Kifelé

Köszönjük a sok ránkgondolást, a fiúk, jelentem, jól vannak. Holnap végre mennek óvodába. Azt hiszem, megártott nekik a túl sok családi együttlét. Két hét karácsonyi szünet után két nap ovi, és máris egy hét bezárt betegség... Rékának is tegnap volt utoljára 39 fokos láza, ma már csak hőemelkedés, hozta a betegség a papírformát az 5 napig tartó magas lázzal...

Ma volt néhány elintéznivalóm, magammal vittem a fiúkat, hogy apjuk tudjon dolgozni, Réka pedig tanulni. Úgy két órán keresztül rángattam őket kocsival egyik helyről a másikra, mikor az utolsó helyen beszálltunk, és mondtam, hogy most indulunk haza, Nándinak azt sikerült mondania, hogy "Jó is lesz, már hiányzik nagyon a veszekedés."
Azt hiszem, ezzel elmondtam mindent a napjainkról. Teljes mértékben katasztrófasújtotta övezetnek nyilvánítom a házunkat, minden szempontból. Tegnap G. interjún volt - ez is megérne egy posztot -, hazafelé indulva kérdezte, hogy hozzon-e kenyeret vagy bármit, csak azt tudtam mondani, hogy jöjjön minél előbb, még két percet se húzza az időt a bolttal, inkább megsütöm én a kenyeret, kevesebbet vesz el az életemből...
Egyébként pedig úgy néz ki az otthonunk, mintha egyszerre pusztított volna tornádó és földrengés. Annyira futotta, hogy a mosogatás, mosás legyen meg nagyjából (főleg pizsamát kellett csak mosni), meg legyen mit enni, annyit feküdtem én is, amennyit tudtam, velük együtt. Így sem úszta meg a derekam, tegnap a szőnyegen ülve társasoztunk, és ez megint lerobbantott teljesen, pedig egész jól volt már. Viszont nem lettem lázas, ami nagy áldás...

Reggel nem találtam egy fontos papírt, amivel este három órát dolgoztam, hogy elkészüljek vele, és fel-alá bicegtem (Gergő rendkívül képszerű szavaival élve: mint egy pingvin, akinek követ kötöttek a lábára) a lakásban zokogva, hogy mennyire utálom ezt a kupit, és realizáltam, hogy soha nem fogom tudni feldolgozni, mert már megint nem tudok mozogni, és két hét múlva kezdődik az iskola, és utána már csak két hónap, és az utolsó héten kellene ilyen nyomoréknak lennem, nem akkor, mikor még a neheze előttem van.... Ráadásul olyan hülye vagyok, hogy nem tudom, hogy hova teszek le valamit, hogy megtaláljam, mi lesz velem később.

A káoszt csak fokozta aztán az én nagy-nagy örömöm tárgya, mégpedig, hogy ma megérkeztek a babaholmik, amik a nővéremnél voltak. A nagy hajó babakocsink, ami most már lassan 20 éves lesz, és mindhárom kölök belefért, a kiságy, amit még Rékának vettek anyukámék, babaruhák, és persze a bébijátékok. Ez utóbbiak olyan önkívületi állapotot okoztak a kiskorúaknál, hogy még veszekedni is elfelejtettek. Kérdezgették, melyiket ki kapta annak idején, és hogyan kell vele játszani (ha nem úgy, ahogy ők gondolták, hogy a testvérüket, esetleg valamilyen bútort ütnek vele). Szóval az eddigi káosz tetejére még ez is jött: egy zsáknyi bébijáték szétszórva a lakás különböző pontjain, ruhászsákok és bababútorok szerteszét. De most már nem bánt annyira. És a barátnőm is megígérte, hogy átjön, és segít valamikor a jövő héten. És különben is, itt vannak a babaholmik! Úgyhogy rakhatom a fészket. Ami leginkább alomra hasonlít most, de lesz ebből még fészek. Egyszer.

Szóval ezek vannak mifelénk. De ha minden igaz, kifelé megyünk. És mindjárt tavasz. Már túl vagyunk a tél felén.