Nagycsaládban élni jó :)

Mivel nincs elég dolog, amivel foglalkozzak, Nándi iskolakérdése is most tetőzik. A napokban el kell döntenünk, hogy menjen-e iskolába, vagy ne. Nagyon nehéz kérdés. Minden anyukának van elképzelése róla, hogy a gyerek 6 vagy 7 évesen menjen-e, ebben senkit nem akarok megingatni, egyszerűen csak agyalok, hogy nekünk ebben a helyzetben, ebben az évben, ezzel a mi gyerekünkkel, ezekkel a lehetőségekkel mi a legjobb döntés.

Nekem alapvetően az a véleményem, hogy a gyerekek 6 évesen menjenek iskolába. Van ugyanis egy személyes élményem, amikor kimondták, hogy jobb lesz nekem még, ha egy év múlva megyek, pedig mindent jól csináltam, az összes feladatot, és szörnyen vágytam már iskolába. De még nem voltam 6 éves, novemberben töltöttem volna, már elsősen. Irreális volt, hogy mehessek. Ma, 30 évvel később is emlékszem erre az érzésre, röviden: rossz volt.
De hajlandó vagyok ettől eltérni, sőt, hajlandó lennék bizonyára beismerni a hibát is, ha tévedek. Rékán is rengeteget gondolkoztam az elmúlt két évben, hogy jól tettük-e. Merthogy nem színötös, nem megy a helyesírás, nem szeret olvasni - ami számomra tragédiaszámba megy :) bár a szövegértése mindig ötös -, a külalak se valami szép, és úgy egyáltalán nehezére esik tanulni, sokkal jobb mással foglalkozni. Helyesírás kivételével 4-5-ösei vannak csak, szóval azért nem vészes, és ez egy erős iskola. De ha belegondolok alaposabban, és tudnám, hogy így lesz, azt hiszem, akkor is újra és újra így döntenék. Mert szociálisan már semmi keresnivalója nem lett volna az oviban, halálra unta magát. És szeret, nagyon szeret iskolába járni. És sokkal valószínűbb, hogy az, hogy nehezére esik a tanulás vagy csúnyán ír, genetika, vagy nevelési probléma inkább, mint éretlenség. Erre azért elég sok, iskolán kívüli jel is utal.

És akkor itt van Nándi, akinél hajlandó lennék feladni az elképzeléseimet, és azt mondani, hogy Nándi, szükség van még rád egy évig az oviban, hogy terelgesd a kicsiket, mert akkora segítség vagy. De senki, aki ért hozzá, vagy kicsit is ismeri Nándit, nem mondja azt, hogy jót teszünk vele, hogy ez a helyes döntés. Mindenki azt mondja, hogy egyik nap semmi keresnivalója az oviban, másnap pedig hogy még jót tenne neki egy kis játék. Ebben egyetértenek az óvónők, a gyógypedagógus, a pszichológus, a logopédus. És én is. Ahogy abban is, hogy nagyon jó eszű gyerek, 20-as számkörben összead, még ha nem is villámgyorsan. Most tanul autodidakta módon olvasni. Hihetetlenül érdeklődő, rengeteget kérdez, mindent tudni akar. Nagyon szeret feladatokat megoldani, órákat el tud ülni a foglalkoztatók mellett - amik Rékáról maradtak, mert ő meg magas ívben tojt rájuk. Nézegeti Réka tankönyveit, és azt kéri tőlem, hogy tanítsak meg neki mindent, ami kell ahhoz, hogy iskolás legyen. Mondtam neki, hogy tud ő már mindent, még többet is. Egyet nem, megülni a fenekén olyankor is, amikor nincs kedve. Amikor Réka ment iskolába, őt bátorítottuk, hogy ez is jó, meg az is. Most Nándinak a nehézségeket mondom inkább, hogy akkor is kell tanulni, mikor nincs kedve, és a többi. Rettenthetetlen. Akar menni.
Az a jó, hogy az állást foglalók egyik fele abban látja a nagyobb veszélyt, ha marad, a másik meg abban, ha megy... Itt a szubjektivitás dönt: ki mit vall, a saját gyerekével mit tenne. Még az sincs, hogy az óvónénik szeretnének szabadulni tőle, mert még ők is ellentétesen álláspontot képviselnek, ha a saját véleményüket mondják, de itt nem Nándiról, hanem tulajdonképpen az egész kérdéshez való hozzáállásukról van szó. Egyébként az ovibantartós álláspontú óvónéni konkrétan azt mondta, hogy kéne egy keresztfélév az ilyen Nándi-féle gyerekeknek, akik januárban kezdenék az iskolát...

