Nem könnyű elsőnek lenni

Én középső vagyok. Vagyis második a négy gyerekből, de középső lány. Szóval a középső szindrómát teljesen értem, és nagyon keményen igyekszem, hogy Nándi lelkére vigyázzak. Ami egyébként meglehetősen érzékeny. A legkisebbnek lenni nehéz talán még nem érinti Misit annyira, attól eltekintve, hogy kisbabának látja magát, de erre is azért vannak ötleteim.

Azt viszont, hogy milyen nehéz legnagyobbnak lenni, valahogy nekem nehéz feldolgozni. Én állandóan nagy akartam lenni, meséli anyukám, hogy nem voltam hajlandó felvenni más ruhát, csak ami a nővéremé volt korábban, emlékszem rá, milyen sóvárogva vágyódtam a nővérem kiváltságainak megöröklése után, amiket a tesóm - mint utólag kiderült - mérhetetlenül utált. Büszke voltam rá, és irigyeltem is, nagy akartam lenni. Szóval nehéz megértenem (elfogadnom?), hogy valaki nem akar legnagyobb lenni, ügyesokosnagystb... lenni, nagyos dolgokat csinálni.

Réka nem igazán akar. Vagy lehet, hogy akar. Talán csak az a baj, hogy a neki kiosztott dicséreteket nem értékeli annyira. Talán csak nem jól dicsérünk...

Ezeknek a fránya kicsiknek olyan aranyos dolgaik vannak. 2 évesen mindent olyan cukin csinálnak. Nándi agya meg olyan különlegesen jár, és hát hogy is mondjam, határozottan rendszeres Gergővel az egymás oldalbabökdösése, és halk "nézd!" illetve "hallottad?" kiszólások, és jelentősen mosolyogva egymásrapillantások. Amit biztosan észrevesz Réka is, még ha figyelünk is rá, hogy ne ömlengjünk valakiről a többiek előtt - kivéve nevelő célzattal :) -, ha mégis, akkor van jó szó - szoros összefüggésben, hogy ne legyen feltűnő, hiszen nem hülye, csak gyerek -  a maradéknak is. Azok a dolgok pedig, amiket ő csinál, neki teljesen természetes, hogy csinálja, hiszen nincs senki, akit utol kellene érnie, aki ügyességét be kellene hoznia, így a dicséret sem olyan értékes, mint amit a másik kap.

Nagyon nehéz lehet megérteni 6 évesen, hogy minden korosztálynak megvan a maga ügyessége, és két évesen nagy szám felvenni egyedül a nadrágot, 6 évesen gyakorlatilag elvárás - de még ezt sem dörgölöm az orra alá, hanem dicsérem, bár tény, hogy nem tapsolom meg, és nem telefonálom körbe a rokonságot...
Nehéz lehet megérteni, hogy ő kirak egy 100darabos kirakót, vagy rajzol egy tájképet állatokkal, Nándi meg rajzol egy rakat gombócot, amire ráfogja, hogy autó, és ugyanúgy el vagyok olvadva tőlük.
Nagyon nehéz lehet, hogy az a nagyobb szám, hogy Nándi biciklizik, holott ő sokkal ügyesebben és szabálytiszelőbben teker, még akkor is, ha mindig megemlítjük ezt is.
Nagyon nehéz lehet, hogy a beszédhibák aranyosak egy 2 évesnél, és zavaróak egy hatévesnél, kivált, hogy direkt csinálja.
Nagyon nehéz lehet, hogy mindenben ő tör utat, hogy a szüleinek még soha nem volt annyi éves gyereke, sem fiú, sem lány, mint amennyi éppen ő, és ismeretlenek a kérdések, a gondok, a feladatok - és az ezekhez társuló válaszok. Sőt, még elképzelni sem tudják a szülők, hogy milyen lehet legidősebb gyereknek lenni.

Amikor Rékáról van szó, kicsit mindig egygyerekes anyukának érzem magam. (Ne értse félre senki, és nem leszólás, de én egygyerekes anyukával semmiről nem szállok sem vitába, sem magyarázatokba. Mert nem érdemes. Majd megérti, hogy minden gyerek más, és azt is, hogy változnak ők is, mi is.)
Próbálom elkötelezni magam a meggyőződéseim mellett, és nagyon igyekszem, hogy ne önmegvalósítsak az egyszem lányommal, hogy ne telepedjek rá, és mégis tudjam terelgetni, de gyakran sajnálom szegényt, hogy ő az én kis próba-babám, próba kislányom, egyszem érzékeny kislányom. Hogy olyan sok szerszámot próbálok ki, amíg a megfelelő eszközt kapom a kezembe, hogy ne ásóval akarjak gyomlálni, vagy kapával összehúzni a lehullott leveleket... Működik, működik, de félek, hogy néha több kárt okozok, mint a haszon.

"Egygyerekes" anyukaként igyekszem bízni benne, hogy igaz, amit anyósom mond, hogy mindegy milyen közösségekbe kerül is a gyerek, ha ott állok mellette, ha mindig érzi, hogy ott vagyunk mellette, akkor nem lesz gond, mindig megmaradnak az otthonról hozott értékek.
"Egygyerekes" anyukaként csak azon aggodalmaskodok, hogy vajon tudom-e megfelelően közvetíteni ennek az én első és legidősebb és egyetlen kislányomnak minden életévében, minden változáskor, hogy igen, mérhetetlenül szeretjük, és mindig számíthat ránk.

