. Ő egyébként nagyon középen van, mindenkivel jól kijön,  kívülálló volt az eddigi összes balhéban, összeveszésben. Büszke is volt rá. Legfeljebb úgy volt részese, hogy az örök haragot fogadott lánykák próbálták a pártjukra állítani, többnyire hasztalan.
Most az történt, hogy múltkor az egyik kisfiút elvittük autóval, és nagyon jót viháncoltak. Aztán a Disney-lelkű lányom ki is jelentette, hogy nem csak a Dávidba, hanem ebbe a fiúba is szerelmes lett. És ezt aztán elmondta valamelyik kislánynak, aki meg nagyon menőnek tartotta ezt, és Réka meg sütkérezett ennek a fényében. Úgyhogy minden kislány megtudta az osztályban, mint hétpecsétes titkot, nehogy a fiúk megtudják. És akkor jött ma a keverés.
3 nap titoktartás után A. ment, és megmondta a kisfiúnak a nagy titkot. Réka nagyon megbántódott, A. pedig veszekedni kezdett Rékával, hogy ő elfelejtette, hogy ez titok. Az én lányom szíve nagy, az igazságérzete úgyszintén, úgyhogy azonnal megbocsájtott, hogy ha elfelejtette, akkor nem haragszik, az más, mert nem direkt volt. Erre A. azt mondta, hogy de jaj, jönnek a lányok, csináljunk úgy, mintha nagyon haragudnál rám, veszekedjünk. A hülyeség jó dolog, Réka kapva kapott a lehetőségen, mondtam már számtalanszor, hogy a gyermekeim Oscar-díj várományosok. Jól is sikerült az előadás, annyira, hogy sikerült egy valódi veszekedést is kirobbantani, ami során B. nevű kislány valóban megbántotta Rékát, C. és D.  pedig kényszeríteni akarták, hogy adjon Réka kezet, de ő nem akart, mert B. azt mondta neki, hogy soha többé nem szól hozzá, és akkor ő minek nyújtson békejobbot, erre E. ráült Réka hátára. És Réka nagyon sírt is. Nem csak a hátára ülés, hanem az igazságtalanság és a többi miatt.
Nagyon nehéz volt a történetet úgy végighallgatni, hogy valóban csak hallgassam, és ne adjak kéretlen jótanácsokat. Pl. okos enged, illetve mindig ki kell békülni, néhányszor nem is sikerült megállni. (Félek tőle, hogy bőven lesz még a gyakorlásra alkalmam...) És az is nehéz volt, hogy úgy kérdezzek, hogy megtudjam, mi történt. Mondjuk Réka nagyon aranyos volt, mikor a bánata már kijött, akkor már élvezte a 100%-os figyelmet, és előadta, mintha az ellenőrzőjéből olvasná a történteket, időnként belelapozott elgondolkozva, mintha részleteknek nézne utána... Szóval nagy színésznő, na!
Úgy tűnt, túl van rajta egyébként, talán pár hét múlva még előjön majd, mielőtt végleg leülepszenek az események, ahogy Rékát ismerem. Mondjuk nagy seb biztos nem lehet, mert mondta, ugyan, hogy soha többet nem lesz B. hugicája, de rögtön folytatta is, hogy majd a nővére lesz, és viszi magával mindenhova B-t. :) De egyenlőre előkereste a napszemüvegét, és kérte, hogy holnap másik kabátban, sapkában és cipőben mehessen, nehogy B. megismerje majd az udvaron. A cipővel gond lesz, mert mindkét csizmáját megismeri, és nem akarom engedni, hogy félcipőben menjen ebben a hidegben...