Gergő nem ért egyet ezzel a kettősséggel, amit én és a szakértőgárda képviselünk. Ő azt mondja, hogy menjen csak Nándi, tök mindegy, vele mindig lesznek problémák. És tulajdonképpen egyet kell értenem, valószínűleg így van. Mindenki szeretni fogja, mert egy bűbájos kölyök, akire nem lehet haragudni, szuperjó humorérzékkel, de jópárszor kihúzza a gyufát a legtürelmesebbeknél is.

Egyébként azt hiszem, a szívem mélyén már döntöttem: jobban féltem Nándit attól, hogy úgy érzi, nem felel meg, hogy nem elég okos, mint attól, hogy nem lesz mindenben sikerélménye. Ezen kívül fél év nagyon sok idő változni, érni. Hogy a motorikus és hasonló problémákat kizárjuk, még egy helyre elviszem Nándit pénteken. Ha ott a vizsgálati eredménnyel nemet mondanak, az egyértelmű döntés.
De alapvetően, amikor felsorolják, hogy miért is kétesélyes ez az iskola-kérdés, olyan kifogások merülnek fel, amiket úgy érzem, hogy nem igazán érintenek minket. Kislétszámú lesz az osztály, nagyon Nándinak való az egyik tanító néni, aki úgy tanít, hogy minden mindennel összefügg, és nem a jegy a lényeg, hanem a tudás. Rékát nem íratnám szerintem hozzá, de Nándinak ideális. Ráadásul ez a tanító néni híres arról, hogy szereti a vagány kisfiúkat... A közösség szeretetteli, nem rekeszti ki a "csodabogarakat" sem, inkább segíti. Sok ismerős gyerek lesz, akikkel már jóban van. És főleg, gyerekek lesznek ott, nem teljesítménykényszeres minifelnőttek.

Nem élünk mostanában egyszerű napokat. Tudtam, tudtuk előre, hogy nehéz lesz ez az év, ami  augusztus közepétől indult, ráadásul bejött még néhány olyan tényező, amire egyáltalán nem is számítottunk. Próbára tesz mindkettőnket, én meg minden sarokban rémeket látok, mert abban a korban vagyunk, hogy most már nem az esküvőkről, hanem a válásokról jönnek a hírek. Meg a válságokról.

Egy ilyen válságban levő házasság apuka felével beszélgettem a minap, és ő mesélte, hogy ő kötelezővé tenné ezt a videót minden házaspárnak, keressem meg a youtube-on. Ha korábban látta volna, most nem itt tartanának. Megnéztem. Én is kötelezővé tenném mindenkinek. Amellett, hogy könnyesre röhögtem magam rajta, csak igazat tudok adni a szenzációs előadónak. És annak ellenére, hogy tudtam, hogy igen, ez így van, pont jókor tudatosította bennem újra ezeket. Úgyhogy nagy adag humorérzékkel tudok, tudunk nekimenni újra az előttünk állóknak. Nem hiszem, hogy humor nélkül menne. Nézzétek meg, érdemes!

A minap székelykáposztát főztem, ami a káposzta miatt esélytelen a gyerekeknél. Jöttünk haza az oviból, Nándi beleszimatol a levegőbe
- Hú, mi ez a finom illat?
- Ez lesz a vacsora - mondtam feléledő reménnyel, kerülve a káposzta szót.
Este tálalunk, kitettem hűlni a tányérokra, Nándi meglátja:
- Fúúúúj, ilyent már ettem az oviban, ezt utálom!
- Dehát ez volt az, aminek az a finom illata volt, amikor jöttünk haza!
- Akkor álcázta magát! Ez nem finom!

Amikor éppen elhiszem, hogy minden rendben lesz, és fogunk tudni építkezni a nyáron, akkor nagyon sokat agyalok rajta, hogy hogy is legyen.

