Nagycsaládban élni jó :)

... indulnak holnap iskolába. És tulajdonképpen hálás vagyok ezért. És próbálom legyűrni magamban az elkeseredettséget a káosz miatt, ami körülvesz minket, és amit nagyon nem akartam, sem a nyár utolsó napjaira, sem semmikor.

A tető még nincs kész, még egy hét kb, és vannak még dolgok, amiket bent is meg kellett volna csinálni, de a majd kategóriába estek rajtuk kívül álló okok miatt. Csütörtök este a fiúk a saját szobájukban, a saját ágyukban aludtak. És bizony Ábel is, aki ezennel kikerült a szülői ágyból, és nagyos ágyat kapott. És átalussza benne az éjszakát. Teljesen természetesnek vette, hogy mostantól máshogy van, ahogy azt én jól kifundáltam.
A többi bútor viszont az én kripliségem miatt csak szombaton került fel - fél napokat töltöttem mindenféle orvosnál meg ügyintézéssel a héten, de úgy néz ki, most már megmaradok, csak egy újabb gerincsérv kezdeményem van, ezúttal feljebb, a köhögés hozta ki. Hip-hip hurrá! Még jó, hogy az előző lerobbanásom miatt most szerdára kaptam kontroll időpontot május óta (haha, most már értem a Jóisten humorérzékét, akkor kicsit kiakadtam rajta), így viszonylag gyorsan orvoshoz kerülök ezzel is.
A lényeg, hogy lassan de biztosan szivárgunk a káoszból a rendezettség felé. Mivel macskánk már nincs, elleptek minket az egerek, és ez garantálja, hogy az alsó szinten is minden szekrényt és zugot ki kell majd takarítani záros határidőn belül - ahogy fent végzek, lent meg a csapdák az egérállománnyal.

Ma délben sikerült megszereznem az iskolakezdéshez szükséges írószereket meg cuccokat is, majd észleltem, hogy a tolltartót elfelejtettem megrendelni, és pont ez történt azzal is, hogy ki akartam mosni az iskolatáskákat. Nem szeretem, hogy ennyire hanyagul vágtunk neki az évnek, bár lehet, hogy jó ez így, kicsit sokkolta a gyerekeket, hogy holnapután már rendes tanulás lesz, pedig beszéltünk róla. De hátha tovább tartott a felhőtlenség. Nem is tudom egyébként, hogy örülök-e neki, hogy itt az új tanév, vagy sem. Szétestünk, meg könnyebb lesz napközben, nem kell főzni mindig, meg csend is lesz és nem minden rajtam múlik, ez jó. De olyan jó nekik, mikor szabadok, és ez meg hiányozni fog, és nehéz lesz a folyamatos logisztika újra, meg a tanulás miatti nyaggatás, meg úgy szerettek menni a mamához... Mindegy, most ez jön. Nem mondom, hogy lelkes vagyok, de lesz még nyár. És hátha szép ősz lesz, meg jó tél sok hóval, jön a karácsony, a szülinapok, aztán újra tavasz, ami pikkpakk eltelik, és jön a nyár  megint. És, jaj, Réka felsős lesz, úgyhogy nem is siettetem az időt, hanem örülök inkább minden napnak, amíg még szóba áll velem.

...két fél szobát!
Kedden, amikor megint újabb dolgok derültek ki, megpróbáltam elfogadni és tudomásul venni, hogy elképzelhető, hogy a szükségállapotunkból (értsd nappali-konyha, 6 fővel) mennek majd a gyerekek iskolába, és hogy ezt hogy fogom megoldani. Csak néhány megoldandó finomság: a tetőablak nem fér be, mert pont az a szarufaköz kisebb, az ablakokat nem lehet körbe purhabozni, alattuk viszont akkora rés van, hogy fel kell falazni, amire szintén nem számítottunk, így kell rá ember. Én pedig rosszul, bár talán már javulóban, de a festést nem tudom vállalni. Mindeközben ugye úgy csomagoltam össze, hogy augusztus közepén már vígan fenn lakunk, tehát 1-2 vésztartalékon kívül minden hűvös időre való, és iskolára készülős cucc dobozok és zsákok mélyén, a garázsban, előttük az összes bútorunk... Nehéz volt beletörődni, hogy ez is lehet Isten akarata, és most nagyon boldog vagyok, hogy mégsem az. Mert csütörtökön szakadt reggel az eső, pedig az Accu weather váltig azt állította, hogy napos, időnként felhős idő van, és nem tudtak a tetőn dolgozni, úgyhogy a mesterek elvállalták a belső munkát. Nem lett ugyan kész minden, de régi gyerekszoba két fele elkészült: Rékáé és a mienk. Péntekre megérkeztek a padlószőnyegek is, és ma a papa is szabadnapos volt, és az egész napját ránk áldozta: helyére került ez is.
Az álmaimból le kellett ugyan adni, mert a bútorpakoláshoz teljesen érthetően senkinek nem maradt kedve, de az ágyunk teljes méretében fent van, a gyerekek igaz, szivacson alszanak, de szintén fent, és tulajdonképpen az sem baj, hogy velünk. Hatalmas élmény volt, hogy elaludtak, és én ki tudtam jönni fellélegezni, tudtam néhány szót váltani Gergővel, ettem egy tányér meleg levest - meg tudtam melegíteni, mert nem zavart senkit az alvásban!!! Hihetetlen. Ilyen körülmények között kit érdekel, hogy a fenti fürdőszoba ablaknyílása be van cserepezve? Hálás szoktam lenni azért, hogy ilyen körülmények között lakhatunk - bár az általunk 6 fővel lakott házat azért adta el az előző tulajdonos, aki egyedül lakott a fiával, mert kicsi volt nekik -, de ez a hála most megsokszorozódott.