De visszatérve, most komolyan. Ha A. az én gyerekem lenne, biztosan arra gondolnék, hogy szánt szándékkal mondta el a titkot, tudva tudván, hogy ebből balhé lesz. Meglepetésként érte, hogy nem lett, ezért legalább adják elő, mintha lenne. Nem? Olyan nekem egy kicsit most ez, hogy minden alkalmat megragadnak, hogy egy kis balhé legyen, kis adrenalin, izgalom, amiből lehet egy kis szappanoperát csinálni. Lehet, hogy a brazilsorozat-írók az iskolaudvarok kerítésénél leskelődnek, és gyűjtik az anyagot? Nem lepődnék meg...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Miniatűr intrikusok

Mióta visszamentek a szünetről, hallgatom a különböző iszapbirkózásokról és tolltépésekről szóló híreket, néha csak érintőlegesen említ valamit Réka, máskor közvetve jutnak el hozzám a hírek, és volt, hogy csak találgatni tudtam, hogy mi történhetett az iskola kapui mögött. Igaz, elég alacsony a létszám, 18-an vannak az osztályban, és ebből 10 lány van, de bőven elég ahhoz, hogy vihart kavarjanak a biliben. Ahogy apukám szokta mondani, ahol egynél több nő van, ott már békesség nem lesz. Az az érdekes, hogy a szülők nagy részét ismerem, határozottan normálisnak tartom, szoktunk beszélgetni, többnyire nem csupán felületesen, hanem komolyan is. És tényleg normálisak. Erre meg azt mondta Gergő, hogy úgy látszik, ez nem kultúra, hanem csupán életkorfüggő.

A mai napon elérte a lányomat is az intrika. Ő egyébként nagyon középen van, mindenkivel jól kijön,  kívülálló volt az eddigi összes balhéban, összeveszésben. Büszke is volt rá. Legfeljebb úgy volt részese, hogy az örök haragot fogadott lánykák próbálták a pártjukra állítani, többnyire hasztalan.
Most az történt, hogy múltkor az egyik kisfiút elvittük autóval, és nagyon jót viháncoltak. Aztán a Disney-lelkű lányom ki is jelentette, hogy nem csak a Dávidba, hanem ebbe a fiúba is szerelmes lett. És ezt aztán elmondta valamelyik kislánynak, aki meg nagyon menőnek tartotta ezt, és Réka meg sütkérezett ennek a fényében. Úgyhogy minden kislány megtudta az osztályban, mint hétpecsétes titkot, nehogy a fiúk megtudják. És akkor jött ma a keverés.
3 nap titoktartás után A. ment, és megmondta a kisfiúnak a nagy titkot. Réka nagyon megbántódott, A. pedig veszekedni kezdett Rékával, hogy ő elfelejtette, hogy ez titok. Az én lányom szíve nagy, az igazságérzete úgyszintén, úgyhogy azonnal megbocsájtott, hogy ha elfelejtette, akkor nem haragszik, az más, mert nem direkt volt. Erre A. azt mondta, hogy de jaj, jönnek a lányok, csináljunk úgy, mintha nagyon haragudnál rám, veszekedjünk. A hülyeség jó dolog, Réka kapva kapott a lehetőségen, mondtam már számtalanszor, hogy a gyermekeim Oscar-díj várományosok. Jól is sikerült az előadás, annyira, hogy sikerült egy valódi veszekedést is kirobbantani, ami során B. nevű kislány valóban megbántotta Rékát, C. és D.  pedig kényszeríteni akarták, hogy adjon Réka kezet, de ő nem akart, mert B. azt mondta neki, hogy soha többé nem szól hozzá, és akkor ő minek nyújtson békejobbot, erre E. ráült Réka hátára. És Réka nagyon sírt is. Nem csak a hátára ülés, hanem az igazságtalanság és a többi miatt.
Nagyon nehéz volt a történetet úgy végighallgatni, hogy valóban csak hallgassam, és ne adjak kéretlen jótanácsokat. Pl. okos enged, illetve mindig ki kell békülni, néhányszor nem is sikerült megállni. (Félek tőle, hogy bőven lesz még a gyakorlásra alkalmam...) És az is nehéz volt, hogy úgy kérdezzek, hogy megtudjam, mi történt. Mondjuk Réka nagyon aranyos volt, mikor a bánata már kijött, akkor már élvezte a 100%-os figyelmet, és előadta, mintha az ellenőrzőjéből olvasná a történteket, időnként belelapozott elgondolkozva, mintha részleteknek nézne utána... Szóval nagy színésznő, na!
Úgy tűnt, túl van rajta egyébként, talán pár hét múlva még előjön majd, mielőtt végleg leülepszenek az események, ahogy Rékát ismerem. Mondjuk nagy seb biztos nem lehet, mert mondta, ugyan, hogy soha többet nem lesz B. hugicája, de rögtön folytatta is, hogy majd a nővére lesz, és viszi magával mindenhova B-t. :)