Jelenleg az emeleten két nagy szobánk van, egy 20 és egy 30 négyzetméteres, ez bruttó, ferde tetővel. A hiperszuper építészünk (szívesen adok elérhetőséget :) ) előbb tudta, hogy gyarapszunk majd, mint mi, úgyhogy 6 hálószobát tervezett nekünk a bruttó 125 nm-ünkből, ami a mi fejünkben meg sem fordult, viszont nagyon tuti lett az elrendezés, sok eddig üres teret tudunk hasznosítani majd. (Csak azt nem tudom, hol teregetek majd.) De ebből most, újszülöttel, meg ha nem nyerünk a lottón, maximum négy szobát tudunk megvalósítani. És azon dilemmázok folyton, hogy három legyen-e, vagy négy, és ha három, akkor melyik szobából legyen kettő, a nagyból, vagy a kicsiből?

A négy szoba ellen az szól, hogy hogyan osszuk szét a gyerekeket. Réka meg mi külön szoba, az egyértelmű. Az is olyan magától értetődőnek tűnik, hogy Nándi meg Misi egyben, mivel ők nagyon jóban vannak, igazi kis egységfront. És Nándi fél egyedül, ő nem megy még külön. És akkor a picikének lenne külön szobája, de hogy nő akkor össze a többivel? Amúgy is keveset lesznek együtt, ez mégjobban szétválasztaná őket. Nem lenne tombolda, cigánykerekezés, rohangászás, akadálypálya és a többi sem. Viszont biztonságban lennének az apró darabkákkal rendelkező játékok meg a legók. Vagyis a baba is biztonságban lenne többé-kevésbé ezektől.

A három szoba úgy lenne, hogy Réka meg mi külön szoba, és a három fiú egyben. De melyik szobát válasszuk szét? Mivel Gergőnek kell nyugodt hely, hogy dolgozzon - még nem adtam fel a reményt, hogy tud majd itthonról, még ha nem is most azonnal -, a nagyobb szobát lenne ideális elválasztani, és a 20 nm-es lenne  a gyerekszoba. Igenám, de lejjebb van, mint a közlekedő, két lépcsőfok vezet le, amit nem lehet lezárni. Csináljunk rámpát? És jégverem jelenleg, jó, szigetelni akarjuk, de ki tudja, hogy sikerül-e. És ha sikerül, akkor is az északi falon lennének jó helyen az ágyak, illetve majdnem csak ott lenne helyük, vagy ablak alatt. És ott van az erkély is. Szóval alapvetően nem biztonságos egy kicsinek, aki két égetnivaló alignagyobbal van egyben, akiknek állandóan támad valami jó ötlete. Ha a kisebbet választjuk el, akkor meg nem biztos, hogy lesz hely mindenre. Igaziból az lenne a jó, ha a lépcsőházból tudnánk megcsinálni a másik két szobát lent meg fent, akkor lenne Rékának külön szobája, a fiúk maradnának egyben a legnagyobb szobában, mi meg a mostaniban, és mindenki tök jól elférne. De ehhez legalább egy lottó négyes kellene, mert akkor új lépcsőt kell csinálni, födémet lyukasztani, és biztos a lenti járólap is feltörne, azt újra kellene rakni, az ablakcserék meg nem várathatnak magukra, azt már tavaly meg kellett volna csinálni. Szóval ehhez annyi pénz kellene, amennyink biztos nem lesz, még ha a legideálisabb módon is alakulnak a dolgaink.

Úgyhogy ezeken szoktam agyalni. Hogy is lenne jó? Ha belegondolok, tulajdonképpen tök jó dolgunk van, hogy ilyenekről kell dönteni...

hogy Rékának újra felment a láza, mert itthon lesz még pár napot egyedül, és az utóbbi hetek testvérháborúi után nagyon jót tesz neki a béke és nyugalom meg játék velünk. És talán még az antibiotikumot is megússzuk, ha holnapra mégis lemegy újra.

És abban is van jó, hogy hirtelen kilyukadt a bojlerünk, mert így a 22 éves 120 l-es helyett egy vadiúj van, ami még nagyobb is, és csudajó - és főleg rengeteg - forróvizet tud csinálni, amibe az ember jól bele tudja áztatni a fáradtságát. És ha legyőzi a zöld hajlamait, és megtölti a kádat, akkor a fájós derekának is nagyon jót tesz, és a hasa is alig lóg ki végre.  És az is pozitív, hogy a szerelők várása miatt muszáj volt nagyjából összepakolni a nappalit is, úgyhogy az is előrébb van.
Ráadásul a hormonhisztijeimet és a mindennapi feszültségek egy részét is le tudtam vezetni az egyik jó munkásemberen (főnök), amiért tévesen informált bizonyos dolgokról, ami mondjuk további pénzekbe fájt. Azért utána bocsánatot kértem. Már a hangnem miatt, a többi miatt neki kellett volna. Nem baj, többet nem kell nálunk dolgozni.