Nagyon várjuk a fiúk szobáját is, már csak azért is, mert Réka egyenlőre időnként visszaél azzal, hogy neki már van saját birodalma - abszolút meg van értve -, és hadd csukja magára majd a két fiú is az ajtót. És jelenlegi állás szerint az is elkészül szerda estig, és csütörtökön költözhetünk fel, és a papa is ráér, csak Gergőnek kell bemenni egy pár órára a dolgozóba. Jaj, de szép lenne!

Hosszas unszolás után beadtuk a derekunkat, és megnéztük a gyerekekkel a Star wars régi epizódjait. Magát a fogalmat, hogy csillagok háborúja, egészen konkrétan az Angry birds játékból ismerik, vicces volt, ahogy felismerték a szereplőket (tudod! ez az a malac! ááá, ez a rózsaszín nagy madár! A malacokat egyébként malibördsznek hívják :) )
Tartottunk tőle, hogy kicsik hozzá, hogy félni fognak, hogy nem értik, stb, volt is ilyen, de meglepő módon elég jól profitáltunk belőle a jó kis családi mozizáson kívül is. Jó, voltak izgalmak, ijesztő részek, főleg a fiúknak - Réka már el tudja különíteni jól a valóságot a filmtől, ő csak kérdezgette, hogy mi lesz a vége -, de alapvetően jól bírták, és hát nagyon tetszett nekik.

Ott vannak például a jó kis gyerekszájak, ami kifogyhatatlan. Már a neveken sem jutnak túl, hiába javítgatjuk. Léna hercegnő szerelmes Hangszóróba, és Obi van Kenopi tanította Lux Ájvókert, más néven Luxit - kenopi a drótkötélpálya, amin le lehet csúszni a játszótéren - akinek Dart Fréter az apukája.

Nándi pedig, aki mindenre kíváncsi, kifejezetten megdolgoztat minket, és tök jókat lehet vele beszélgetni. Folyamatosan kérdez, összefüggésekre, a történetre, illetve próbál megbizonyosodni róla, hogy a mese nem valóság. Ma például addig firtatta, hogy hogyan vágták le a kezeket, Darth Waderét, meg Lukét és a hószörnyét, és vajon le vannak-e vágva, és annyira próbálta helyre rakni magában a film és a mese elválasztását, hogy végül kerestem egy werkfilmet, ami teljesen felvillanyozta. Kifejezetten jól mulatott rajta, hogy a hószörny, akit mi jetinek hívtunk, egy ember, aki gólyalábakon volt beöltözve a ruhába, és szegény nagyon sokszor elesett, mire sikerült felvenni azt a jelenetet, amikor bevonszolja "luxot" a barlangba. Így már el tudta hinni azt is, hogy senki nem vágta le a karját, csak egy gombnyomásra levált, és piros festék volt a vér. Láttuk, hogy a fénykardok igaziból seprűnyelek, és hogy a lézerlövéseket utólag festették bele a filmbe.  Csodálkoztunk az 5 cm-es Ezeréves Sólymon, és hogy hogyan fotózták kockáról kockára a birodalmi lépegetőket. Ez annyira nagyon tetszett Nándinak, hogy mi is csináltunk ilyent a playmobilokkal, aztán egyszerűen a babakori képeikkel szórakozott így. Van egy sorozat róla, amit én is nagyon szeretek, annak idején azt a címet adtam neki, hogy Nándi arcai, no, azt ő is megtalálta, és miután lejátszotta magának vagy 100-szor, röhögcsélve kijelentette, hogy a "fekete pólós Nándi babának nem lehet ellenállni"
Sajnos pont a számára legfélelmetesebb rész, Jabba óriásszörnyének megoldására - akit a kapuval csap agyon Luke - nem találtunk hogykészültet, így erről már vagy 200-szor kérdezte meg, hogy az hogy is volt. De sebaj, beszélgetünk, kipróbálunk és a többi. És örülök, hogy lehet beszélgetni.