De visszatérve, most komolyan. Ha A. az én gyerekem lenne, biztosan arra gondolnék, hogy szánt szándékkal mondta el a titkot, tudva tudván, hogy ebből balhé lesz. Meglepetésként érte, hogy nem lett, ezért legalább adják elő, mintha lenne. Nem? Olyan nekem egy kicsit most ez, hogy minden alkalmat megragadnak, hogy egy kis balhé legyen, kis adrenalin, izgalom, amiből lehet egy kis szappanoperát csinálni. Lehet, hogy a brazilsorozat-írók az iskolaudvarok kerítésénél leskelődnek, és gyűjtik az anyagot? Nem lepődnék meg...

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Három kívánság

Az úgy volt, hogy ma éjjel valami mágneses vihar érte el Magyarországot. Amit mi meglehetősen érzékeltünk. Egyrészt elment az internet Dunakeszi-szerte. Aztán Gergő hajnali 3-tól nem tudott aludni, ráadásul az összes gyerek átjött éjszaka, és sokat rugdostak, pedig Gergő miatt volt hely az ágyban bőven. És jó hangulatú volt a reggelünk ebből kifolyólag.

Sikerült is irgalmatlanul összeveszni a fiúknak az apjukkal, és sírva, mit sírva, zokogva indulni az óvodába. Misit azért ki lehetett ebből rángatni, de Nándi totálkár volt. Nyilván én az apjuk mellett álltam, nehezemre sem esett, mert igaza is volt. (A probléma a reggeli volt, többször szóltunk, nem ment Nándi, mikor meg már öltözni kellett, éhen akart halni, apja felajánlotta neki, hogy majd a kocsiban megeheti, de addigra már csak hiszti volt a köbön, Misi is becsatlakozott az éhenhaláshoz, aki egyébként megevett egy kiflit. És egyébként az oviban is van reggeli.) Akárhogy is, azért a szívem nagyon fájt, hogy egy sírós, rosszkedvű, mondhatni spleenes 5 évest kell otthagynom az oviban, akinek ráadásul önpusztító hajlamai vannak, ha bűnösnek érzi magát, hát bünteti is. Ha máshogy nem megy, rosszalkodik, és kivívja magának a büntetést. Szívem szerint be sem adtam volna, de egy elég fontos megbeszélésünk volt délelőttre.