És biztos Gergőnek is egy sokkal jobb és szuperebb munkája lesz, mivel a mostani helyén lassan feje tetejére áll a világ, de legalább nem fizetnek érte, és biztos előrevisz majd az is, ha esetleg bejár majd újra és megint 10 órát lesz távol.
És az a legjobb, hogy ez most nagyon próbára tesz engem, és minden türelmemet, és meg kell erőszakolnom magam minden percben, hogy ne féljek, csak higgyek, hogy ne stresszeljem az én szegény békés férjemet, mert az nem visz előre, hanem csak szeressem, mert neki is támogatás kell, mert neki sem jó. Nekem viszont jó, hogy épülök, hogy el tudom fogadni, hogy minden a javunkra fog válni, és minden úgy történik majd, ahogy a legjobb. Mert nem fontos, tényleg nem fontos semmi, csak az, hogy ez a három ott szuszog a szomszédban, egy meg itt rugdossa a laptopot, és az sem fontos, hogy ébren néha kifejezetten elviselhetetlenek. A többi meg majd valahogy lesz, anélkül is, hogy én hisztiznék rajta. Csak ne lenne ilyen nehéz kibírni hiszti nélkül...

Köszönjük a sok ránkgondolást, a fiúk, jelentem, jól vannak. Holnap végre mennek óvodába. Azt hiszem, megártott nekik a túl sok családi együttlét. Két hét karácsonyi szünet után két nap ovi, és máris egy hét bezárt betegség... Rékának is tegnap volt utoljára 39 fokos láza, ma már csak hőemelkedés, hozta a betegség a papírformát az 5 napig tartó magas lázzal...

Ma volt néhány elintéznivalóm, magammal vittem a fiúkat, hogy apjuk tudjon dolgozni, Réka pedig tanulni. Úgy két órán keresztül rángattam őket kocsival egyik helyről a másikra, mikor az utolsó helyen beszálltunk, és mondtam, hogy most indulunk haza, Nándinak azt sikerült mondania, hogy "Jó is lesz, már hiányzik nagyon a veszekedés."
Azt hiszem, ezzel elmondtam mindent a napjainkról. Teljes mértékben katasztrófasújtotta övezetnek nyilvánítom a házunkat, minden szempontból. Tegnap G. interjún volt - ez is megérne egy posztot -, hazafelé indulva kérdezte, hogy hozzon-e kenyeret vagy bármit, csak azt tudtam mondani, hogy jöjjön minél előbb, még két percet se húzza az időt a bolttal, inkább megsütöm én a kenyeret, kevesebbet vesz el az életemből...
Egyébként pedig úgy néz ki az otthonunk, mintha egyszerre pusztított volna tornádó és földrengés. Annyira futotta, hogy a mosogatás, mosás legyen meg nagyjából (főleg pizsamát kellett csak mosni), meg legyen mit enni, annyit feküdtem én is, amennyit tudtam, velük együtt. Így sem úszta meg a derekam, tegnap a szőnyegen ülve társasoztunk, és ez megint lerobbantott teljesen, pedig egész jól volt már. Viszont nem lettem lázas, ami nagy áldás...

Reggel nem találtam egy fontos papírt, amivel este három órát dolgoztam, hogy elkészüljek vele, és fel-alá bicegtem (Gergő rendkívül képszerű szavaival élve: mint egy pingvin, akinek követ kötöttek a lábára) a lakásban zokogva, hogy mennyire utálom ezt a kupit, és realizáltam, hogy soha nem fogom tudni feldolgozni, mert már megint nem tudok mozogni, és két hét múlva kezdődik az iskola, és utána már csak két hónap, és az utolsó héten kellene ilyen nyomoréknak lennem, nem akkor, mikor még a neheze előttem van.... Ráadásul olyan hülye vagyok, hogy nem tudom, hogy hova teszek le valamit, hogy megtaláljam, mi lesz velem később.