Nagy az öröm. Szeretem a családegyesítéseket. Nem mintha nekem örült volna bárki...
Gergő hozta őket kocsival a pályaudvarról, hallottam, hogy lelkesen kiáltoznak, rohannak be, nagy örömmel mentem eléjük, hogy jól megszeretgessem őket, de egy puszira sem volt idejük, a lelkes és boldog kiabálás a tetőnek szólt. A legfontosabb az volt, hogy felszaladjanak, és megnézzék, hogy mi a helyzet, hogy állnak a külön szobák. Nagyon édesek voltak. És tulajdonképpen jobb volt így, mint ha mind rámcsimpaszkodnak, és összevesznek, hogy kinek jut belőlem több négyzetcenti :)

Aztán volt nagy rohangálás, meg ordítozás, az 50 nm-es amúgy is túlzsúfolt alsó szint  utolsó négyzetcentije is megtelt ruhákkal, holmikkal, nem tudom, honnan előbányászott játékokkal,  mert igyekeztem mindent bezsákolni, és mindenhol ott volt egy gyerek, akárhová léptem. És hangorkán, és kakafónia, és ricsaj, és zaj. Felhőtlen boldogság és felszabadultság, szaladgálás, nyüzsgés, és minden, ami azzal jár, hogy itthon vannak. A helyzetet csak fokozta, hogy még dolgoztak ketten a tetőn, illetve jött húgom, anyukám, öcsém és a sógornőm, mivel esküvőre mentünk. Szóval tegnap a tökéletes káosz uralkodott, amin nem is próbáltam felülkerekedni, így a hisztis énem csak az indulást megelőző fél órában hatalmasodott el rajtam, az is csak 10 percre, szóval nagyon büszke vagyok magamra. Azért valljuk be, négy 10 év alatti gyerekkel nagyon nehéz eltalálni azt az időpontot, amikor még éppen fel lehet őket öltöztetni szép ruhába, de még nincs idejük összekoszolni magukat... Általában úgy szoktuk csinálni, hogy én akkor öltözök fel gyorsan, amikor ők már az autóban vannak. És időben oda is értünk, ami azért volt mondjuk fontos, mert mi vittük az esküvői tortát, és szerettem volna leadni, hogy ne engem terheljen a felelősség. A tortát nem én csináltam, rendeltük egy ismerősömnél, hihetetlen szép és rettentő finom volt! És maga az esküvő is nagyon hangulatos, nagyon jól éreztük magunkat. Vágytam rá, hogy legyen egy csinosruhás közös családi kép, ez most sem jött össze...

És ma a teljes és tökéletes káosz csak folytatódott, és nagyon hálás vagyok érte, hogy anyukámék befogadták a múlt hétre a gyerekeket, mert ez kibírhatatlan lett volna. Úgy érzem, mindig elrakok valamit, ahogy jövök megyek, de percről percre nagyobb a rendetlenség, pedig alapvetően én rendetlen vagyok, és nem különösebben szokott zavarni. Amíg hárman voltunk, kétszer fél óra pakolással még ezt a szükségállapotot is elviselhetővé lehetett tenni. Most egy nap alatt (megint) megtelt a mosógép, minden szabad négyzetcentin valami van, ami nem oda való, az ágy széttáncolva és tele játékokkal, a konyháról meg nem is mondok semmit. És az emeletről sem, amit holnap reggel 8-ra megint teljesen szabad munkaterületté kell tenni... Tulajdonképpen olyanok, mint a forgószél, amerre járnak, kő kövön nem marad akkor sem, ha nem állnak meg. De jó nap volt, csináltunk papírsárkányt, meg eregettünk is boltit, meg társasoztunk, meg sütögettünk a mamáékkal, akik hirtelen felindulásból átjöttek - dejó, hogy ilyen létezik! -, meg élveztük a vasárnapot, és a nagycsaládot. És néha ordítoztam, és minden második mondatunk az volt, hogy ne kiabálj. Nándi Gergőnek mondta is egy necsináld-sorozat után, hogy hehe, apa a nemszabad emberke :)