Ahogy vánszorogtunk be a kocsiból az oviba, járt az agyam, mit találjak ki. Milyen ajándékkal tudnám most az én kis szívem csücskének a tudtára adni, hogy azért mi szeretjük. Nem találtam semmit a táskámban, úgyhogy egy fényes ötforintost adtam neki azzal, hogy ez egy varázspénz, azért ilyen csillogó. Ez átsegített minket a bejutáson, de már az öltözésen nem. Újabb ötlettől vezérelve elmondtam neki, hogy ezt az erdőben találtam ezt a varázspénzt, és szerintem egy boszorkány veszítette el, és egészen biztos vagyok benne, hogy teljesít három kívánságot.
- Nem is! - mondta, de azért a szemében láttam, hogy szeretne hinni nekem.
- Próbáld ki! - feleltem.
- Nem! Próbáld ki te! - lökte oda a pénzt, és nézett rám félig durcásan, félig várakozva.
öööö...öööö, na most mit találjak ki... Aki mer az nyer.
- Azt kívánom, hogy a Nándinak legyen jó a kedve!
- .... .... Nem is lett jó a kedvem! - így Nándi.
- Lehet, hogy lassabban teljesül a kívánság.
- Kívánj még egyet!
- Kívánj te! Ne pazarold el, már csak két kívánságod van! - adtam vissza az érmét.
- Kívánj nekem egy kisautót! - suttogta, és megint a kezembe nyomta a pénzt.
- Azt kívánom, hogy Nándi kapjon egy kisautót! - mondtam ki, és az arcán a reményt látva már tudtam, hogy jó felé megyünk, és meg fog érni ez az egész egy kisautót, amúgy is van otthon vészhelyzetekre egy-két 100forintos kisautó.
- .... .... Nincs is itt kisautó! - mondta csalódottan, de már látszott, hogy egyáltalán nem a reggeli balhén jár az esze, hanem a magyarázatot várja.
- Honnan tudod, hogy a varázspénz nem tudja, hogy az oviba nem szabad játékot hozni, és nem otthon van az ágyadon? Még mindig van egy kívánságod! - nyomtam a kezébe a pénzt, közben sikerült átöltöztetni, és nekiláttam Misinek. Nándi ült, ült, gondolkozott, majd erősen a kezébe szorítva az érmét halkan azt suttogta:
- Azt kívánom, hogy legyen egy játék tankom! - És ha rajtam kívül más is látta volna az arcát, biztos vagyok benne, hogy más is azonnal azon kezdett volna gondolkozni, hogy hogyan szerezzen a föld alól is egy tankot, annak ellenére, hogy komoly ellenszenvvel viseltetek a harckocsik iránt.
Mentünk a csoportba, pisilés, kézmosás, közben gyorsan vázoltam a törékeny hangulatot az óvónéninek Mikor megjött Nándi, bemutattuk a varázspénzt is, megbeszéltük, hogy úgy néz ki, teljesült az a bizonyos első kívánság Nándi jókedvével kapcsolatban, és békével el tudtam jönni.

Igaz, a tank beszerzése egy jó órát igénybevett a mai napból, de megvan. És arról is sikerült meggyőzni magam, hogy nem kilóra vettem meg a gyerek jókedvét, még ha közvetve is, hanem egy kis varázslatot vittem a hétköznapokba. Egy kis reményt, hogy nem olyan nehéz a gyerekkor, mint amilyennek néha látszik.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Mangalica projekt

Hát, túl vagyok életem első disznóvágásán. Tanulságos volt. :) És úgy néz ki, annyira nem is lett túros a közös lónak disznónak a háta, a jó viszony sem ment rá a nagy közösködésre, bár néha rezgett a léc a fűszerezés miatt, és még az elszámolást sem fejeztük be, de már legalább mindenki érti a lényeget. Így a végén meg is állapítottam, hogy igen jó kalákát alkottunk, a szomszéd nénim adta az eszközök nagy részét, barátnőmék a szakértelmet, mi meg a helyet és a nem szűnő lelkesedést :)

Kicsit rendhagyó disznóölés volt a mangalica projekt. Először is, nem sötétben kezdték. 8-ra kellett menniük a fiúknak Mogyoródra, ahol kiválasztották az áldozatot, majd rengeteg pálinkával megerősítve leperzselték, feldarabolták. Nagyon megcsúsztak időben -  a ráérős tempó, és a sok pálinka miatt, amit a röfi eredeti gazdái diktáltak -, és 1 órakor értek oda hozzánk a lapra szerelt disznóval. Mi, lányok, hárman addigra már halálra untuk magunkat, forró volt a víz, a pluszban vett belsőségek, amik a hurkamennyiséget voltak hivatottak növelni, már megfőttek a katlanban, le is voltak darálva, a káposzta készen várta a husit, hogy aztán toroskáposzta legyen belőle... Aztán meg jött a sok láda és kád hús, és ott álltunk, és néztünk, és azt sem tudtuk, hogy hol álljunk neki, mi is a feladat. Végül feltaláltuk magunkat, de fél 4-kor már kellett is menni a gyerekekért, és ahelyett, hogy addigra a legmunkásabb részeken túl lettünk volna, a oroszlánrész még előttünk volt - nehezített pályán. A 6db 3-7 éves gyerek nem igazán könnyítette a helyzetet. Elég hamar rájöttek, hogy bármit kérhetnek, csak ne jöjjenek le az emeletről, így nagy mennyiségű mese, illetve gumicukor fogyott. :) Tetszett nekik a kolbász meg hurkatöltés, meg a nagy mennyiségű hurka-kolbász egyben, de az én csemetéim egyébként nem voltak túl érdeklődőek, megelégedtek a mesenézéssel, meg hogy nincs takarodó.