A káoszt csak fokozta aztán az én nagy-nagy örömöm tárgya, mégpedig, hogy ma megérkeztek a babaholmik, amik a nővéremnél voltak. A nagy hajó babakocsink, ami most már lassan 20 éves lesz, és mindhárom kölök belefért, a kiságy, amit még Rékának vettek anyukámék, babaruhák, és persze a bébijátékok. Ez utóbbiak olyan önkívületi állapotot okoztak a kiskorúaknál, hogy még veszekedni is elfelejtettek. Kérdezgették, melyiket ki kapta annak idején, és hogyan kell vele játszani (ha nem úgy, ahogy ők gondolták, hogy a testvérüket, esetleg valamilyen bútort ütnek vele). Szóval az eddigi káosz tetejére még ez is jött: egy zsáknyi bébijáték szétszórva a lakás különböző pontjain, ruhászsákok és bababútorok szerteszét. De most már nem bánt annyira. És a barátnőm is megígérte, hogy átjön, és segít valamikor a jövő héten. És különben is, itt vannak a babaholmik! Úgyhogy rakhatom a fészket. Ami leginkább alomra hasonlít most, de lesz ebből még fészek. Egyszer.

Szóval ezek vannak mifelénk. De ha minden igaz, kifelé megyünk. És mindjárt tavasz. Már túl vagyunk a tél felén.

...egy teljes üveg panadol szirup, harmad üveg Nurofen szirup, egy db Germicid kúp, és 11 db Nurofen szopogatós lázcsillapító tabletta. És tegyük hozzá, hogy én csak 38.5 felett kezdek lázcsillapítót adni. A köhögéscsillapítót meg a köptetőt és a Baby luuf mellkasbalzsamot még csak megkezdtük (ez utóbbit mindenki szíves figyelmébe ajánlom, akinek a gyereke éjszaka ébredt már fel bedugult orr miatt...). Ja, és elfogyott egy lázmérő is. Eltörött. Türelemből is jócskán fogyott, időnként tankolni kell abból is...

Tegnap egész nap táblázatban vezettük, hogy a három gyerek mikor mit ivott, mennyi volt a láza, milyen lázcsillapítót kapott. Időnként röhögtünk magunkon, de egyszerűen követhetetlen volt, hogy melyik adat kihez is tartozik. Éjszaka 1-2 óránként ébresztettem magam órával, hogy ellenőrizzem, hogy aki kapott gyógyszert, annak használt-e, kell-e még, megitassam őket, akár fecskendővel, ha nem tudom felültetni, kitakarjam a lázasokat, betakarjam a láztalanokat.

Az eredmény így 4. nap délután, hogy Nándi nagyjából jól van, van benne élet, néha túlzásba is viszi, de még mindig van hőemelkedése.  Kicsit köhög, minimálisan fújja az orrát. Ha ezek után belázasodik, az már szövődmény.

Misiért kicsit aggódom, ő folyamatosan hullámzik, fél napig kutya baja, aztán éjszaka tűzforró volt, reggel megint semmi, most megint 38.5-öt mértem neki... Alig köhög, icipicit néha folyik az orra, van étvágya, jó kedve van, nem mesét néz egész nap, hanem sokat játszik is. Ha nem ügyeletre kéne bevinni, hanem a dokinéninkhez, aki ismeri, már ott ülnénk. Ha jobban köhögne, biztos lennék benne, hogy kell az antibiotikum, így viszont még várok holnapig.

Réka már a mutáns vírust kapta el, rendes, ugatós köhögőgörcsei vannak a magas láz mellett, ami csak dupla adag (különböző hatóanyagú, 2 óra elteltével adott, tehát szabályosan adagolt) lázcsillapítóval megy 38.5 alá. Ő durván náthás is, most van a közepében. Ebben a percben annyira jól van mondjuk - éppen teljesen le tudtam nyomni a lázát -, hogy kicsit elővette a tankönyveit, szóval ijesztően beteg :) .

És hát mi... Kivárunk. Meglátjuk, mi lesz, egyenlőre megúsztuk láz nélkül, reméljük, így is marad.

Ez a helyzet. Jövőre már négy gyerekkel nyomjuk ugyanezt. Érdekes lesz :)