Reggel befogadják a másik mamáék őket, milyen jó, hogy itt vannak a közelben! Nehéz lenne még egy hétre elengedni őket sokszáz kilométerre. És este hazajönnek, és ha minden jól megy, a hét második felében vége lesz minden belső munkának, és végre, végre, végre elkezdhetünk visszapakolni, és rendeződünk. Addig meg örülünk annak, ami éppen adódik. Mindig adódik. Például, mikor tegnap elmentünk, még dolgoztak a tetőn, és mire jöttünk haza, jópár sor cserép felkerült. És most jöttem rá, hogy szép is lesz a házunk. Mindent csak funkcionálisan vettünk, hogy jó legyen, hogy praktikus legyen, hogy ne ázzunk be, hogy ne szökjön a meleg, ne jöjjön a hideg, hogy elválaszthassuk a szobákat, hogy elég világos legyen, és a többi. És most először jöttem rá, hogy egészen más lett a házunk, és hogy ez milyen szép lett. Hogy gyönyörű az új narancsszín cserép (ami a legvilágosabb volt a boltban, hogy nyáron ne legyen túl meleg), a fényes bádog (mert a régit kilyuggatták szegekkel, és muszáj volt újat rakni), hogy a háznak, ami eddig csak megbújt a ikerfelünk hatalmassága mellett a csúnyácska homlokzatával, mint valami melléképület, most formája és szépsége lett. És olyan jó, hogy az építészünk ezt előre látta, mert mi nem.

Amikor májusban lerobbant a derekam, és nem akart rendbejönni, nagyon megijedtem. Annyira, hogy nem holnaptól kezdtem a fogyókúrát, hanem aznaptól, és annyira, hogy ma sem hagytam még abba. Nehéz, mert mozogni nem tudok, a hátúszástól borzasztóan szédülök, a gyógytornától is megfájdul újra a hátam, és még a biciklizéstől is. Most a gerincemen túl valami izomgörcsök is nehezítik a helyzetet, amin a szokásos módok nem segítettek, sem a torna, sem a masszázs, sem a fekvés. Pont ettől volt ijesztő.
Maradt az egyetlen lehetőség, amit már korábban tapasztaltam, hogy ha 80kg alatt vagyok, akkor nem fáj, szóval fogyni kell. 92 voltam... És ma reggel végre, végre, végre 7-essel kezdődik a számsor. Biztos lesz még nyolcas, de ez most lélektani. És persze a hátfájásomat sem vágták el azonnal - a köhögés miatt rosszabb is az utóbbi hetekben -, de ahogy fogyok, úgy javulgat, és ez komoly reményt ad. És már jók rám azok a nadrágok, amiket akkor hordtam, mielőtt Ábel beköltözött a pocakomba - pont két éve -, sőt, van remény, hogy azok is jók lesznek, amik előtte voltak. Merthogy most boldog vagyok, hogy kezd emberformám lenni, és már nincs szalonnapúp a nyakam mögött, és nem tűnik úgy, hgoy megint babát várok, de bizony ezelőtt két évvel szörnyen éreztem magam, hogy milyen kövér vagyok, és bár lenne erőm hozzá, hogy legfogyjak, és a terhesség egy kis sóhaj is volt, hogy legalább akkor nem kell fogyóznom.

Szóval hurrá!

Bár talán minden mellékszál mostanában az életünkben, nem nagyon van központi, vagy minden mellékszál központi is. Azt, hogy mi van a középpontban, percenként változik, minden egyformán fontos, semmit nem lehet félretenni. Pont tegnap beszélgettünk róla, hogy az ember nem tudja elképzelni, hogy milyen lesz 2, 5 vagy 10 év múlva, akkor sem, ha elmondják neki. Nem hiszem, hogy 20 éve ezt el tudtam volna képzelni, mikor férjre meg négy gyerekre vágytam, és házra, kutyával, és hogy hozzánk bárki bármikor jöhessen. És minden megvan, amire vágytam, és ami ezzel jár. Hogy folyamatos változásban és kiszámíthatatlanságban élünk. És ha nem tanulom meg, hogy hogyan örüljek minden percnek és pillanatnak, akkor akár úgy is járhatnék, hogy a valóravált álmomban csalódok, és csak túl lenni akarok rajta, hogy végre legyen időm másra is, vagyis magamra, hogy a felnőttkori vágyaimból is valóra válhasson valami.
De szerencsére nem így van, hanem örülök, és még azt a kísértést is legyőzöm, hogy most, az építkezés alatt csak a végét várjam, amikor már kész lesz. Jók ezek a napok is, a teraszon eszünk például, csak egyvalaki rágja a fülemet, és tudok bármiről szót váltani Gergővel. Ez a legnagyobb ajándéka ennek a pár napnak, hogy megszólalok, nem kell megválogatni a kifejezéseket, hogy a gyerekek félre ne értsék, és hogy nem vágnak azonnal a szavamba.