A böllérünk, aki a másik apuka volt a csapatban, úgy 5 óra felé sokkot kapott, hogy ha anyukája tudná, hogy lámpánál (nem napvilágnál) keveri a kolbászt, akkor kitérne a hitéből. (Remélem, nem olvassa a blogomat, most elárulnám, a biztonság kedvéért nem is írok neveket :) ) Viszont aztán a töltés olyan sikerélmény volt, hogy este 10-ig meglett a hurka is. Irdatlan mennyiség, a kettő együtt több, mint 50 kilónyi volt. A hurka abálása meg a zsír kisütése aztán szombat délutánra maradt, akkor már a hátunk közepére nem hiányzott a munka, de a kóstolás azért kárpótlás volt. Elég jó lett minden. Najó, nagyon finom lett minden. És senkit nem kellett este altatni.

A kolbászok azóta már a füstön lógnak, a szalonnák és sonkák áznak a sóban, a hurkák a fagyasztóban pihennek, és már ujjnyi zsír sincs a nappali padlóján. Én meg regenerálódok, és gondolkozom rajta, hogy jövőre is vállaljuk-e a disznóvágást. Azt hiszem, ezt majd a füstölt cuccok döntik el helyettünk. Ha még egy hónap múlva is tartanak, talán már nem emlékszünk majd arra, hogy hogyan készültek. :) Najó, ez túlzás. Legalábbis ha csak a saját nevemben beszélek, akkor én többnyire jól éreztem magam. Szerintem a többiek is ezt mondanák. Csak egy kicsit sok volt a jóból. Vannak ötleteim, hogy ha esetleg jövőre is belevágunk, hogyan rövidíthetnénk le az időt, mert sok volt az üresjárat, sokszor nem találtam magamnak feladatot, csak tébláboltam. Most már látom egészében a folyamatokat, a rendszert.
Meglátjuk, hogy lesz :)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

Valahol biztos kinyílt egy ablak...

Van egy fogadalmam magamnak, hogy este 8 után már nem olvasok e-maileket. Néha előfordul ugyanis, hogy olyan témában kapok, ami aztán gyötör egész éjszaka, és nem tudok aludni tőle, ez az én hülyeségem. Nos, nagyon örülök, hogy ezt a fogadalmamat betartottam tegnap, mert borzasztóan fáradt vagyok, bujkál bennem a betegség, és ma reggel jutott csak így el a hír hozzám, hogy elutasították a hitelkérelmünket a forintraváltással kapcsolatban.

Igyekszem nem politizálni, de amikor meghallom, hogy valamelyik politikusunk valamilyen fórum előtt felszólal, új törvényt írnak alá, stb. akkor már görcsbe ugrik a gyomrom, hogy na, mennyit fog ettől romlani az árfolyam. És fordítva is. Ha esik a forint, az első gondolatom az, hogy na melyik nagyeszű mondott már megint gondolkozás nélkül valamit, annak érdekében, hogy nekem, a népnek könnyebb legyen, és érte el ezzel az ellenkezőjét. Az összes nagy forintesés előtt valami nagy jelentőségű, országmentő bejelentés volt. Miután kiderült, hogy nem is olyan nagy a baj, mint amit a nagytudású fejesek mondatai alapján értettek, egy kicsit javult a helyzet. Meggyőződésem, hogy ha meggondoltabban nyilatkoznának odafent, olyan 40-50 forinttal jobban állna a dolog, hiszen az ország gazdasági mutatói nem indokolják ezeket a számokat. Egyenlőre. Mert azt a saját életünkből is tudjuk, hogy a bizalmat elveszteni egy pillanat, visszaszerezni viszont nagyon nehéz. A félszavakra és hangsúlyokra is oda kell figyelni kéremszépen, mert különben mást értenek, mint amit mondani akarunk. Most írom pl. a honlapunkra a bemutatkozó szöveget, és 4-5-en gondolkozunk rajta, javítanak bele igekötőket, vesszőket, hogy egyértelműek legyenek a hangsúlyok. Pedig csak egy kis egyesületről van szó. Egy országnál nincs erre néhány hozzáértő ember??? Najó, háborgást befejeztem.