Egyikünknek sem könnyű.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • RSS

6 megjegyzés:

Mézeskalács írta...

Teljes mértékig át tudom érezni a dilemmádat, én is ugyanezeken a dolgokon őrlődöm. Nálam a helyzetet nehezíti még, hogy a legidősebb lányom az első házasságomból van. Ez pedig ugye mindig kritikus tényező. Kétfelől kapja az ingereket, az apás hétvégék után legalább négy nap kell neki, hogy újra magára találjon. Mikor az apjánál van csak vele foglalkoznak, itthon meg kell osztani a figyelmet köztük és ezt sokszor rosszul viseli. Na meg persze én vagyok az akinek a "helyes" útra kell nevelnie, így sokkal több okot adok a neheztelésére, mint az apja. Nem egyszerű, de úgy érzem ahogy nő egyre inkább átlátja a dolgokat. Most nyolc éves és már nem lehet olyan könnyen megvezetni. Lassan kezdi érteni, érzeni, hogy nem feltétlen a mézes mázas hétvégék viszik őt előre, hanem az itthon töltött mindennapok. Érzi már, hogy kitől mire számíthat. Ennek ellenére nagyon sokszor rágom magam, hogy tényleg mindent jól csinálok-e. Nem egyszerű, na, de megpróbáljuk mindegyikük személyiségének a legmegfelelőbb taktikát választani. Mert persze mind a hárman teljesen más személyiségek. Csak, hogy ne legyen olyan egyszerű a szülő dolga:)))

Bit írta...

Húú, Kikocs! Mintha én írtam volna....én is annyit dilemázom ezen a nagynak lenni jó-e Kérdésen...és én is mindig Próba gyereknek hívom hangát. Szegényen mindent kipróbálok....a nagy-nagy elméleteimet....
A minap pl azt kérdezte Hanga,hogy miért mindig a legkisebb a legokosabb( mármint a mesékben)? Hogy miért nem a legnagyobb?.....hmmm...válasz?

Amúgy rákaptam a hétköznapjaidra:)

tsók
Rékacs

Dia írta...

Jaj, de szépen és mennyire a szívemből szóltál.:)

Nálam is örökös az őrlődés, leginkább természetesen a legnagyobbunk miatt. Én tudom magamról, hogy sok helyütt hibázok és nem teszek vele/neki jót, próbálok változni, változtatni, csak nem olyan egyszerű a bőrömből kibújni.

Mindemellett remélem, hogy legalább azzal tisztában van, mennyire szeretjük.Feltétel nélkül, még ha néha nem is úgy érzi...

ilgya írta...

Nem könnyű elsőnek lenni,én ezt alá is tudom támasztani,mert én is első vagyok a tesóim között,és az az igazság,hogy míg én mindig annak kellett megfeleljek,amit úgymond képviseltem (okos,ügyes, stb,nagytesó) addig ők a lazább "neveléssel"-mivel az út velem már kivolt taposva-vigyorogva túltettek minden tulajdonságomon. Aminek persze én próbáltam megfelelni,de egy idő után teljesen a visszájára fordult,persze ezt a szüleim nem így érzékelték,ahogy én most 33 év távlatából,és tényleg nem éreztem,hogy kevésbé szeretnének mint bármelyikünket,de mégis valahol közrejátszott,hogy sokkal belevalóbbak voltak,mint én. Nagyon nehéz egyensúlyt találni,hisz tényleg minden gyerek más,nálunk is nagyon kell figyelnem a Dávidra,mert kezdek abba a hibába esni,mint annak idején a szüleim,és Dávidon látom ezeket a jegyeket. Biztos a genetika is közrejátszik ebben,de nálunk Réka sokkal belevalóbb,mint a Dávid,és annyira kell figyelnem,hogy ha dícsérem őt,ne a Dávid rovására,mert lelkileg érzem,hogy még jobban befordul,de viszont Rékának is kijár a dícséret adott esetben. nehéz,nagyon nehéz...

Laptopkonyha írta...

Mindamellett, hogy átérzem és megértelek, csak azt szeretném mondani, hogy olyan szépen írtad ezt meg és le!
Puszi,
Szilvi

kikocs írta...

Hát, bocsánat, de örülök, hogy nem vagyok egyedül a bajommal... Olyan nehéz...
Mézeskalács, ez különösen bonyolult nálatok, de jó, hogy helyére tudja tenni a dolgokat a leányzó!
Rékacs, örülök! :) A rákapásnak.
Ezen a legksiebb a legjobbon én is gondolkoztam a minap, de a Réka mindig a legkisebbnek mondja magát, így nem agyaltam rajta. Én középsőként sem érzetem magam soha középsőnek a mesék hallgatásakor, hanem a legkisebbnek drukkoltam. Mert Réka most akármit néz vagy hallgat, mindig mondja, hogy ő kicsoda, meg a többi szerepet is kiosztja. Így aztán leráztam ezt a terhet :)
És talán azért a legokosabb a legkisebb, mert a nagyok neki már mindent megtanítottak, csak aztán ezek a buták elfelejtették. Még jó, hogy ő (hanga) nem ilyen elfelejtős :)

Igen, Dia, olyan nehéz!!! Olyan mások vagyunk. Ami nem baj, de néha nagyon nehéz helyesen szeretni...

Jaj, Ilgya, úgy örülnék, ha írnál még erről többet, olyan nehéz nekem ezt a legnagyobbos problémát feldolgozni... Szeretnék legalább néhány szarvashibát elkerülni!

Szitya, köszi! :)

Megjegyzés küldése