És hogy mi a mellékszál? Ami most igyekszik előtérbe túrni magát? 3. hete köhögök, és ma végre kiderült, hogy ez hörgőgyulladás, ami mondjuk alapesetben nem hat meg, és most sem különösebben, csak van egy kis háttértörténete. A nővérem, aki ugyanazt mesélte, amit most én járok az egészségügyben, ráadásul tőle kaptam el a fertőzést, nos, szóval ő csaknem két hetet töltött kórházban, és még otthon vár rá egy pár hetes szigorú fekvés...
Szóval most már én is ott tartok, hogy mindenhol sípol a doktornéni szerint, és a véremben is gyulladás van, és nem tudok felmenni a lépcsőn lihegés nélkül, és szédülök a köhögéstől. Pedig ma megcsinálják a fiúk leendő szobáját teljesen, és festeni szeretnék holnap, hogy visszapakolhassunk, mire megjönnek, hogy legyen hol aludni.
Nem szeretném, ha ez lenne a főszál, ami meghatározza az életünket meg a dolgainkat. Festeni szeretnék holnap.

Lassan egészen profi leszek tetőügyben, bár nem szeretnék. Bekövetkezett a rémálmom, amire igaziból nem számítottunk, csak egy ilyen "annyira bénák nem lehettek, akik a tetőt csinálták, hogy ezt is kihagyják" ötlet volt a felméréseknél. De mégis annyira bénák voltak. Az van, hogy a belső párazáró réteg is hiányzik (az ellenléc, a szigetelés, a páraáteresztő fólia és társai mellett). Vagyis egy toldott-foldott kátránypapírvalami van, de ez kevés.

Ami azt jelenti a mi esetünkben, hogy a tetőtér teljes belső burkolatát is cserélni kell, mert a párazárót csak alulról lehet betenni.

Nem tudom, mit mondjak. Megoldásokon agyalunk. Pénzt és időt kéne megtakarítani..

A gyerekek meg a messzi Mosonmagyaróváron hedonoznak a nagyszülőknél. Vagyis a nagyok. Mert Ábel itt van velünk, és szörnyen érzi magát egyedül, a tesói nélkül. Ma már beszélt velük telefonon, az némileg megnyugtatta. Ő vuki nyelven beszél, a nagyok meg pont úgy, mint a csillagok háborújában, ismétlik, hogy szerintük mit is mondott. Cukik nagyon. Ez a pici egyáltalán nem élvezi, hogy csak ő van...

A nagyoknak jó. Réka kapott legyezőt a mamától, amire már nagyon régen vágyott. Mondta, hogy nagyon szép volt a lila, de amikor kinyitotta a pirosat, háááát! "Anya, ha meglátod, azonnal meg fogsz érteni!" Hihetetlen, hogy mennyire nagyosan, választékosan és érthetően beszél Réka. Itthon, mikor ugye 100 kívánság van, és mindent olyan gyorsan kell elmondani, nem is tűnik fel, de most telefonban... Szóval nagyon élvezetes volt hallgatni :)
Nándi élvezi, hogy tágak a határai a kütyühasználatnak, és egészen a határokig elmegy. Ennek ellenére ma délben azt mondta, mikor ebédnél ki kellett kapcsolni a gépet, hogy "hiába rosszabb otthon, akkor is hazamegyek".
Misinek nagyon hiányoztunk, hiányzunk, de a papa a legjobb barátja. Vittünk Misinek bicót, mert papa is mindig biciklivel megy mindenhova, és most kalandoznak, aminek többnyire a végén mindig van valami finom dolog is. És hát ott vannak a pipik, a nyuszi,  nagy kert, a papa ötletei a gyerekkorából, aminek köszönhetően van kard és nyíl és falovacska is, meg valódi kőfejtő, igazi gyerekparadicsom van.

Szóval mindenkinek jó és hiányzunk egymásnak, és remélem, hogy mire hazajönnek, már nagyon látványos lesz a haladás, hogy lássák, nem hiába voltak távol. ű