Ha most sikerült volna a forinthitel, akkor sem lett volna könnyebb, hiszen magasabb lett volna a törlesztőrészletünk, és valószínűleg a forinthitelek is elszabadulnak majd. Viszont lett volna menekülési lehetőségünk. Esélyünk lett volna arra, hogy ha nem tudjuk fizetni a részleteket, vagy költözni akarunk, eladjuk, és marad belőle valami. Esélyünk lett volna arra, hogy 3 év múlva normál kamatozású hitelre váltsuk, egy részét pedig kifizessük a Fundamentánkból, és megszabaduljunk a bizonytalanságtól. Esélyt adott volna arra, hogy egy idő után kiszámíthatóvá váljon valamennyire az életünk. Ezért vágtunk bele.

Annak idején körbejártuk a témát, nem akartunk svájci frank hitelt. A forint hitelnek viszont olyan törlesztőrészletei voltak, hogy a mai napig összesen egyszer érte el a svájci frankos azt az összeget, amit folyamatosan fizetni kellett volna. Mert nem voltunk jogosultak szocpolra, mert a 2 gyerek után nem járt az agglomerációban vett, használt ikerházfélre, a harmadikat meg nem vállalhattuk be, hiába tudtuk, hogy lesz. Nem voltunk jogosultak semmilyen kedvezményes hitelre ugyanezek miatt a feltételek miatt, így akkor csaknem személyi kölcsön mértékű kamattal lehetett jelzáloghitelt felvenni. Osztottunk, szoroztunk, gondolkoztunk, körbejártam az összes bankot, akivel hajlandó voltam szóba állni. Mindent számításba vettünk, csak azt nem, hogy ha a forint gyengül, akkor nem csak a törlesztőrészletünk nő meg, hanem a törlesztendő tőke is. Jó, mondjuk még akkor abban gondolkoztunk, hogy itt éljük le az életünket. Szóval itt követtük el a hibát.

Néha eszembe jut az a sorházi lakás, amit Érden néztünk. Én nagyon szerettem volna azt megvenni, úgy éreztem, hazaértem. 4 millióval volt kevesebb, de csak közös kert volt. Hatalmas közös kert, kisgyerekes anyukák a szomszédban, egykorú gyerekekkel, szép kilátás, egy üres telek mellettünk gyümölcsfákkal, amit a társasház lakói használtak... Még évekkel később is álmodtam vele. Gergő nem akarta, megvoltak a komoly indokai, és hát neki is ott kellett volna lakni, közösen kellett döntenünk, így lett végül Dunakeszi. Néha eszembe jut, mennyivel lenne könnyebb. Lett volna szocpol, talán kedvezményes hitel is. Aztán eszembe jut, hogy miről maradtunk volna le, és igaziból azt mondom, ha mindezeket oda kellene adnom, kevés lenne érte az a pár millió. Nagyon kevés. Még akkor is, ha a nehézségeket is odaadhatnám. A Heni, a szomszéd nénim, az ovi, az iskola, a tapasztalatok, a káposztásmegyeri templom közössége, a nagycsaládos egyesületi munka... Nem érné meg az akárhány milliót, ha ez azt jelentené, hogy ezek a dolgok, emberek nem lettek volna az életem részei. Jó így.

Szóval bezáródott egy ajtó előttünk, és valahol biztos kinyílt egy másik. Egy kicsit elkeseredtem, marad a bizonytalanság, a sodródás, amit olyan rosszul viselek. De van egy ígéretem, hogy akárhogy is lesz, gondoskodni fog rólunk a Jóisten. Úgyhogy bízom, és kapaszkodok ebbe az ígéretbe, hogy valóban a legjobb dolog történt velünk, ami történhetett. Mi odatesszük, ami telik tőlünk, a többi meg majd lesz valahogy. Most már csak az van hátra, hogy legyőzzem magam. Csak sikerül majd.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS